Előfizetés

Ördögi

Írtam más arról, hogy a kormány érthetetlen okból kihagyta azon kata szerint adózó tevékenységűek közül az idegenforgalomban dolgozókat, akiket átmenetileg mentesítettek az adófizetés alól, annak ellenére, hogy ők a járvány miatt teljesen munka nélkül maradtak. Így ők csak két rossz közül választhattak: vagy tovább fizetik a nem létező jövedelmükből az adót, vagy szüneteltetik a vállalkozói tevékenységüket. Aztán úgy tűnt, hogy valahol valakik ezt belátva léptek: július 7-én a Magyar Turisztikai Ügynökség a Kisfaludy-programon belül közzétette az „Idegenvezetők támogatása” című pályázatot. Az öröm korai volt: erre a pályázatra igaz, hogy a részletekben tényleg az ördög lakik. A pályázat bevezetője igen tanulságos: a szakhatósági feladatokat is ellátó Ügynökség megállapítja, hogy „az idegenvezetők többsége a kisadózók tételes adója (kata) szerint adózik, néhány kivételtől eltekintve nem alkalmazotti jogviszonyban történik a foglalkoztatásuk”. Ehhez képest a márciusi kormányrendelet éppen a katásokat hagyta ki a kedvezményből, a kivételt képező alkalmazotti jogviszonyúakat pedig kedvezményezte. A pályázat részvételi feltételeiből pedig az derül ki, hogy idegenvezető legyen a talpán, aki ezeknek megfelel, és akinek érdemes részt vennie. A pályázat keretében a támogatottaknak egy vonzó turisztikai cél leírását kell elkészíteniük egy majdani turisztikai adatbázis céljaira. Maga a cél dicséretes és támogatásra méltó. Hanem az ördög a részletekben: a részvétel lehetősége több oldalról annyira korlátozott, hogy csak kevesek férnek be a szűkre nyitott kapun. A budapesti lakhelyűek eleve nem indulhatnak. Ugyancsak lecsúsztak azok, akik – megelégelve, hogy márciustól mostanáig a semmiből fizették a havi ötvenezer forint adót – már elvesztették reményüket, és szüneteltetik a vállalkozásukat. A hab a tortán: a pályázónak vállalnia kell, hogy legalább 2021 március végéig fenntartja a vállalkozását. Egy kis számtan: ha valaki ez évben és 2021 első három hónapjában fizeti a katát, hétszázötvenezer forinttal gazdagítja az államkasszát. A pályázaton kétszázezer és egymillió forint közötti támogatás nyerhető el. Amint látszik, az esetek többségében a támogatás még azt az adót sem fedezi, amit a jövedelem nélküli idegenvezető kénytelen kiizzadni – nemhogy a pályázati célra fordított munka ellenértékét. És még nincs vége: a támogatással természetesen el kell számolni számlák alapján. Ezek a számlák azonban csak „az idegenvezetési tevékenységhez kapcsolódó közvetlen költségeket” tartalmazhatnak, létfenntartási költségekről szó sem lehet. Tetszik érteni: csak az olyan tevékenységhez kapcsolódó költség számolható el, amilyen tevékenység momentán nincs, és egyhamar nem is várható. Minderről csak egy dolog jut eszembe: hHa valakit nagyon utálnék, azt kívánnám neki, hogy segítsen rajta a Fidesz. Hajdú Miklós mérnök-közgazdász 

Globális ébresztő

Az új koronavírustól az éghajlatváltozásig, a faji igazságtalanságtól a növekvő egyenlőtlenségekig: egy zűrzavaros világban élünk. Ugyanakkor időtálló elképzeléssel rendelkező nemzetközi közösség vagyunk, amit az Egyesült Nemzetek Szervezetének idén 75 éves Alapokmánya testesít meg. Ez az egyenlőségen, a kölcsönös tiszteleten és a nemzetközi együttműködésen alapuló, egy jobb jövőt kilátásba helyező elképzelés segített abban, hogy elkerüljük a harmadik világháborút, amelynek katasztrofális következményei lettek volna a bolygónkon lévő életre. Közös kihívásunk, hogy kollektív szellemiségünk segítségével kiálljuk a mostani megpróbáltatást és a próbatételt. A járvány rámutatott a súlyos és rendszerszintű egyenlőtlenségekre az országokon és közösségeken belül és közöttük is. Sőt megmutatta a világ gyengeségeit nemcsak egy egészségügyi veszélyhelyzet, hanem a klímaváltozásra adott lassú válaszok, a kibertérben való jogfosztottság és a nukleáris felfegyverkezés kockázatai kapcsán is. Az embereknek a politikai berendezkedésekbe és intézményekbe vetett bizalma mindenhol folyamatosan csökken. A veszélyhelyzetet számos mély humanitárius válság is súlyosbítja: az egyre erősödő konfliktusok, a lakhelyük elhagyására kényszerült emberek rekord száma, a sáskajárás Afrikában és Dél-Ázsiában, a fenyegető szárazságok Afrika déli részén és Közép-Amerikában, és az ezeket övező geopolitikai feszültségek. A világ vezetőinek alázatosnak kell lenniük ezen gyengeségekkel szemben, valamint fel kell ismerniük az egység és a szolidaritás életbevágó fontosságát. Senki nem tudja megmondani, hogy mi fog történni, de én két forgatókönyvet látok. Az egyik az „optimista” alternatíva. Ebben az esetben a világ valahogyan keresztüljut a jelenlegi helyzeten. Az északi országok megalkotnak egy sikeres kilábalási stratégiát, a fejlődő országok pedig elég támogatást kapnak, és nagy számú fiatal generációjuk segítségének köszönhetően feltartóztatják a járványt. Talán egy oltóanyag is elkészül körülbelül kilenc hónap múlva, amit globális közjóként lehetne szétosztani, hogy mindenki számára elérhető legyen. Ha ez történik, és a gazdaság is fokozatosan elkezd felépülni, akkor talán két vagy három évre lenne szükség ahhoz, hogy visszatérjünk a normális kerékvágásba. De van egy másik, barátságtalanabb forgatókönyv is, amelyben az országok nem tudnak együttműködni, a vírus pedig újra és újra felbukkan. A fejlődő világban robbanásszerűen pusztít. Az oltóanyagok előállítása lassul, vagy ha viszonylag gyorsan elérhetővé válik is az oltóanyag, heves küzdelem kezdődik érte, és a nagyobb gazdasági hatalommal rendelkező országok jutnak hozzá először, magukra hagyva a többieket. Ebben az esetben egyre jobban elmozdulnánk a felbomlás, a populizmus és az idegengyűlölet felé. Minden ország egyedül cselekedne vagy úgynevezett eseti koalíciókban, amelyek néhány konkrét feladatot akarnának csak megoldani. Végül a világnak nem sikerülne azt a fajta kormányzást előmozdítani, amely ahhoz szükséges, hogy megoldjuk közös kihívásainkat.  Ennek következtében a világ egy legalább öt vagy hét éven át tartó globális depresszióba süllyedne az újfajta normális helyzet visszaállása előtt, amelynek valódi természetét lehetetlen megjósolni. Nagyon nehéz megmondani, hogy most melyik irányba tartunk. A legjobbért kell dolgoznunk, és a legrosszabbra kell felkészülnünk. Akármilyen borzalmas is a járvány, annak megértésére kell ösztönöznie minden politikai vezetőt, hogy az előfeltevéseinknek és a hozzáállásunknak változnia kell, valamint hogy a megosztottság mindenki számára veszélyes. Ez a megértés elvezetné az embereket annak felismeréséhez, hogy a globális gyengeségek megoldásának egyetlen módja van: egy erősebb globális kormányzás, jobb nemzetközi együttműködéssel. Egyszerűen nem térhetünk vissza ugyanis azokhoz a rendszerekhez, amelyek lehetővé tették a jelenlegi válság kialakulását. Az újjáépítésnek jobban kell sikerülnie, amihez fenntarthatóbb, befogadóbb és a nemek közötti egyenlőségre épülő társadalmakra és gazdaságokra van szükség.  Mindeközben tervezzük újra a nemzetek közötti együttműködést! A mai multilateralizmusnak hiányzik a súlya, valamint hiányzik belőle az ambíció és az erő. Néhány intézménynek ugyan van ereje, de azok kevésszer vagy egyáltalán nem élnek vele, ahogy láthattuk a Biztonsági Tanács nehézségeit is.  Legyen a multilateralizmus együttműködőbb, amelyben az Egyesült Nemzetek Szervezete és szakosított intézményei még szorosabban és hatékonyabban dolgoznak együtt a Világbankkal, a Nemzetközi Valutaalappal, olyan regionális szervezetekkel, mint az Afrikai Unió és az Európai Unió, valamint kereskedelmi szervezetekkel és más érintett szervezetekkel. Legyen a multilateralizmus befogadóbb. A kormányok ma távol állnak attól, hogy egyedüli politikai és hatalmi szereplők legyenek. A civil társadalom, az üzleti világ, a helyi hatóságok, a városok, a regionális irányítótestületek egyre inkább vezető szerepet töltenek be a mai világban. Mindez elvezetne a hatékony multilateralizmushoz, amely mechanizmusai révén lehetővé tenné, hogy a globális kormányzás működőképes legyen ott, ahol szükség van rá. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmányában foglalt, tartós értékeken alapuló új, együttműködőbb, befogadóbb és hatékonyabb multilateralizmus képes lenne kimozdítani bennünket az alvajárásunkból, és megakadályozná, hogy még nagyobb veszély felé sodródjunk. A világ politikai vezetőinek figyelembe kell venniük ezt az ébresztőt, és közösen kell foglalkozniuk a világ gyengeségeivel, megerősítve globális kormányzási képességünket, erősebbé téve a multilaterális intézményeket, valamint erőt merítve az egységből és a szolidaritásból ahhoz, hogy megbirkózzunk korunk legnagyobb próbatételével. António Guterres, az Egyesült Nemzetek Szervezete főtitkára

A szégyen és a kutya

A körúton sétálva hangos ordításra leszek figyelmes. Elsőre természetesen oda se nézek, ordít mögöttem egy ember, hát hadd ordítson, na ja, mit tudok csinálni, én is szoktam ordítani, igaz, én belül, hogy ne hallja senki, hát mit érdekel engem, ha más is ordít, neki is megvan rá az oka. Természetesen elképzelhető, hogy azért ordít, mert segítséget kér, ez esetben természetesen egy közönyös bunkó, aki vagyok: a járókelő-effektus dolgozik bennem, mint mindenki másban, hát hadd dolgozzon, az a dolga, nyilván azért alakul ki az efféle önvédelmi reakció, mert hasznos. Kettőt még lépek, s mivel ez az ember még mindig ordít mögöttem, elhatározom, hogy ez engem nem fog érdekelni, megvan nekem a saját bajom – mondom, azt a társadalmi lényt alakítom, aki igyekszik a dolgokba nem belefolyni, majd megoldják mások, ha pedig nem oldják meg, akkor úgy is jó. Szóval kettőt még lépek, amikor egyszerre csak megtorpanok, mint akibe villám csapott. Úgymond „a földbe gyökerezik lábam”, azt hiszem, ezt a képet erre a helyzetre találta ki a nyelv. Azért torpanok meg, mert előttem úgy három-négy méterrel egy kutyát pillantok meg, a gazdájával sétál pórázon, éppen ezt a kutyát bámultam mélázva, mikor a mögöttem ordító emberről igyekeztem a figyelmemet elterelni – és most azért állok meg, mert azt látom, hogy a kutya, aki nyilván hallja, amit én, megáll, hátrafordul, és a homlokát ráncolva, a fülét hegyezve figyel. Természetesen nem tudhatom az okát, ám valahol belül, mélyen mégis bizonyos vagyok benne, hogy ez a kutya azért fordult hátra, hogy az ordítás forrását megnézze magának. Áll előttem pár méterrel mozdulatlanul, hátrafelé figyel, én is állok mozdulatlanul, a kutyát figyelem, az a bizonyos ember pedig még mindig ordít mögöttünk. Nem, nem az a jó kifejezés, hogy az emberi ordítás miatt a homlokát ráncoló kutya láttán elszégyellem magamat. Nem szégyen az, amit érzek, de ahhoz hasonló. Nem is tudom, hogy egy állat előtt az ember szégyellheti-e magát. Úgy értem, nem tudom, van-e értelme ennek az érzésnek egy állattal összefüggésben, aki az ember belső szégyenét sem érzékelni, sem megítélni nyilvánvalóan nem képes. Egy kutya képes szégyellni magát, ezt tudom, de abban nem vagyok biztos, hogy a más szégyenével vajon tisztában lehet-e. Mindenesetre megfordulok én is. Most már látni akarom, hogy mi történik mögöttünk, úgy értem, a figyelő kutya és a figyelmetlen ember háta mögött. Az történik, hogy egy tolókocsiban ülő, lábatlan ember üvölt három huszonévessel, akik körülállják és röhögnek rajta. Nem tudom, hogy mit akarnak tőle, azt sem tudom, hogy akarnak-e tőle valamit, csak azt tudom, hogy a derékban kettévágott emberi torzónak nem tetszik, hogy azok hárman körbeállják. Emiatt ordít. Valami olyasmit ordít, hogy a kurva anyátokat, hagyjatok békén. Visszafordulok, hogy megnézzem a kutyát, az érdekel, hogy miképpen reagál. A kutya sóhajt, és a fejét rosszallóan megcsóválja. Úgymond „nem hiszek a szememnek” – azt hiszem, ezt a képet erre a helyzetre találta ki a nyelv.