Milyen lett, kérdi néha a nejem, amikor befejezek valamit. Én meg csak állok tanácstalanul. Zöld, mondanék valami ehhez hasonlót, vagy: karcsú. De aztán persze kipréselek magamból egy „jó”-t, bár egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla.
Utoljára a legelső szövegeknél éreztem sokáig a tökéletesség érzetét. Azt, hogy ezen egy vesszőt sem érdemes javítani. Ennél dilettánsabb felfogást nem is tudok elképzelni, és a valódi dilettánsoknál ez később sem múlik el, a kutyaütőnek nincs is feltűnőbb tulajdonsága, mint a kétely nélküliség. Persze kamaszon az ember könnyen látja magát az első magyar irodalmi Nobel-díjasaként, gyakorolja a ceremóniát, olyan beszédet ír, hogy még dadognia se kelljen. Talán kell is ez a végtelen önbizalom ahhoz, hogy túljusson az első mondaton, hogy nekifeszüljön a ki tudja, milyen magas épületnek. Ha nem lenne ez a hályogkovácsos lelkesedés, még mindig ott toporogna a fehér lap előtt, amíg ki nem hűl minden gondolat. Igen nagy ajándék, hogy a pálya legelején szinte semmit sem tud magáról az írásról, a küszködésről, a zsákutcákról, és az utazás élvezetéről.
Aztán mindez gyorsan elillan. Vagyis megmarad csalóka pillanatként. Vagy puszta megkönnyebbülésként, amikor kiteszi az utolsó pontot öt év után, biztos szárazföldet lát hosszú évek hánykolódásai után. De hogy a végeredmény tökéletes lenne? Még viccek is rossz. Olyan, amilyen. Zöld, karcsú, szeles, bohém. Regény, novella, tárca. Megfelel a műfaji követelményeknek. Ahogy telnek a napok egyre gyanakvóbban szemléli, mint egy túl gyorsan felnőtt gyermeket, aki máris a maga útját járja.
Persze a díjak, meghívások jeleznének valamit. Csakhogy manapság az az igazán komoly elismerés, ha nem invitálják a köztévébe, levegőnek nézik a Nagy Irodalmi Központban, ahol a pecsétet ütik rá a magyar írókra. Ha radar alatt van, eszébe sem jut az ilyen-olyan biztosoknak. Az állami díj ma alig több dörgölődzésnél, dorombolásnál. Az a néhány pedig, aki érdemből kapja, mert tartás is kell az elismerésnek (különben a dilettáns sem venné át jó szívvel), alkotja a paravánt. Ők takarják el, hogy mi is folyik a kulisszák mögött, hogyan készül a virsli: milyen alkuk, helyezkedések vezetnek el a kikönyökölt örökkévalóságig. És akkor még a valóban tehetségesnek kell magyarázkodnia, hogy miért is fogadta el, miért akarja kifizetni a villanyszámlát, miért akar írni ezeknek, miért nem lesz egyszemélyes forradalmár, a regénye hőse és nem alkotója. A dilettáns meg feszíthet nyugodtan.
Pedig a legtöbben pontosan tudják: eleve a feledésnek írnak. És a feledés a nagy vonulás mögött már az író életében elkezdi szétsöpörni a tartósnak látszó nyomokat. Ha szerencséje van, akkor a kortárs zaj, a felhajtás elfedi előle a saját tünékenységét. Kicsit belehízhat a szerepbe, elhelyezkedhet a saját talapzatán, hogy felvehesse a leginkább időtálló pózt. Valahogy olyan ez, mint Dusi papírrepülői, amelyeket oly buzgón hajtogat. Lassan már négy nagy zacskó gyűlt össze belőle, kidobni csak akkor lehet, amikor már elfelejtette őket, mert különben kiátkoz (száz napig nem kapsz édességet, kiáltja sírós szemmel). Amikor az újat eldobja, ráfekszik a levegőre, kecsesen suhan, a papír megéli a neki jutott pillanatot (hiszen így is lehet halhatatlan, nem csak úgy, hogy betűk kerülnek rá), mi tapsolunk, megdicsérjük, de a nap végére már bekerül a zsákba, a tegnapi termés mellé. Halott csodák egy kupacban.
Pedig tudom, mindegyik úgy készült, hogy majd ő lesz az, amelyik legyőzi a gravitációt, fennmarad a levegőben, és keringeni fog az idők végezetéig. Ahogy egy jó történet is képes legyűrni a folyton belemaró időt. De aki túl sok repülőt hajtogat, már csak játékból bízik ebben. A tudás végül mindig kijózanít. Még ugyan a világrekordra gondol, de az is jó, ha leír egy szép ívet, és pont oda érkezik vissza, ahonnan eldobta. Bumeráng, kiált fel Dusi, és tudom, hogy boldog. Az anyag egy pillanatra levetkőzte makacsságát és engedelmeskedett. Megszületett az alkotó. Persze napjában többször megszületik, de igazából már csak ezért fog neki. Nem kell dicsőség, glória, örökkévalóság, elég ha többször megszületünk. Ha belenőhetünk a saját magunk teremtette világba.
Mert ez az érzés a legjobb. Ahogy ma is jó megvenni egy könyvet, felütni, és belefeledkezni a nyomdaszagú kalandokba. Talán az a legjobb az írásban, hogy makacs olvasóvá tesz. Egyszerre születünk és bábáskodunk mások születésénél. Dusi a hajtogatás mikéntjéről magyaráz, én a jó mondatról makogok neki, ami szintén fel tud feküdni az anyagra. Olyan, mintha már eleve benne volna. Aztán összenézünk: apró teremtők a magunk uralta káoszban. Aztán jön a rendrakás, ő is, én is bedobom a zsákba, amit aznap összehoztam, és már mehet is ki a teraszra aszalódni. Vége a napnak. Ha jönne valaki interjút készíteni, mert hirtelen ránk irányult a pár perces kíváncsiság reflektora, persze lelkesen fecsegnénk a világrekordról és a tökéletességről, de egymást már nem fárasztjuk ezzel. Az örökkévalóság nem játszik. Csak mi. És akkor nevetünk a legjobban, amikor a feleségem megkérdi: na, milyen lett? Hát pont olyan, ami megérdemli a zsákot, a feledést, a csodát.
