Előfizetés

Videó444

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:12

Fotó: 444.hu
Ha épp semmi dolgunk, és fotelba süppedve, ágyon heverészve, utcán bolyongva, tó- vagy tengerparton napozva valamiért azon töprengünk, melyik hazai hírportálon jelennek meg igazán sikeresen videóanyagok, alighanem a 444.hu jut elsőnek eszünkbe. És máris töprenghetünk tovább, hogy tulajdonképpen miért. Hiszen a műfaji kínálatban első pillantásra nincs semmi újdonság. Tudósítások, riportok, portrék, kis színesek, olykor egy-egy dokumentumfilm. Mi ebben a sajátos? Netán a minőség? Most ki kéne hagyni néhány sort a bizonytalankodó fejvakarás jelzésére. Mert hát igen, persze hogy a minőség… Csak miből születik? Egyszerű lenne azt mondani, hogy a készítők rendkívüli filmes-tévés tehetségéből. De újabb néhány sornyi magunk elé bámulás után tagadóan rázzuk meg fejünket a felvetésre. Még akkor is, ha a videós csapatból bárkit jól tudnának használni a tévécsatornák, Halász Júlia és Botos Tamás pedig bizonyította, hogy helye van, és komoly szerepe lehet a filmes világban. Nagy levegő, utolsó üres sorok, és lássuk, mi másra juthatunk, sok kérdőjellel persze. A jó teljesítményt alighanem a közeg szellemi aurája, hitvallása csiholja. Mint annyi más esetben. A rendszerváltás előtti három évtized irányított, de mindent átható közéletisége, intellektuális pezsgése megfelelő finanszírozással nemzetközi szintre hajtotta a magyar filmet. Az adott szellemi-politikai kontextusban azok is jelentőset tudtak alkotni, akiket nem tartottak jelentősnek. Szárnyaltak a Magyar Televízió műsorkészítői is. Gondoljunk csak A Hét vagy a Panoráma adásaira. Jelenleg nincsenek a mi világunkban efféle átfogó társadalmi-gondolati hajtóerők. A média szereplői maguk kénytelenek megtalálni a tevékenységüket hergelő-irányító célokat, erőket. Keveseknek sikerül átlendülni a letargikus gépiességen, tradíciók kényszerpályáin. A 444.hu közéjük tartozik. Ráérzett, mert rá akart érezni, a civil, demokratikus társadalmi érzékenység hangütésére, amelynek rezgéshullámain, könnyed, magabiztos megszállottsággal küzd a politikai manipuláció kalózaival, tények és mélyről kibányászott összefüggések ritka kincsét hintve olvasóinak. És ennek szolgálatába állította audiovizuális anyagait is. Így ezen a portálon a cikkek és a videók szerves egységben működnek. Szinte észre sem vesszük, mikor olvasunk, és mikor nézünk valamit. Már csak azért sem, mert a szerkesztőség több tagja mindkét formában tevékenykedik. Nehéz nem végignézni Halász Júlia riportjait, portréit, Kiss Bence „vlogos” kommentfilmjeit, a „bedolgozók”, Boros Júlia, Herczeg Márk vagy Czinkóczi Sándor munkáit. Amiért most én is Ács Dániel videóit emelem ki, annak nem nagy népszerűségük az oka. Sok műfajon átívelő munkássága jól mutatja a portál szemléletmódját, energiaforrásait. Tavaly óriási visszhangot váltott ki háromrészes, félmilliót meghaladó nézettségű filmje a budapesti parkolási visszaélések maffiavilágáról. Sok korszerű képi eszközt bevetett benne, de a hatás az oknyomozó újságírói lendületben, alaposságban rejlett. Ácsnak volt ereje kikapirgálni a részleteket, rögzíteni, ami rögzíthető, majd izzasztóan türelmes szerkesztéssel követhetővé, plasztikussá tenni a feltárt mechanizmust. A profi dokumentumfilmezés mércéje alapján is rendkívüli teljesítmény kortárs témában. Ács Dániel, hol Botos Tamással, hol egyedül a többi műfajban is sokszor addig mocorog, forgolódik, amíg videókamerára nem akad egy tömeges megtekintést keltő kép vagy mondat. A tavalyi EP-választások idején egy szegény településen, Csenyétén kérdezgette az embereket jobbra-balra, aztán csak kikérdeződött belőlük valami ütős. – Én a Fideszre szavaztam. (…) Nem arra kellett? – szeppen meg egy megviselt asszony. Ács: – Ismer még más pártokat?” – Nem. (Nem csak ő képes persze ilyesmire, Nádasdy Ádám Kiss Bencének, Halász Júliának és Plankó Gergőnek lökte oda elhíresült mondatát: „Én csak egyszerű buzi vagyok, nem vagyok LMBTQ.”) A komment videó vagy tévés tárca is kedvelt műfaj. Készítője, narrátora televíziós és netes tudósításrészletek bejátszásaival tár fel személyes (olykor nyíltan ironikus) hangon egy eseménysort, folyamatot. Itt a döntő mozzanat a válogatás és a szerkesztés. Ács Dániel április 15-i anyagában a koronavírussal kapcsolatos kormányzati manőverekkel, a migráció, Soros és a járvány propagandisztikus összekapcsolásával foglalkozott. A felhatalmazási törvény vitájához érve két drámai, a hatalmi erőviszonyokat megrázóan modelláló bejátszást kínál nézőinek. Először Tóth Bertalan érzelmi hevességbe keseredett felszólalását láthatjuk, amely a végén már kétségbeesett könyörgés a kormányhoz egységért, emberi gesztusért. Majd jön a miniszterelnök reakciója: „Ezt a válságot önök nélkül is meg fogjuk oldani. (…) Mindegy, hogy az ellenzék mitől fél. Ez legyen az ő dolguk. Nekem 133 bátor ember kell. Az ország 133 legbátrabb embere. És azok önök, itt, a kormánypárti oldalon (…) ne rendüljenek meg, ne hátráljanak meg, ne bizonytalanodjanak el, bármit mondanak.” Nos, mi se hátráljunk meg. Bármit mondjanak, nézzük továbbra is a 444.hu videóit.

Burkoló klasszikusok

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:10

Fotó: Shutterstock
Könnyen lehet, hogy valamelyik párhuzamos univerzumban most épp könyveket árulok egy kisboltban válogatott vevőkörnek. Gyermekkori vágyam volt ez, miután rendre beleszerettem a masiniszta, útburkoló, targoncavezető és forgalmat irányító rendőr munkájába, majd el is vetettem azokat, vagy a család szelíd rávezetése miatt, vagy mert én jöttem rá, hogy túl sokat képzeltem bele a dologba. Legnehezebben az útburkolást engedtem el, mint tuti szakmát. Egyszerűen imádtam nézni, ahogyan a kiöntött, még meleg aszfaltot simítja el az úton, még mielőtt az úthenger rámenne, hogy készre döngölje. Térdelve dolgozott, és úgy egyengette maga előtt a fekete masszát, mintha hatalmas süteményt nyújtana ki. Ha reggel, iskolába menet aszfaltoztak valahol, akkor szinte biztos elkéstem, legyökereztem a járdán, és szívtam magamba a munkafolyamatot, a végén még beírás is lett a dologból. Persze nem az igazság került az ellenőrzőbe („Gyermekük pályaválasztás miatt nem érkezett meg időben”), hanem valami olyasmi, hogy sorozatos fegyelmezetlenség és feleselés, mert nyilván próbáltam tisztázni a történteket. Érvelni, hogy van ez is olyan fontos, mint a román óra. Például, hogy milyen jó az illata a friss aszfaltnak, édeskés, de mégis fanyar, és már a szaga is jelzi, hogy mikor kezd kötni, és akkor még gyorsabban kell dolgozni. A ráérős, lassú burkolónál nincs is rosszabb, megdermedt halmokat és teherautókba ragadt masszát hagy maga mögött, magyaráztam, aminek az lett az következménye, hogy egy ideig kíséretet kaptam, a szomszéd kissé stréber lányát, akit nem hatott meg a burkolás semmilyen romantikája, és útközben is a leckét ismételgette fennhangon. Akkor már sejtettem, hogy nem lesz könnyű a felnőtt világgal, ahol egy ilyen egyszerű dolgot sem lehet megértetni a magukat okosnak tartó tanárokkal, szülőkkel. Aztán az egyik tavaszi vakáció alatt, amit rendszerint Kolozsváron töltöttem, megjelent a házunk mellett egy standos. Forgalmas hely volt a sugárút, sok ember járt arra, ott állt az egyik legnagyobb élelmiszerbolt, a Sora is (persze csak épp azt nem lehetett kapni benne, amit az ember rendszerint megevett volna), tehát jól választotta ki magának a helyet a standos. Puhakötésű, vaskos könyveket pakolt ki, és délután négyig azokat árulta. Mindig ott voltam nyitáskor, amikor a pult alatti szekrényekből kipakolta a könyveket, vagy épp átvette a kit tudja honnan érkező frisseket. Szépen elrendezte, nekem akkor még úgy tűnt, hogy színek szerint, és várta a vevőket. Pár nap múlva bekönyörögtem magam a pult mögé. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtanuljam, mi hol van és azt is, hogy el tudjam dönteni, ki az, aki csak céltalanul nézelődik, és kiből tör majd ki a vásárló, aki a sok tapogatás, lapozgatás, szagolgatás után végül a pénztárcájáért nyúl. Román könyvek voltak, bonyolult nevű szerzők, igazából úgy pakoltam őket ide-oda, mint anyám munkahelyén a még furább nevű gyógyszereket, kenőcsöket és tinktúrákat, de azzal a meggyőződéssel, hogy a könyvek tartósabb gyógyírt nyújtanak minden emberi nyavalyára. Irodalmat árult a román boltos, veretes román szerzőket és klasszikusokat, a diktatúra nem nagyon ismerte és tűrte a ponyvát, meg hát azokért, most már tudom, fizetni is kellett volna, kőkemény valutába kerültek volna a jogok, így viszont maradtak az ártalmatlan és olcsó örökzöldek: a világirodalom alapvetései. Ma felkopna az álla annak, akinek belőlük kellene megélnie, a sok Zolából és Dumas-ból, Eminescuból és Rebreanuból (vö. Petőfi és Krúdy), semmi gyilkosság, semmi félmeztelen nő a borítón. (Máig előttem vannak a kilencvenes évek, a nagy felszabadulás ízléstelen borítói, amelyek hasonló elemekkel operáltak.) Az én boltosom viszont láthatóan nem törődött ezzel, nem aggódott az egzisztenciája miatt, és láthatóan büszke volt a munkájára, amely gyorsan átragadt rám is. Nem rémlik, hogy bármiről beszéltünk volna, az én gyatra román nyelvtudásom eleve csak tőmondatokat engedett, a dadogás meg azokból is kihajított párat, szóval könnyen lehet, hogy a köszönésen kívül nem is szóltunk egymáshoz. De már az első pillanattól összekötött bennünket valami. Például az, ahogyan  a könyvvel bántunk. Sosem dobtuk, sosem huzigáltuk ide-oda a fémpulton. Nem áruként bántunk vele, hanem mintha érzékeny élőlény volna, aki sosem panaszkodik ugyan, de minden sérelmet megjegyez, és szemrehányó némasággal tiltakozik az illetlen bánásmód miatt. És még a tekintetre emlékszem. Amikor a román boltossal összenéztünk. Ez akkor történt, amikor valaki elégedetten, nem ritkán több könyvvel távozott. Amikor tudtuk, hogy nem eladtunk valamit, hanem otthont találtunk neki: egy igazi olvasót. Nem csoda, ha év végén már saját pultról álmodoztam, csupa olyan könyvvel, amely mind személyes ismerősöm és amelynek, nekem kell biztonságos helyet találni. A burkoló lassan kikopott belőlem, ma már inkább magamban káromkodom, ha épp a megszokott útvonalamon tartanak fel a túl körülményes melósok. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az egyik boldog énem nem írja, hanem árulja a könyveket valahol, ahol nem tudtak lebeszélni róla.  

Felhő úr és a manióka gyökere

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:09

Fotó: Shutterstock
Felhő úr a culinaris élvezetekért rajongó olvasó tábor kedvéért mostani tárczájában a manióka (Manihot esculenta) elkészítése kapcsán kíván creativ ötletekkel szolgálni abból az à propos-ból, hogy kedvelt zöldségbeszerző helyén, a Hollán Ernő utcai zöldségesnél friss és egészséges manióka gyökerekre lelt. Az excellens olvasóban e ponton természetesen az a kérdés fogalmazhatódik meg teljes joggal, hogy egy idősödő pesti arszlán – jelesül maga Felhő úr – a maniókához, ehhez az egsoticus kutyatejféle cassávához gondolatban vajh' miféle connexio révén juthatik el oly intensiv erővel, hogy a nevezett növény felkutatására lábát a nyakába veszi, majd otthonába térve idejét és energiáját nem kímélvén a manióka elkészítésére jelentős erőfeszítéseket teend? A connexio eredete Felhő úr kamaszkori olvasmányélményeiben keresendő egy bizonyos Jules Verne úr munkáiban, ki a tropus vidéken játszódó kalandregényeiben hőseivel folyton manióka gyökeret etet. A valaha vitulus korban lévő Felhő úr számára a manióka lassankint a földi paradicsomban elérhető élvezetek piramisának oly magas csúcsára jutott, hogy phantásiájában a Manihot esculenta oly mesebeli növénnyé változott, mely kizárólag kalandregényekben terem és csakis kalandregényhősök által fogyasztatik, a plebs számára tehát a reáliák világában elérhetetlen. Jules Verne úr szerint, ki amúgy a dél-amerikai tropus vidéken soha nem járt, a hősök a jangada nevű hajókra mindenekelőtt rendkívül nagy mennyiségű manióka gyökeret szoktak fölhordani, mely rendkívül ártalmas mérget tartalmaz, ennek következtében elkészítése exceptionalis szakértelmet igényel; mondanunk sem kell, hogy e tény a csikó korú Felhő úr számára a manióka vonzerejét nagy mértékben növelé. Akárcsak Verne úr azon közlése, mi szerint a bennszülött indiánok a manióka gyökeréből savanykás ízű italt készítettek, melynek neve machachera vala, és ebbe az italba kamaszként Felhő úr olyannyira beleszeretett, hogy álmaiban bennszülött indián vala, aki napközben a machachera gyártásával piszmog, esténként pedig a dzsungelben üldögélve szürcsöli a csodaitalt – amelynek megkóstolását álmaiból felébredvén Felhő úr a következendő dekádokra egyenesen életcélnak tekinté. E connotatio által az excelles olvasó számára immár bizonyosan nyilvánvaló lehet, hogy idősödő pesti arszlán egy Hollán Ernő utcai zöldségesnél meglátott manióka gyökeret veszni nem hagy, legfeljebb élete árán. Hősünk tehát boldogan hurcolá haza a fél méter hosszú zsákmányt, melyet először is megszagolt, és kissé csalódottan állapítá meg, hogy a mesebéli maniókának – admirandum in modum! – nem hogy illata, de szaga sincsen. Majd zöldségszeletelő kést vett elő, és laza mozdulattal ketté akarta szelni a gyökeret, hogy meghámozza, ám azonban a kés a gyökér felszínét szinte csak megkarcolá! Oly kemény vala, mint a vas! Oh, Iupiter, dünnyögé magában Felhő úr, a te isteni erőd költözött tán ebbe a növénybe, hogy ily módon ellenáll? Elővette hát a Nagy Kését, melyet írásunkba azért jelölünk capitalis kezdőbetűkkel, mert e célszerszámmal szemben – mely kovácsolt német penge ez, nem holmi semmirekellő, hengerelt acél – a kis kezdőbetű merő udvariatlanság, hovatovább sértés volna! És amikor a Nagy Kés a maniókára ráveté magát, és irdatlan erővel lesújtott reá, a manióka meghasadt ugyan, ám ketté nem vált, hanem a késpengét magába zárta: foglyul ejté! Felhő úr egy pillanatra hátrahőkölt a döbbenettől: miféle ördögi szerzemény lehet ez manióka a Növények Országából? Oh, hát minden igaz vala mégis, amit a jeles francia leírt?! Felhő úr a felismeréstől boldogan esett neki a tropusi creatura feldolgozásának, s immár nem lekezelően könnyed mozdulatokkal nyúlt a dacos növényhez, hanem az őt megillető tiszteletteljes erővel közelíte felé. És sikert aratott! Hamarosan hófehér kis hengerek álltak a konyhapulton, megfosztva barnás héjuktól, és aequo animo fero várakoztak a forró fürdőre. Felhő úr a Hollán Ernő utcai zöldséges dámáktól azt az utasítást kapta, hogy a gyökeret tekintse krumplinak, és úgy is készítse el, meghámozva, enyhén sós vízben főzze, de legalábbis fél órán át, mert a barátságos, domesticált krumplinkhoz képest az idegen manióka veszedelmes, kutyafejű tatár! S míg a manióka főtt, Felhő úr fokhagymás vajon friss ceruzababot párolt, mert annak most saisonja van, a roppanósra hagyott szálakat citromlével és szerecsendióval meghintette, majd mayonnaise-t kevert, azt ugyanis ő a saját szája íze szerint szereti az előre gyártott, bolti mayonnaise ádáz ellenségeként. E közben finom főtt kukorica illata csapta meg az orrát, amin meglepődött, elvégre édes kukoricát főzni másnap reggel tervezett – ám némi szaglászás után kiderült, hogy a kukorica illata a manióka felől szállta meg a konyhát. Oh, Iupiter, gondolá Felhő úr, ha az ízed is olyan leend, mint illatod, akkor az én növényem te vagy, ezt mondá hősünk a maniókának. Amely fél óra múltán már a szemetesben landolt – ilyen szart Felhő úr életében nem evett.