Előfizetés

Kentaurbeszéd - Lengyel László: Miért nehéz rendszert váltani?

Lengyel László
Publikálás dátuma
2020.07.18. 12:00

Fotó: Marabu
A hetvenéves Szilágyi Ákosnak ajánlom
„A szépfejedelem… az unalom királya: a politikai unalomnak egyedül ő parancsol. Azért jött, arra van elhívatva, hogy a populáris művészet szórakoztató eszközeivel legyőzze az unalmat az államban. Épp ezért a legnagyobb veszély, ami a szépfejedelem hatalmára leselkedik – az unalom. A legnagyobb bűn (nem is bűn, egyenesen hiba!), amit elkövethet, hogy unalmas. Mindent megbocsáthatnak neki, csak ezt nem!” - írta Szilágyi Ákos az Állam és unalomban.

Orbán Viktor unalmas

Orbán Viktor megbocsáthatatlanul unalmas. Egyáltalán nem szórakoztató. Nem érdekes. Unalmas, ahogy hatalmaskodik. Ki lepődik meg, ha bármire fölhatalmazza magát? Unalmas, ahogy lop. Kinek újdonság még, hogy a válság közepén három összefonódó családnak jutnak százmilliárdok? Valamennyi trükkjét ismerjük. Összes szófordulatát kívülről – igen: Soros, Brüsszel, migráns, liberális és megint elölről – tudjuk, tudjuk és tudjuk. Félni tőle – unalmas. Gyűlölni – unott dolog. Szeretni – ásításig. Hazugságon kapni – érdektelen. (Ha egyszer igazságon kapnánk, az lenne meglepő!) Külsője unalmas. Belsője unalmas. Képét leszarták a legyek. Érdekelne-e a véleménye, ha nem lenne hatalmon? Kíváncsi lennél, mit gondol a világról, ha nem uralkodna fölöttünk? Putyin és Vučić, Kaczyński és Erdoğan is pokolian unalmasak. Putyin a maga végtelenül elhasznált és brezsnyevizálódott uralmát azzal próbálta érdekessé tenni, hogy a lehető legdurvább szavazási komédiával Oroszország örökös urává tette magát. A szerb Vučić, miután figyelmesen tanulmányozta Milosević és Orbán hatalomtechnikáját, egy korlátlan propagandagépezettel és megosztott ellenzékkel szemben jól látható csalással választást nyert. Kaczyńskinél is unalmasabb bábja, a „térdeplő Duda”, az érdeklődést nemcsak állandó falusi térdre hullásával igyekezett fölkelteni, hanem buzizással és zsidózással, s így győzött egy arasznyival. Miért ennyire nehéz rendszert váltani az autokráciából a demokráciába? Miért volt könnyebb leváltani a 89-90-es rendszerváltások rendszerét autokráciákra? Lehet erre egyszerű és kézenfekvő választ adni: nem nekünk, kelet-európaiaknak találták ki a demokráciát. A tekintélyuralmat, legyen az Horthyé vagy Kádáré, Piłsudskié vagy Gomułkáé, Antonescué vagy Ceauşescué, lehet, hogy unjuk, nehezen viseljük, de féljük és tűrjük: ez az otthonunk. A demokráciát, a szabadságot nem unjuk, nem félünk tőle, csak éppen idegen nekünk, migránsok vagyunk. Hazánk az autokrácia. Hazátlanokká leszünk a szabadelvű demokráciában. Ha intézményeinket demokratikussá és jogállamivá teszik külső hatalmak vagy tesszük mi magunk, nem találjuk meg benne magunkat. Hiányzik hozzá a demokratikus kultúránk, a jogállami civilizációnk. S mire felnő egy valamirevaló demokráciában szocializálódott, jogain és kötelezettségein nevelkedett nemzedék, apáik megcsonkították és lerombolták a demokratikus intézményeket. Itt kínlódunk hosszútávon az 1820-as évek, a reformkor óta a nyugati típusú rendszerváltással, hol közelítve, hol távolodva tőle. Nagy reményekkel vágtunk bele középtávon, 1989-ben. S végül a legújabb tekintélyuralmi rendszerrel szemben gyürkőzünk immár egy évtizede – eredménytelen. 

A szabadság fölfelé tolt, s lefelé görgő sziklája

Minden nap fölfelé kell taszigálnunk a szabadság és a demokrácia nehéz szikláját. Hiába gondolták az angolok, hogy eleget taszították ők már századokon keresztül, fönn marad az már a csúcson. Dehogy maradt! Úgy görgött lefelé a Brexittel, hogy leverte őket a lábukról. Hiába vélték az amerikaiak, hogy a világ példájául szolgáló demokráciájuk soha többé nem kényszerül fölfelé izzadó és lihegő nyomakodásra, a gyűlölködő választóik egyik fele, egy korrupt bohóc vezetésével lezúdította sziklájukat a mélybe. Nincs okunk kelet-európai sorscsapásról beszélni. Nálunk sokszorta régebbi demokratikus és jogállami intézmények roncsolódnak össze, s demokratikus civilizációk tapasztalják meg az autokráciák kísértését. S bizony a briteknek és az amerikaiaknak legalább olyan nehéz rendszert váltani, mint nekünk. Nemcsak Trumptól és Johnsontól kell megszabadulniuk, hanem az általuk teremtett intézményi környezettől és politikai kultúrától. A parlamentekben nem képesek a liberális demokrácia felé tartó pártok megszerveződni, egységre jutni, s a parlamenti ellenzék hatékony szerepét eljátszani. Az autokrácia az állampárt és államhatalom központosítása révén lehetetlenné teszi a parlamenti demokrácia működését. Az elmúlt húsz év azt bizonyítja, hogy a hagyományos párt-összeütközéseknek a parlamentekben szinte sehol nincs jelentősége Európában. Nem a parlamentekben dőltek el a nagy kérdések: a gazdasági válságra adott válaszok 2008 idején, a menekültválság megoldása, a klímaválság ügyei, a világjárványra adott egészségügyi, gazdasági és közigazgatási megoldások. És nem voltak képesek sehol az alkotmányos intézmények – az alkotmánybíróság, az igazságszolgáltatás intézményei, a nemzeti bankok – megállítani a hatalmi önkényt, legfeljebb göröngyösebbé tették a jogállamok leépítésének útját. A civil utcai mozgalmak, lázadások újra meg újra eljuttatják a demokratákat a hatalom kapujába, de vagy azért nem tudnak belépni, mert párttá szerveződni, vagy mert összefogni képtelenek. Jó példa erre Szlovákia, ahol a Mečiar-rendszer elleni tüntetések végre elvezettek a rendszerváltás első lépcsőjéhez, a Dzurinda-kormányhoz, az EU-ba való bejutáshoz. Amikor visszazuhantak a Fico-féle „mélyállam”, vagyis a korrupt állampárt, titkosszolgálatok, rendőrség, ügyészség, bíróság és a bűnszervezetek piszkos szövetségének világába, egy látszatdemokráciát teremtettek. A Kuciak-gyilkosság miatti, a sajtószabadság melletti tüntetések csak arra voltak képesek, hogy a politikai súly nélküli, demokrata államfőt megválasszák, de arra nem, hogy az ellenzéki erők erős párttá szerveződjenek, vagy legalább összefogjanak és Szlovákiának tartós demokratikus rendszerváltást hozzanak. Hasonlóképpen, Románia átmenetileg kimászott a kilencvenes évek végén a rendszerváltás partjára, csakhogy az autokrata államgépezet, a titkosszolgálatok és a velük összefonódott igazságszolgáltatás fenntartotta az oligarchikus és korrupt rendszert. A tömegmozgalmak hol a politikai baloldalt próbálták helyzetbe hozni az autokrata egyeduralomra törő Başescu elnökkel szemben, hol a politikai jobboldalt Johannis megválasztásával, az oligarchikus baloldal ellenében. Az ellenzéki szavazók, a változást kívánók többször is megvoltak, de vagy nem jutottak be a politikai osztályba, vagy a politikai osztály jelöltjei bizonyultak gyengének. 

Fellángolások

A magyar utcai mozgalmak 2010 után az orbáni rendszerváltás, majd az orbáni autokrata rendszer ellenében becsületes, három-hónapos fellángolások után elaludtak. A rendőr és tűzoltó, a Milla, az egyetemista, az internetadó elleni tüntetések, a kockás inges tanárellenállás, a civil jogi, az európai ügyészségért, a CEU és az MTA megmentéséért folyó tüntetések mind-mind reményeket adtak, hogy aztán átadják helyüket a közönynek vagy a kétségbeesésnek. Hiába született meg a demokratikus választói többség, először 2012 őszén, Bajnai zászlóbontásakor, majd 2016 tavaszán Botka László körül. Az ellenzéknek rendszert és nem kormányt kellett váltani. A megújulás nélküli pártok tettek róla, hogy az ellenzéki, rendszerváltásra is hajlandó választói többség, pártok között megoszló kisebbséggé legyen. A harmadik ellenzéki többséget 2019 őszén végre sikerült Budapest és a nagyvárosok átvételére váltani. A választói többségnek azóta nem volt oka megszeretnie az önérdekét néző uralkodót és embereit. Unatkozik. Itt tartunk most – a gazdasági és politikai válság előtt. „elöl a Hátul kullog. / mögötte megy Előtte.”

A koronaválság és a kivételes állapot dilemmái

Antal Attila
Publikálás dátuma
2020.07.12. 15:02

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A koronavírus miatt az Orbán-rendszer rendkívüli jogrendet vezetett be, hiszen sohasem látott járványügyi kihívással néz szembe az ország. Ugyanakkor bebizonyosodott az is, hogy nem kevés vitával és összeütközéssel jár az, amikor a magyar társadalom immáron egy évtizede folyamatosan a politika által gyártott kivételes állapotban van és beköszönt egy valódi válsághelyzet. Korszakunk tehát az „egymásra torlódó” válságok és kivételes állapotok időszaka. Ebben az írásban amellett érvelek, hogy éppen most van itt az ideje annak, hogy újragondoljuk a rendkívüli jogrend és kormányzás intézményét. Nem csak azért, mert úgy tűnik, hogy az Orbán-rendszer ezentúl felhatalmazás nélkül bármikor kivételes állapotot hirdethet ki, hanem amiatt is, mert a rendkívüli kormányzás meghatározza majd a XXI. század mindennapjait. 

A negyedéves rendeleti kormányzásról

Egy ideje foglalkoztatnak a kivételes állapot jogi, politikai és biopolitikai aspektusai valamint az, hogy a klíma- és ökológiai válság során hogyan használható a kivételes kormányzás eszközrendszere. 2018-ban így érveltem – Giorgio Agamben elmélete nyomán – az Új Egyenlőség hasábjain: „Az Orbán-kormány által alkalmazott permanens kivételes állapot a társadalom demokratikus immunrendszerét károsította, és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust. Az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön.” Sajnos az azóta eltelt két és fél évben semmivel sem lett jobb a helyzet, hiszen a békeidőben is kivételes kormányzást bevezető Orbán-rendszer a koronavírussal fennállása eddigi legnagyobb tényleges válságával néz szembe, amire ugyancsak a rendkívüli állapot eszközeivel válaszolt, és szemmel láthatóan a kormányzat egyre inkább vonzódik a korlátozásokhoz és most már a felhatalmazást sem igénylő rendkívüli kormányzáshoz. Ennek ellenére mégsem gondolom azt, hogy csakis önkényesen lehetne élni a kivételes állapot eszközrendszereivel, erről azonban azért nehéz vitát kezdeményezni, mert az autoriter Orbán-rendszer immáron több mint fél évtizede felfüggesztette a jog- és politikai rendszer normál állapotát. A koronavírus tehát egy olyan helyzetbe robbant bele, amelyet eleve a jogi és politikai kivételesség határozott meg, hiszen a XXI. századra politikai, alkotmányos és társadalmi értelemben elszakadtunk attól, amit korábban „normalitásnak” gondoltunk. A jelenség természetesen nem magyar sajátosság, hiszen a 2001. szeptember 11-ét követő terror elleni háborúban, vagy a szigorú rendőri intézkedésekkel fémjelezett „bűn elleni háborúban”, vagy éppen a menekültek és bevándorlók elleni drákói intézkedések során a politika előszeretettel veszi igénybe a rendkívüli hatalomgyakorlást, illetve hivatkozik a jog felett álló végrehajtó hatalomra. Az hogy az Orbán-rendszer rendkívüli állapotot vezetett be a koronavírus-járvány miatt, első ránézésre – a pandémia körülményei között – „megnyugtatóan” hathat, hiszen azt sugallja, hogy a kormányzat a helyén van, teszi a dolgát és törődik az emberekkel, továbbá rendkívüli intézkedések bevezetésére is késznek mutatkozik, ha a helyzet úgy kívánja. Nagyjából ez lenne a rendkívüli jogrend lényege: fokozott veszély esetén koncentrált hatalomgyakorlás a lakosság érdekében. Ha azonban egy kicsit mélyebbre tekintünk és figyelembe vesszük, hogyan alakult a rendkívüli kormányzás, korántsem lehetünk derűlátóak. Sőt, igen komoly aggodalmaink lehetnek, különösen azért, mert az Orbán-rendszer nem elégedett meg a koronaválság kapcsán egy újabb rendkívüli jogrendtípus bevezetésével. A helyzetet egyrészt felhasználta arra, hogy a korlátlan felhatalmazás keretében súlyos érdeksérelmet jelentő, ám a járványhoz aligha kapcsolódó intézkedéseket hozzon (a kulturális foglalkoztatottak közalkalmazotti státuszának eltörlése; óriási közvagyon juttatása a rendszer oligarcháinak; a felsőoktatás további privatizálása; a nem-változtatás ellehetetlenítése), másrészt pedig a járványügyi vészhelyzet végéhez közeledve elkezdte letenni a jövőbeli, immáron parlamenti felhatalmazás nélkül is bevezethető, kivételes jogrend alapjait.

Egymásra torlódó kivételes állapotok

E sorok írásakor kétféle rendkívüli jogrend egyszerre van hatályban Magyarországon (a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, valamint az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány”, vagyis a koronavírus következtében elrendelt vészhelyzet) és a kormányzat készül egy új típus bevezetésére. Ahogyan az említett 2018-as cikkemben megállapítottam: 2010 óta a második és harmadik Orbán-kormányok rendszeresen élnek a kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával. Mindez a menekült- és bevándorlási válság kapcsán csúcsosodott ki: 2015 szeptemberétől előbb hat megyében, majd 2016 márciusától országos szinten folyamatosan hatályban van (félévente meghosszabbítva) az ún. „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, amelynek törvényi feltételei egyáltalán nem álltak és nem is állnak fenn. 2015-től az Orbán-rendszer alapvetően és önkényesen alakította át a kivételes jogrend szabályait és persze szellemiségét, hiszen az említett az új tényállások (a már említett tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet, valamint az Alaptörvénybe foglalt terrorveszélyhelyzet) a menekültekre és bevándorlókra épülő gyűlöletpolitika fenntartásának állandó eszközei. Immáron tehát öt éve folytatja az Orbán-rendszer a menekültek és bevándorlók elleni gyűlöletkampányt, amelynek „hitelesítésére” saját maga állított elő rendkívüli helyeztet. Ez a válsághelyzet időben és a kormányzati szándékok szerint is összeért a koronaválsággal. Egyrészt a kormány a 32/2020. rendelettel 2020. szeptember 7-ig meghosszabbította a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet. Másrészt, a miniszterelnök a járvány kezdetén – amikor nem lehetett látni, hogy mennyire lesz súlyos a helyzet – azzal is megpróbálkozott, hogy a vírust összefüggésbe hozza a gyűlöletpropagandával. Orbán Viktor 2020. március 10-én még azon az állásponton volt, hogy az illegális migráció és a koronavírus-járvány között egyértelműen kapcsolat van, hiszen számos bevándorló Iránból vagy Iránon keresztül érkezik, amely a fertőzés egyik gócpontja. Magyarország ezért megerősítette a határvédelmét, és ideiglenesen lezárta a tranzitzónákat. Az Orbán-rendszer azonban váltott (legalábbis a járvány enyhüléségéig elejtette a migrációs diskurzust), és a járványhelyzetet építette fel egy új kivételes jogrenddé: az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány” kapcsán a 40/2020. kormányrendelettel veszélyhelyzetet hirdettek ki és elfogadták a koronavírus elleni védekezésről szóló „felhatalmazási” törvényt. Mindez valóban határkő, hiszen ezzel valósággá vált a rendeleti kormányzás, hiszen a kormány rendeletével felfüggesztheti egyes törvények alkalmazását, eltérhet törvényi rendelkezésektől, és egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat – amint azt láthattuk, az Orbán-rendszer tágan értelmezte mindezt és messze nem csak a járványhelyzet kezelésére használta fel az aránytalanul megerősített végrehajtó hatalmat. Mindez óriási vitákat váltott ki és úgy vélem, hogy ennek oka nem csak az, hogy a kormányzat túlterjeszkedett a felhatalmazáson, hanem mindenekelőtt az, hogy 2015 óta így jár el és emiatt az állampolgárok egy része még akkor sem bízik a hatalomban, amikor egyébként indokolt lehet a rendkívüli kormányzás. Ugyanis alapvető különbség van a tényleges rendkívüli helyzet (pl. egy világjárvány, természeti katasztrófa) kapcsán bevezetett rendkívüli jogrend és az Orbán-rendszer 2015 óta kreált rendkívüli kormányzása között. Az előbbi esetben a kormányzat fő célja a bizalom és a biztonság megőrzése, a megnyugtatás, az Orbán-rendszer 2015 óta lényegében azzal játszik, hogy megfélemlíti a lakosságot és védelmet ígér számára. Az Orbán-rendszer (a vörösiszap katasztrófát, illetve más értelemben a klímaválságot leszámítva) most került először szembe egy valódi vészhelyzettel és azért övezte bizalmatlanság a válságkezelést, mert a kormányzat normál helyzetben is visszaélt hatalmával, sőt azt arra használta, hogy mesterségesen állítson elő rendkívüli helyzetet. Vagyis már azelőtt diszkreditálta a kivételes kormányzást, mielőtt arra ténylegesen szükség lett volna. A miniszterelnök azonban tovább feszíti a húrt és a járványhelyzet lehetséges súlyosbodása előtt igyekszik annak a lehetőségét megteremteni, hogy a parlamentet kiküszöbölje a rendkívüli kormányzásból: amíg a koronavírus-veszélyhelyzet kapcsán a kormányzat felett valamelyest megmaradt a törvényhozás látszólagos kontrollja, addig ennek kívül helyezésével bevezetésre kerülhet a módosított ún. „egészségügyi válsághelyzet”, ami öt év alatt a harmadik rendkívüli jogrendtípus. Ebben az esetben nem egy új kivételes állapotot jönne létre, hanem a kormányzat új jogkört kap arra, hogy az országos tisztifőorvos javaslatára, a miniszter előterjesztése alapján rendelettel ilyen válsághelyzetet rendelhessen el legfeljebb hat hónapra, amelynek során igen széles körben folytathat rendeleti kormányzást.

Véget vet-e a demokráciának?

Itt van tehát az idő arra, hogy alaposan végiggondoljuk a rendkívüli kormányzás intézményét, mert sem a kormányzatok igénye annak alkalmazására, sem az azt kiváltó rendkívüli társadalmi, ökológiai, gazdasági, egészségügyi események nem múlnak el korszakunkban. Különösen a globális ökológiai- és klímaválság kapcsán állnak elő olyan kihívások, amelyek rendkívüli válaszlépéseket igényelnek. A következőkben olyan csomópontokra utalnék, amelyek lehetővé tehetik azt, hogy a rendkívüli jogrendet a jövőben ne valamiféle „hatalompótlékként”, a korlátlan végrehajtó hatalom legfőbb eszközeként, hanem a társadalmi kihívások egyfajta lehetséges eszközeként használjuk fel. Az Orbán-rendszer példája mutatja, hogy amennyire csak lehet, szét kell választani a rendkívüli és a normál jogrendet, és garantálni kell, hogy a kivételes állapot intézményét csak a tényleges vészhelyzetek esetében lehessen alkalmazni. Garantálni kell, hogy a rendkívüli eszközök az általános társadalmi, politikai viszonyok közepette ne legyenek felhasználhatók mesterséges káoszok, félelemkeltések, gyűlölethullámok elindítására. Csakis így lehet hatékony a tényleges kivételes helyzetekben a kormányzati cselekvés, csakis így maradhat meg a végrehajtó hatalomba vetett bizalom. A kivételes állapot arra is rámutat, hogy jelenlegi életformánk a neoliberális kapitalizmus keretrendszerében egyre jobban kizsákmányol és kiszolgáltat bennünket a gazdasági/politikai hatalmasságoknak. A kormányzatok a valódi és az általuk kreált válságokat próbálják meg rendkívüli eszközökkel kezelni, ennek keretében pedig egyre nagyobb befolyásra és ellenőrzésre tesznek szert saját társadalmaik felett. A kivételes állapotban a társadalom tehát egyszerre van gyakorlatilag korlátlanul kiszolgáltatva nem csak az államhatalomnak, de a piacnak is (lásd a magánegészségügyi szempontok érvényesítése a járványügyi védekezésben). Az állandósult kivételes állapothoz köthető legfontosabb általános dilemma, hogy – alapvetően nem demokratikus jellege ellenére – valamilyen módon demokratizálható/demokratizálandó-e a kivételes állapot. Ugyanis a kivételes hatalomgyakorlás nem tekinthető a képviseleti demokrácia paradigmája szerint demokratikusnak, de nem is szükségképpen autokratikus: ez azt jelenti, hogy a normál és a rendkívüli helyzetben is a társadalom érdekei és nem a hatalmat gyakorló kormányzat politikai szempontjai az elsődlegesek. Agamben maga is azzal érvelt a koronaválság kezdetén, hogy még a járványügyi helyzetben is legyünk óvatosak a kormányzat rendkívüli hatalmával. Többen úgy vélik, hogy igenis lehetséges a kivételes kormányzás demokratizálása is. Ennek lényege a társadalmi mozgalmak, a deliberáció és az önszerveződés növekvő szerepe járványveszély, egyéb egészségügyi és természeti katasztrófák idején, amikor a közösségi összefogás (a koronavírus kapcsán a leginkább érintett csoportokat segítő önkéntesek megszerveződése) alternatívát kínál az egyéni túlélési pánikreakciókkal szemben. Kivételes állapot idején továbbá a hatalmi ágak elválasztásának és a hatalom megosztásának az elvei nem közvetlenül és nem azonnal érvényesülnek, épp ezért lenne nagyon fontos, hogy a kivételes hatalomgyakorlás ellenőrzésének rendszerét kialakítsuk: vajon miért gondoljuk azt, hogy ha a törvényhozás normál jogrendben sem képes ellenőrizni a megerősített végrehajtó hatalmat, akkor majd képes lesz erre egy gyakorlatilag korlát nélküli kormányzattal szemben? Meg kell teremteni a rendkívüli jogrend feletti tényleges ellenőrzés lehetőségét. Akárhogy is, a koronavírus-járvány és még inkább az annak nyomán fellépő gazdasági válság alapvetően fogja átkódolni a demokráciáról való gondolkodásunkat. Ennek kapcsán érdemes megint hangsúlyozni, már a járvány előtt is hajlamosak voltak a kormányzatok a kivételes állapot eszközrendszerét alkalmazni az azt előidéző feltételek hiányában is, ugyanakkor most előállt a világtörténelem első olyan kollektív válsághelyzete, amit a társadalmak és a kormányzatok ekként is élnek meg. Nem tekinthetjük törvényszerűnek azt, hogy a folyamatos válságok ellenére a kivételes állapot állandósulása a XXI. századi diktatúrák megszilárdulásával fog együtt járni. Mivel a kivételes kormányzás a vélt/valós biztonságérzetről szól, ezért arra kell megnyugtató választ adni, hogy ez hogyan elégíthető ki demokratikus módon.

A feledés bajnokai

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.07.12. 09:32

Milyen lett, kérdi néha a nejem, amikor befejezek valamit. Én meg csak állok tanácstalanul. Zöld, mondanék valami ehhez hasonlót, vagy: karcsú. De aztán persze kipréselek magamból egy „jó”-t, bár egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla. Utoljára a legelső szövegeknél éreztem sokáig a tökéletesség érzetét. Azt, hogy ezen egy vesszőt sem érdemes javítani. Ennél dilettánsabb felfogást nem is tudok elképzelni, és a valódi dilettánsoknál ez később sem múlik el, a kutyaütőnek nincs is feltűnőbb tulajdonsága, mint a kétely nélküliség. Persze kamaszon az ember könnyen látja magát az első magyar irodalmi Nobel-díjasaként, gyakorolja a ceremóniát, olyan beszédet ír, hogy még dadognia se kelljen. Talán kell is ez a végtelen önbizalom ahhoz, hogy túljusson az első mondaton, hogy nekifeszüljön a ki tudja, milyen magas épületnek. Ha nem lenne ez a hályogkovácsos lelkesedés, még mindig ott toporogna a fehér lap előtt, amíg ki nem hűl minden gondolat. Igen nagy ajándék, hogy a pálya legelején szinte semmit sem tud magáról az írásról, a küszködésről, a zsákutcákról, és az utazás élvezetéről. Aztán mindez gyorsan elillan. Vagyis megmarad csalóka pillanatként. Vagy puszta megkönnyebbülésként, amikor kiteszi az utolsó pontot öt év után, biztos szárazföldet lát hosszú évek hánykolódásai után. De hogy a végeredmény tökéletes lenne? Még viccek is rossz. Olyan, amilyen. Zöld, karcsú, szeles, bohém. Regény, novella, tárca. Megfelel a műfaji követelményeknek. Ahogy telnek a napok egyre gyanakvóbban szemléli, mint egy túl gyorsan felnőtt gyermeket, aki máris a maga útját járja. Persze a díjak, meghívások jeleznének valamit. Csakhogy manapság az az igazán komoly elismerés, ha nem invitálják a köztévébe, levegőnek nézik a Nagy Irodalmi Központban, ahol a pecsétet ütik rá a magyar írókra. Ha radar alatt van, eszébe sem jut az ilyen-olyan biztosoknak. Az állami díj ma alig több dörgölődzésnél, dorombolásnál. Az a néhány pedig, aki érdemből kapja, mert tartás is kell az elismerésnek (különben a dilettáns sem venné át jó szívvel), alkotja a paravánt. Ők takarják el, hogy mi is folyik a kulisszák mögött, hogyan készül a virsli: milyen alkuk, helyezkedések vezetnek el a kikönyökölt örökkévalóságig. És akkor még a valóban tehetségesnek kell magyarázkodnia, hogy miért is fogadta el, miért akarja kifizetni a villanyszámlát, miért akar írni ezeknek, miért nem lesz egyszemélyes forradalmár, a regénye hőse és nem alkotója. A dilettáns meg feszíthet nyugodtan. Pedig a legtöbben pontosan tudják: eleve a feledésnek írnak. És a feledés a nagy vonulás mögött már az író életében elkezdi szétsöpörni a tartósnak látszó nyomokat. Ha szerencséje van, akkor a kortárs zaj, a felhajtás elfedi előle a saját tünékenységét. Kicsit belehízhat a szerepbe, elhelyezkedhet a saját talapzatán, hogy felvehesse a leginkább időtálló pózt. Valahogy olyan ez, mint Dusi papírrepülői, amelyeket oly buzgón hajtogat. Lassan már négy nagy zacskó gyűlt össze belőle, kidobni csak akkor lehet, amikor már elfelejtette őket, mert különben kiátkoz (száz napig nem kapsz édességet, kiáltja sírós szemmel). Amikor az újat eldobja, ráfekszik a levegőre, kecsesen suhan, a papír megéli a neki jutott pillanatot (hiszen így is lehet halhatatlan, nem csak úgy, hogy betűk kerülnek rá), mi tapsolunk, megdicsérjük, de a nap végére már bekerül a zsákba, a tegnapi termés mellé. Halott csodák egy kupacban. Pedig tudom, mindegyik úgy készült, hogy majd ő lesz az, amelyik legyőzi a gravitációt, fennmarad a levegőben, és keringeni fog az idők végezetéig. Ahogy egy jó történet is képes legyűrni a folyton belemaró időt. De aki túl sok repülőt hajtogat, már csak játékból bízik ebben. A tudás végül mindig kijózanít. Még ugyan a világrekordra gondol, de az is jó, ha leír egy szép ívet, és pont oda érkezik vissza, ahonnan eldobta. Bumeráng, kiált fel Dusi, és tudom, hogy boldog. Az anyag egy pillanatra levetkőzte makacsságát és engedelmeskedett. Megszületett az alkotó. Persze napjában többször megszületik, de igazából már csak ezért fog neki. Nem kell dicsőség, glória, örökkévalóság, elég ha többször megszületünk. Ha belenőhetünk a saját magunk teremtette világba. Mert ez az érzés a legjobb. Ahogy ma is jó megvenni egy könyvet, felütni, és belefeledkezni a nyomdaszagú kalandokba. Talán az a legjobb az írásban, hogy makacs olvasóvá tesz. Egyszerre születünk és bábáskodunk mások születésénél. Dusi a hajtogatás mikéntjéről magyaráz, én a jó mondatról makogok neki, ami szintén fel tud feküdni az anyagra. Olyan, mintha már eleve benne volna. Aztán összenézünk: apró teremtők a magunk uralta káoszban. Aztán jön a rendrakás, ő is, én is bedobom a zsákba, amit aznap összehoztam, és már mehet is ki a teraszra aszalódni. Vége a napnak. Ha jönne valaki interjút készíteni, mert hirtelen ránk irányult a pár perces kíváncsiság reflektora, persze lelkesen fecsegnénk a világrekordról és a tökéletességről, de egymást már nem fárasztjuk ezzel. Az örökkévalóság nem játszik. Csak mi. És akkor nevetünk a legjobban, amikor a feleségem megkérdi: na, milyen lett? Hát pont olyan, ami megérdemli a zsákot, a feledést, a csodát.