Előfizetés

Videó24

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:01

Fotó: 24.hu
Tudjuk, csak lassan tudatosul, hogy az internet egyelőre új kommunikációs és médiaközvetítő felület, de nem új médiaforma. Egymás mellé tud rendelni szöveges, zenei, álló- és mozgóképes produktumokat, akár izgalmas kapcsolódási pontokat teremtve, de közülük mindig csak egyet tudunk megnyitni, befogadni. Magyarul, a hálón is csupán irodalmat olvasunk, zenét hallgatunk, filmet, televíziós műsorokat nézünk. És abban sincs semmi sajátos, mi talál a legkönnyebben utat hozzánk. Természetesen valamilyen rövid bulvártartalom. Az idő megmutatta azt is, hogy a minimalista formák, a privát, fészbukos hangütés, a dilettantizmus „hitelessége” nem vezet eredeti, netre teremtett formákhoz. A vloggerek versenyében elvérzik, aki nem fejlődik technikailag, és nem építi fel a maga koherens eszköztárát, műfaját, médiaszemélyiségét. Vagyis nem érik igazi műsorkészítővé. Mindez persze azt is jelenti, hogy ha egy netes újság, hírportál videóanyagok készítésére vállalkozik, nem érheti be annyival, hogy mindegy, csak mozogjon-beszéljen rajta valami-valaki érdekes, ütős, aztán majd tíz év múlva Forgács Péter összerak belőle egy újabb Privát Magyarország-sorozatot. Ezzel már nem lehet figyelmet terelni, elindulni a hatásos vloggerek, youtube-oldalak nézettsége felé. A feladat komolyabb: tévés tartalmakat kell gyártani. A 24.hu már a sikersáv kilométerkövei mentén halad ezen az úton. Ki tudott alakítani egy koncepciózus, „kiszámítható”, olajozottan, az adott technikai lehetőségekkel összhangban működő videórovatot. Sopronyi Gyula csapata tudatosan lemondott a napi aktualitások követéséről, a hírcsatornás ambíciókról. Ehelyett 3-7 perces közéleti „háttérbulvár” riportokat, tudósításokat kínál a nézőknek. Az anyagok szerkesztése, ritmusvilága professzionális. Témájuk általában nem csúszik az érdektelenség határáig. A választott domináns műfaj persze kevés kombinációs lehetőséget kínál, nehéz kiszámítani, miből csillan elő valami plusz. Olykor unalomig terjed például a médiavilágban a „megkérdezzük az embereket” riportszerkezet. Hebegnek-habognak valamit az aktuális eseményről, helyzetről, sokfélék sokfélét, jópofa dolog, pont, kezdjen vele mindenki, amit akar. Szász Zsófia és Szabó Ádám tudósítása a mezőkövesdi vírusfertőzésekről ugyanerre épül, de némi csavarral. Közben keresik információért a polgármestert, a városháza hivatalnokait, témában kompetens embereit – eredmény nélkül. A két szál összevágása remekül emeli ki, hogy lehetsz bárki, itt csak összevissza beszélhetsz, mert nem kapsz érdemi tájékoztatást. Még akkor sem, ha járványhelyzetről van szó. Mindez persze még csak annyit jelentene, hogy a szerkesztőség tisztességesen, jó színvonalon végzi feladatát. A 24.hu videórovatának azonban van egy igazi, médiaszereplésre termett frontembere: Katz Dávid. Ráadásul kereskedelmi tévés tapasztalattal. Az ő vloggeres jelenléte egyéni arculatot biztosít a riport- és portréáradatnak. Youtube-oldalán is követők tízezreit tudta magával rántani 24-es műsoraival, például A két Lottival vagy a Retox-szal. Bármilyen állóvizet felkavar maga körül, senkit és semmit nem tisztel, de nyitott minden értékre. Ügyesen manipulálja a népszerűséget celebekkel, hogy aztán a tőlük is nyert bulvársóval bármilyen hétköznapinak tűnő témát érdekessé ízesítsen. A karanténhelyzetről az is eszébe jut, hogy – ha volt mit enni – meghíztunk az otthon töltött hetek alatt. Kimegy hát az ismét megnyitott Palatinusra méregetni a fürdőzők és saját hasát. Médiaszemélyisége (amely nála is csak néhány emberi vonásának stilizálása) megosztónak tűnik, de olyan természetességgel locsog belőle az önirónia is, hogy hiába fricskáz és tahóskodik, egy idő után képtelenség akár kulturált tahónak is látni. Jópofa maci, emberséges szívvel keresve kuncogó, exhibicionista reménytelenséggel a mindennapok derűs emberségét. Amit jelenleg a 24.hu megtekintésre kínál olvasóinak, átgondolt, hatásos minta lehet más portálok számára is. A kérdés: lehet-e, érdemes-e bővíteni a repertoárt? Nem kell feltétlenül az idők szavára várni. Szinte biztos, hogy a jelenlegi tévémagazinos hang önmagában megkopik. Sok tehetséges munkatárs van a szerkesztőségben. Nem lesznek Katz Dávidok, de más műfajokban talán ők is nagyot tudnának villanni. Dokumentumfilmben, háttérbeszélgetésben, vitaműsorban. Nem érdekes az időtartam. A nézők a neten is szánnak időt mélyebb tartalmakra. Elvégre rengetegen ott néznek filmeket, sorozatokat, ott olvassák el a Varázshegyet. Tévé talán nem kell nekik, de jó tévés műsor igen. És bíznak kedvenc (hír)portáljaik kínálatában. Remek próbálkozás volt például az Ady-évfordulóra készített versmondó sorozat, színészek mellett celebekkel, művészekkel – és politikusokkal. Kunhalmi Ágnes politikai hitvallását minden nyilatkozatnál jobban hitelesítette az Álmodik a nyomor felolvasásával. Örömteli volt látni, ahogy pár percre mindenkit őszintévé varázsolt a kultúra. Ez persze egyszeri alkalom. Bár ki tudja? Nem kell hozzá évforduló. Csak vers és versmondó. A szellemi együttlét poézise. Hétről hétre.

Hasad a pad

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:01

Fotó: Shutterstock
Hatévesek lettünk, s bár gyűlölöm hasonló esetekben a többes számot, most mégis indokolt. Pár évvel ezelőtt még nem is sejtettem, hogy mennyi rutin kell a neveléshez, mennyi know-how sűrűsödik össze egyetlen olyan napban, amit egy egészen átlagos napnak nevezhetnénk, vagyis sikeresnek, mert nem dőlt össze a birodalom, senki nem akart világgá menni, a mécses is csak annyiszor törött el, ahányszor indokolt volt. Az ilyen nap gyönyörű. A világgá menős is az, de inkább utólag. Hiába kutatok a fejemben, nem tudok felidézni semmi olyasmit a szüleim arcáról, ami tanácstalanságról árulkodna. Arról, hogy pillanatig is töprengeniük kellene azon, hogy most miként is kellene megoldani ezt a kényes helyzetet, hogy a pedagógiai kecske is jóllakjon, és a szeretetkáposzta is megmaradjon. Valahogy mindig magabiztosnak tűntek, és felkészültnek, mintha csak könyvből olvasnák, hogy mit kell tenni. Egészen a kamaszkorig kell visszamennem, hogy az első repedések, vagyis kételyek megjelenjenek ezzel kapcsolatban. Amikor szinte biztos voltam benne, hogy én sokkal jobban nevelném magam, ha mindenestül rám bíznák a dolgokat. De hát mit ne tudna ezerszer jobban mindenkinél egy egészséges kamasz? Mit ne rúgna fel páros lábbal, hogy aztán reggelre titokban mindent visszarendezgessen? Szóval némiképp büszkén feszítettünk a torta mögött, mert végre sikerült a legnagyobb problémát megoldani. Végre a születésnaposról szólt a szülinap. Az ember azt hinné, hogy ennél magától értetődőbb dolog nincs is világon, pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Ha például belegondolok abba, hogy egy-két éve mennyi ajándékot hordtunk össze a gyereknek, szinte beleborzadok. Már az a veszély fenyegetett, hogy hétéves korára komplett játékboltot nyit majd a saját Disneylandjében, de előtte még elviszi egy körre a sportkocsijával a barátait. Persze érthető volt a buzgalom, senki sem akart lemaradni, mindenki úgy vélte, hogy az ajándékok mennyiségével és méretével kvázi a szeretetét fejezi ki egy matematikai egyenlet formájában, s mindez csak rosszabb, ha szilánkosabb a család, és nagyobb a kompenzáció vágya. A gyerek tehát úszott az ajándékokban, egy pszichológus elégedetten dőlt volna hátra, hogy húsz év múlva is bőven lesz munkája. Most viszont végre sikerült összeházasítani a mértéket az odafigyeléssel, és már nem egy titkos árverésnek tűnt a szülinap. Az ajándékok nem egymást oltották ki, nem egymásra licitáltak. A búvárszemüveg jó szolgálatot tett a strandon, mert a segítségével megtehette az első úszásra hasonlítható mozdulatokat a nagy medencében, a távirányítós autó kiszállította a Dusi étterem rendeléseit, és végre – ez volt a legnagyobb öröm – már a könyvek sem olyan szükségmegoldásnak tűntek, mint a karácsonyi pizsama meg zokni. Szinte belevetette magát a száz legszebb magyar népmesébe és a Benedek Elek-gyűjteménybe, mert már ideje volt kissé megtorpedózni a Marvel-univerzumot, aláásni a Csillagok háborúját (nem teljesen, mert a kirakóson már a rohamosztagosok feszítettek). Szerencsére ma már Mátyás király is van olyan szuperhős, mint Batman, és ennek azért örül a bennem élő népnemzeti keresztény, mert mégis rendes gyökerei lesznek ennek a fránya gyereknek, vagy hogy is van ez. És mindeközben szólt a Máté Péter bestof, mert a vírushelyzet magával hozta a rádióhallgatást, és naná, hogy a retró dalokat sugárzó csatornában állapodott meg közös nevezőként a család, ennek köszönhetően ma már azt dúdolja a gyerek, hogy nehéz a boldogságtól búcsút venni, illetve, hogy egyszer véget ér a lázas ifjúság. (A nosztalgia egyébként nagy úr, megdöbbenve veszem észre magamon, hogy azok a dalok is meg tudnak ma már hatni, amelyeket anno szívből gyűlöltem. Még nem énekelek teli torokból Záray-Vámosit és Aradszkyt, de már közeledek és nem távolodom.) Tényleg úgy tűnt, hogy végre nem magunkat toljuk oda különféle méretű és mindenféle színű dobozok formájában az ünnepelt elé, hogy csak engem szeress, hanem pár lépéssel messzebbről figyeljük az örömét. Részt veszünk benne, és nem nyomjuk agyon. Ez így már tényleg az ő napja. Képzeletben elővettem az én fotómat a hatéves születésnapomról. Kénytelen voltam, mert amúgy alig emlékszem valamire. Sem az ajándékaimra, sem arra, hogy hol, vagy hogyan történt. Csak tippelni tudok. Nézem magamon a hetvenes évek gyermekdivatját, a félszeg mosolyt, a fényképezőgépnek szóló diszkrét boldogságot. Már tudom, hogy túl vagyok azokon a traumákon, amelyek miatt majd érdemes lesz pszichológushoz járni. Ősszel iskolába megyek, s már csak pár hónap és dadogni fogok. Szinte kész vagyok, csak még nőni fogok pár centit. A képen, mint illó öröm, még látni az elfújt gyertyák füstjét. Jó lenne tudni, hogy majd Dusi hogyan veszi elő a mostani digitális fotóit. Érdeklik-e majd azok a részletek, amelyek nem láthatók a képernyőn. Vagy elég lesz, ha majd kikeresi az archívumból ezt a cikket. Vajon jól öregednek majd az emlékek, jól sárgul a papír? Lesz még olyan világ, amelyben magától értetődően el lehet helyezni a múltat? Olyan kérdések ezek, amelyekben talán épp az a jó, hogy nem tudom a választ.

Világjárvány idején és után

Száday Rezső
Publikálás dátuma
2020.07.18. 18:45

Fotó: FABRICE COFFRINI / AFP
Mintha hullámvasúton ülnénk. Nem is olyan régen még reménykeltő járványügyi statisztikáknak örülhettünk. A járvány újabb fellángolása(i) viszont a nyitási tervek újragondolását eredményezték és meglehet, hogy a további nyitás helyett szigorítások jönnek.
Kétségtelen, hogy az időközben összegyűjtött hihetetlen mennyiségű adat alapján végzett széles körű kutatások mind több és egyértelműbb információval szolgálnak a SARS-CoV-2 vírusról, kérdések és kétségek persze maradtak. Szakértők szerint a minden valószínűség szerint várható második hullám kisebb lehet és a megszerzett ismeretek birtokában sokkal felkészültebben fogadható. Kérdés, hogy a mostani mellett jön-e a korábban előrevetített őszi második hullám. A háttérben közben óriási erőkkel dolgoznak a „vakcinán”. Az ezzel kapcsolatos jelentések legalábbis ellentmondásosak. A biztonsággal kimondható jó hírre még várnunk kell. Természetesen továbbra is ott a gyötrő kérdés: mi lesz ennek a történelminek nevezhető járványnak a következménye?

A pandémia megítélése

A megítélés a lebecsüléstől a pánikig folyamatosan változott. Némi túlzással mondhatjuk, a krízis akkora (volt), amekkorát az egyes emberek, az egyes csoportok, egyes országok csináltak belőle. Némi túlzással nagysága körülbelül annyiféle lehet(ett), ahány ember foglalkozott vele. Ugyanis, mint szinte minden ezen a világon, döntően korábbi tapasztalatok birtokában született felismerés és értelmezés, értékelés kérdése. Jól emlékezhetünk, hogy a vírus megjelenésének első másfél hónapjában esetleg közel azonos információk alapján különböző emberek (kormányok) egymástól mennyire eltérően ítélték meg a járvány súlyosságát és veszélyeit. Bizonyos időszakban az események médiában – kimerült orvosok és koporsók hosszú sorát ábrázoló képekkel – való sokkoló bemutatása és sulykolása, (esetleg a tudatos tudat mérlegelése nélkül a tudatalattit elérő) felnagyító, pusztán érzelmi hatása, kimondottan akadályozta a reális megítélést. A járvány lecsengése után azonban elengedhetetlenül szükség lesz alapos elemzésekre. Ehhez az egyes országok egészségügyi rendszerében végzett óriási életmentő munka mellett született, remélhetően használható és harmonizálandó adatok kiértékelésére lesz szükség, mert a járvány valódi nagysága, jelentősége csak ezek alapján, bizonyos távlatból lesz megítélhető. A „krízis”-kérdés szempontjából lenne itt egy nem szokványos megközelítés. Korábbi cikkemben (Egyszerűen nem értik) példákkal alátámasztva azt állítottam, hogy nem olyannak látjuk a világot, mint amilyen, hanem olyannak látjuk, amilyennek látni szeretnénk. Tehát a világot alapvetően tévesen, egzisztenciálisan biztonságosnak látjuk, holott a buddhai (nem buddhista!) tanítás, a Dhamma azt mondja, hogy az élet se nem biztonságos, se nem kényelmes, hanem bizony viszontagságokkal és szenvedésekkel teli, a szenvedésbe pedig a fizikai fájdalomtól kezdve az élet nem megfelelő voltáig minden beleértendő. A nyugati kultúra fene nagy gőggel viszont azt sugallja/sulykolja, hogy uraljuk a világot. Úgy tűnt, mintha minden rendben lenne. Mintha világunkban minden kiszámítható lenne. Most azonban mégis látszik, hogy nem az, hiszen itt van ez a semmiből érkezett szörnyű csapás. Természetes, hogy ez az élmény megrendítő. Legfőképpen azon túlnyomó többség számára, amelyik kifelé fordulva él és úgy gondolja, hogy minden, a jó és rossz, a szerencse és a szerencsétlenség egyaránt kizárólag a külső, legfőképpen az anyagi körülményektől függ. Ez persze nem igaz, mert amint fentebb szó volt róla, a dolgok nagyrészt az értelmezéstől függenek.

Tapasztalatok és hatások

A külvilággal tartható kapcsolatok kényszerű korlátozása és az élet lelassulása gondolkozásra késztet, ami jó esetben értékrend változást eredményezhet. Lehet, hogy sok minden a külső, anyagi világhoz kapcsolódó tárgy, tevékenység nagyon hiányozni kezd, de hiányát lassan megszokjuk vagy legalábbis kevésbé tartjuk tragikusnak. Más, korábban háttérbe szorult szellemi elfoglaltságok és tényezők felértékelődhetnek. A pszichológiából ismert tagadás, szembenézés, elfogadás állomásait megjárva a korábbi esetleg nyomasztó halálfélelem is oldódhat, ami megint csak a normalitáshoz vezető út, hiszen a halál ugyanannyira az élethez tartozik, mint a születés. A pandémia kapcsán (anélkül, hogy tudatosan végiggondolnánk) két nagy tapasztalat valószínűleg mindenki számára adódik: az élet nem csak örömöt és jóllétet jelent. Kellemetlenségek, szenvedések, veszteségek a legkülönbözőbb mértékben, közvetve vagy közvetlenül mindenkit érintettek. Viszont a változás is állandó, azaz a rossz is elmúlik. Lecsapott és az embereket különböző mértékben érintette a különböző nagyságúnak érzékelt baj, de amint azt reményeink szerint hónapok múlva tapasztalni fogjuk, el is múlik. Az ember minden kétséget kizáróan változik, fejlődik, amely változások összegződnek és előbb vagy utóbb országos vagy nemzetközi szinten is kifejeződnek. Az emberi fejlődés, változás történhet spontán módon folyamatosan, esetleg valamilyen különleges (traumatikus, revelatív) kollektív élmény hatására hirtelen, vagy pedig egyénenként valamely szellemi, spirituális, tudati tanulási, önfejlesztő módszer alkalmazásával. Más kérdés, hogy a tapasztalatok hatására végbemenő egyéni fejlődés hogyan mutatkozik meg az egyes országok szintjén. Demokratikus berendezkedésű országokban a változás, ha nem is mindig teljességgel súrlódásmentesen (lásd a 60-as évek mozgalmait), de nagyjából folyamatosan megy végbe. Az utóbbi időben a gazdasági értelemben nagyon sikeres nyugati kapitalista rendszerben a szociális értékek fokozatos kiszorulásával, az ember, mint egyén mohóságának összegződésével az anyagi (alapvetően persze pénz-) eszközöknek a hadi- és a gyógyszeripar, valamint a pénzügyi rendszer vállalatbirodalmainak keretén belül megvalósuló, minden eddigit felülmúló akkumulálódása figyelhető meg. Téves és félrevezető a bankok és tőkések ostorozása, mert ezek csak intézmények és emberek, amelyek és akik jó működéssel és működtetéssel kiszolgálják az emberek gyarapodásvágyát, mohóságát. Az viszont kétségtelen, hogy ezek a vállalatbirodalmak érdekeik érvényesítése során nyomasztóan nagy hatással vannak a kormányokon keresztül a világpolitikára és annak alakulására. Ennek részleteiről és várható alakulásáról komoly elemzések nemigen képzelhetők el, még akkor se, ha a konteó-kedvelők illetve -művelők besegítenek. Nagyon valószínű egyébként, hogy az Egyesült Államokban megkezdődött erjedésben a járványnak komoly szerepe volt. Nem elképzelhetetlen, hogy a gazdaság újraindítása során hasonló mozgás máshol is tapasztalható lesz. A nem demokratikus országokban az államnak lehetnek a népesség érdekeitől eltérő céljai. Az autoriter rezsimek országaiban az egyén attitűdjének változása nem látszik érvényesülni, ott a rendszerszintű változás hirtelen, kényszerűen bekövetkező és robbanásszerű lesz. Ezen országok közül is kiemelkedik Kína, ahol az emberi élet (lét) és szellem (akarat) nem (vagy nagyon kevéssé) számít, annál is inkább, mert az emberek megfigyelését és manipulálását, egyszóval kontrollálását egyre szorítóbb, vészjósló mértékben és hatékonysággal művelik. Az ott uralkodó, változó mértékben egy vagy több emberből álló csoport látszólag beláthatatlan ideig kézben tarthatja a hatalmat. Különleges berendezkedése és helyzete nemcsak a saját állampolgárainak manipulálást teszi lehetővé, hanem a többi globális szereplő befolyásolását is.

A felelősség kérdése

Látható, de részleteiben nehezen bizonyítható a politikusok közvetlen felelőssége. Úgy látszik, a kínai vezetés nemcsak késlekedve kiadott, hanem hamis adatokkal járult hozzá a pandémia nagyra növekedéséhez. Hasonlóképpen mulasztást követtek el azok a vezetők, akik figyelmen kívül hagyták az ECDC (Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ) időben leadott első vészjelzéseit, vagy bevezetésükben késlekedtek. A szuper-egójú amerikai és brazil elnök szerepét sem kell itt különösen részletezni. Az „ember” közvetett, de egyértelműen kimutatható felelősségével kapcsolatban a The Stockholm Paradigm című könyvükben a szerzők – Brooks, Hoberg és Boeger – elég határozott véleményt fogalmaznak meg, amennyiben úgy látják, hogy a földi éghajlat önmagában is ijesztő káros megváltozásával együtt jár az emberre és a háziállatokra veszélyes járványok gyakoribbá válása. A szerzők szerint ezek kikényszeríthetik a civilizációs értékrend és a termelési folyamatok alapos átalakítását. Amennyiben ez nem következik be, az beláthatatlan következményekkel járhat a humán népességre: az emberiség kipusztul. Magam semmiképpen nem találgatnék. Van egy, lehet, hogy megalapozatlan és illuzórikus reményem, hogy az emberiség így vagy úgy feladja a fogyasztásközpontú fenntartható növekedés őrült ötletét, mert ennek során bolygónkat kizsigereljük, erőforrásait (azon hiú ábránd alapján, hogy azok az űrből pótolhatók) kimerítjük, aminek eredménye az egyes helyeken fennálló, rettenetes szenvedéseket okozó nélkülözéssel egyidejű mérhetetlen pazarlás, a használható dolgok eldobálása, következésképpen orbitális szeméttermelés, végül a Föld teljességgel élhetetlenné tétele. Meggyőződésem szerint ez nem következhet be anélkül, hogy az emberek meghatározó hely(ek)en és számban, egyéni fejlődés eredményeként új felismerés(ek) birtokában elfogadják a szellemi, tudati tényezők primátusát az anyagi felett. Ez járhat annak belátásával, hogy például kevesebbet kellene foglalkoznunk a tőlünk 300 fényévnyire lévő exobolygók létezésének bizonyításával, viszont többet törődnünk azzal, hogy életünk hogyan lehetne békésebb, harmonikusabb és boldogabb.