Előfizetés

Burkoló klasszikusok

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:10

Fotó: Shutterstock
Könnyen lehet, hogy valamelyik párhuzamos univerzumban most épp könyveket árulok egy kisboltban válogatott vevőkörnek. Gyermekkori vágyam volt ez, miután rendre beleszerettem a masiniszta, útburkoló, targoncavezető és forgalmat irányító rendőr munkájába, majd el is vetettem azokat, vagy a család szelíd rávezetése miatt, vagy mert én jöttem rá, hogy túl sokat képzeltem bele a dologba. Legnehezebben az útburkolást engedtem el, mint tuti szakmát. Egyszerűen imádtam nézni, ahogyan a kiöntött, még meleg aszfaltot simítja el az úton, még mielőtt az úthenger rámenne, hogy készre döngölje. Térdelve dolgozott, és úgy egyengette maga előtt a fekete masszát, mintha hatalmas süteményt nyújtana ki. Ha reggel, iskolába menet aszfaltoztak valahol, akkor szinte biztos elkéstem, legyökereztem a járdán, és szívtam magamba a munkafolyamatot, a végén még beírás is lett a dologból. Persze nem az igazság került az ellenőrzőbe („Gyermekük pályaválasztás miatt nem érkezett meg időben”), hanem valami olyasmi, hogy sorozatos fegyelmezetlenség és feleselés, mert nyilván próbáltam tisztázni a történteket. Érvelni, hogy van ez is olyan fontos, mint a román óra. Például, hogy milyen jó az illata a friss aszfaltnak, édeskés, de mégis fanyar, és már a szaga is jelzi, hogy mikor kezd kötni, és akkor még gyorsabban kell dolgozni. A ráérős, lassú burkolónál nincs is rosszabb, megdermedt halmokat és teherautókba ragadt masszát hagy maga mögött, magyaráztam, aminek az lett az következménye, hogy egy ideig kíséretet kaptam, a szomszéd kissé stréber lányát, akit nem hatott meg a burkolás semmilyen romantikája, és útközben is a leckét ismételgette fennhangon. Akkor már sejtettem, hogy nem lesz könnyű a felnőtt világgal, ahol egy ilyen egyszerű dolgot sem lehet megértetni a magukat okosnak tartó tanárokkal, szülőkkel. Aztán az egyik tavaszi vakáció alatt, amit rendszerint Kolozsváron töltöttem, megjelent a házunk mellett egy standos. Forgalmas hely volt a sugárút, sok ember járt arra, ott állt az egyik legnagyobb élelmiszerbolt, a Sora is (persze csak épp azt nem lehetett kapni benne, amit az ember rendszerint megevett volna), tehát jól választotta ki magának a helyet a standos. Puhakötésű, vaskos könyveket pakolt ki, és délután négyig azokat árulta. Mindig ott voltam nyitáskor, amikor a pult alatti szekrényekből kipakolta a könyveket, vagy épp átvette a kit tudja honnan érkező frisseket. Szépen elrendezte, nekem akkor még úgy tűnt, hogy színek szerint, és várta a vevőket. Pár nap múlva bekönyörögtem magam a pult mögé. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtanuljam, mi hol van és azt is, hogy el tudjam dönteni, ki az, aki csak céltalanul nézelődik, és kiből tör majd ki a vásárló, aki a sok tapogatás, lapozgatás, szagolgatás után végül a pénztárcájáért nyúl. Román könyvek voltak, bonyolult nevű szerzők, igazából úgy pakoltam őket ide-oda, mint anyám munkahelyén a még furább nevű gyógyszereket, kenőcsöket és tinktúrákat, de azzal a meggyőződéssel, hogy a könyvek tartósabb gyógyírt nyújtanak minden emberi nyavalyára. Irodalmat árult a román boltos, veretes román szerzőket és klasszikusokat, a diktatúra nem nagyon ismerte és tűrte a ponyvát, meg hát azokért, most már tudom, fizetni is kellett volna, kőkemény valutába kerültek volna a jogok, így viszont maradtak az ártalmatlan és olcsó örökzöldek: a világirodalom alapvetései. Ma felkopna az álla annak, akinek belőlük kellene megélnie, a sok Zolából és Dumas-ból, Eminescuból és Rebreanuból (vö. Petőfi és Krúdy), semmi gyilkosság, semmi félmeztelen nő a borítón. (Máig előttem vannak a kilencvenes évek, a nagy felszabadulás ízléstelen borítói, amelyek hasonló elemekkel operáltak.) Az én boltosom viszont láthatóan nem törődött ezzel, nem aggódott az egzisztenciája miatt, és láthatóan büszke volt a munkájára, amely gyorsan átragadt rám is. Nem rémlik, hogy bármiről beszéltünk volna, az én gyatra román nyelvtudásom eleve csak tőmondatokat engedett, a dadogás meg azokból is kihajított párat, szóval könnyen lehet, hogy a köszönésen kívül nem is szóltunk egymáshoz. De már az első pillanattól összekötött bennünket valami. Például az, ahogyan  a könyvvel bántunk. Sosem dobtuk, sosem huzigáltuk ide-oda a fémpulton. Nem áruként bántunk vele, hanem mintha érzékeny élőlény volna, aki sosem panaszkodik ugyan, de minden sérelmet megjegyez, és szemrehányó némasággal tiltakozik az illetlen bánásmód miatt. És még a tekintetre emlékszem. Amikor a román boltossal összenéztünk. Ez akkor történt, amikor valaki elégedetten, nem ritkán több könyvvel távozott. Amikor tudtuk, hogy nem eladtunk valamit, hanem otthont találtunk neki: egy igazi olvasót. Nem csoda, ha év végén már saját pultról álmodoztam, csupa olyan könyvvel, amely mind személyes ismerősöm és amelynek, nekem kell biztonságos helyet találni. A burkoló lassan kikopott belőlem, ma már inkább magamban káromkodom, ha épp a megszokott útvonalamon tartanak fel a túl körülményes melósok. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az egyik boldog énem nem írja, hanem árulja a könyveket valahol, ahol nem tudtak lebeszélni róla.  

Felhő úr és a manióka gyökere

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:09

Fotó: Shutterstock
Felhő úr a culinaris élvezetekért rajongó olvasó tábor kedvéért mostani tárczájában a manióka (Manihot esculenta) elkészítése kapcsán kíván creativ ötletekkel szolgálni abból az à propos-ból, hogy kedvelt zöldségbeszerző helyén, a Hollán Ernő utcai zöldségesnél friss és egészséges manióka gyökerekre lelt. Az excellens olvasóban e ponton természetesen az a kérdés fogalmazhatódik meg teljes joggal, hogy egy idősödő pesti arszlán – jelesül maga Felhő úr – a maniókához, ehhez az egsoticus kutyatejféle cassávához gondolatban vajh' miféle connexio révén juthatik el oly intensiv erővel, hogy a nevezett növény felkutatására lábát a nyakába veszi, majd otthonába térve idejét és energiáját nem kímélvén a manióka elkészítésére jelentős erőfeszítéseket teend? A connexio eredete Felhő úr kamaszkori olvasmányélményeiben keresendő egy bizonyos Jules Verne úr munkáiban, ki a tropus vidéken játszódó kalandregényeiben hőseivel folyton manióka gyökeret etet. A valaha vitulus korban lévő Felhő úr számára a manióka lassankint a földi paradicsomban elérhető élvezetek piramisának oly magas csúcsára jutott, hogy phantásiájában a Manihot esculenta oly mesebeli növénnyé változott, mely kizárólag kalandregényekben terem és csakis kalandregényhősök által fogyasztatik, a plebs számára tehát a reáliák világában elérhetetlen. Jules Verne úr szerint, ki amúgy a dél-amerikai tropus vidéken soha nem járt, a hősök a jangada nevű hajókra mindenekelőtt rendkívül nagy mennyiségű manióka gyökeret szoktak fölhordani, mely rendkívül ártalmas mérget tartalmaz, ennek következtében elkészítése exceptionalis szakértelmet igényel; mondanunk sem kell, hogy e tény a csikó korú Felhő úr számára a manióka vonzerejét nagy mértékben növelé. Akárcsak Verne úr azon közlése, mi szerint a bennszülött indiánok a manióka gyökeréből savanykás ízű italt készítettek, melynek neve machachera vala, és ebbe az italba kamaszként Felhő úr olyannyira beleszeretett, hogy álmaiban bennszülött indián vala, aki napközben a machachera gyártásával piszmog, esténként pedig a dzsungelben üldögélve szürcsöli a csodaitalt – amelynek megkóstolását álmaiból felébredvén Felhő úr a következendő dekádokra egyenesen életcélnak tekinté. E connotatio által az excelles olvasó számára immár bizonyosan nyilvánvaló lehet, hogy idősödő pesti arszlán egy Hollán Ernő utcai zöldségesnél meglátott manióka gyökeret veszni nem hagy, legfeljebb élete árán. Hősünk tehát boldogan hurcolá haza a fél méter hosszú zsákmányt, melyet először is megszagolt, és kissé csalódottan állapítá meg, hogy a mesebéli maniókának – admirandum in modum! – nem hogy illata, de szaga sincsen. Majd zöldségszeletelő kést vett elő, és laza mozdulattal ketté akarta szelni a gyökeret, hogy meghámozza, ám azonban a kés a gyökér felszínét szinte csak megkarcolá! Oly kemény vala, mint a vas! Oh, Iupiter, dünnyögé magában Felhő úr, a te isteni erőd költözött tán ebbe a növénybe, hogy ily módon ellenáll? Elővette hát a Nagy Kését, melyet írásunkba azért jelölünk capitalis kezdőbetűkkel, mert e célszerszámmal szemben – mely kovácsolt német penge ez, nem holmi semmirekellő, hengerelt acél – a kis kezdőbetű merő udvariatlanság, hovatovább sértés volna! És amikor a Nagy Kés a maniókára ráveté magát, és irdatlan erővel lesújtott reá, a manióka meghasadt ugyan, ám ketté nem vált, hanem a késpengét magába zárta: foglyul ejté! Felhő úr egy pillanatra hátrahőkölt a döbbenettől: miféle ördögi szerzemény lehet ez manióka a Növények Országából? Oh, hát minden igaz vala mégis, amit a jeles francia leírt?! Felhő úr a felismeréstől boldogan esett neki a tropusi creatura feldolgozásának, s immár nem lekezelően könnyed mozdulatokkal nyúlt a dacos növényhez, hanem az őt megillető tiszteletteljes erővel közelíte felé. És sikert aratott! Hamarosan hófehér kis hengerek álltak a konyhapulton, megfosztva barnás héjuktól, és aequo animo fero várakoztak a forró fürdőre. Felhő úr a Hollán Ernő utcai zöldséges dámáktól azt az utasítást kapta, hogy a gyökeret tekintse krumplinak, és úgy is készítse el, meghámozva, enyhén sós vízben főzze, de legalábbis fél órán át, mert a barátságos, domesticált krumplinkhoz képest az idegen manióka veszedelmes, kutyafejű tatár! S míg a manióka főtt, Felhő úr fokhagymás vajon friss ceruzababot párolt, mert annak most saisonja van, a roppanósra hagyott szálakat citromlével és szerecsendióval meghintette, majd mayonnaise-t kevert, azt ugyanis ő a saját szája íze szerint szereti az előre gyártott, bolti mayonnaise ádáz ellenségeként. E közben finom főtt kukorica illata csapta meg az orrát, amin meglepődött, elvégre édes kukoricát főzni másnap reggel tervezett – ám némi szaglászás után kiderült, hogy a kukorica illata a manióka felől szállta meg a konyhát. Oh, Iupiter, gondolá Felhő úr, ha az ízed is olyan leend, mint illatod, akkor az én növényem te vagy, ezt mondá hősünk a maniókának. Amely fél óra múltán már a szemetesben landolt – ilyen szart Felhő úr életében nem evett.

A felvilágosodás helyretéve

Márton László (Montpellier)
Publikálás dátuma
2020.07.25. 19:45

Fotó: Marabu
Néhány kérdés válasz nélkül maradt. Az első: milyen lenne a világ a felvilágosodás eszméi nélkül? Milyen lenne Európa arca, ha az alkotmányos monarchia helyett a királyok-királynők ma is isten kegyelméből uralkodnának? Hol tartanának a tudományok, ha a kutatás-oktatás kereteit a Vatikán határozná meg?
A Magyar Nemzetben a trianoni szerződés századik évfordulójának alkalmával cikksorozat jelent meg a szabadkőművesség állítólagos szerepéről. Talán észszerűbb lett volna, ha mondandóm a Magyar Nemzet hasábjaira került volna, de erre nem adtak lehetőséget. Mivel a támadásokat és rágalmakat Romsics Ignácnak a Népszavában megjelent két írása (Trianon okairól – 2020.01.04. illetve 1920. június 4. – 2020.06.06.) váltotta ki, indokolt, hogy ezekre a Népszava adjon választ. Félreértéseket eloszlatandó: nem hasonlítom magam se Romsics akadémikushoz, aki egyáltalán nem szorul védelemre, se a vitában megszólaló Ungváry Krisztián és Karsai László történészekhez. Bár végzettségem szerint magamat akár történésznek minősíthetném, de három publikációval a nevetségességet kockáztatnám. Hogy mégis „bátorkodom”, arra jó okom, hogy ötven éve szabadkőműves vagyok, meglehetős rálátással mind a magyar, mind a francia szabadkőművesség történetére. Azt sem állítom, hogy valamilyen témáról csak az arra szakosodottak tudósok értekezhetnek – de mégsem árt, ha a vádaskodók legalább elemi ismeretekkel rendelkeznek. A Magyar Nemzetben két nagyhangú senki – sajnálom, de enyhébb jelzőt nem találok – Romsics Ignácnak esik, mert „meseszerű és felelősségáthárító magyarázat”-ként jellemzi az összeesküvés-elméletet, „melynek szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek”. A Trianont eredményező összeesküvés meséjét Raffay Ernő, történész végzettségű, nyugalmazott egyetemi tanár terjeszti. Bármennyire avítt és groteszk Raffay úr koncepciója, a Magyar Nemzetben ágáló támogatóknál többet érdemel. Megkockáztatnám, hogy ha ilyen barátai vannak, nincs szüksége ellenségekre… Raffay úr szerint a XX. század elejének szabadkőművessége „a keresztény magyar állam megdöntésére (…) és a bolsevizmus térhódításának előkészítésére” vállalkozott, az általuk támogatott Galilei Kör pedig „politikai gyilkosságok kitervelésével és kivitelezésével foglalkozott”. Mindez magától értetődő. Ugyan ki merné kétségbe vonni, hogy Wekerle Sándor miniszterelnök éjt nappallá téve a keresztény magyar állam megdöntésén mesterkedett, Polányi Károly (a Galilei Kör elnöke) pedig szabad idejében orgyilkosokat képzett ? A Magyar Nemzet megnyugtatta olvasóit: a vita végén Raffay Ernő mindent helyretesz. A helyretétel legjobb módja, ha a távolabbi múltba kirándul leleplezni a leleplezendőt. Megtudjuk, hogy „A modern korunkra hatással lévő keresztényellenes ideológia a felvilágosodás és a kultúra sokak által nagyra tartott Franciaországában alakult ki az 1700-as évek második felében.” Az ember mindig tanul valamit. Én például eddig azt hittem, hogy „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga akarta kiskorúságból.” (Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? 1784). Kantról sok rosszat lehet mondani, de francia biztosan nem volt. Lessingről is inkább a németség jut eszembe. És ha már itt tartunk. II. Frigyes porosz császárt se nevezném keresztény-ellenesnek. A gond velük inkább, hogy szabadkőművesek (is) voltak. Szerénytelenség magamtól idézni, de már nincs vesztenivalóm: „A felvilágosodást a háborúktól sanyargatott XVII. századi Európa szülte, a felvilágosodás nemzette a szabadkőművességet.” (Előszó Lessing Szabadkőműves párbeszédek című könyvéhez). Eszem ágában sincs Franciaország, Voltaire, Rousseau, az enciklopédisták szerepét kisebbíteni. A forradalomba torkolló felvilágosodás itt (is) hosszú, kanyargós folyamat volt. Egyetlen példa: páholytag volt XVI. Lajos uralkodó, és a fejét követelő Robespierre. Voltaire ugyan a katolikus egyházról leírta: „Taposd el a gyalázatost”, de ateistának nevezni együgyűségbe hajló egyszerűsítés. Halála előtt két hónappal lépett be a Kilenc nővér szabadkőműves páholyba, előtte meggyónt és áldozott. Raffay professzor a francia forradalmat (is) szabadkőműves ármánynak tulajdonítja, de ezzel (sem) mond eredetit. 1738-ban jelent meg XII. Kelemen In Eminenti című pápai bullája, az első pápai megnyilatkozás a szabadkőművesség ellen. A következő két évtizedben harmincegy kiadvány „leplezte le” a szabadkőművességet, Barruel abbé 1797-ben azt állította, hogy a francia forradalmat jakobinusok és szabadkőművesek készítették elő. Ezzel szemben a tények azt mutatják, hogy a terror időszakában a legtöbb páholy tevékenysége szünetelt, csak a konzulátus alatt kezdték újra. A napóleoni korszakot pedig nem csak Franciaországban, de egész Európában a szabadkőművesség aranykorának tartják. A bűnlajstrom itt nem ér véget. Raffay úr szerint „a francia állam szabadkőműves béklyóba került”. Nos, a szabadkőműves Jules Ferry miniszterelnöksége alatt bevezették az általános, ingyenes tankötelezettséget, megszüntették az iskolai vallásoktatást. Az ugyancsak szabadkőműves Émile Combes miniszterelnöksége alatt törvény választotta szét az egyházat és az államot, biztosítva az egyházak közötti békét, a lelkiismereti szabadságot. Raffay fogalmazásában: „Combes lényegében eltörölte a francia katolikus egyházat”. A több mint száz éve „eltörölt” katolikus egyház, köszöni szépen jól érzi magát. A politikai hatalomból valóban nem részesedik többé, de a vallásgyakorlás sértetlen. Ha Raffay úr a politikatörténetet ismerné, bizonyára nem felejtené kifejteni, hogy a katolikus egyház száz egynéhány évvel ezelőtt az isten kegyelméből uralkodó királyság híve volt, a parlament azonban a köztársaság megerősítésében volt érdekelt. A protestáns egyházak és a zsidó felekezet, amely sohasem kívánt a politikai hatalomban osztozni, eleve egyetértett a szekularizációval. A szabadkőműves mozgalom, legrégibb és legerősebb szervezete, a Franciaországi (és nem Francia) Nagyoriens akkor és azóta is a szekuláris állam híve. Véleményét, állásfoglalásait, mint bármely egyesület, ritkán, de határozottan fejezi ki. Vallási kérdésekkel semmilyen formában nem foglalkozik, már csak azért sem, mert tagjai között a hit és gyakorlat különböző formáit éppen úgy megtalálni, mint a közömböst, vagy ateistát. Néhány kérdés válasz nélkül maradt. Az első: milyen lenne a világ a felvilágosodás eszméi nélkül? Milyen lenne Európa arca, ha az alkotmányos monarchia helyett a királyok-királynők ma is isten kegyelméből uralkodnának? Hol tartanának a tudományok, ha a kutatás-oktatás kereteit a Vatikán határozná meg? A második: miféle történész az, aki a valós tényeket környezetükből kiragadva, féligazságokat gyártva, ha ezekkel sem elégszik meg, a múltat mítosszá hajlítva írja le a történteket? A történész szakmából rég kiiratkozott, komoly vitapartnereket nem talál, kénytelen olyan szellemóriások vállveregetésével beérni, mint Boross Péter és Semjén Zsolt. Miért vergődik – kedvenc szóhasználata szerint – béklyóban, amelyet önmaga vert, saját kényszerképzeteiből? A szabadkőműves mozgalom, se Magyarországon, se másutt nem citálja rágalmazóit bíróság elé, nem elegyedik terméketlen vitákba, hallgat, de nem titkolódzik, teszi, amit dolgának tart.