Előfizetés

Jó lesz majd elmenni

Bándy Sándor
Publikálás dátuma
2020.07.26. 09:49

Fotó: Népszava
"Számunkra minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük." (Orbán Viktor, 2020. június 5.-i interjú)

Slattyogva 80 felé, végre elolvastam Debreczeni József Az Orbán-rezsim 2010-20?? című könyvét, amely alátámasztja minden aggályomat, gyakran említve olyan előzményeket, amikről nem tudtam, vagy amiket már elfelejtettem. Így egy kötetbe sűrítve elég lehangoló a kép. Csaknem harminc éve mesélték Orbán társai, hogy egy kis kollégiumi grundfociból mekkora hisztit tudott csapni. Hosszabbításokat követelt, ha döntetlen volt a végén. Olyan is volt, amit egy interjúban mesélt Áder János, hogy a többiek egyszerűen otthagyták, mert elegük lett: rohangáljon tovább egymagában. Lélektanilag nem bonyolult Orbán személyisége, viszont nagy kár hogy a politikába vitte akarnok természete.
A júniusi, Sátoraljaújhelyen tartott Trianonról szóló beszédében valami végső csaták közeledtéről beszélt, és habár nem mondta ki, több híve is azt vélte áthallani, hogy Trianon hamarosan visszafordítható lesz. A modern demokráciában - amit Orbán sikeresen leépített - a fékek és ellensúlyok erős szerepet kapnak, hogy ne alakulhasson ki önkényuralom. Belegondolva, már egy demokrata beállítottságú emberben is kell, hogy működjön egy fék, hogy eddig, s ne tovább - de ők nem a populisták táborában vannak. "Amint az egyén számára, úgy az egész emberiség számára is nehezen viselhető el az élet", idézi Freudot Stefan Zweig (Sigmund Freud, 87. o.). Zweig vitába szállt Freuddal ami az "egész emberiséget" illeti, de látjuk, hogy itt tesz jó szolgálatot a vallás, mivel magyarázataival reményt nyújt. És azért rossz szolgálat a bűnbakkeresés, mert csak manipuláló eszköz. De nem azokat kell hibáztatni, akik erre fogékonyak, hanem azokat, akik visszaélnek mások hiszékenységével, tudatlanságával, jóhiszeműségével. Egy demokrata veszíteni is tud, tudja, hogy ezzel nem sérül az emberi méltósága, és nem kezd olyan butaságokat hangoztatni mint "a haza nem lehet ellenzékben".

Egy reggel azt mondja a kedvesem, milyen zacskós a szemem. Néztem a tükörben, aztán olvastam tovább. Éjjel álmomban visszatért e jelenet, de a tükörben homályosan valamelyik Béla bácsi arcát véltem látni. Rég nem gondoltam rájuk - rejtélyesek a lélek útjai. Anyai nagyapám unokahúgának apósa volt Kőrös Endre, költő, író, tanár, a Pápai Hírlap szerkesztője. Endre bácsi (sz. Neumann) 1888-ban áttért a református hitre és nevet váltott. Nem félelemből, nem karriervágyból, nem valami für alle fälle indítékból. Később komoly érdemeket szerzett Pápa kulturális életében, amit ma is számon tart a város. Ahogy durvult az antiszemita gyűlölködés a 40-es évek elején, csendőr vezérőrnagy nagyapám felajánlotta segítségét, de Endre bácsi és neje, Paula (a filozófus Zalai Béla testvére) elutasították, mondván őket mindenki ismeri a városban és bujkálni nem fognak. Talán lehetett volna máshova menni a hamis papírokkal, de csak találgatok, mert aki ennyire magyarnak, sőt, büszke magyarnak érezte magát, annak ez kész őrület lehetett. Összedőlt bennük minden abban a vészjósló légkörben és 1944 május végén öngyilkosok lettek. Rémes hatással volt ez fiúkra, Bélára, aki elfogadta nagyapám segítségét. Végre eljött a felszabadulás és a remény. Újjáépítés - a szó több értelmében. Pezsgő szellemi élet alakulgatott 1945 második felétől - Bibó, Csécsy, Márai, Kassák és mások -, de aztán jött a moszkvai ukáz és egy újabb rémálom. (Itt kell egy kis kitérőt tennem. Történt épp elég rettenetes esemény már rögtön a háború után is. Ajánlom Pelle János: Az utolsó vérvádak című könyvét, ami jó lenne gimnáziumi tananyagnak. Ma is látjuk mennyire könnyű tanulatlan embereket manipulálni. Ők ugyanazok, akiket sikeresen átvernek mindenféle hamis haszon-ígéretekkel, egyszerű csalásokkal napjainkban is - lásd Quaestor-ügy, vagy az "unokája bajban van" típusú telefonhívás. Tudom, vannak akik önként vonulnak tudatlanságba, ami közéletünket illeti, mert szeretnék egészségüket kiélni. Sok jó ízlésű, művelt embert ismerek, akik takarékra tették közéleti érdeklődésüket az elmúlt tíz év során. De vannak - nem is kevesen - akik családi hátterük, társadalmi közegük kapcsán nincsenek felkészítve közéletünk kritikai szemléletére - akárki kormányoz is -, és így érzelmeik a GPS-ük, hogy merre az erre. Mielőtt valaki autót vezethet, tanulni és vizsgázni kell, de a szavazati joghoz csak bizonyos kort kell elérni. Erre a tudatlanságra épített Edward Bernays, a Propaganda és egyéb könyvek írója, felismerve hogyan kell kihasználni az irracionális, nyájösztön-vezérelt tömegeket. Ő a reklámiparban lett gazdag, mások a politikában igyekszenek ugyanígy az emberek álmaira, kisebbségi érzéseire, sikersóvárgására építeni. Iskoláinknak ezzel is kellene foglalkozni, felkészíteni a fiatalokat a "kinti" életre.) Kőrös Béla 1948-ban a Weiss Manfréd Vas- és Fémművekhez került főmérnöki beosztásban. Persze nem felejtett és látta mi megy itt - csak más lett a gyűlöletblabla, nem "Kohn Sámuel" hanem "Uncle Sam" lett a bűnbak. Keresztapám, Pattantyús-Ábrahám Béla, angolbarát volt egész felnőtt életében, mint sok más honfitársa. Kiválóan érezték magukat nejével Egyiptomban, ahol évekig egy gyapot-fejlesztő kutató intézetben dolgozott 1939 előtt. Jött a háború és mint "enemy alien"-t, vagyis egy olyan ország polgárát, melynek hazájával hadban állt Anglia és gyarmatai, kiutasították. Hazatértek, múltak az esztendők, végre közeledett a háború vége. Miután itthon többször is történt egy-egy nekifutás a múlt században a gyapot meghonosítása érdekében, az új rendszer felszólította, hogy folytassa e kutatást. Ám ő ezt elutasította, mondván, ez csak pénz- és időpocsékolás lenne. Erre elbocsájtották állásából és kineveztek valakit, aki jobbnak vélte nem akadékoskodni.


Röviden, e két Béla bácsi gyermekkori emlékeimhez tartozik. Akárhányszor találkoztunk, édesanyám, nagymamám - apám évekig recski fogoly volt - és a vendéglátó feleség nagy beszélgetésekbe bonyolódtak, míg egyik-másik idős úr inkább csak nézett maga elé, ritkán megszólalva. Mindketten "fáradt bácsi" benyomását keltették. Anyámmal 1956 decemberében elhagytuk az országot. Sok év után visszakerültem Magyarországra, ami eleinte érdekes volt, de idővel egyre nyugtalanabb lettem - szegény párom! Később megismertem Bence Gyurit, kezdtem szamizdatot fordítani és kijuttatni az országból. A 80-as évek végén jött egy nyugati hírügynökségi kapcsolat és csak mostanában lett világos számomra, hogy az nem csak egy állás volt, hanem hittem az újjáépítésben, egy új kezdetben, ahol meg lehet mutatni, hogy igenis tudunk tanulni a múltból. Nehogy már Hegelnek legyen igaza, miszerint a történelem tanulsága az hogy senki sem tanul a történtekből! Hittem - hiszek! - a sajtó "őrzőkutya" szerepében. Naivság, és ezt Debreczeni könyve rám zúdította, mint valami lavina. Írása azt is felveti, hogy ebből nem fogunk egykönnyen kivergődni. Adva az ellenzék hiányosságai (finoman szólva), elég megerőltető optimistának lenni. Ráadásul kétharmados győzelem kell a jogállam visszaállításához, arról nem is beszélve, hogy Orbánék rengeteg embert tettek be mindenféle kormány- és kormányközeli intézetbe és még bőven vannak központosító terveik. Félő, hogy az Orbán-rendszer összeomlása szükségeltetik ahhoz, hogy az Orbán-hívők felébredjenek és ne akadályozzák az újjáépítést, de ugyanakkor nem kívánom ezt, mert nagy árat fizetnénk mindannyian. Így, rezignáltan, ebben a látszatdemokráciában, ahol nem küldik rám a rendőrséget cikkem miatt, ahol hagyják, hogy megjelenjen a Népszava - vagy Hoppál Péter tényleg tud valamit? -, ahol lehet tiltakozni, csak azt tudom kinyögni, hogy "Játszunk demokráciát! Éljen a látszat!"


Figyeltem miket tesz a kormány, hogyan él vissza a rendeleti kormányzás adta előnyökkel, míg a parlament a biodíszlet szerepét töltötte be. A háttércsapat a lehetőségek anyagi "kimaxolásával" töltötte napjait. "A kormány csak annyira fog élni a felhatalmazással, amennyire az életbevágó lépések ezt indokolttá teszik." Ezt nem Orbán Viktor, hanem Adolf Hitler mondta 1933-ban. De Orbán nagyon hasonló szavakkal ígérte, hogy intézkedései csak a járvány leküzdésére irányulnak. De amikor április 27-én Steinmetz Ádám képviselő megkérdezte, hogy támogatná-e, hogy kórházaknak is lehessen felajánlani TAO-pénzeket - ami egyértelműen a járvány kezeléséhez kapcsolódna -, Orbán mellébeszélt. A koronavírus-válságban elvárható lett volna hogy, megköszönve a javaslatot, aznap ki is hirdeti. Ehelyett zavarában kifejtette, hogy ha ezt megengednék, előállhat egy "kaotikus helyzet, hogy az egyik kórháznak több pénze lesz, a másiknak meg kevesebb." Ez simán kezelhető lenne, de az ő fejében, ha TAO, akkor foci, és Felcsút annyit vagy többet kap mint a többi klub együtt. E válaszában Orbán leszerepelt mint kormányfő. Az a benyomásom, hogy a 2002-es bukás hatására Orbán meghasonlott, míg hatalmi késztetése konstans. Június 12-én mondta miniszterelnökünk a Kossuthon, hogy "egyértelmű összefüggés lesz a következő másfél évben a kormányzati teljesítmény és a gazdaság állapota között". Reménye szerint, ha sikerül ez a gazdaságpolitika, "fantasztikus eredményre fogunk jutni". Másnap egy teljes oldalas reklámban - GAZDASÁGVÉDELMI AKCIÓTERV - öt egymásba kapaszkodó fogaskerék volt látható, mindegyik a kormány egy-egy intézkedését hirdetve, amelyek így, egymásba illeszkedve együtt meghozzák majd a várt eredményt. A hirdetés jól illusztrálja, hogyan tükrözi a kormány önreklámja a valóságot. Ha ugyanis alaposan megnézzük, mint a barátom, aki felhívta erre a figyelmem, azt láthatjuk, hogy ez az öt kerék sosem lesz képes együttműködni. Többen nyilatkozták, hogy e válság után nem lehet majd úgy folytatni az életünket mint eddig. Van aki reménykedik ebben, és van aki már tényként kezeli. De gondoljunk bele: az első világháború nem volt elég, húsz év után jött egy második, még rémesebb háború, és csak ezután kezdték egyesek kapiskálni, hogy valami egészen mást kellene tenni. Megszületett az Európai Unió, amit Orbán Viktor - és mások - most éppen bomlasztani igyekszenek. Horthy, Rákosi, Kádár után itt van Orbán autokráciája és megint épül egy pártállam. Gondolta ezt bárki 1990-ben?! Még ellenzékben mondta Orbán, hogy "ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok". Ez önmagában is leleplező, mert az egyáltalában nem baj, ha egy ember szavai és tettei szinkronban vannak, főleg ilyen pozícióban, de igaz, hogy a tettek fontosabbak.
Amikor először hallottam Orbánt beszélni nemzetkarakterről, meglepődtem, és március 10-én megint kitért erre: "Meggyőződésem, hogy a sikeres kormányzásnak épp (…) a nemzetkarakterológia megértése és összehangolása az ágazati politikákkal az, ami a siker lényegét adja". Hosszú menetelés című könyvében Pataki Ferenc többször is elismerően írt arról, ahogy Orbán ráérez a néplélekre. Sajnos, ez igaz. Több ellenzéki párt és NGO nehezményezi, hogy a kormánypártok elutasítják az isztambuli egyezmény ratifikálását. Az ok egyszerű: Orbán nem akar veszíteni bázisából és ez egy olyan ország ahol "a pénz számolva, az asszony verve jó" mondás népi bölcsességnek számít.



"Mit kell állandóan rinyálni, hogy »diktátor« meg minden? Orbán megnyerte a választásokat és kész. Ő tudja mi kell, a többiek meg kussoljanak" - egy középkorú férfi mondta ezt a boltban. És aztán jött egy fontos mondata: "Csak folytassa, amit szerintem is kell." Ezért a "szerintem"-ért megy el sok százmillió forint közpénz a közvélemény szondázásra. Ez a férfi nyilván egyetértett Csurka Istvánnal, aki szerint a választás nyertese mindent vihet, vagyis jogállamiság, fékek és ellensúlyok, független hatalmi ágak mind csak értelmiségi nyafogás. Sokan nem így látjuk, de nincs közös fellépés, mert a pesszimizmus atomizál. Ráadásul gyakran kiderül, hogy a pesszimisták valójában realisták. 2017 decemberében hunyt el Csontos János, akinek írásait olvastam a Magyar Nemzetben. Hónapokkal korábban találkoztam egy ismerősömmel az Alexandra kávézójában. Megütötte fülemet a szomszéd asztali beszélgetés. Lehetséges, hogy hallották, hogy mi angolul társalgunk és talán ezért, ők normál hangerővel beszélgettek a Fideszről, különböző tagok viselt dolgairól - a többi asztal üres volt. Egyszer csak a férfi azt mondja, hogy "sok mindent tudnék neked mondani Orbánról meg az ügyeiről". "Akkor miért maradsz a Nemzetnél?" - kérdi a nő. "Valamiből meg kell élni" - jött a válasz. Távozáskor odapillantottam és felismertem Csontos Jánost. Akkor erről nem írtam, mivel cikkeimmel nem kívánok egyéneknek ártani. Hónapokkal Csontos temetése után összefutottam egy régi fideszes kontaktommal, akiről kiderült, hogy már nem dolgozik a Lendvai utcában. Akkor hagyta ott az egészet, beleértve a politika világát, mikor világos lett számára, hogy a "polgár" jelző csak reklám-hívószó a Fidesznek. Szóba hoztam Csontost, mire elmondta, hogy sok ilyen "haszon-fideszes" van. "Csak a bázis a lényeg és hogy a Csontosok azt írják, ami nekik kell."



Politikai életünk csordultig van érzelemmel. Június 6. M1 hírek: Hős utca, két ember segít a lakóknak, bevásárolnak, foglalkoznak a gyerekekkel. Egy idős hölgy nagyon hálás: "Milyen rendes emberek, nem úgy mint a polgármester, aki csak ül az irodájában". Két színész, Molnár Áron és Szabó Győző dicséretre méltóan használták átmeneti munkanélküliségüket. Ha lett volna színház és filmforgatás, erre nem lett volna idejük. A polgármester viszont dolgozik, teszi amire megválasztották. A hölgynek fogalma sincs, milyen feladatai vannak egy városvezetőnek, és persze ez nem az ő hibája. A polgármesternek is gondja van rá, de mivel nincs jelen, ergo "nem törődik velem". Orbán ismeri bázisát, ezért ment a gátra az árvíz idején. Meg is volt a várt eredmény: sokan odavoltak, hogy "lejött hozzánk a miniszterelnök!"
Hogy ki és hova csatlakozik sértődöttségből vagy haszonlesésből, elég általános dolog ismerősöm szerint. Van, akit nem is érdekel a politika, de baráti kapcsolatai sodorták oda, és ha netán észrevesz bizonyos negatív dolgokat, nem szól, mert kell a pénz, a gyerekének jó állás, stb. Nem akar szembekerülni a haverokkal, és tart a konzekvenciáktól, ha netán tiltakozna. Ismerek embereket, akik egyik-másik pártnál sertepertéltek, de kedvező fogadtatás hiányában átmentek egy másik párthoz, esetenként az ellenfélhez. Valami közszereplési vágy és törzsi igény lehet emögött.
Tudjuk, hogy sokan azért lettek párttagok 1990 előtt, mert jól jöhet állás, lakáshoz jutás, stb. ügyekben. És vannak, akik észhez térnek és mernek megszólalni - miután kiszálltak, bár egy Watergate-féle "mély torok" nagyon kellene. A fideszes Urbán Lászlónak is "csak 2014 után esett le a tantusz", annak kapcsán hogy mit is tettek egykori barátai az ország jogrendszerével, és milyen hatékonyan tudják lenyúlni a közpénzeket. (Debreczeni, 281-282. o.) "Bene vixit, qui bene latuit" írta Ovidius és valóban jól jár, aki jól lapul, bőven van erre ma is példa. Ezért minden elismerésem az olyan embereknek mint Lukáts Andor, aki nem kap támogatást színházi terveire, mert olyanokat mond mint például, hogy nem megy el Orbán vacsorameghívására, amit minden évben küld a Kossuth-díjasoknak. "Én akkor mennék el, ha egy nagyon hosszú asztal egyik végén ülne az Orbán, a másikon én, és közben éhező emberek a két oldalon. És akkor nézném, hogy van-e kedve enni az Orbánnak? Vagy kibuggyan-e egy könny a szeméből? Hogy van-e még benne valami emberi érzés?" (2017. szeptember, Hír TV.)


Szerencsénkre többféle valóság létezik párhuzamosan. A két Béla bácsi életére gondolva és főleg Kőrös Béla fájdalmához képest restellem búsongásomat. De ez nem magam miatt van - persze nem tagadom csalódottságomat -, hanem a fiatalokra gondolva általában. Pont egy ilyen, a másfél éves Júlia segít kilábalnom "bélabácsis" fásultságomból. Ez a kis drága szemlátomást nagyon örült, hogy testvérei hirtelen egész nap otthon voltak. Hazaérve egy délután édesapjuk összehívta a családot, mert sikerült kézfertőtlenítőt kapnia. Az egyik fiú sehol. Erre Júlia, aki még nem tud beszélni de mindent ért, átszaladt egy másik szobába, kopogni a szekrény ajtaján. Ő tudta, ki hol van. Miért kopogott? A gyerekekre való tekintettel nem lehet zárni a mellékhelyiség ajtaját és így a nagyok kopognak, foglalt-e a hely, és Júlia példakövető. Édesanyjuk mesélte, hogy az egyik fiú többször is elvonult. Adva a karanténhelyzetet, ez nem meglepő. Sándor Zsuzsanna említ egy tanulmányt az összezártságról, mely szerint akkor "bírjuk jobban, ha mindenkinek van egy szimbolikus territóriuma, ahova bármikor visszavonulhat, és ahol a többiek békén hagyják". (168 óra, 2020. IV. 2.) Hallgatva e sztorit ment a mozi a fejemben. Ugyanúgy mint egy másik történet kapcsán. Még nem érdekli Júliát a számítógép, de a karantén idején a Skype fontos része lett a családi kapcsolattartásnak. A kezdet egy reggelén édesanyja ölébe vette, hogy a nagyszülők láthassák és viszont. Júlia nézte a nagyit a képernyőn, de hirtelen lemászott. Biztos nem érdekli, gondolta a mamája, de mindjárt felbukkant egy másik széken és hátulról vizsgálgatta a laptopot. Aztán az asztal alá nézett és egyértelmű lett, hogy keresi nagymamája többi testrészét. Én meg arra gondolok, hogy de jó lesz majd elmenni Júliához és családjához, játszani a kertben, hallgatni őket. Elmenni, mikor már lecseng a veszély, vagy már lesz hatékony oltás, mikor az ölembe is vehetem (ha engedi!). Elmenni e másik valóságba, felfrissülni ott, ahol nyoma sincs gyűlöletnek. Júlia kimondottan egy hangulatmentő és világunkban ez nagy kincs. Április 24-ig azt hittem - naivitás! -, hogy a koronavírus-járvány véget vetett az eszement sorosozásnak. De aznap reggel Orbán megint kezdte és másnap a pártlap már egy nagy Soros György fotót tett a címlapra. Ő az új Kohn. Sokan ezt rögtön "vágták" és a Soros-plakátokon megjelentek antiszemita jelzők. Az egész kampány persze egy hazugság, amit az is mutat, hogy 2017-ben a budapesti úszó-vb megnyitása előtt az éj leple alatt eltűntek a Soros plakátok. Ebben sincs semmi új: az 1936-os berlini olimpia kezdete előtt levették a "Juden unerwünscht" táblákat a boltok és szállodák bejáratairól. Nem sok kell ahhoz, hogy előjöjjenek erőszakos indulatok. Komoly aggályom támadt Kövér László szavai kapcsán, mivel szerinte az ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem olyanok mint Rákosi és Gerő. (Demokrata, 2020. IV. 29.) Mennyire egy helyben toporog történelmünk! E kirekesztéssel Kövér pont Rákosi politikáját vette át, mivel azt állítja: aki nincs velünk, az ellenünk van. A mostani fideszeseknek fogalmuk sincs, mi az ellenzék szerepe a demokráciában, csak befolyásolható tömegekben gondolkodnak. Figyelve az eseményeket attól tartok hogy Júlia és korosztálya nem csak könyvekből fogja megtudni mi is az a Weltschmerz.

Utóirat
Soha nem mondom hogy soha, de szándékom szerint ez az utolsó cikkem a sorozatban, amit 2017-ben kezdtem e lapban. Néha megtörtént, hogy valamelyik barátom egy-egy Orbán interjú után azt mondta, hogy "döbbenetes mennyire leépült szellemileg, csupa közhely az egész". Válaszom egyszerű: nem mi vagyunk a célközönsége. Annak alapján amiket hallok a faluban, szövege sokaknak bejön, és ezt igyekeztem megírni. Habár értem az européer emberek csüggedtségét, legyünk hálásak a sorsnak, hogy Orbán Viktor nem egy komoly befolyású ország miniszterelnöke.

Kitalált történet

Benedek István Gábor
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:13

Fotó: Népszava
Kinézett az ablakon. Még nem volt kilenc, de már háromszor húzta el a nehéz függönyt, hogy odalent jobban lássa az utcát. Jelentőségéhez mérten szürke és unalmas volt a kereszteződés, éppen szemben a régen népszerű belvárosi vendéglátóhellyel, amelyre lelátott. Nem az autókat figyelte, hanem az ablaka alatt lassan csoportosuló embereket. Délelőtt volt, ilyenkor senki nem ért rá tüntetni. De úgy látszott, most azért igen. Néhányan feliratos táblákat is hoztak és elvétve zászlókat, csak piros-fehér-zöld lobogót. Felemelte a tekintetét. A távolban a Parlament egy szeletét látta. Még ebből a szemszögből is elbűvölte. Ráadásul éppen odasütött a nap, és az épületnek ez az oldalsó kis része valósággal ragyogott, szikrázott. Nem értette, hogy ilyen fenséges látvány mellett hogyan férhet meg egyáltalán a járókelők fekete kiabálása. Meg az ő félelme. Ha gyerekkorából voltak is rossz emlékei, azok azért nem illettek ide. Akkoriban a szüleivel egy kisvárosban élt, nyolcvan-kilencven kilométerre innen. Később újra elhúzta az ablak elől a függönyt. Lent már jócskán nőtt a tömeg. Ekkor jött be hozzá Zsóka, a titkárnője. Kopogott, de ő ezt nem hallotta. Az asszony rendezett volt, mint mindig, legföljebb most kicsit idegesen szólt. - Elnök úr, a kapunál valamiért fölengedték a tüntető emberek szószólóit. Kérdezem: ne szóljak a különlegeseknek? - Nem, ne! Én majd beszélek velük. Majd elmennek, meglátja. De azért megkérdezte: hányan vannak? - Négyen. - Na jó. Akkor szóljon Árványinak. Hozzájuk én már kevés vagyok. Árványi a titkárság vezetője volt. A fiatalember lényegében a tüntetők küldöttségével lépett be a szobájába. Zsóka jól ismerte a főnökét. Nem hivatalosan tegeződtek is, hiszen a „gazda” hozatta föl magával a közös megyéjükből. Akkor már az általa híressé tett országos, fontos nagyvállalat vezérigazgatója volt. Zsókának itt fönt lakást adtak, hiszen akkor a főnök volt a haza dicsőséges megmentője, a gazdaság, a pénzügyek és a közhangulat politikai szavatolója. Ez, persze, akkor volt. Régen. Azóta viszont sok minden átalakult. Változott. Az általa felügyelt ágazatok egyike-másika botladozott. Hohó! De az építmény akár legkisebb részének robbanásáról is csak módjával! Mi több, még a depresszióról sem lehet, csak okosan, diplomatikusan szólni. Hiszen olyan bonyolult, kiszámíthatatlan ez a Magyarország! Ráadásul most itt van ez az izé. Hogy a kórházakból csoportosan haza kell küldeni több száz csak alig vagy félig meggyógyult beteget. Hogy őrült drákói módszerekkel kell helyet csinálni a Piréziában váratlanul felrobbant bányák tragikusan megsebesült munkásainak. Ott a bejelentést a családok, a nálunk is választani kész lakosság körében üdv és pompa fogadta. Itthon pedig, lám, ez a tüntetés. - Édes Piréz, itt vagyunk! Érted élünk és halunk! Igen, ezt ugyan itt senki nem mondta ki, az indulót se énekelik, de a szöveg lényegét mindenki tudja, érti. Lám, még ő is felmondja ezt a legalább százéves verset! Mert ilyen vagy olyan ízesítéssel, az embereknek még most is jó ez az irredenta kalács. Mindenesetre a deputációval röviden és ridegen beszélt. Szűkszavúan közölte: a maga részéről a látogatással végzett, ráadásul munkaidő lévén, ezernyi más dolga is akad, tehát minden jót kíván az uraknak az ügyek progresszív intézéséhez. Meghajolt, mindenkivel kezet fogott. Amikor már egyedül volt, újra kinézett az utcára. Látta, hogy a tömeg jócskán gyarapodott. Sűrűn álltak az idősebbek, a nők, a fiatalok. Valaki kihozott magával egy gitárt, és azon játszani kezdett: „Hová lett a sárga rózsa bíbor alkonyon…” Az ablak mellett állt az a fogas, amelyről leemelte a felöltőjét és a kalapját. Az akasztó mellett nyílt a szekrénybe rejtett páncélszekrény, ahonnan kiemelt néhány dolgot. Magához vette a kinevezési okmányának kicsinyített, díszes nyomatát, aztán kivette a bizalmas számokkal teli telefonkönyvét, továbbá számolatlanul elhozott egy köteg bankjegyet. Bezárta a széfet, és már fordult is a fürdőszoba felé. Onnan nyílt ugyanis a jól zárható, belülről többszörösen védett, tapétával takart kijárat, amelyen keresztül elhagyta az irodáját. A főlépcsőn ment le, és örült, hogy senkivel sem találkozott. De nem a kapuhoz igyekezett, hanem le, a garázsokhoz. Ott rögtön a belső szintre fordult, és a kis kapun lépett ki a szűk utca felé. De még mindig nem tudta, hová, merre menjen? Haza nem, az biztos. Valamiért nem akart a feleségével beszélni, beszélgetni. Mert azt se tudta, mit is mondhatna neki. Hogy elege van mindenből, legfőképpen önmagából?      Tényleg, mi az ő dolga a világban? Később azért az eszébe jutott, hogy akár így, akár úgy, ő nagyon nagy utat tett meg. Igen, a Vörös-tenger egyszerűen kettévált előtte. Mert az egyszerű beosztott agrármérnökből műszaki igazgató, aztán megyei főigazgató lett! És volt pillanat, amikor – a mostani, országos elnöksége előtt - már csak egy lépés kellett volna ahhoz, hogy miniszter legyen… Ez a pillanat azonban elmúlt, talán nem is baj. Azt viszont elmondhatja, hogy mindig a szakma szigorú kerítésén belül maradt. Ellenlábasai szerint, persze, a főnök legfeljebb az adatokat csoportosította és rendezte át ide vagy oda, de úgy, hogy a következtetéseket mindig mások vonták le. Miközben úgy vádolták , hogy a szakadékokat azért mindig kikerülje! Pardon, azért akadt egy nehéz menete. Emlékezett: ez volt az a bizonyos pántlikás birtok-ügy. Amikor valamilyen politikai helyzet miatt a maga személyes érdekkörébe varázsolta át azt a bizonyos pénzügyi hitelt. És az az újságírónő, mint afféle fölajzott pitbull, azonnal a lábikrájába harapott. Ez az eseménysor azért megviselte. És amelytől, ha eszébe jut olykor, ma is szorong. Hiszen a kétértelműen félbe hagyott dolgok a nyakába hullanak. Miközben most e rohadt történet részleteiről elmélkedett, fogalma sem volt, merre jár. Befordult ebbe az utcába, átment azon a téren, és egyszer csak a Nyugati Pályaudvar előtt állt. Átverekedte magát a sokaságon, és a pénztárak előtt beállt az egyik sorba. Jegyvételkor automatikusan azt a várost nevezte meg, ahol érettségizett és ahonnan az egyetemre jelentkezett. Vett egy szendvicset magának, és kiment a külső, egyes vágányhoz. Néha körülnézett, azt leste: felismeri-e valaki? Úgy számolta, ha keresik, netán a hajsza csak délután kezdődik. Ha addig nem szól be a titkos számok valamelyikén… Pontosan indult a szerelvény. Nagyjából másfél óra és megérkezik. A kupéban ismerőst, kíváncsit nem látott. Szóval, abba a városba igyekszik, ahol érettségizett és ahol a találkozóikat tartották. Amikor vizsgáztak, akkor először jártak velük lányok. Számba vette az osztálytársait. A fiúk közül többen orvosok lettek, ketten mérnökök, legalább négyen tanárok. A koedukációs banketten derült ki számára: egyik-másik lány sajnálta, hogy akkor egyikőjüknek sem udvarolt. Éva a városban dolgozott, itt is lakott. Most majd felhívja. Érdekes, akkor sem jöttek össze, amikor a lány, persze később asszony már a főiskola után a kertészeti egyetemre járt. A vonat megérkezett. Az állomás épp oly kopott volt, mint régen, és épp úgy nem volt taxi, akárcsak az ő fiatal éveiben. A végén mégis bejutott a város központjába, a híres-nevezetes szálloda elé. A portásnő kikereste a főigazgató hivatali számát, mi több, fel is hívta. Viszont a mobilját nem tudta megkapni. Mindenféle kapcsolások, félrehívások után azért sikerült. Éva félretette minden dolgát, azonnal beült a saját autójába és érte jött. A pesti vendéget – az örömteli találkozás után – egy kertvárosi kisvendéglőbe vitte ebédelni. Amikor már csak egymásra figyeltek, a férfi ezt mondta: - Nem hivatalból vagyok itt, inkább azt mondanám, az iskolatársadként. Ma reggel ugyanis nagy tüntetés volt a Kossuth Lajos téren. Egyik ága benyúlt a Nádor utcába. Ez nem ellenem folyt, pláne nem velem, de eljöttem. Igen, a hivatalomból, a cégemből. Egyszerűen leléptem. Elhagytam az őrhelyemet. Nem szóltam a miniszteremnek, nem szóltam a miniszterelnökömnek, senkinek sem szóltam. Bizonyos tüntetők viszont bejöttek hozzám; átadtak valami általános tiltakozást. De erre érdemben nem válaszoltam. Elegem lett az egészből. Vettem a kabátomat, kimentem a Nyugatiba és lejöttem ide. Elhallgattak. Csönd ült közéjük. - És mi lesz most? – kérdezte Éva. - Kivégzés – mondta a pesti vendég. – Az őrhely elhagyásáért fejbelövés jár. Ez így van, amióta világ a világ. Éva a férfi kézfejére tette a tenyerét. - A tüntetésről csak annyit – mondta –, hogy mostanában túl nyugtalan a Föld. Magyarország meg régtől fogva türelmetlen. Nem akarnál mégis beszélni a miniszterelnökkel? - Lehetséges – mondta a vendég. – Van velem egy könyv tele sok bizalmas telefonszámmal. Tehát fel tudom hívni. - Mondd csak – kérdezte gyanakodva Éva –, a feleségednek szóltál? És a fiadnak? Mert tudom, hogy van egy fiad. - Nem – válaszolta a szökevény. – Neki, nekik nem szóltam. Nem tudtam volna mit mondani. Mert a gondolataim egy részét magam sem értem. Aztán az órájára nézett. - Te – kezdett új ötletbe a férfi. – Most mindjárt hat óra van. Rögtön híreket mondanak. Nem tudnál szólni a tulajnak, hogy kapcsoljon be valamilyen rádiót vagy televíziót? Hátha mondanak valamit a reggeli tüntetésről? Éva felállt, meg kellett keresnie a tulajdonost. Már jött is vissza, amikor a vendéglő levegőjét hangos klasszikus zene töltötte be. Beethoven Egmont-nyitánya. Aztán megszólalt a bemondó. - „A parlamentnél ma délben…” – ezt úgy mondta, hogy a kisebbnél is kisebb szünettel fenntartotta a hangsúlyt. Évával egykorúak voltak. Tudták, hogy téridejükben most egészen különös dolgok történnek.

Videó444

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:12

Fotó: 444.hu
Ha épp semmi dolgunk, és fotelba süppedve, ágyon heverészve, utcán bolyongva, tó- vagy tengerparton napozva valamiért azon töprengünk, melyik hazai hírportálon jelennek meg igazán sikeresen videóanyagok, alighanem a 444.hu jut elsőnek eszünkbe. És máris töprenghetünk tovább, hogy tulajdonképpen miért. Hiszen a műfaji kínálatban első pillantásra nincs semmi újdonság. Tudósítások, riportok, portrék, kis színesek, olykor egy-egy dokumentumfilm. Mi ebben a sajátos? Netán a minőség? Most ki kéne hagyni néhány sort a bizonytalankodó fejvakarás jelzésére. Mert hát igen, persze hogy a minőség… Csak miből születik? Egyszerű lenne azt mondani, hogy a készítők rendkívüli filmes-tévés tehetségéből. De újabb néhány sornyi magunk elé bámulás után tagadóan rázzuk meg fejünket a felvetésre. Még akkor is, ha a videós csapatból bárkit jól tudnának használni a tévécsatornák, Halász Júlia és Botos Tamás pedig bizonyította, hogy helye van, és komoly szerepe lehet a filmes világban. Nagy levegő, utolsó üres sorok, és lássuk, mi másra juthatunk, sok kérdőjellel persze. A jó teljesítményt alighanem a közeg szellemi aurája, hitvallása csiholja. Mint annyi más esetben. A rendszerváltás előtti három évtized irányított, de mindent átható közéletisége, intellektuális pezsgése megfelelő finanszírozással nemzetközi szintre hajtotta a magyar filmet. Az adott szellemi-politikai kontextusban azok is jelentőset tudtak alkotni, akiket nem tartottak jelentősnek. Szárnyaltak a Magyar Televízió műsorkészítői is. Gondoljunk csak A Hét vagy a Panoráma adásaira. Jelenleg nincsenek a mi világunkban efféle átfogó társadalmi-gondolati hajtóerők. A média szereplői maguk kénytelenek megtalálni a tevékenységüket hergelő-irányító célokat, erőket. Keveseknek sikerül átlendülni a letargikus gépiességen, tradíciók kényszerpályáin. A 444.hu közéjük tartozik. Ráérzett, mert rá akart érezni, a civil, demokratikus társadalmi érzékenység hangütésére, amelynek rezgéshullámain, könnyed, magabiztos megszállottsággal küzd a politikai manipuláció kalózaival, tények és mélyről kibányászott összefüggések ritka kincsét hintve olvasóinak. És ennek szolgálatába állította audiovizuális anyagait is. Így ezen a portálon a cikkek és a videók szerves egységben működnek. Szinte észre sem vesszük, mikor olvasunk, és mikor nézünk valamit. Már csak azért sem, mert a szerkesztőség több tagja mindkét formában tevékenykedik. Nehéz nem végignézni Halász Júlia riportjait, portréit, Kiss Bence „vlogos” kommentfilmjeit, a „bedolgozók”, Boros Júlia, Herczeg Márk vagy Czinkóczi Sándor munkáit. Amiért most én is Ács Dániel videóit emelem ki, annak nem nagy népszerűségük az oka. Sok műfajon átívelő munkássága jól mutatja a portál szemléletmódját, energiaforrásait. Tavaly óriási visszhangot váltott ki háromrészes, félmilliót meghaladó nézettségű filmje a budapesti parkolási visszaélések maffiavilágáról. Sok korszerű képi eszközt bevetett benne, de a hatás az oknyomozó újságírói lendületben, alaposságban rejlett. Ácsnak volt ereje kikapirgálni a részleteket, rögzíteni, ami rögzíthető, majd izzasztóan türelmes szerkesztéssel követhetővé, plasztikussá tenni a feltárt mechanizmust. A profi dokumentumfilmezés mércéje alapján is rendkívüli teljesítmény kortárs témában. Ács Dániel, hol Botos Tamással, hol egyedül a többi műfajban is sokszor addig mocorog, forgolódik, amíg videókamerára nem akad egy tömeges megtekintést keltő kép vagy mondat. A tavalyi EP-választások idején egy szegény településen, Csenyétén kérdezgette az embereket jobbra-balra, aztán csak kikérdeződött belőlük valami ütős. – Én a Fideszre szavaztam. (…) Nem arra kellett? – szeppen meg egy megviselt asszony. Ács: – Ismer még más pártokat?” – Nem. (Nem csak ő képes persze ilyesmire, Nádasdy Ádám Kiss Bencének, Halász Júliának és Plankó Gergőnek lökte oda elhíresült mondatát: „Én csak egyszerű buzi vagyok, nem vagyok LMBTQ.”) A komment videó vagy tévés tárca is kedvelt műfaj. Készítője, narrátora televíziós és netes tudósításrészletek bejátszásaival tár fel személyes (olykor nyíltan ironikus) hangon egy eseménysort, folyamatot. Itt a döntő mozzanat a válogatás és a szerkesztés. Ács Dániel április 15-i anyagában a koronavírussal kapcsolatos kormányzati manőverekkel, a migráció, Soros és a járvány propagandisztikus összekapcsolásával foglalkozott. A felhatalmazási törvény vitájához érve két drámai, a hatalmi erőviszonyokat megrázóan modelláló bejátszást kínál nézőinek. Először Tóth Bertalan érzelmi hevességbe keseredett felszólalását láthatjuk, amely a végén már kétségbeesett könyörgés a kormányhoz egységért, emberi gesztusért. Majd jön a miniszterelnök reakciója: „Ezt a válságot önök nélkül is meg fogjuk oldani. (…) Mindegy, hogy az ellenzék mitől fél. Ez legyen az ő dolguk. Nekem 133 bátor ember kell. Az ország 133 legbátrabb embere. És azok önök, itt, a kormánypárti oldalon (…) ne rendüljenek meg, ne hátráljanak meg, ne bizonytalanodjanak el, bármit mondanak.” Nos, mi se hátráljunk meg. Bármit mondjanak, nézzük továbbra is a 444.hu videóit.