Előfizetés

Várni, hogy történjen valami – Interjú Harag Anitával

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.07.25. 11:10

Fotó: Margetin István
Nincsenek a novelláiban különös dolgok. Se nagy drámák, se hatásvadász családi armageddonok. Nem a szemünk előtt válnak el szülők és meghalni sem hal meg a történet jelenében a nagymama. Az elsőkötetes Harag Anita elbeszélései mégis felkorbácsolják az érzelmeket, és a legelső mondatukkal berántanak a sokszor sokkoló szövegvalóságba: „Harmadszorra megyek el a Sebészet feliratú ajtó előtt”; „A felső szomszéd csúcsos csöcsű kurvának szólította anyámat”.
Erős felvetéssel indít, nem hagyja, hogy az olvasó fokozatosan beleszokjon a történetekbe, inkább azonnal kíváncsivá tesz: na, vajon mi lesz ebből? Minden esetben szándékos az ütős elsőmondat-választás?  Nekem akkor kezd el igazán működni egy szöveg, ha megvan az első mondat. És mivel ez általában egy konkrét szituációból jön, adódik, hogy azonnal ott vagyunk egy adott helyzetben a szereplővel. De nem csak az első mondat fontos, úgy általában szeretem megragadni a sűrített pillanatokat. Olyan eseményeket, momentumokat, amelyekben valamiféle többlet sűrűsödik össze. Többek között azért vonzódom a kis formákhoz, mert ezekre a pillanatokra igazán rá tudnak fókuszálni. Azokat a súlyos mondatokat szeretem, amelyek mögött akár kimondatlanul is újabbak sorakoznak. A hosszabb szövegekbe mintha jobban beleférnének súlytalanabb megnyilatkozások is. Valahogy feloldódik bennük a nyelv. Van súlyosmondat-gyűjteménye?  Igen, nemrég például a strandon gyűjtöttem egyet. Ültünk a pokrócon, mellettünk beszélgetett egy idősebb házaspár, és a nő, már nem is tudom, mire, azt mondta, hogy „én mindig megtalálom az igazit!”. Azt hiszem, valami ételre gondolt, mégis annyival többet jelentett ez a félmondat, hogy megtetszett. Fel is írtam. És bár igaz, hogy egy-egy ilyen izgalmas mondatból születik meg a teljes novella, azért olyan is van, hogy végül nem kerül bele a szövegbe, mert ha benne maradna, elnyomná a többit. A „felső szomszéd csúcsos csöcsű kurvának szólította anyámat”-felütés is „lopott” mondat?   Sokszor nehezen fejtem vissza egy-egy kezdőmondat eredetét, de igen, a „csúcsos csöcsű kurva” kifejezést hallottam valakitől, és nagyon bennem maradt. A novelláimban egyébként jellemzi a szereplőket egyfajta megszállottság a testtel kapcsolatban. Ebben a szövegben az elbeszélő kislányt mindennél jobban érdekli az anyja teste, nagyon szépnek látja, összehasonlítgatja a saját gyerektestével – és akkor itt van ellenpontként ez a durva megnyilatkozása a felső szomszédnak… Azt szokták mondani, hogy a kispróza általában az első lépcsőfok. Ha megy, utána jöhetnek a nagyobb formák, kisregények – gondolkodik ilyenben?  Igen, ezt szokták mondani, de én sosem úgy gondoltam a novellára, mint egy állomásra, ami majd továbbvisz. Azt hiszem, alkatilag szeretek fókuszáltan egy-egy szituációban benne lenni, amihez a kispróza passzol. Utoljára kamaszkoromban akartam regényt írni – rögtön egy családregénnyel kezdtem. Egy utazó családról szólt volna, akik kalandoznak a világban. A 2000-es évek elején még nem tudtam a Google Mapsbe beírni, hogy gyerünk, irány Mumbai, nézzünk körül az utcákon, így hát az atlaszomat bújtam, hogy egyáltalán milyen városok vannak Indiában vagy Japánban, merre menjen a család. Elvetélt próbálkozás volt, eleve olyan témát próbáltam megírni, amihez semmi közöm nem volt. De a barátaim nagyon élvezték, és egy A4-es füzetben, kézzel írva, nagyjából 40-50 oldalig és három országig eljutottam. A Nyaralás, hat betű című elbeszélése egy pecázással kezdődik, épp törpeharcsát fog a szereplő nagyapja. Merő fikció vagy horgászott a nagyapjával, és tényleg felismeri a halakat?  Az édesvízi halakat többnyire felismerem. A mi családunk nagy horgászcsalád, rajtam kívül lényegében mindenki, az összes testvérem imád pecázni. Én ugyan nem szeretek, de nagyon erős gyerekkori élményem. Nem is maga az esemény, hanem hogy a horgászás, az van. Meg a folyamatos, tömény halszag. Nem volt kötelező menni. Míg a bátyáim próbáltak halat fogni, én a teraszon olvastam, és közben nem értettem, mi abban az érdekes, hogy egész nap ott ülnek a parton és nézik az úszót. Most már sokkal jobban megértem, mennyire jó érzés csak úgy ülni és nézni a vizet. És várni, hogy történjen valami. Valami izgalmas? Valami megdöbbentő? Valami kizökkentő? Csak mert az Évszakhoz képest hűvösebb című kötet írásaiban kifejezetten a hétköznapiság dominál. Legalábbis a szövegek jelenében. Inkább emlékként vagy következményként utalnak az élet drámai történéseire.  Bármi, amire reagálni lehet. Leginkább az érdekel, hogyan tudnak a szereplők a hétköznapi tapasztalataikba integrálni nem várt, szokatlan vagy nem mindennapi eseményeket. Ezek lehetnek egészen apró dolgok, de lehet valamilyen trauma vagy akár egy gyilkosság is. Nemrég akartam írni egy kriminovellát, de nem lett igazi krimi. Van ugyan benne gyilkosság meg nyomozás, de nem ezeken van a hangsúly, ki sem derül, ki a gyilkos. Magánál a rejtélynél jobban izgatott, hogy érinti a szereplőket a szomszédjuk halála, a szereplők reakciói érdekeltek. Ha történik velünk valami különös, nem biztos, hogy tudjuk, hogyan reagáljunk, nincsen rá forgatókönyvünk. Mostanában olvasom Shirley Jackson Sóbálvány című elbeszélésgyűjteményét – ő egy amerikai horrorszerző. A horrort amúgy nem kifejezetten szeretem, de nála nagyon izgalmasan van együtt az apró, jelentéktelennek látszó hétköznapiság és a meghökkentés, a sejtelem. Lebegtetni én is szeretek. Azért is választottam kötetcímnek az Évszakhoz képest hűvösebb novella címét. Van benne egy kicsi borzongás. Nem lehet tudni, mi lesz.

Harag Anita

prózaíró, első, 13 novellát tartalmazó kötete, az Évszakhoz képest hűvösebb, a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. Novellái sorozatosan olvashatók rangos irodalmi lapokban és felületeken, 2018-ban elnyerte a Petri György-díjat, 2019-ben pedig a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat.

Köszörűs Anita: Boldogan éltek, míg meg nem… (mesevariációk)

Köszörűs Anita
Publikálás dátuma
2020.07.25. 10:30

Fotó: Adományozó: Fortepan
„Okult az esetből, amikor egy pazar bulira volt hivatalos, amire el is ment, végigtáncolta az estét, de éjfélre a cipő teljesen feltörte a sarkát, így ott is hagyta. A fenének se kell egy ilyen kényelmetlen lábbeli!”
Feltörte a sarkát Hamupipőke nem az a lány volt. Nem volt sem olyan elesett, sem gyámoltalan, mint amilyennek hitték. Megvolt a magához való esze, nagyon is. Apja halála után nem véletlenül maradt a szülői házban. Igaz ugyan, hogy nem egyedül lakta a hatalmas palotát, osztoznia kellett rajta mostohaanyjával és annak két lányával… de mégis. Nem kellett költöznie – a költözés mindig sok költséggel jár –, sem albérleti díjat fizetnie valami lepusztult peremkerületben. Továbbra is a közelben volt a vegyesbolt, a posta, az orvosi rendelő, na meg a kedvenc cipőboltjától sem kellett elszakadnia. Az is ott volt, a sarkon túl. És a megélhetésről még nem is beszéltünk. Megmaradt a munkája, ami ráadásul helyben volt. Túlzás lenne azt mondani, hogy „bejárónőként” alkalmazták, hiszen ki sem kellett lépnie a házból, afféle házvezetőnő volt, a munkaköri leírása szerint. A ház rendben tartása mellett főként konyhai munkákat kellett végeznie. Jól főzött, a mostohája nemegyszer dicsérte: Hamupipőke, te aztán igazán értesz a fűszerezéshez! A legutóbbi lencsefőzelék kifejezetten ízletes volt! De egy kicsit néha azért változtathatnál a menün. A lencseleveshez nem kellene lencsegombócot adni, a lencsesaláta is finom volt ugyan, de az, hogy lencsepástétomot adsz kétnaponta, kicsit túlzásnak tartom. Ugyanakkor a lencsekrémmel töltött rétesed igazi különlegesség volt! Még a szomszédasszonyomnak is vittem belőle, ő is azt mondta, hogy ilyen jót már rég nem evett. Na és a kimenő. Hamupipőke kicsit lusta volt, ami abból is adódhatott, hogy a jóléttől felszedett pár nemkívánatos pluszkilót. Persze ez nem is volt akkora baj, mert legalább volt rajta min legeltetnie a szemét a férfinépnek. Hetente azért – a kényelmessége ellenére – elment egy-egy rendezvényre, hétvégeken buliba. Nagyon szeretett táncolni, és odavolt a lábbelikért is, a cipőit különös gonddal választotta ki. Szerencsére a közeli cipőboltban már ismerték a kényes ízlését. Néha üzent is neki az egyik bolti eladó, hogy ugorjon be hozzájuk, új cipők érkeztek. Csupa elegáns, modern fazon. Mindamellett a kényelmességet is szem előtt tartotta, ha cipőt vásárolt. Okult az esetből, amikor egy pazar bulira volt hivatalos, amire el is ment, végigtáncolta az estét, de éjfélre a cipő teljesen feltörte a sarkát, így ott is hagyta. A fenének se kell egy ilyen kényelmetlen lábbeli! Szenvedjen benne, aki akar, gondolta, amikor „ott felejtette” levetett cipőjét a bejárat melletti legalsó lépcsőfokon. „Legyen vele boldog, aki megtalálja”-alapon. A sors tréfája, hogy a cipőt a bulit tartó házigazda fia találta meg – amúgy egy kedves, Hamupipőke ízlésének igazán megfelelő fiatalember –, de ő nem tudott vele mit kezdeni, ezért kidobta. Hamupipőke új cipőt vett. Furcsamód épp a cipőboltban futott össze egy jól szituált, őszülő halántékú úrral, akivel annyira megkedvelték egymást, hogy hamarosan egybekeltek. Azóta is boldogan élnek, és két szép fiúgyermeket nevelnek. Mohón falatozni Hófehérke büszke és rátarti volt már kislánynak is. Amikor édesanyja elhunyt, és apja fiatal nőt hozott a házhoz, azonnal ellenszenvet érzett az arával szemben. Pedig a mostoha mindenben igyekezett a kedvében járni. Elvitte vásárolni, a kedvenc ételeit főzette, maga gondoskodott Hófehérke fehérneműinek tisztántartásáról, varrt, stoppolt stb., nem kímélte magát. Annál inkább a mostohalányát. A viselkedése, mármint hogy mindenben Hófehérke kedvében akart járni, az apa halála után sem változott. Továbbra is szívén viselte a lány sorsát. Amikor Hófehérke betöltötte a tizennyolcadik életévét, önállósodni akart, és elköltözött otthonról. Mostohája továbbra is féltő szeretettel követte az életútját, és amikor beköszöntött a tavaszi influenzajárvány, nagy kosár friss gyümölcsöt készített össze a lánynak. Nem is szállt a limuzinjukba, úgy gondolta, pökhendi dolog lenne úrhatnámkodni az egyszerű háztartásban élő Hófehérke előtt, hát gyalogszerrel kereste fel a mostohalányát. Még cselédet se vett igénybe, maga cipelte a cseppet sem súlytalan kosarat, amely tele volt szebbnél szebb piros almákkal. Bekopogott Hófehérkéhez, aki nem nyitott ajtót. A mostoha azonban látta, hogy a lány kikukucskál a függöny mögül. A mostoha még egyszer kopogtatott, bekiabált, hogy be se akar menni – bár közben elkezdett zuhogni az eső –, csak a lány vegye át a gyümölcsöt, mert nem venné a szívére, ha vitamin híján megbetegedne. Mégiscsak a lánya, ha mostoha is. Hófehérke úgy gondolta, a mostohaanyja úgysem megy el, amíg nem nyit neki ajtót, ezért végül, ha az ajtót nem is, az ablakot kitárta, hogy beférjen rajta a kosár. A mostoha az ablakon át benyújtotta az almákat, majd átázott cipőjében, a továbbra is szakadó esőben, hazagyalogolt. Később a köznyelv tudni vélte, hogy komoly tüdőgyulladást kapott, de egy rossz szava nem volt a mostohalánya ellen, inkább csak dicsérte, hogy milyen tudatosan gondolkodó fiatal nő. Nem nyit csak úgy mindenkinek ajtót, és persze tisztán tartja az otthonát, a sáros cipőjű látogatókat eleve nem engedi be. Aztán azt is lehetett hallani, hogy Hófehérke gyomorrontást kapott volna, ha… nem az történik, ami végül megesett. Ugyanis a lány, aki híresen nagy étvágyú volt – mind az ételek, mind a férfiak terén, bár utóbbiak terén a kisnövésűeket kedvelte –, azonnal nekilátott az almáknak, és mohón falatozni kezdett belőlük. Csak tömte, tömte magába a hatalmas almadarabokat, mígnem az egyik elakadt a torkában. Se ki, se be. Hófehérke megfulladt. Hazaérkező lakótársai megpróbálták ugyan életre kelteni, de sikertelenül. Hófehérkét eltemették. A szám szerint hét lakótárs később új partner után nézett… A vadász vajon?… Piroskának nem volt piros sapkácskája. A ruhatárában valóban található volt számos élénk, közöttük piros színű darab – kötény, blúz, szoknya, bokazokni stb. –, de piros sapka nem. Sőt, mi több, sapkát nem is hordott: szeles időben kendőt, télen fehér nyúlszőr kucsmát viselt. A Piroska nevet nem „piros sapkácskájáról” kapta, hanem… a keresztanyjától. Az viszont igaz, hogy gyakran járt az erdőben – nagy kiránduló volt –, és a felmenőit is szerette. Különösen a nagymamát, aki mindig finom süteményekkel traktálta, ha meglátogatta őt. Amikor aztán nagymamának elromlott a villanytűzhelye, attól kezdve felcserélődtek a szerepek: az unoka vitt süteményt a nagymamájának. Meg egy kis borocskát is, gyakorta. Egy ilyen alkalommal, miközben kosárral a kezében Piroska a nagymamához ballagott, összetalálkozott a Farkassal. Farkas Bélával, aki ténylegesen vadász volt, ezért nem csoda, hogy az erdőben össze lehetett vele futni. Pár udvarias szót váltottak, azután útjaik elváltak, mindegyikük ment a maga dolgára. Piroska konkrétan a nagymamához. Közben Farkas – a Béla –, elugrott a nagymamához, akivel amúgy is „összejártak”… kártyázni. Szólni akar neki, hogy jön az unoka. Még éppen ott volt, amikor Piroska betoppant. Jó szokása szerint gyorsan beugrott az ágyba, és orráig húzta a takarót. Nem akarta, hogy Piroska mindenfélét gondoljon, hogy ő ott van a nagymamánál. Piroska meg is lepődött a látványon. Több kérdést is feltett, gyors egymásutánban: mama, miért olyan nagy az orrod, és a szemed, na meg a füled és a szád? – faggatta az ágyban fekvőt. Aztán, mivel választ nem kapott, abbahagyta a kérdezősködést, és hazament. A helyzet azóta több megválaszolatlan kérdést is felvetett: kik ették meg a süteményt, és miként fogyott el a borocska? A vadász vajon bekapta – esetleg ismételten megkapta – a nagymamát vagy Piroskát? Az előbbi nem nagyon valószínű, mivel azóta a nagymamát a piacon, Piroskát a plázában többen is látták…

Bűn és bosszú Baszkföldön (Eva García Sáenz de Urturi: A fehér város csöndje)

horner
Publikálás dátuma
2020.07.25. 09:50

A nyomasztó családi tragédiákat, fura és bonyolult szerelmi kapcsolatokat is színre vivő krimi mellé kap az olvasó egy egészen különleges főszereplőt.
Miután eltávolítottak egy golyót az agyából, Unai López de Ayala kómában fekszik a baszkföldi Vitória nevű város Santiago nevű kórházában. 2016. ­augusztus 27., szombat, a nyomozó hadnagyot ezen a napon lekapcsolják az életben tartó gépekről. A kétszáznegyvenötezer lelkes város egyemberként szorít neki, hogy még előtte felébredjen, mert az nem lehet, hogy a legalább tizenhat brutálisan megölt áldozat gyilkosát tetten érő rendőr, aki közben többek életét megmentette, ilyen véget érjen. Annak végiggondolására, elmesélésére, hogy miként is jutott idáig, a kóma tíz napja éppen elég. Minden augusztus elején, Szent Jakab ünnepének előestéjén kezdődött, amikor az Öreg Katedrálisban két meztelen testet találnak egymás felé nyújtott kezekkel. A húszéves férfit és nőt elkábították, torkukba méheket eresztettek, szájukat leragasztották, majd miután megfulladtak a csípések okozta daganatoktól, pogány napszimbólumok ízléses körítésével „feltálalták” őket a város életében kiemelkedő eseményen. Nem, nem, mégsem itt kezdődött a történet, hanem húsz évvel ennek előtte, amikor rövid idő leforgása alatt négy hasonló páros került elő a sorozatgyilkos ádáz szenvedélye folytán, a település legfontosabb, legreprezentánsabb épületeiből: egy csecsemő-, egy öt-, egy tíz- és egy tizenöt éves páros, hasonló elrendezésben. Az akkor 25 éves Alaya kezdő bűnügyi profilozóként nyomára akadt a tettesnek, egy kultúrtörténetben igencsak jártas régésznek, akit aztán Alaya felettese, mit ad isten, a régész ikertestvére, a rendőr főfelügyelő adott át az igazságszolgáltatásnak, s kasztliztatja be a húsz évre. Épp a napokban szabadul. Igen ám, de az újabb gyilkosságok idején még a börtönben csücsül – igaz, elég nyugtalanul, s Hannibal Lecterként osztana tanácsokat Unainak. A krimi újabb gyilkosságok felderítésével, csavarosan-fordulatosan alakul, míg végül éppen a nárcisztikus, online médiasztár régész nyilatkozik úgy, hogy az egész történetet hollywoodi forgatókönyvvé írja, melynek címéül A fehér város csöndjét adja. Érdekes prózapoétikai kísérlet lett volna De Uturitól, ha a már teljes kép birtokában íródó forgatókönyv és a részleges, komatikus-retrospektív árnyalatú elbeszélés kombinációjából hozta volna létre A fehér város-trilógia indító kötetét, ám az önéletrajzi ihletettséget nem tagadó, optometrista végzettségű írónő hagyományosabb, a szélesebb olvasóközönség olvasási szokásait jobban respektáló, az írást és a mindenkor elérhető/megszerezhető tudást kevésbé problematizáló regénnyel állt elő. Nála a múltbéli dolgok nem a nyomozás során kerülnek a felszínre az olvasó előtt, hanem egy idő után fejezetenként váltakozva haladnak Ayala hadnagy elbeszélésével, megjelenítve az 1970-es év történéseit, amikor is valójában minden elkezdődött. Így sem izgalommentes a bűnügyi történet, csak írás- és olvasásmódját tekintve kevésbé kihívó és kirívó, nem annyira eredeti. Mindennek ellenére, vagy ezen túl, a nyomasztó családi tragédiákat, fura és bonyolult szerelmi kapcsolatokat is színre vivő krimi mellé kap az olvasó egy egészen különleges főszereplőt: Baszkföldet. Múltbéli és jelen tájai­val, geológiai kincseivel, falvaival, építészeti jellegzetességeivel, emberi társadalmainak kultúrtörténeti érdekességeivel, tradícióival, szokásaival, babonáival, viszonyaival. S mindez nemcsak annak szemgyönyörködtető – képzeletbeli – (éppen a giccs határán egyensúlyozó) látvány és hasznos ismeret, egzotikum, akit már a spanyol és baszk nevek kiolvasása is próbára tesz, hanem a nyelvben, kultúrában és vidéken jártasabbaknak is. Nem is beszélve arról, hogy a még élő vagy felelevenített népi babonák egyikének kulcsfontosságú dramaturgiai funkciója van a regényben. Uram bocsá’, nélküle nem is tudna folytatódni a sorozat. Így aztán kíváncsian várjuk a – A víz szertartásai és Az idő urai című – folytatásokat. (Ford. Vajdics Anikó. Európa Könyvkiadó, 2020. 636 o.)