Burkoló klasszikusok

Könnyen lehet, hogy valamelyik párhuzamos univerzumban most épp könyveket árulok egy kisboltban válogatott vevőkörnek. Gyermekkori vágyam volt ez, miután rendre beleszerettem a masiniszta, útburkoló, targoncavezető és forgalmat irányító rendőr munkájába, majd el is vetettem azokat, vagy a család szelíd rávezetése miatt, vagy mert én jöttem rá, hogy túl sokat képzeltem bele a dologba. Legnehezebben az útburkolást engedtem el, mint tuti szakmát. Egyszerűen imádtam nézni, ahogyan a kiöntött, még meleg aszfaltot simítja el az úton, még mielőtt az úthenger rámenne, hogy készre döngölje. Térdelve dolgozott, és úgy egyengette maga előtt a fekete masszát, mintha hatalmas süteményt nyújtana ki. Ha reggel, iskolába menet aszfaltoztak valahol, akkor szinte biztos elkéstem, legyökereztem a járdán, és szívtam magamba a munkafolyamatot, a végén még beírás is lett a dologból. Persze nem az igazság került az ellenőrzőbe („Gyermekük pályaválasztás miatt nem érkezett meg időben”), hanem valami olyasmi, hogy sorozatos fegyelmezetlenség és feleselés, mert nyilván próbáltam tisztázni a történteket. Érvelni, hogy van ez is olyan fontos, mint a román óra. Például, hogy milyen jó az illata a friss aszfaltnak, édeskés, de mégis fanyar, és már a szaga is jelzi, hogy mikor kezd kötni, és akkor még gyorsabban kell dolgozni. A ráérős, lassú burkolónál nincs is rosszabb, megdermedt halmokat és teherautókba ragadt masszát hagy maga mögött, magyaráztam, aminek az lett az következménye, hogy egy ideig kíséretet kaptam, a szomszéd kissé stréber lányát, akit nem hatott meg a burkolás semmilyen romantikája, és útközben is a leckét ismételgette fennhangon.

Akkor már sejtettem, hogy nem lesz könnyű a felnőtt világgal, ahol egy ilyen egyszerű dolgot sem lehet megértetni a magukat okosnak tartó tanárokkal, szülőkkel. Aztán az egyik tavaszi vakáció alatt, amit rendszerint Kolozsváron töltöttem, megjelent a házunk mellett egy standos. Forgalmas hely volt a sugárút, sok ember járt arra, ott állt az egyik legnagyobb élelmiszerbolt, a Sora is (persze csak épp azt nem lehetett kapni benne, amit az ember rendszerint megevett volna), tehát jól választotta ki magának a helyet a standos. Puhakötésű, vaskos könyveket pakolt ki, és délután négyig azokat árulta. Mindig ott voltam nyitáskor, amikor a pult alatti szekrényekből kipakolta a könyveket, vagy épp átvette a kit tudja honnan érkező frisseket. Szépen elrendezte, nekem akkor még úgy tűnt, hogy színek szerint, és várta a vevőket. Pár nap múlva bekönyörögtem magam a pult mögé. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtanuljam, mi hol van és azt is, hogy el tudjam dönteni, ki az, aki csak céltalanul nézelődik, és kiből tör majd ki a vásárló, aki a sok tapogatás, lapozgatás, szagolgatás után végül a pénztárcájáért nyúl. Román könyvek voltak, bonyolult nevű szerzők, igazából úgy pakoltam őket ide-oda, mint anyám munkahelyén a még furább nevű gyógyszereket, kenőcsöket és tinktúrákat, de azzal a meggyőződéssel, hogy a könyvek tartósabb gyógyírt nyújtanak minden emberi nyavalyára.

Irodalmat árult a román boltos, veretes román szerzőket és klasszikusokat, a diktatúra nem nagyon ismerte és tűrte a ponyvát, meg hát azokért, most már tudom, fizetni is kellett volna, kőkemény valutába kerültek volna a jogok, így viszont maradtak az ártalmatlan és olcsó örökzöldek: a világirodalom alapvetései. Ma felkopna az álla annak, akinek belőlük kellene megélnie, a sok Zolából és Dumas-ból, Eminescuból és Rebreanuból (vö. Petőfi és Krúdy), semmi gyilkosság, semmi félmeztelen nő a borítón. (Máig előttem vannak a kilencvenes évek, a nagy felszabadulás ízléstelen borítói, amelyek hasonló elemekkel operáltak.) Az én boltosom viszont láthatóan nem törődött ezzel, nem aggódott az egzisztenciája miatt, és láthatóan büszke volt a munkájára, amely gyorsan átragadt rám is. Nem rémlik, hogy bármiről beszéltünk volna, az én gyatra román nyelvtudásom eleve csak tőmondatokat engedett, a dadogás meg azokból is kihajított párat, szóval könnyen lehet, hogy a köszönésen kívül nem is szóltunk egymáshoz. De már az első pillanattól összekötött bennünket valami. Például az, ahogyan a könyvvel bántunk. Sosem dobtuk, sosem huzigáltuk ide-oda a fémpulton. Nem áruként bántunk vele, hanem mintha érzékeny élőlény volna, aki sosem panaszkodik ugyan, de minden sérelmet megjegyez, és szemrehányó némasággal tiltakozik az illetlen bánásmód miatt.

És még a tekintetre emlékszem. Amikor a román boltossal összenéztünk. Ez akkor történt, amikor valaki elégedetten, nem ritkán több könyvvel távozott. Amikor tudtuk, hogy nem eladtunk valamit, hanem otthont találtunk neki: egy igazi olvasót. Nem csoda, ha év végén már saját pultról álmodoztam, csupa olyan könyvvel, amely mind személyes ismerősöm és amelynek, nekem kell biztonságos helyet találni. A burkoló lassan kikopott belőlem, ma már inkább magamban káromkodom, ha épp a megszokott útvonalamon tartanak fel a túl körülményes melósok. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az egyik boldog énem nem írja, hanem árulja a könyveket valahol, ahol nem tudtak lebeszélni róla.