Előfizetés

Hasad a pad

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:01

Fotó: Shutterstock
Hatévesek lettünk, s bár gyűlölöm hasonló esetekben a többes számot, most mégis indokolt. Pár évvel ezelőtt még nem is sejtettem, hogy mennyi rutin kell a neveléshez, mennyi know-how sűrűsödik össze egyetlen olyan napban, amit egy egészen átlagos napnak nevezhetnénk, vagyis sikeresnek, mert nem dőlt össze a birodalom, senki nem akart világgá menni, a mécses is csak annyiszor törött el, ahányszor indokolt volt. Az ilyen nap gyönyörű. A világgá menős is az, de inkább utólag. Hiába kutatok a fejemben, nem tudok felidézni semmi olyasmit a szüleim arcáról, ami tanácstalanságról árulkodna. Arról, hogy pillanatig is töprengeniük kellene azon, hogy most miként is kellene megoldani ezt a kényes helyzetet, hogy a pedagógiai kecske is jóllakjon, és a szeretetkáposzta is megmaradjon. Valahogy mindig magabiztosnak tűntek, és felkészültnek, mintha csak könyvből olvasnák, hogy mit kell tenni. Egészen a kamaszkorig kell visszamennem, hogy az első repedések, vagyis kételyek megjelenjenek ezzel kapcsolatban. Amikor szinte biztos voltam benne, hogy én sokkal jobban nevelném magam, ha mindenestül rám bíznák a dolgokat. De hát mit ne tudna ezerszer jobban mindenkinél egy egészséges kamasz? Mit ne rúgna fel páros lábbal, hogy aztán reggelre titokban mindent visszarendezgessen? Szóval némiképp büszkén feszítettünk a torta mögött, mert végre sikerült a legnagyobb problémát megoldani. Végre a születésnaposról szólt a szülinap. Az ember azt hinné, hogy ennél magától értetődőbb dolog nincs is világon, pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Ha például belegondolok abba, hogy egy-két éve mennyi ajándékot hordtunk össze a gyereknek, szinte beleborzadok. Már az a veszély fenyegetett, hogy hétéves korára komplett játékboltot nyit majd a saját Disneylandjében, de előtte még elviszi egy körre a sportkocsijával a barátait. Persze érthető volt a buzgalom, senki sem akart lemaradni, mindenki úgy vélte, hogy az ajándékok mennyiségével és méretével kvázi a szeretetét fejezi ki egy matematikai egyenlet formájában, s mindez csak rosszabb, ha szilánkosabb a család, és nagyobb a kompenzáció vágya. A gyerek tehát úszott az ajándékokban, egy pszichológus elégedetten dőlt volna hátra, hogy húsz év múlva is bőven lesz munkája. Most viszont végre sikerült összeházasítani a mértéket az odafigyeléssel, és már nem egy titkos árverésnek tűnt a szülinap. Az ajándékok nem egymást oltották ki, nem egymásra licitáltak. A búvárszemüveg jó szolgálatot tett a strandon, mert a segítségével megtehette az első úszásra hasonlítható mozdulatokat a nagy medencében, a távirányítós autó kiszállította a Dusi étterem rendeléseit, és végre – ez volt a legnagyobb öröm – már a könyvek sem olyan szükségmegoldásnak tűntek, mint a karácsonyi pizsama meg zokni. Szinte belevetette magát a száz legszebb magyar népmesébe és a Benedek Elek-gyűjteménybe, mert már ideje volt kissé megtorpedózni a Marvel-univerzumot, aláásni a Csillagok háborúját (nem teljesen, mert a kirakóson már a rohamosztagosok feszítettek). Szerencsére ma már Mátyás király is van olyan szuperhős, mint Batman, és ennek azért örül a bennem élő népnemzeti keresztény, mert mégis rendes gyökerei lesznek ennek a fránya gyereknek, vagy hogy is van ez. És mindeközben szólt a Máté Péter bestof, mert a vírushelyzet magával hozta a rádióhallgatást, és naná, hogy a retró dalokat sugárzó csatornában állapodott meg közös nevezőként a család, ennek köszönhetően ma már azt dúdolja a gyerek, hogy nehéz a boldogságtól búcsút venni, illetve, hogy egyszer véget ér a lázas ifjúság. (A nosztalgia egyébként nagy úr, megdöbbenve veszem észre magamon, hogy azok a dalok is meg tudnak ma már hatni, amelyeket anno szívből gyűlöltem. Még nem énekelek teli torokból Záray-Vámosit és Aradszkyt, de már közeledek és nem távolodom.) Tényleg úgy tűnt, hogy végre nem magunkat toljuk oda különféle méretű és mindenféle színű dobozok formájában az ünnepelt elé, hogy csak engem szeress, hanem pár lépéssel messzebbről figyeljük az örömét. Részt veszünk benne, és nem nyomjuk agyon. Ez így már tényleg az ő napja. Képzeletben elővettem az én fotómat a hatéves születésnapomról. Kénytelen voltam, mert amúgy alig emlékszem valamire. Sem az ajándékaimra, sem arra, hogy hol, vagy hogyan történt. Csak tippelni tudok. Nézem magamon a hetvenes évek gyermekdivatját, a félszeg mosolyt, a fényképezőgépnek szóló diszkrét boldogságot. Már tudom, hogy túl vagyok azokon a traumákon, amelyek miatt majd érdemes lesz pszichológushoz járni. Ősszel iskolába megyek, s már csak pár hónap és dadogni fogok. Szinte kész vagyok, csak még nőni fogok pár centit. A képen, mint illó öröm, még látni az elfújt gyertyák füstjét. Jó lenne tudni, hogy majd Dusi hogyan veszi elő a mostani digitális fotóit. Érdeklik-e majd azok a részletek, amelyek nem láthatók a képernyőn. Vagy elég lesz, ha majd kikeresi az archívumból ezt a cikket. Vajon jól öregednek majd az emlékek, jól sárgul a papír? Lesz még olyan világ, amelyben magától értetődően el lehet helyezni a múltat? Olyan kérdések ezek, amelyekben talán épp az a jó, hogy nem tudom a választ.

Világjárvány idején és után

Száday Rezső
Publikálás dátuma
2020.07.18. 18:45

Fotó: FABRICE COFFRINI / AFP
Mintha hullámvasúton ülnénk. Nem is olyan régen még reménykeltő járványügyi statisztikáknak örülhettünk. A járvány újabb fellángolása(i) viszont a nyitási tervek újragondolását eredményezték és meglehet, hogy a további nyitás helyett szigorítások jönnek.
Kétségtelen, hogy az időközben összegyűjtött hihetetlen mennyiségű adat alapján végzett széles körű kutatások mind több és egyértelműbb információval szolgálnak a SARS-CoV-2 vírusról, kérdések és kétségek persze maradtak. Szakértők szerint a minden valószínűség szerint várható második hullám kisebb lehet és a megszerzett ismeretek birtokában sokkal felkészültebben fogadható. Kérdés, hogy a mostani mellett jön-e a korábban előrevetített őszi második hullám. A háttérben közben óriási erőkkel dolgoznak a „vakcinán”. Az ezzel kapcsolatos jelentések legalábbis ellentmondásosak. A biztonsággal kimondható jó hírre még várnunk kell. Természetesen továbbra is ott a gyötrő kérdés: mi lesz ennek a történelminek nevezhető járványnak a következménye?

A pandémia megítélése

A megítélés a lebecsüléstől a pánikig folyamatosan változott. Némi túlzással mondhatjuk, a krízis akkora (volt), amekkorát az egyes emberek, az egyes csoportok, egyes országok csináltak belőle. Némi túlzással nagysága körülbelül annyiféle lehet(ett), ahány ember foglalkozott vele. Ugyanis, mint szinte minden ezen a világon, döntően korábbi tapasztalatok birtokában született felismerés és értelmezés, értékelés kérdése. Jól emlékezhetünk, hogy a vírus megjelenésének első másfél hónapjában esetleg közel azonos információk alapján különböző emberek (kormányok) egymástól mennyire eltérően ítélték meg a járvány súlyosságát és veszélyeit. Bizonyos időszakban az események médiában – kimerült orvosok és koporsók hosszú sorát ábrázoló képekkel – való sokkoló bemutatása és sulykolása, (esetleg a tudatos tudat mérlegelése nélkül a tudatalattit elérő) felnagyító, pusztán érzelmi hatása, kimondottan akadályozta a reális megítélést. A járvány lecsengése után azonban elengedhetetlenül szükség lesz alapos elemzésekre. Ehhez az egyes országok egészségügyi rendszerében végzett óriási életmentő munka mellett született, remélhetően használható és harmonizálandó adatok kiértékelésére lesz szükség, mert a járvány valódi nagysága, jelentősége csak ezek alapján, bizonyos távlatból lesz megítélhető. A „krízis”-kérdés szempontjából lenne itt egy nem szokványos megközelítés. Korábbi cikkemben (Egyszerűen nem értik) példákkal alátámasztva azt állítottam, hogy nem olyannak látjuk a világot, mint amilyen, hanem olyannak látjuk, amilyennek látni szeretnénk. Tehát a világot alapvetően tévesen, egzisztenciálisan biztonságosnak látjuk, holott a buddhai (nem buddhista!) tanítás, a Dhamma azt mondja, hogy az élet se nem biztonságos, se nem kényelmes, hanem bizony viszontagságokkal és szenvedésekkel teli, a szenvedésbe pedig a fizikai fájdalomtól kezdve az élet nem megfelelő voltáig minden beleértendő. A nyugati kultúra fene nagy gőggel viszont azt sugallja/sulykolja, hogy uraljuk a világot. Úgy tűnt, mintha minden rendben lenne. Mintha világunkban minden kiszámítható lenne. Most azonban mégis látszik, hogy nem az, hiszen itt van ez a semmiből érkezett szörnyű csapás. Természetes, hogy ez az élmény megrendítő. Legfőképpen azon túlnyomó többség számára, amelyik kifelé fordulva él és úgy gondolja, hogy minden, a jó és rossz, a szerencse és a szerencsétlenség egyaránt kizárólag a külső, legfőképpen az anyagi körülményektől függ. Ez persze nem igaz, mert amint fentebb szó volt róla, a dolgok nagyrészt az értelmezéstől függenek.

Tapasztalatok és hatások

A külvilággal tartható kapcsolatok kényszerű korlátozása és az élet lelassulása gondolkozásra késztet, ami jó esetben értékrend változást eredményezhet. Lehet, hogy sok minden a külső, anyagi világhoz kapcsolódó tárgy, tevékenység nagyon hiányozni kezd, de hiányát lassan megszokjuk vagy legalábbis kevésbé tartjuk tragikusnak. Más, korábban háttérbe szorult szellemi elfoglaltságok és tényezők felértékelődhetnek. A pszichológiából ismert tagadás, szembenézés, elfogadás állomásait megjárva a korábbi esetleg nyomasztó halálfélelem is oldódhat, ami megint csak a normalitáshoz vezető út, hiszen a halál ugyanannyira az élethez tartozik, mint a születés. A pandémia kapcsán (anélkül, hogy tudatosan végiggondolnánk) két nagy tapasztalat valószínűleg mindenki számára adódik: az élet nem csak örömöt és jóllétet jelent. Kellemetlenségek, szenvedések, veszteségek a legkülönbözőbb mértékben, közvetve vagy közvetlenül mindenkit érintettek. Viszont a változás is állandó, azaz a rossz is elmúlik. Lecsapott és az embereket különböző mértékben érintette a különböző nagyságúnak érzékelt baj, de amint azt reményeink szerint hónapok múlva tapasztalni fogjuk, el is múlik. Az ember minden kétséget kizáróan változik, fejlődik, amely változások összegződnek és előbb vagy utóbb országos vagy nemzetközi szinten is kifejeződnek. Az emberi fejlődés, változás történhet spontán módon folyamatosan, esetleg valamilyen különleges (traumatikus, revelatív) kollektív élmény hatására hirtelen, vagy pedig egyénenként valamely szellemi, spirituális, tudati tanulási, önfejlesztő módszer alkalmazásával. Más kérdés, hogy a tapasztalatok hatására végbemenő egyéni fejlődés hogyan mutatkozik meg az egyes országok szintjén. Demokratikus berendezkedésű országokban a változás, ha nem is mindig teljességgel súrlódásmentesen (lásd a 60-as évek mozgalmait), de nagyjából folyamatosan megy végbe. Az utóbbi időben a gazdasági értelemben nagyon sikeres nyugati kapitalista rendszerben a szociális értékek fokozatos kiszorulásával, az ember, mint egyén mohóságának összegződésével az anyagi (alapvetően persze pénz-) eszközöknek a hadi- és a gyógyszeripar, valamint a pénzügyi rendszer vállalatbirodalmainak keretén belül megvalósuló, minden eddigit felülmúló akkumulálódása figyelhető meg. Téves és félrevezető a bankok és tőkések ostorozása, mert ezek csak intézmények és emberek, amelyek és akik jó működéssel és működtetéssel kiszolgálják az emberek gyarapodásvágyát, mohóságát. Az viszont kétségtelen, hogy ezek a vállalatbirodalmak érdekeik érvényesítése során nyomasztóan nagy hatással vannak a kormányokon keresztül a világpolitikára és annak alakulására. Ennek részleteiről és várható alakulásáról komoly elemzések nemigen képzelhetők el, még akkor se, ha a konteó-kedvelők illetve -művelők besegítenek. Nagyon valószínű egyébként, hogy az Egyesült Államokban megkezdődött erjedésben a járványnak komoly szerepe volt. Nem elképzelhetetlen, hogy a gazdaság újraindítása során hasonló mozgás máshol is tapasztalható lesz. A nem demokratikus országokban az államnak lehetnek a népesség érdekeitől eltérő céljai. Az autoriter rezsimek országaiban az egyén attitűdjének változása nem látszik érvényesülni, ott a rendszerszintű változás hirtelen, kényszerűen bekövetkező és robbanásszerű lesz. Ezen országok közül is kiemelkedik Kína, ahol az emberi élet (lét) és szellem (akarat) nem (vagy nagyon kevéssé) számít, annál is inkább, mert az emberek megfigyelését és manipulálását, egyszóval kontrollálását egyre szorítóbb, vészjósló mértékben és hatékonysággal művelik. Az ott uralkodó, változó mértékben egy vagy több emberből álló csoport látszólag beláthatatlan ideig kézben tarthatja a hatalmat. Különleges berendezkedése és helyzete nemcsak a saját állampolgárainak manipulálást teszi lehetővé, hanem a többi globális szereplő befolyásolását is.

A felelősség kérdése

Látható, de részleteiben nehezen bizonyítható a politikusok közvetlen felelőssége. Úgy látszik, a kínai vezetés nemcsak késlekedve kiadott, hanem hamis adatokkal járult hozzá a pandémia nagyra növekedéséhez. Hasonlóképpen mulasztást követtek el azok a vezetők, akik figyelmen kívül hagyták az ECDC (Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ) időben leadott első vészjelzéseit, vagy bevezetésükben késlekedtek. A szuper-egójú amerikai és brazil elnök szerepét sem kell itt különösen részletezni. Az „ember” közvetett, de egyértelműen kimutatható felelősségével kapcsolatban a The Stockholm Paradigm című könyvükben a szerzők – Brooks, Hoberg és Boeger – elég határozott véleményt fogalmaznak meg, amennyiben úgy látják, hogy a földi éghajlat önmagában is ijesztő káros megváltozásával együtt jár az emberre és a háziállatokra veszélyes járványok gyakoribbá válása. A szerzők szerint ezek kikényszeríthetik a civilizációs értékrend és a termelési folyamatok alapos átalakítását. Amennyiben ez nem következik be, az beláthatatlan következményekkel járhat a humán népességre: az emberiség kipusztul. Magam semmiképpen nem találgatnék. Van egy, lehet, hogy megalapozatlan és illuzórikus reményem, hogy az emberiség így vagy úgy feladja a fogyasztásközpontú fenntartható növekedés őrült ötletét, mert ennek során bolygónkat kizsigereljük, erőforrásait (azon hiú ábránd alapján, hogy azok az űrből pótolhatók) kimerítjük, aminek eredménye az egyes helyeken fennálló, rettenetes szenvedéseket okozó nélkülözéssel egyidejű mérhetetlen pazarlás, a használható dolgok eldobálása, következésképpen orbitális szeméttermelés, végül a Föld teljességgel élhetetlenné tétele. Meggyőződésem szerint ez nem következhet be anélkül, hogy az emberek meghatározó hely(ek)en és számban, egyéni fejlődés eredményeként új felismerés(ek) birtokában elfogadják a szellemi, tudati tényezők primátusát az anyagi felett. Ez járhat annak belátásával, hogy például kevesebbet kellene foglalkoznunk a tőlünk 300 fényévnyire lévő exobolygók létezésének bizonyításával, viszont többet törődnünk azzal, hogy életünk hogyan lehetne békésebb, harmonikusabb és boldogabb.

Bóta Gábor: Hernádi és Kern

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.07.18. 16:13

Fotó: Pénzes Kristóf
Két „húzónév”, akikre sebtében is jegyet vált a publikum, hiszen most nem volt idő hosszas reklámkampányra, mégis dugig a nézőtér. Hitelük van a közönség előtt.
Hernádi Judit és Kern András jól állnak egymásnak. Ellentétes karaktereket játszanak pedig a Stephen Sachs által írt Valódi hamisítvány című vígjátékban, amivel a koronavírus-járvány miatt jelentős késéssel, a Városmajor Színpad megnyitotta a nyári évadját. Két „húzónév”, akikre sebtében is jegyet vált a publikum, hiszen most nem volt idő hosszas reklámkampányra, mégis dugig a nézőtér. Hitelük van a közönség előtt. Ha ők szerepelnek, nagy valószínűséggel nem fog unatkozni a publikum. Hazai viszonyok között sztárok. Bár színházban nem játszottak olyan sokszázas szériákat, mint Hernádi Gálvölgyi Jánossal, hiszen ők számítottak az összeszokott, bevált párosnak, és szintén meglehetősen jól állnak egymásnak. Ha van lehetőségük rá, passzolják a másiknak a színpadi labdákat, sorjáztatják a poénokat, gyakorlott évődő duót alkotva. Valaha szinte úgy összenőttek, mint Stan és Pan a filmvásznon. Persze a színészeknek csaknem bárkivel együtt kell tudniuk játszani, de a tapasztalat megmutathatja, hogy vannak, akik az átlagosnál sokkal jobban összeillenek. Mensáros László és Tolnay Klári például idős korukban a Madách Kamarában nyakra-főre játszották a szépkorú egymásba habarodókat, szelíd iróniával, temérdek humorral, nem múló sármmal és egymás iránti kiapadhatatlan kíváncsisággal. Leckét adtak színészetből, érzékenységből, örökifjúságból, miközben azért persze szóba került a mindig odébb hessegetni próbált kaszás. Ezt teszi az utóbbi időszakban, Molnár Piroska és Jordán Tamás is a Rózsavölgyi Szalonban. Ha sikerül rálelni ilyen párosra, melynek tagjai között ennyire működik a „kémia”, az kamatoztatható akár a végkimerülésig. Számomra tán a Csányi János által rendezett, legendássá vált Szentivánéji álomban tűnt fel először, hogy a mesterember jelenetekben milyen jól összepasszol Mucsi Zoltán és Scherer Péter. Jancsó Miklós több filmje direkt rájuk épül, felhasználva pazar rögtönöző képességüket, meg azt is, hogy közönségkedvencekké váltak Kapa és Pepe becenévvel. Darvas Ivánt és Garas Dezsőt Balázsovits Lajos hozta össze, amikor átvette a Játékszín igazgatását, és megrendezte a Jakobowsky és az ezredes című háborús vígjátékot, amiben a két nagy színész hasonlóképpen működött, mint Hacsek és Sajó a kabaréban. Psota Irén és Major Tamás egykori nevezetes Lujza és Jenő kabarépárosa, tulajdonképpen a Hacsek és Sajó nőre és férfira átplántált változata, nem élte túl a két szereplő halálát. A kezdetben Herczeg Jenő és Komlós Vilmos által megformált Hacsek és Sajó, akiknek a figuráját Vadnay László ötölte ki, azóta is él. Jó néhányan írták már a jeleneteiket, és játszották a jellegzetes kávéházi figurákat, akik a maguk szemszögéből kidumálják a nagyvilág és a magánélet eseményeit. Hosszú ideig a Mikroszkóp Színpad műsorainak jelentős részét hagyományosan Hacsek és Sajó zárta, Sas József és Beregi Péter megszemélyesítésében. Egyikük a mindent tudó, kioktató, másikuk az oktondi kis slemil, akit lehet szapulni a bumburnyákságáért, de ösztönös szókimondásával mégiscsak önkéntelenül rá-rátapint egy csomó lényeges dologra. Darvas és Garas aztán gyakran kamatoztatták, hogy így egymásra találtak a színpadon, pazar kettős voltak Neil Simon az idő próbáját kiálló bulvárjában, a Furcsa párban, és Beckett Godotra várva című abszurdjában. Az nem állítható, hogy Hernádi és Kern agyba-főbe együtt játszottak. Évtizedekkel ezelőtt a Vígszínházban éppen csak belekóstoltak a közös színpadi létbe. Vagy hét-nyolc évvel ezelőtt aztán a remek producer, Orlai Tibor hozta össze őket ismét, Verebes István rendezésében, a Belvárosi Színházban, a Hitted volna? előadásában. Baráti házaspárok megözvegyült tagjaiként iparkodtak egymás számára fontosabbá válni, vagy éppen megriadtak, hárították ezt a lehetőséget, hogy majd a magánytól ijedjenek meg, és újra közeledni próbáljanak. Esendőségükön sokat lehetett nevetni, a szurkapiszkálódós megjegyzéseik mögül ki-kibukott a fájdalom, a kétségbeesés. Ott volt a reménytelenség, az egymásba kapaszkodás vágya és az ettől való megrettenés, a biztos talaj elvesztése és a fel-felpislákoló remény. Mindez igaz a Valódi hamisítvány című produkcióra is, amit több mint két évvel ezelőtt mutattak be a Belvárosi Színházban, és a jelenlegi helyzetben már önmagában is reményt sugároz azzal, hogy hosszú hónapok után megint zsúfolásig meg lehet tölteni egy 800 főt befogadni képes nézőteret. De ugyanakkor félni is kell attól, hogy ismét ki tudja milyen szigorítások jöhetnek, ha jelentősen rosszabbodik a járványhelyzet. Valahogy ez is akarva-akaratlanul hozzáértelmezhető most nő és férfi egyszer fent, máskor lent jellegű párharcához. Két igencsak különböző emberről van szó. Egyikük állás nélküli pincérnő, aki régóta a város peremén lévő lakókocsiban él - Valló Péter leleményes tervezése –, ahová minden tárgyat ő guberált össze. A férfi a messzi New York elitjéhez tartozik, egykori múzeumigazgató, könyvek szerzője, műalkotások becsüseként abszolút menőnek számít. Amiatt repült ide kifogástalan öltönyében és cinikus modorával, mert a nő azt híreszteli, hogy van egy valódi Jackson Pollock festménye, ami akár temérdek millió dollárt is érhet, bár ő 3 dolcsiért tett rá szert az ócskásnál. Maud lepecsételt írást akar arról, hogy igazi a kép. Lionel viszont elég hamar kimondja, hogy fabatkát sem érő hamisítvány. Innentől beindul a nyersen szókimondó, egyszerűségében igencsak őszinte nő és a disztingváltnak mutatkozni igyekvő, de, ha a szakmájáról van szó, ugyancsak nem kertelő férfi csatája. Mind nagyobb tétben folyik a sajátos libikóka-játék, érvek, ellenérvek és ezekkel együtt poénok sorjáztatása, különböző hangulatok, a letargikustól az euforikusig való „hullámoztatása.” Két egy húron pendülő színész jutalom- és örömjátéka, Valló Péter rendezésében, akinek szerencsére esze ágában sincs nyakatekert koncepcióval ellopni tőlük a show-t, hagyja őket kibontakozni, élvezettel „viháncolni”, virtuóznak lenni. Ugyanakkor azt is megmutatják, hogy a két magányos, elképesztően más világlátású embernek mégiscsak lehet némi esélye arra, hogy közös nevezőt találjon. A kiváló színészek szakmai felkészültségük teljes vértezetében szórakoztatnak, és közben érzékeltetik ennek a találkozásnak a tétjét. Hernádi és Kern alaposan rászolgálnak arra a bizalomra, hogy a nézők most is elkapkodták miattuk a jegyeket.