Előfizetés

Botránytól botrányig bukdácsolunk - interjú Balázs Zoltánnal

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2020.07.17. 08:30
Balázs Zoltán
Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, bár új produkcióra is készül saját társulatával, hamarosan a Budapesti Operettszínházban rendez. A közeljövő legnagyobb kihívásának tartja, hogy megtalálják saját játszóhelyüket.
Rendezett már musicalt? Musicalt még nem, de operát és operettet már igen. Janaček, Marschner, Gilbert és Sullivan műveit. A Budapesti Operettszínházban viszont most rendez először. Független rendezőként egy államilag kiemelten támogatott kőszínházban elsőre eléggé meglepő a megjelenése. Semmi rendkívüli nincs benne. Függetlenségem alkotói módszerem védjegye. Rendeztem már a Nemzeti Színházban Budapesten, Nagyszebenben és Nyitrán, a Budapest Bábszínházban, a bukaresti Odeon Színházban és a rennes-i Operaházban is. Vendégrendezésemről pedig tárgyaltunk már az Operettszínház korábbi vezetőivel is, de az együttműködés most látszik megvalósulni. Az Operettben nemrég kirobbant egy újabb zaklatási ügy, erről mit tud? Pontosan annyit, amennyit egy kívülálló a színház belső ügyeiről tudhat. Zajlik egy vizsgálat, melynek eredményről nemsokára többet fogunk tudni. Nézett az Operettben előadásokat? Természetesen. A járvány kitörése előtt, szinte mindent megnéztem. Az általam rendezett musicalt három szereposztásban mutatja be a színház, ezért fontosnak tartottam megismerni a jelenlegi társulat technikai, fizikai és mentális kondícióját. Miért éppen a Federico Fellini filmje alapján készült Nine (Kilenc) című műre esett a választása? Mert egy igazi ensemble darab fantasztikus szerepekkel és néhol operai igényességgel megírt dalokkal. A téma, amit a mű feldolgoz rendkívül szokatlan a musicalirodalomban és nem másodlagos szempont, hogy a társulat szinte minden színésznőjének bravúros feladatot biztosít. Fellini folyamatosan megújuló alkotószemélyisége is nagyon közel áll hozzám és talán nem véletlen, hogy a 8 és 1/2 című filmjét, amellyel a vallomásos filmrendező névjegyét letette, éppen negyvenhárom évesen forgatta. Hasonlóan a film és a musical főszereplőjéhez, a filmrendező Guidóhoz, én is most töltöm a negyvenhármat. Az Operettben az évadbejelentő sajtótájékoztatón beszélt arról is mennyire meghatározók az ön számára a kolozsvári gyökerei. Az egész gyerekkorom. Azok közé tartozom, akik még nem felejtették el, hogy honnan jöttek. Nem csak Kolozsvár, vagy Máramarossziget fontos a számomra, hanem azok az életre szóló tanítások is, amiket a családomtól kaptam útravalóul. Minden üldöztetés és nehézség ellenére képesek voltak nagyvonalúan és kellő humorral kezelni a veszélyes helyzeteket és fényt látni az alagút végén. Ez a bizakodó szemlélet a pályámat és a magánéletemet is végigkísérte. Ezért választom mindig a kockázatosabbat, a szabálytalant és az újszerűt. Ahogy a cirkusz iránti rajongásomban, úgy ebben is Fellini nyomdokain járok. Olyan látomásos szerzők műveit fogalmaztam már színpadra, akik teljesen más optikán keresztül nézik a világunkat és annak erkölcsi, pszichológiai és társadalmi vetületeit. Receptnélküli alkotók, akiket meg kell tudni fejteni. Akik tartalmi és formai feladványaikkal folyamatosan próbára teszik a tudásomat és a fantáziámat. Közelítve a Maladype fennállásának 20. évéhez egy szintén ritkán játszott szerző, Tankred Dorst: Merlin, avagy a puszta ország című művét tervezem társulatommal színre vinni. Tizenkét éves volt, amikor a szüleivel átjöttek Magyarországra. Milyenek a visszautak Erdélybe? Az első visszaút alkalmával, amikor az Odüsszeusz hazatérését rendeztem a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, rendesen dobogott a szívem. De a lámpaláz csupán az olvasópróbáig tartott. Miután tizenkét évesen el kellett hagynom a hazámat és úgy éreztem, hogy semmi nem pótolja veszteségeimet, stoppolni kezdtem Európában. Sokfelé jártam és ma is sokat vagyok úton, így sehol sem érzem magam idegennek vagy magányosnak. Ott vagyok otthon, ahol éppen dolgom van. A szülőhazám képe, ahogy a máramarosszigeti pályaudvaron maradt tizenkét éves gyerek-énem is mindig velem vannak, de sohasem tartom őket pallosként magam előtt. A Trianon évforduló megint teljesen átpolitizálta ezt a kérdést. Társadalmunkból sajnos hiányzik a múlt és a jelen történéseit átfogóan értelmező „moti mentali” – szerű leonardói gondolkodásmód. Botránytól botrányig bukdácsolunk és ügyeink megosztó jellegének állandó tupírozása rengeteg hasznos és kreatív energiát felemészt. A színházi alkotók többsége aktivista művészként politizál, ezért hivatásuk gyakorlására már nem jut elég idő. Lassan a „tudás őrzőit” kijelölni képes valódi mestereink is elfogynak és helyüket a mentor feladatokat ellátó óraadó tanárok veszik át. Ön egyik listát sem írta alá a Színművészeti egyetem átalakításával kapcsolatban, miért? Egyfelől, mert a kommunizmus túlélőiként a nagyszüleim azt tanították, hogy soha semmit ne írjak alá. A felháborodás retorikáját hajszálvékony vonal választja el a félelemétől. Én pedig nem szeretnék félni. Másfelől, mivel tudható rólam, hogy nincs bennem igazodási kényszer és csak akkor írok alá bármit, ha a képviselt ügy minden egyes részletével egyetértek, senki nem keresett meg, hogy aláírásommal erősítsem a tiltakozók irányadó névsorát. A színházi pénzosztással kapcsolatban is kifakadt a minap. Miért háborodott fel ennyire, hiszen végül az ön együttese több helyről is kapott támogatást. Miután közleményben reagáltunk a működési pályázatokat elbíráló kuratórium aránytévesztő és elfogult döntésére. A működést kiegészítő többlettámogatási pályázatoknak és a szakmai munkánkat elismerő magántámogatóknak köszönhetően végül sikerült a 2020/21-es évad pénzügyi fedezetének felét előteremtenünk. Az évad második felének finanszírozása még megoldatlan. A pénzosztás jelenlegi formáját a hosszú távú koncepcióval és művészi stratégiával rendelkező alkotóközösségek elleni diszkriminációs bűnténynek tartom. A befektetett munka és az elért eredmények évek óta nincsenek összhangban a számunkra megítélt támogatási összeg mértékével. Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyőjének „Vacsora Mravucsánéknál” című fejezetéből mindenkinek ismerős az a belterjes és kizárólagos attitűd, amivel a magukat „elitként” pozicionáló személyek lojális vendégeik iránt viseltetnek. Ez a vacsorázgatás nekem nem megy. Lehet, hogy igaza van, de manapság címkéz és besorol mindenki, mindenkit, ez alól nem nagyon tudja senki sem kivonni magát. Ezt azok gondolják így, akik algoritmusokat keresnek a különböző trendek között. Ha valaki igazán szuverén, akkor nem vár visszaigazolást azoktól, akik az igazságot érdekeik szerint alakítják át egy elfogadható valósággá… Anatolij Vasziljev, neves orosz rendező mesélte egy interjújában, hogy a környezetében tevékenykedő rendezőkollégák hirtelen társadalmilag és szociálisan érzékeny témák felé fordultak. Egyre-másra gyártották a dokumentarista jellegű produktumokat. Utánajárva a váratlan pálfordulásnak, kiderült számára, hogy ezekre a szakmailag éretlen „mutatványokra” jókora pályázati pénzeket lehetett nyerni. Vasziljev, akinek szintén meg kellett oldania saját társulatának fenntarthatóságát, először elbizonytalanodott, majd úgy döntött, hogy - bár nem annyira kifizetődő és látványos - ő mégiscsak a színházzal szeretne foglalkozni, mert hosszú távú befektetés. Valahogy így érzem én is. Hol tart most a Maladype, hiszen elvesztették a játszóhelyüket, a régi társulati tagok helyébe fiatalokat vett fel. Lehetőségeinkhez mérten készülünk a jubileumi évadra és igyekszünk pótolni elmaradt előadásainkat itthon és külföldön. Reméljük, hogy a járvány második hulláma nem kényszeríti majd partnereinket arra, hogy visszamondják fesztiválmeghívásaikat. A társulat nyolc tagja mindeközben Fehér Ferenc koreográfussal próbálja a Fritz Lang filmje alapján készülő Metropolisz című előadást. Miért változott a társulat? Egzisztenciális okok, családalapítási szándékok és egyéni útkeresések mind hozzájárultak. A művészi elköteleződésnél rendre erősebbnek bizonyulnak a hétköznapi szempontok. A mostani csapattal már három éve dolgozom együtt és az Öt Kapu színház-metodikai program keretében hamar felépítettünk egy hat darabból álló repertoárt. A közeljövő legnagyobb kihívása, hogy megtaláljuk saját játszóhelyünket. Önt rendezőként is sokfelé hívják Európába, sőt Amerikába is. Nem gondolta, hogy jobb lenne elengednie a Maladypét. Könnyebb lenne az életem, de úgy vagyok vele, ahogy Akhilleusz Briszéisszel: A béke voltál nekem az örök háborúban. Kötelez a közel húsz évnyi közös múlt és még szükségünk van egymásra. Ha végbemegy az olvadás, el fogjuk tudni engedni egymás kezét. Nemrég a Maladype közösségi oldalán közzétették a Bárka Színház Hamletjét, amelynek ön volt a címszereplője. Milyen színészi tervei vannak? A Tim Carroll által rendezett Hamlet után nehéz olyan kihívást találni, ami teljes alkotólényemet igénybe veszi, de ha olyan feladattal keresnek meg, ami tényleg nekem való, nem fogok ellenállni. Személyes mondandóm van, de nem vágyom mindenáron a színpadra. A rendezői feladatok mellett mostanában az írás okozza a legnagyobb örömöt.  

Balázs Zoltán

1977-ben született Kolozsváron. A Színház-és Filmművészeti Egyetemen végzett színész (2002) és rendező (2003) szakon. 2001-ben hozta létre a Maladype Színházat, amely egy pályázati forrásokból önmagát fenntartó független társulat. Rendszeresen vállal vendégrendezéseket itthon és külföldön (Szlovákia, Szlovénia, Románia, Németország, Franciaország, Amerikai Egyesült Államok).  

Dimenzióugrások Pilinszkyvel

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.07.16. 20:30

Fotó: Béres Márton / Népszava
Rendhagyó irodalmi és zenei élménynek lehetünk részesei Vecsei H. Miklós és Szabó Balázs előadásán, amely töréspontjain keresztül visz közelebb Pilinszky Jánoshoz.
„Nincs többé szó, nincsenek lények, aggasztanak a szavak és a lények. Lények nélkül és szavak nélkül tisztább a félelem. Ez meg olyan, mint egy szoba, köd van benne, meg tán egy ágy. Az ágyon én fekszem talán. Széken ülök. Üres az ágy.” Lírai mélységekben megmártózva, A széken és az ágyon című verssel kezdve idézhettük fel Pilinszky János életművét és alakját szerda este a ceglédi Református Nagytemplom kertjében Vecsei H. Miklós színész és Szabó Balázs dalszerző-énekes vezetésével. A Szívárnyék című verses, zenés est keretében táncolhattuk körbe a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének ismert és kevésbé ismert írásait, és – a két művész előrejelzése szerint – amikor pillanatokra már úgy hihettük, értjük a lényeget, az rögtön el is illant a kezeink közül. Bevallásuk szerint többek közt ez a megfoghatatlanság késztette őket is arra, hogy kísérletet tegyenek a költészetében rejlő mágia megfejtésére, minket is bevonva ebbe a különös játékba. Az est egyszerre volt szikár és komoly, és felhőtlenül játékos, akár csak Pilinszky János maga: a versek, zenék sorában a páros a kilencvenkilenc évvel ezelőtt született költő életének főbb állomásait saját, személyes történeteivel, megjegyzéseivel tűzdelte meg. Ezzel a közönség egyes tagjaiban némi nemtetszést is kiváltva. Hiszen valóban nem megszokott, hogy az előadó műsor közben a legnagyobb természetességgel szúnyogriasztót kér, saját útkereséséről, hitéről, fiatalkori elképzeléseiről mesél, vagy kijelenti, ne essünk kétségbe, ha egy-egy verset nem értünk, érezzük inkább. Rendhagyó produkciónak lehettünk részesei, ám Pilinszky János költészetéhez e töréspontok mentén is egyre közelebb és közelebb kerülhettünk: Vecsei H. Miklós és Szabó Balázs nem a könnyebb utat választották, zenék és versek zavartalan egymásutánja helyett azt üzenték a nézőknek, a művészet nem valami távoli ügy, itt van köztünk, és mi sem természetesebb, mint hogy két darab között van lehetőség levegőt venni, megállni, és szemlélődni, ahogy azt a költő is oly gyakran tette. Interjú- és prózarészlet is elhangzott, akárcsak az Éjféli fürdés, a Halak a hálóban, a Ne félj, az Örökkön örökké, az Átváltozás, a Pont és haza, a Pilátus, a Kegyelem, a B. I. kisasszony, a Terek, a Vesztőhely télen vagy az Őszi vázlat, amelyeket gyakran messziről indítva konferáltak fel. Noha már a kezdéskor leszögezték, Pilinszky János egy mondatával véget is érhetne a műsor: „Úgy szeretnék írni, mintha tulajdonképpen hallgatnék.” A szerző, aki húsz évesen kiforrott költészettel jelent meg az irodalmi életben, beszél a szerelem, a csalódás, a bűn és bűnbocsánat, az istenkeresés, a háború és a halál témáiról, s mindig a legapróbb részlet felől közelít. Vecsei H. Miklós kiemelte, az egyes témákban való mélyreásás határozta meg az életművet, s ez teszi lehetővé, hogy dimenziókat lépjünk át vele: egy hosszú nap után öt-tíz perc is elég a más állapot eléréséhez. Az est végéhez közeledve felidézték Pilinszky János plátói szerelmeit, így a Törőcsik Mari iránt táplált érzését, amely aztán szoros barátságban végződött. A páros felkereste a költő egykori barátait, a színésznőnél is látogatást tettek: az ő tolmácsolásában, ápolói köréből hangfelvételről szólalt meg az egyik legkiemelkedőbb, Apokrif című vers (ennek töredékeit a nézők a Sztalker Csoport 2018-as Ördögkatlan Fesztivál előadásán is hallhatták már). Az ismerős hangok távoli rezgései a költő gondolatfutamai, a nyáresti ég, és a szúnyograj szokatlan, mégis otthonos közvetlenséggel kapcsolódtak össze. A töredékekből, szubjektív mozzanatokból formálódó előadás ezáltal teljessé válhatott: mintha csak baráti körben ültünk volna mind, a két előadóval, Törőcsik Marival és Pilinszky Jánossal. Mi ez, ha nem dimenzióugrás? Infó: Szívárnyék: Pilinszky János két hangon – Szabó Balázs és Vecsei H. Miklós estje Szerkesztő-rendező: Seres Tamás Következő előadások: Balatonföldvár, július 17.; Verőce, július 25.; Zsámbék, augusztus 9.

Vandál firkálmánynak nézték, és lemosták Banksy alkotását a londoni metrókocsi-takarítók

nepszava.hu
Publikálás dátuma
2020.07.16. 12:50

Fotó: Youtube/banksyfilm
A világhírű, személyében ismeretlen művész a járműre fújva maszkviselésre buzdította az utasokat.
A londoni metró takarítószemélyzete lemosta a világhírű street art-alkotó, Banksy graffitijét, amelyet az egyik metrószerelvény falára fújt fel, mivel nem tudták, hogy nem egyszerű vandalizmusról, hanem művészetről van szó – írta az Index a BBC híre alapján.  A londoni Cirlce Line metróvonal szerelvényére felfújt festmények címe lefordíthatatlan szójátékkal If You Don't Mask, You Don't Get: az „aki nem kér, az nem kap” mondatot alakította át kérés (ask) helyett maszkra. De mindez nem hatotta meg a londoni tömegközlekedési vállalatot, amelynek a képviselője azt mondta a BBC-nek: 
„úgy kezeltük, ahogy bármilyen graffitit kezeltünk volna a metróban. A takarítóknak az a munkája, hogy a metrón tisztaság legyen, különösen a mostani időben.”

A Transport for London képviselője ugyanakkor hozzátette, értékelik Banksy üzenetét, így szívesen biztosítanának neki lehetőséget, hogy újraalkossa a metrós rajzokat egy megfelelőbb helyen. Mint az Index emlékeztetett, a névtelenségbe, pontosabban álnevébe burkolózó brit graffitiművész már nem először alkotott koronavírus-ügyben. Ezúttal az Instagramjára töltött fel egy videót, amelyben egy férfi (valószínűleg ő maga) takarítónak öltözve felfújja a már jól ismert vandál patkányokat a metrókocsi falára. Banksy ezzel a maszkviselésre buzdít, ami a brit tömegközlekedésben éppúgy kötelező, mint a magyarországiban.