Várni, hogy történjen valami – Interjú Harag Anitával

Nincsenek a novelláiban különös dolgok. Se nagy drámák, se hatásvadász családi armageddonok. Nem a szemünk előtt válnak el szülők és meghalni sem hal meg a történet jelenében a nagymama. Az elsőkötetes Harag Anita elbeszélései mégis felkorbácsolják az érzelmeket, és a legelső mondatukkal berántanak a sokszor sokkoló szövegvalóságba: „Harmadszorra megyek el a Sebészet feliratú ajtó előtt”; „A felső szomszéd csúcsos csöcsű kurvának szólította anyámat”.

Erős felvetéssel indít, nem hagyja, hogy az olvasó fokozatosan beleszokjon a történetekbe, inkább azonnal kíváncsivá tesz: na, vajon mi lesz ebből? Minden esetben szándékos az ütős elsőmondat-választás?

Nekem akkor kezd el igazán működni egy szöveg, ha megvan az első mondat. És mivel ez általában egy konkrét szituációból jön, adódik, hogy azonnal ott vagyunk egy adott helyzetben a szereplővel. De nem csak az első mondat fontos, úgy általában szeretem megragadni a sűrített pillanatokat. Olyan eseményeket, momentumokat, amelyekben valamiféle többlet sűrűsödik össze. Többek között azért vonzódom a kis formákhoz, mert ezekre a pillanatokra igazán rá tudnak fókuszálni. Azokat a súlyos mondatokat szeretem, amelyek mögött akár kimondatlanul is újabbak sorakoznak. A hosszabb szövegekbe mintha jobban beleférnének súlytalanabb megnyilatkozások is. Valahogy feloldódik bennük a nyelv.

Van súlyosmondat-gyűjteménye?

Igen, nemrég például a strandon gyűjtöttem egyet. Ültünk a pokrócon, mellettünk beszélgetett egy idősebb házaspár, és a nő, már nem is tudom, mire, azt mondta, hogy „én mindig megtalálom az igazit!”. Azt hiszem, valami ételre gondolt, mégis annyival többet jelentett ez a félmondat, hogy megtetszett. Fel is írtam. És bár igaz, hogy egy-egy ilyen izgalmas mondatból születik meg a teljes novella, azért olyan is van, hogy végül nem kerül bele a szövegbe, mert ha benne maradna, elnyomná a többit.

A „felső szomszéd csúcsos csöcsű kurvának szólította anyámat”-felütés is „lopott” mondat?

Sokszor nehezen fejtem vissza egy-egy kezdőmondat eredetét, de igen, a „csúcsos csöcsű kurva” kifejezést hallottam valakitől, és nagyon bennem maradt. A novelláimban egyébként jellemzi a szereplőket egyfajta megszállottság a testtel kapcsolatban. Ebben a szövegben az elbeszélő kislányt mindennél jobban érdekli az anyja teste, nagyon szépnek látja, összehasonlítgatja a saját gyerektestével – és akkor itt van ellenpontként ez a durva megnyilatkozása a felső szomszédnak…

Azt szokták mondani, hogy a kispróza általában az első lépcsőfok. Ha megy, utána jöhetnek a nagyobb formák, kisregények – gondolkodik ilyenben?

Igen, ezt szokták mondani, de én sosem úgy gondoltam a novellára, mint egy állomásra, ami majd továbbvisz. Azt hiszem, alkatilag szeretek fókuszáltan egy-egy szituációban benne lenni, amihez a kispróza passzol. Utoljára kamaszkoromban akartam regényt írni – rögtön egy családregénnyel kezdtem. Egy utazó családról szólt volna, akik kalandoznak a világban. A 2000-es évek elején még nem tudtam a Google Mapsbe beírni, hogy gyerünk, irány Mumbai, nézzünk körül az utcákon, így hát az atlaszomat bújtam, hogy egyáltalán milyen városok vannak Indiában vagy Japánban, merre menjen a család. Elvetélt próbálkozás volt, eleve olyan témát próbáltam megírni, amihez semmi közöm nem volt. De a barátaim nagyon élvezték, és egy A4-es füzetben, kézzel írva, nagyjából 40-50 oldalig és három országig eljutottam.

A Nyaralás, hat betű című elbeszélése egy pecázással kezdődik, épp törpeharcsát fog a szereplő nagyapja. Merő fikció vagy horgászott a nagyapjával, és tényleg felismeri a halakat?

Az édesvízi halakat többnyire felismerem. A mi családunk nagy horgászcsalád, rajtam kívül lényegében mindenki, az összes testvérem imád pecázni. Én ugyan nem szeretek, de nagyon erős gyerekkori élményem. Nem is maga az esemény, hanem hogy a horgászás, az van. Meg a folyamatos, tömény halszag. Nem volt kötelező menni. Míg a bátyáim próbáltak halat fogni, én a teraszon olvastam, és közben nem értettem, mi abban az érdekes, hogy egész nap ott ülnek a parton és nézik az úszót. Most már sokkal jobban megértem, mennyire jó érzés csak úgy ülni és nézni a vizet. És várni, hogy történjen valami.

Valami izgalmas? Valami megdöbbentő? Valami kizökkentő? Csak mert az Évszakhoz képest hűvösebb című kötet írásaiban kifejezetten a hétköznapiság dominál. Legalábbis a szövegek jelenében. Inkább emlékként vagy következményként utalnak az élet drámai történéseire.

Bármi, amire reagálni lehet. Leginkább az érdekel, hogyan tudnak a szereplők a hétköznapi tapasztalataikba integrálni nem várt, szokatlan vagy nem mindennapi eseményeket. Ezek lehetnek egészen apró dolgok, de lehet valamilyen trauma vagy akár egy gyilkosság is. Nemrég akartam írni egy kriminovellát, de nem lett igazi krimi. Van ugyan benne gyilkosság meg nyomozás, de nem ezeken van a hangsúly, ki sem derül, ki a gyilkos. Magánál a rejtélynél jobban izgatott, hogy érinti a szereplőket a szomszédjuk halála, a szereplők reakciói érdekeltek. Ha történik velünk valami különös, nem biztos, hogy tudjuk, hogyan reagáljunk, nincsen rá forgatókönyvünk. Mostanában olvasom Shirley Jackson Sóbálvány című elbeszélésgyűjteményét – ő egy amerikai horrorszerző. A horrort amúgy nem kifejezetten szeretem, de nála nagyon izgalmasan van együtt az apró, jelentéktelennek látszó hétköznapiság és a meghökkentés, a sejtelem. Lebegtetni én is szeretek. Azért is választottam kötetcímnek az Évszakhoz képest hűvösebb novella címét. Van benne egy kicsi borzongás. Nem lehet tudni, mi lesz.