Előfizetés

A feledés bajnokai

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.07.12. 09:32

Milyen lett, kérdi néha a nejem, amikor befejezek valamit. Én meg csak állok tanácstalanul. Zöld, mondanék valami ehhez hasonlót, vagy: karcsú. De aztán persze kipréselek magamból egy „jó”-t, bár egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla. Utoljára a legelső szövegeknél éreztem sokáig a tökéletesség érzetét. Azt, hogy ezen egy vesszőt sem érdemes javítani. Ennél dilettánsabb felfogást nem is tudok elképzelni, és a valódi dilettánsoknál ez később sem múlik el, a kutyaütőnek nincs is feltűnőbb tulajdonsága, mint a kétely nélküliség. Persze kamaszon az ember könnyen látja magát az első magyar irodalmi Nobel-díjasaként, gyakorolja a ceremóniát, olyan beszédet ír, hogy még dadognia se kelljen. Talán kell is ez a végtelen önbizalom ahhoz, hogy túljusson az első mondaton, hogy nekifeszüljön a ki tudja, milyen magas épületnek. Ha nem lenne ez a hályogkovácsos lelkesedés, még mindig ott toporogna a fehér lap előtt, amíg ki nem hűl minden gondolat. Igen nagy ajándék, hogy a pálya legelején szinte semmit sem tud magáról az írásról, a küszködésről, a zsákutcákról, és az utazás élvezetéről. Aztán mindez gyorsan elillan. Vagyis megmarad csalóka pillanatként. Vagy puszta megkönnyebbülésként, amikor kiteszi az utolsó pontot öt év után, biztos szárazföldet lát hosszú évek hánykolódásai után. De hogy a végeredmény tökéletes lenne? Még viccek is rossz. Olyan, amilyen. Zöld, karcsú, szeles, bohém. Regény, novella, tárca. Megfelel a műfaji követelményeknek. Ahogy telnek a napok egyre gyanakvóbban szemléli, mint egy túl gyorsan felnőtt gyermeket, aki máris a maga útját járja. Persze a díjak, meghívások jeleznének valamit. Csakhogy manapság az az igazán komoly elismerés, ha nem invitálják a köztévébe, levegőnek nézik a Nagy Irodalmi Központban, ahol a pecsétet ütik rá a magyar írókra. Ha radar alatt van, eszébe sem jut az ilyen-olyan biztosoknak. Az állami díj ma alig több dörgölődzésnél, dorombolásnál. Az a néhány pedig, aki érdemből kapja, mert tartás is kell az elismerésnek (különben a dilettáns sem venné át jó szívvel), alkotja a paravánt. Ők takarják el, hogy mi is folyik a kulisszák mögött, hogyan készül a virsli: milyen alkuk, helyezkedések vezetnek el a kikönyökölt örökkévalóságig. És akkor még a valóban tehetségesnek kell magyarázkodnia, hogy miért is fogadta el, miért akarja kifizetni a villanyszámlát, miért akar írni ezeknek, miért nem lesz egyszemélyes forradalmár, a regénye hőse és nem alkotója. A dilettáns meg feszíthet nyugodtan. Pedig a legtöbben pontosan tudják: eleve a feledésnek írnak. És a feledés a nagy vonulás mögött már az író életében elkezdi szétsöpörni a tartósnak látszó nyomokat. Ha szerencséje van, akkor a kortárs zaj, a felhajtás elfedi előle a saját tünékenységét. Kicsit belehízhat a szerepbe, elhelyezkedhet a saját talapzatán, hogy felvehesse a leginkább időtálló pózt. Valahogy olyan ez, mint Dusi papírrepülői, amelyeket oly buzgón hajtogat. Lassan már négy nagy zacskó gyűlt össze belőle, kidobni csak akkor lehet, amikor már elfelejtette őket, mert különben kiátkoz (száz napig nem kapsz édességet, kiáltja sírós szemmel). Amikor az újat eldobja, ráfekszik a levegőre, kecsesen suhan, a papír megéli a neki jutott pillanatot (hiszen így is lehet halhatatlan, nem csak úgy, hogy betűk kerülnek rá), mi tapsolunk, megdicsérjük, de a nap végére már bekerül a zsákba, a tegnapi termés mellé. Halott csodák egy kupacban. Pedig tudom, mindegyik úgy készült, hogy majd ő lesz az, amelyik legyőzi a gravitációt, fennmarad a levegőben, és keringeni fog az idők végezetéig. Ahogy egy jó történet is képes legyűrni a folyton belemaró időt. De aki túl sok repülőt hajtogat, már csak játékból bízik ebben. A tudás végül mindig kijózanít. Még ugyan a világrekordra gondol, de az is jó, ha leír egy szép ívet, és pont oda érkezik vissza, ahonnan eldobta. Bumeráng, kiált fel Dusi, és tudom, hogy boldog. Az anyag egy pillanatra levetkőzte makacsságát és engedelmeskedett. Megszületett az alkotó. Persze napjában többször megszületik, de igazából már csak ezért fog neki. Nem kell dicsőség, glória, örökkévalóság, elég ha többször megszületünk. Ha belenőhetünk a saját magunk teremtette világba. Mert ez az érzés a legjobb. Ahogy ma is jó megvenni egy könyvet, felütni, és belefeledkezni a nyomdaszagú kalandokba. Talán az a legjobb az írásban, hogy makacs olvasóvá tesz. Egyszerre születünk és bábáskodunk mások születésénél. Dusi a hajtogatás mikéntjéről magyaráz, én a jó mondatról makogok neki, ami szintén fel tud feküdni az anyagra. Olyan, mintha már eleve benne volna. Aztán összenézünk: apró teremtők a magunk uralta káoszban. Aztán jön a rendrakás, ő is, én is bedobom a zsákba, amit aznap összehoztam, és már mehet is ki a teraszra aszalódni. Vége a napnak. Ha jönne valaki interjút készíteni, mert hirtelen ránk irányult a pár perces kíváncsiság reflektora, persze lelkesen fecsegnénk a világrekordról és a tökéletességről, de egymást már nem fárasztjuk ezzel. Az örökkévalóság nem játszik. Csak mi. És akkor nevetünk a legjobban, amikor a feleségem megkérdi: na, milyen lett? Hát pont olyan, ami megérdemli a zsákot, a feledést, a csodát.

Felhő úr a Rózsák terén

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.07.12. 09:32

Fotó: Róka László / MTVA
Felhő úr abban a szerencsében méltóztatott részesülni, hogy alkalma adatott közelebbről megismerni a Rózsák terét, amely – annak dacára, hogy a pesti belvárosban találtatik – excellens hősünk számára eddig terra incognita vala. Vajh, ki tudná azt megmondani, hogy miért? Miért kormányozza léptünket a Jó Isten kegyelme olyan formán, hogy haladni kívánó bal lábunk nem tudja, hogy a következő minutumban vajh' merre felé fogja vinni őt a jobb, és vice versa? Miféle mysticus erők kormányozzák haladási irányunkat ebben a nyomorultul kevésre szabott életünkben, mely a jelenből vissza tekintvén oly gyorsan tűnik tova, mint a virágos réten szárnyaló lepke? Tünemény, mely az őt megragadni óhajtó kéz suhintását kikaczagja és elrepül… Igen, az emberi tudat e kéz, mely a világ dolgait megragadni képtelen, ha csak egy pillanatra is! És életünk bizony azon szépséges kicsiny lepkéhez hasonlít, melyet a távolban magáról megfeledkezetten és látszólag independens boldogan látunk szállani! Oh, élet! Tünemény vagy! De mitől vagy mégis oly édes és oly sok ragyogó, mézes vággyal teli, ha tőlünk magunktól gyakorta oly messze szárnyalsz, mint az a tűnékeny lepkényi szabadság, melyet emberi elme-erő elkapni képtelen…? Különb-különbféle occultus magyarázatok jutottak Felhő úr eszébe arra nézvést, hogy ő eddig a Rózsák terét, e boldog semmiségben fürdőző, kicsiny urbanus ligetet vajh' miért is kerülé? Attentio! A racionalisatio e helyt argumentumnak el nem fogadtatik. Felhő úr a rationak csak akkor híve, ha a hasáról van szó, egyéb ügyekben az ő elméje metaphysicai síkon szeret bolyongani : és a Rózsák terén ott bolygott! Igen! Oly nyugalom szálla meg lelkét a téren, mintha megérkezett volna valahová, ahová mindig is vágyott, de el nem juthatott. De mondjuk ki végre a valót! Hiszen nem másra születünk, csak igazat szólani a humanitas javára! Excellens hősünk részeg volt, mint a tök, mert alcoholt fogyasztott, nem keveset, ennek folyományaképpen találta magát a Rózsák terén, ahová az ő nyughatatlan elméjét tartalmazó, szegény fejét a nehézkesen botorkáló lábai hordozák el. S mit láta ott? Csöndet láta ő a metropolis kellős közepén, méghozzá : harsányzöld csöndet. Először azon meglehetősen csodálkozott, hogy a csöndnek színe van, de hamar beletörődött, mert nem volt csúnya árnyalata ez a zöldnek. Harsánynak harsány volt, de belülről harsant, ennek következtében a lecsillapításra lehetőség adatott. A zöld szín elcsendesült hát, s mialatt egy padon Felhő úr elégedetten pihegett, újabb és újabb csöndes színek érkeztek hozzá az égből. Oh, mily szépek valának azok a színes csöndek! Különösen annak a templomnak az árnyékában, mely a Rózsák terét a maga maiestasaban uralja. Oh, mily szép vala akkor az élet! Oly fájón szép, hogy Felhő úrnak a szíve is bele sajgott! Ki tudja, hogy szegény hősünk arcán miféle riadalom szaladhatott át, merthogy egy ember lépett oda hozzá, s megkérdé tőle, hogy minden rendben van-e. Szemlélődéséből Felhő úr csodálkozva tekintett föl, majd a megfelelő válaszon oly sokáig töprengett, hogy az ismeretlen úr a kérdését megismétlé nagyobb nyomatékkal : minden rendben? Felhő úr azonban a válaszadásra képtelennek bizonyult, de ennek oka nem az a két liter vörösbor volt, melyet a megelőző három órában torkán jóízűen legurított, hanem az volt az oka, hogy a kérdésre válaszolni a tőle telhető legnagyobb körültekintéssel kívánt. Ha ugyanis jobban belegondolunk, akkor essentialis értelemben a válasz: oh, nem, amice. Semmi sincsen rendben ezen a világon, voltaképpen semmi. Legfőképpen az nincsen rendben, hogy meg kell halni. Ez nagyon nincsen rendben, amice. Est aliquis dolendi decor : hic sapienti servandus est. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Felhő úrnak Senece híres-nevezetes mondása csak dadogó erőfeszítéssel bukott ki a száján, az ismeretlen úr tehát azt is megkérdezé, hogy hívjon-e segítséget, és ezen a kérdésen excellens hősünk derűsen mosolyogni kezdett. Oh, egek! Segítséget halál ellen? Ki az, ki a halál ellen a kesztyűt felveszi? Ki az, kinek ily magicus erő lehet a birtokában Pesten? Egyet mondjon, amice, és bennem auxiliatorra lel! Az ismeretlen úr legyinte hát és hagyta, hogy Felhő úr ábrándozzon tovább. S milyen jól tevé! A napi életmalomból kiszakadván Felhő úrnak boldog órákat tölteni volt szerencséje a Rózsák terén, hol nyugodalmát a továbbiakban nem zavará meg semmi, sem ember, sem állat, sem kutya, ez utóbbi emberpartnert ugyanis Felhő úr sem az emberek, sem az állatok országában be nem számítja. Kutya pediglen azért nem zavará őt, mert a Rózsák teréről az ebek kitiltattak, úgyhogy Felhő úr boldog ábrándozását egyetlen tényező hátráltatá csak, és ez a tényező : a záróra vala. Ez az egyetlen oka annak, hogy Felhő úr az éjszakát nem méltóztatott a derűs liget azon padján tölteni, ahol megelőzőleg az egész délutánt ülvén átaludta. A Rózsák tere t. i. este 9 órakor kulcsra záratik és a kert rácsos kapuja becsukattatik, ami Felhő úrnak éppen olyan vala akkor : mint a halál.

Cukiság és tápláléklánc

Almási Miklós
Publikálás dátuma
2020.07.12. 09:30

Imádom a kis cicákat, ahogy alszanak egy kutyus ölében, meg a jegesmedvét három bocstól körülvéve, édesek, de a kis elefántbébit is, ahogy botorkál az állatkertben – ezek mind cukiságok, azaz jó nézni-csodálni őket, aranyosak, bájosak, az embert kiemelik a napi rutin, vagy a rosszkedv mocsarából. És nemcsak én vagyok így, a Facebookon meg más képes megosztó-helyeken milliók rajonganak az édes csöppségek és anyjuk szívet melengető játszadozásáért. Csak az a baj, hogy a valóságban a dolgok másképp vannak. Hisz, ha figyelünk, közben beugrik a tápláléklánc kifejezés, miszerint a kis hal a nagy hal tápláléka, a nagy halat meg megeszi a delfin (különben éhezne), őt meg a cápa, és ha itt már végén vagyunk a láncnak, jön az ember (pl. az eszkimó) és feltrancsírozza a delfint vagy a bálnát, mert neki is élnie kell. (Főleg a zsírjáért – egészségesek maradnak a több mázsa bálnazsírtól…)
A két jelenség (kifejezés, fogalom) ott függ össze, hogy fejünkben az állati apróságok gyönyörködtetése elhomályosítja a természet normális kegyetlenségét. Pontosabban csak azt szeretjük nézni videón vagy YouTube-on, mikor édesen botladoznak anyjuk körül, vagy egymással játszanak ügyetlenkedve. De hát ezek kivételes pillanatok: a kis állatot megeszik, ugye? Az oroszlán ugye elkapja az antilopot és nem várja meg míg eszét veszti, hogy ne érezze a kínt, nem, az oroszlánkirály kiharapja fél combját (érzéstelenítés nélkül…); a kígyó egyben lenyeli a nyulat, aki élve kerül a kígyó belsejébe (és vajon ott mit csinál, rémes még rágondolni is). A szirti sas felkapja a kis kecskét és repül vele a hegyekbe, és széttépve megzabálja a felét, a többit a kisebb ragadozóknak, vagy a hangyáknak hagyja. De hát ilyen a természet. Ezek az állatok, melyek egymást zabálják, nem kegyetlenkednek, mikor elevenen trancsírozzák fel áldozatukat, csak gondoskodnak családjukról, meg magukról. Kegyetlenek akkor lennének, ha öncélúan kínoznák kisebb tesójukat. Erre csak az ember, a fejlődés csúcsán tanyázó főemlős képes. Sőt, van, amikor imádja embertestvéreinek ölését-kínzását. (Hisz szadisták csak az emberek tudnak lenni, te is tudod, miről beszélek.) Ha a cukiság képeit most zárójelbe tesszük, csodálhatjuk pl. a farkasok vadász-módszerét: a falka minden tagjának van szerepe, amikor a bölénycsordát üldözve bekerítenek egy fiatal bölényt, leszakítva a csordáról. A bölény csorda és a farkas falka csatájában az az érdekes, hogy a bölény csorda beáldozza ezt a legfiatalabb tagját, egy öreg bölény fel is ökleli, hogy a farkas falka ne üldözze tovább a csordát, és farkas-vadászoknak könnyebb legyen köréje gyűlni és vacsorázni. A falkatagok között hierarchia van, nemcsak a taktikát illetően (ki támad először, ki honnan támadja a csordát, ki zárja le végül az egyetlen menekülési utat). Hanem abban is, hogy ki eszik először az áldozatból, és kinek jut a maradék… Precízen kiosztott társadalmi szereposztás vezeti vadászatukat (pack hunting), innen is látható, hogy a farkas különösen fejlett intelligenciával rendelkezik, meg hogy az intelligencia nem egyedi, hanem kollektív tulajdonságként működik igazán. Észak-Amerikában, Kanadában ördögnek tartották és majdnem kiirtották a farkasokat, mígnem védetté nem nyilvánították őket és rezervátumokat nem létesítettek rehabilitációjukra. (A híres zongorista, Hélène Grimaud South Salem-ben hozott létre és tart fenn egy ilyen rehab központot. Csodás fehér farkasokkal – itt cukiság van kizárólag. Ha ránézel honlapjára, láthatod-hallhatod a farkasüvöltést a teliholdra – hát az valami csoda. Persze a rezervátumban biztonságban vannak, feltartott fejjel addig üvöltenek, amíg akarnak. A jeges Kanadában másképp szól ez a hang, mert rohanni kell a vadászok elöl, meg az áldozat után…) Akkor lássuk a vadászat kegyetlen oldalát, a cukiság ellentétét. A farkas falka áldozata az ifjú bölény, vagy a kis, még tanulósorban lévő antilop. Őket vadásszák le először, kegyetlen módon. Jó, tudjuk, enni kell, és a vadállatok is tudnak éhezni. Itt sajnos nem tehető fel a kérdés, hogy kinek szurkoljunk: a gyermekkorú bölénynek vagy a már éhező farkas falkának? Utóbbiak győznek, addig üldözik a csordát, amíg azok kifáradnak. A farkasok 60 km/óra sebességgel képesek száguldani a magas hóban is, a bölény ezt a tempót nem bírja. Az antilop könnyebben boldogul, de őket meg nyáron kapják el a nagymacskák… Na, most akkor mi legyen a cukisággal, meg a kis utódok és anyjuk édes-aranyos képeivel, melyeket dédelgetve szeretünk? Sajnos a „bájos természet” képétől el kell búcsúznunk, úgy kell szeretni e vadakat, ahogyan több millió év óta élik életüket: édesek-bájosak kiskorukban, gyilkos ragadozók, ha felnőnek. Ha nem ilyenek lennének (pl. megszelídítenénk őket), éhen halnának. Erre a „vadállati” létmódra vannak programozva, s ez így természetes. Az állatvédő otthonokba került sérült vadakat ezért bocsátják minél hamarább vissza a vadonba, nehogy megszokják a „kellemes” környezetet, mert az számukra a halált jelentené. Lehet szeretni a „vérengző” vadakat? Igen. Az persze nem megválaszolható kérdés marad, hogy kinek szurkoljak, mikor az oroszlán egy antilopot üldöz. Szívem szerint az antilopnak, de akkor meg éhezik az oroszlán, ha pedig az oroszlánnak, akkor meg cserben hagyom a gyengébbet… Hm. Megoldhatatlan feladvány. Iménti kérdésem, miszerint szeressük-e a „vérengző” vadakat, továbbra is „igen” marad. Nehéz, de úgy is gyönyörűek. Számomra egy kivétel van, a kígyó, ami egyben nyeli be a nyulat, vagy a még nagyobb állatot. Nem szeretem, de hát ez az én gyengeségem. Mert ő is az „anyatermészet” tagja. Anyatermészet: tán nem sikerül az emberiségnek végleg kipusztítania saját élőhelyét. Most akkor ne nézegessük a cukiság-képeket, videókat? De nézegessük, a szívnek, szemnek kell egy kis könnyítés az élet elviseléséhez.