Ára van a NER határon túli támogatásainak

Tíz év alatt gyökeresen átrendezte a nemzetpolitikát az Orbán-kormány. Az autonómiát zászlajára tűző kabinet épp a kisebbségi magyar közösségek önállóságát számolta fel elsősorban.

Elmarad az idén a nemzetpolitika éves legnagyobb rendezvénye, a csak Tusványosként emlegetett Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor. A Tusnádfürdőn (kezdetben Bálványoson) évente, július végén megrendezett egyhetes tábor azzal vált „világhírűvé”, hogy Orbán Viktor rendre itt hirdette meg nagy port kavaró vízióit, itt elhangzó beszédében mindig jelezte, mi lesz az elkövetkező egy év slágertémája. Innen indult hódító útjára az illiberális társadalom gondolata, itt állította a nemzet miniszterelnöke, hogy a magyar baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére.

2020-ban azonban a járványhelyzet felülírta ezt a mindig nagy érdeklődéssel várt rendezvényt is, holott évfordulót is ünnepelhetne az Orbán-kormány. A 2010 óta hatalmon lévő kormányzatnak egyetlen évtized elegendő volt ahhoz, hogy teljesen fejére állítsa a határon túli magyar politikát, hűséges klónjaivá tegye a szomszédos országok magyar érdekvédelmi szövetségeit. A könnyített állampolgársággal és a nyakló nélkül áramló, soha nem látott mértékű támogatásokkal, illetve, nem utolsósorban hangzatos nemzeti retorikájával Orbán Viktor és kormányzata elnyerte nemcsak a határon túli magyar politika, hanem a lakosság nagyobbik hányadának a szimpátiáját és feltétel nélküli támogatását is, annak dacára, hogy mindez aligha szolgálja közösségi érdekeiket, a rendszerváltás óta hatályban lévő nemzetpolitikai alapelvet, a „szülőföldön való boldogulást”.

A magyar állampolgárság és útlevél megkönnyítette az „anyaországba” való áttelepedést, ugyanakkor a nyugat-európai munkavállalást is a határon túli magyar fiatalok számára. Talán még ennél is nagyobb gond, hogy a kisebbségi magyar oktatási-kulturális intézményrendszer olyan mértékben vált függővé a budapesti támogatásoktól, távolodott el a szomszédos országok valóságától és pályázati lehetőségeitől, hogy ha egyszer elzárul a magyarországi pénzes csap, az létüket ássa alá. Az erdélyi Sapientia Tudományegyetem, a komáromi Selye László Egyetem, vagy a kárpátaljai II. Rákóczi Ferenc Magyar Főiskola például teljes mértékben magyarországi költségvetési forrásból működik, mint ahogy a határon túli média túlnyomó része is. Ezek az intézmények budapesti források hiányában bezárhatják kapuikat, mint ahogy több magyar szórványkollégium is, hiszen ezek már eleve úgy jöttek létre, hogy nem kötötték be őket az adott ország rendszereibe. Kooperatív szomszédságpolitikával, valós államközi együttműködéssel lehetett volna másképpen is, hiszen van rá máig jól működő precedens. A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum, a dél-erdélyi szórványmagyarság legfontosabb oktatási központja például magyar-román együttműködés eredményeként nyithatta meg kapuit 2005 őszén, és ugyanígy tették le a mezőségi magyar szórvány túlélése szempontjából meghatározó jelentőségű szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum alapjait is 2008-2010 között.

A megnövekedett támogatások árnyoldalára többször figyelmeztetett Markó Béla is. Az RMDSZ 2011-ben leköszönt elnöke több interjúban és írásában hangsúlyozta, komoly veszélyeket hordoz az az utóbbi időben teret nyert erdélyi magyar közgondolkodás, amely a magyarországi támogatásokra nem többletként, hanem egyetlen közösségi fejlesztési forrásként tekint. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy lemond országa költségvetési kereteiből intézményeit megillető részről, hogy lemond arról az alapvető jogáról, hogy oktatási, kulturális intézményeit a román államnak kell fenntartania. A romániai magyar kisebbségi közösségnek azért van szüksége magyarországi többletforrásokra, hogy helyzetéből adódó hátrányai ellenére versenyképes legyen, nem pedig azért, hogy kiiktassa magát a romániai közéletből, hangoztatta következetesen Markó Béla. Láthatóan nem sok sikerrel, hiszen a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 2018-as beolvasztása is viszonylag csöndesen, különösebb ellenállás nélkül megtörténhetett, mert már az a szemlélet érvényesült szélesebb körben, hogy „majd a magyar állam létrehoz egy magyar orvosit is Erdélyben”. Nyilván, ez nem valami erdélyi sajátosság, ugyanez a veszély fennáll minden határon túli magyar területen.

A NER eredményei mellett arról kevés szó esik, hogy ez volt az az évtized a rendszerváltás óta, amelyben eljelentéktelenedett a határon túli magyar politika és érdekképviselet, veszélyesen megosztódtak ezek a kisebbségi közösségek, egyre több, főképp fiatal, jól képzett magyar szavazót veszítettek el a Fidesz klónná vált magyar pártok, majdnem minden szomszédos országban fokozatosan felütötte fejét a lopakodó nacionalizmus, az Orbán Viktor által egyedüli üdvözítő megoldásnak tartott, az Európai Unióval szemben erősödő nemzetállamok pedig nem az ott élő nemzeti kisebbségek jövőképét és esélyeit erősítik.

Az utolsónak „bedarált” RMDSZ, a Kárpát-medence legnagyobb és legerősebb magyar formációja például 2014 decemberében önként lépett ki a szociáldemokrata Ponta-kormányból, 2015-től viszont egyből az Orbán-kormány partnere lett, fátylat borítva a többéves feszültségre. Csakhogy ezzel párhuzamosan nemcsak korábbi politikai súlyát veszítette el a szövetség, hanem érdekérvényesítő képességét is. A román költségvetési forrásokból történő infrastrukturális beruházások fokozatosan leálltak a magyarlakta területeken, a 90-es évek elejére emlékeztető etnikumközi incidensek történtek (az úzvölgyi katonai temető), erősödött a román nacionalizmus magyarellenes vonala, nemcsak a televíziós talk show-kban, hanem a törvényhozásban is, a 2015-ös nemzetvédelmi stratégia már biztonsági kockázatnak tekintette a nemzeti kisebbségeket, elsősorban a tömegesen magyar állampolgársággal rendelkező magyarokat és azok autonómiatörekvéseit. A román nacionalizmus képviselői egyre inkább Budapest trójai falovának kezdték tekinteni a romániai magyarságot és az Orbán-kormány felé egyre látványosabban elköteleződő RMDSZ-t. Az új 2020-24-es román védelmi stratégia ugyan leírva már nem tartja kockázati tényezőnek a magyar kisebbséget, de a gyakorlat azt mutatja, mindaddig, míg a román-magyar államközi viszony, Bukarest és Budapest kapcsolata feszült, ez valójában nem változik.

Szlovákiával ugyan újra „soha nem volt ilyen jó a viszony” jelszava lépett érvénybe a populista jobboldali Matovic kormány színrelépésével, ez azonban már kevés a darabjaira széthullt magyar érdekvédelem felélesztésére, vagy annak megakadályozására például, hogy a Benes dekrétumok alapján kobozzanak el magyar tulajdonosoktól földterületeket, eltöröljék a nyelvtörvényt vagy a kettős állampolgárságot tiltó törvényt.

Szerbiában az elmúlt napokban ünnepelte „történelmi” választási sikerét a két illiberális vezér, Orbán Viktor és Aleksandar Vucic pártjai teljes alárendeltségében diadalmaskodó VMSZ. A siker ára azonban amellett, hogy a vajdasági magyar közélet mára egy-egy az egyben a magyarországi tükörképe lett (megszállt média és kulturális intézmények, pártfüggő támogatás és érvényesülési, munkavállalási lehetőségek) hosszú távon nagyon drága lehet. A VMSZ annyira elköteleződött a két illiberális kormánypárt irányába, hogy legalábbis jelenlegi vezetésével, egy esetleges szerbiai kormányváltás esetén (amely azonban egyelőre nem veszélyezteti Pásztor Istvánékat) már nem lehet a demokratikus pártok partnere, az általa képviselt kisebbségi közösség pedig periféria szorulhat, Budapestnek teljesen kiszolgáltatva. És akkor már a több tízmilliós gazdaságfejlesztési programok is kevesek lesznek a magyar fiatalok otthontartásához.