Kitalált történet

Kinézett az ablakon. Még nem volt kilenc, de már háromszor húzta el a nehéz függönyt, hogy odalent jobban lássa az utcát. Jelentőségéhez mérten szürke és unalmas volt a kereszteződés, éppen szemben a régen népszerű belvárosi vendéglátóhellyel, amelyre lelátott. Nem az autókat figyelte, hanem az ablaka alatt lassan csoportosuló embereket.

Délelőtt volt, ilyenkor senki nem ért rá tüntetni. De úgy látszott, most azért igen. Néhányan feliratos táblákat is hoztak és elvétve zászlókat, csak piros-fehér-zöld lobogót.

Felemelte a tekintetét. A távolban a Parlament egy szeletét látta. Még ebből a szemszögből is elbűvölte. Ráadásul éppen odasütött a nap, és az épületnek ez az oldalsó kis része valósággal ragyogott, szikrázott. Nem értette, hogy ilyen fenséges látvány mellett hogyan férhet meg egyáltalán a járókelők fekete kiabálása.

Meg az ő félelme. Ha gyerekkorából voltak is rossz emlékei, azok azért nem illettek ide. Akkoriban a szüleivel egy kisvárosban élt, nyolcvan-kilencven kilométerre innen. Később újra elhúzta az ablak elől a függönyt. Lent már jócskán nőtt a tömeg. Ekkor jött be hozzá Zsóka, a titkárnője. Kopogott, de ő ezt nem hallotta. Az asszony rendezett volt, mint mindig, legföljebb most kicsit idegesen szólt.

- Elnök úr, a kapunál valamiért fölengedték a tüntető emberek szószólóit. Kérdezem: ne szóljak a különlegeseknek?

- Nem, ne! Én majd beszélek velük. Majd elmennek, meglátja.

De azért megkérdezte: hányan vannak?

- Négyen.

- Na jó. Akkor szóljon Árványinak. Hozzájuk én már kevés vagyok.

Árványi a titkárság vezetője volt. A fiatalember lényegében a tüntetők küldöttségével lépett be a szobájába.

Zsóka jól ismerte a főnökét. Nem hivatalosan tegeződtek is, hiszen a „gazda” hozatta föl magával a közös megyéjükből. Akkor már az általa híressé tett országos, fontos nagyvállalat vezérigazgatója volt. Zsókának itt fönt lakást adtak, hiszen akkor a főnök volt a haza dicsőséges megmentője, a gazdaság, a pénzügyek és a közhangulat politikai szavatolója.

Ez, persze, akkor volt. Régen. Azóta viszont sok minden átalakult. Változott. Az általa felügyelt ágazatok egyike-másika botladozott. Hohó! De az építmény akár legkisebb részének robbanásáról is csak módjával! Mi több, még a depresszióról sem lehet, csak okosan, diplomatikusan szólni. Hiszen olyan bonyolult, kiszámíthatatlan ez a Magyarország!

Ráadásul most itt van ez az izé. Hogy a kórházakból csoportosan haza kell küldeni több száz csak alig vagy félig meggyógyult beteget. Hogy őrült drákói módszerekkel kell helyet csinálni a Piréziában váratlanul felrobbant bányák tragikusan megsebesült munkásainak. Ott a bejelentést a családok, a nálunk is választani kész lakosság körében üdv és pompa fogadta. Itthon pedig, lám, ez a tüntetés.

- Édes Piréz, itt vagyunk! Érted élünk és halunk!

Igen, ezt ugyan itt senki nem mondta ki, az indulót se énekelik, de a szöveg lényegét mindenki tudja, érti. Lám, még ő is felmondja ezt a legalább százéves verset! Mert ilyen vagy olyan ízesítéssel, az embereknek még most is jó ez az irredenta kalács.

Mindenesetre a deputációval röviden és ridegen beszélt. Szűkszavúan közölte: a maga részéről a látogatással végzett, ráadásul munkaidő lévén, ezernyi más dolga is akad, tehát minden jót kíván az uraknak az ügyek progresszív intézéséhez.

Meghajolt, mindenkivel kezet fogott.

Amikor már egyedül volt, újra kinézett az utcára. Látta, hogy a tömeg jócskán gyarapodott. Sűrűn álltak az idősebbek, a nők, a fiatalok. Valaki kihozott magával egy gitárt, és azon játszani kezdett: „Hová lett a sárga rózsa bíbor alkonyon…”

Az ablak mellett állt az a fogas, amelyről leemelte a felöltőjét és a kalapját. Az akasztó mellett nyílt a szekrénybe rejtett páncélszekrény, ahonnan kiemelt néhány dolgot. Magához vette a kinevezési okmányának kicsinyített, díszes nyomatát, aztán kivette a bizalmas számokkal teli telefonkönyvét, továbbá számolatlanul elhozott egy köteg bankjegyet.

Bezárta a széfet, és már fordult is a fürdőszoba felé. Onnan nyílt ugyanis a jól zárható, belülről többszörösen védett, tapétával takart kijárat, amelyen keresztül elhagyta az irodáját.

A főlépcsőn ment le, és örült, hogy senkivel sem találkozott. De nem a kapuhoz igyekezett, hanem le, a garázsokhoz. Ott rögtön a belső szintre fordult, és a kis kapun lépett ki a szűk utca felé.

De még mindig nem tudta, hová, merre menjen? Haza nem, az biztos. Valamiért nem akart a feleségével beszélni, beszélgetni. Mert azt se tudta, mit is mondhatna neki. Hogy elege van mindenből, legfőképpen önmagából?

Tényleg, mi az ő dolga a világban? Később azért az eszébe jutott, hogy akár így, akár úgy, ő nagyon nagy utat tett meg. Igen, a Vörös-tenger egyszerűen kettévált előtte. Mert az egyszerű beosztott agrármérnökből műszaki igazgató, aztán megyei főigazgató lett! És volt pillanat, amikor – a mostani, országos elnöksége előtt - már csak egy lépés kellett volna ahhoz, hogy miniszter legyen…

Ez a pillanat azonban elmúlt, talán nem is baj. Azt viszont elmondhatja, hogy mindig a szakma szigorú kerítésén belül maradt. Ellenlábasai szerint, persze, a főnök legfeljebb az adatokat csoportosította és rendezte át ide vagy oda, de úgy, hogy a következtetéseket mindig mások vonták le. Miközben úgy vádolták , hogy a szakadékokat azért mindig kikerülje!

Pardon, azért akadt egy nehéz menete. Emlékezett: ez volt az a bizonyos pántlikás birtok-ügy. Amikor valamilyen politikai helyzet miatt a maga személyes érdekkörébe varázsolta át azt a bizonyos pénzügyi hitelt. És az az újságírónő, mint afféle fölajzott pitbull, azonnal a lábikrájába harapott.

Ez az eseménysor azért megviselte. És amelytől, ha eszébe jut olykor, ma is szorong. Hiszen a kétértelműen félbe hagyott dolgok a nyakába hullanak. Miközben most e rohadt történet részleteiről elmélkedett, fogalma sem volt, merre jár. Befordult ebbe az utcába, átment azon a téren, és egyszer csak a Nyugati Pályaudvar előtt állt. Átverekedte magát a sokaságon, és a pénztárak előtt beállt az egyik sorba. Jegyvételkor automatikusan azt a várost nevezte meg, ahol érettségizett és ahonnan az egyetemre jelentkezett.

Vett egy szendvicset magának, és kiment a külső, egyes vágányhoz. Néha körülnézett, azt leste: felismeri-e valaki? Úgy számolta, ha keresik, netán a hajsza csak délután kezdődik. Ha addig nem szól be a titkos számok valamelyikén…

Pontosan indult a szerelvény. Nagyjából másfél óra és megérkezik. A kupéban ismerőst, kíváncsit nem látott.

Szóval, abba a városba igyekszik, ahol érettségizett és ahol a találkozóikat tartották. Amikor vizsgáztak, akkor először jártak velük lányok.

Számba vette az osztálytársait. A fiúk közül többen orvosok lettek, ketten mérnökök, legalább négyen tanárok. A koedukációs banketten derült ki számára: egyik-másik lány sajnálta, hogy akkor egyikőjüknek sem udvarolt.

Éva a városban dolgozott, itt is lakott. Most majd felhívja. Érdekes, akkor sem jöttek össze, amikor a lány, persze később asszony már a főiskola után a kertészeti egyetemre járt.

A vonat megérkezett. Az állomás épp oly kopott volt, mint régen, és épp úgy nem volt taxi, akárcsak az ő fiatal éveiben. A végén mégis bejutott a város központjába, a híres-nevezetes szálloda elé.

A portásnő kikereste a főigazgató hivatali számát, mi több, fel is hívta. Viszont a mobilját nem tudta megkapni. Mindenféle kapcsolások, félrehívások után azért sikerült. Éva félretette minden dolgát, azonnal beült a saját autójába és érte jött. A pesti vendéget – az örömteli találkozás után – egy kertvárosi kisvendéglőbe vitte ebédelni.

Amikor már csak egymásra figyeltek, a férfi ezt mondta:

- Nem hivatalból vagyok itt, inkább azt mondanám, az iskolatársadként. Ma reggel ugyanis nagy tüntetés volt a Kossuth Lajos téren. Egyik ága benyúlt a Nádor utcába. Ez nem ellenem folyt, pláne nem velem, de eljöttem. Igen, a hivatalomból, a cégemből. Egyszerűen leléptem. Elhagytam az őrhelyemet. Nem szóltam a miniszteremnek, nem szóltam a miniszterelnökömnek, senkinek sem szóltam. Bizonyos tüntetők viszont bejöttek hozzám; átadtak valami általános tiltakozást. De erre érdemben nem válaszoltam. Elegem lett az egészből. Vettem a kabátomat, kimentem a Nyugatiba és lejöttem ide.

Elhallgattak. Csönd ült közéjük.

- És mi lesz most? – kérdezte Éva.

- Kivégzés – mondta a pesti vendég. – Az őrhely elhagyásáért fejbelövés jár. Ez így van, amióta világ a világ.

Éva a férfi kézfejére tette a tenyerét.

- A tüntetésről csak annyit – mondta –, hogy mostanában túl nyugtalan a Föld. Magyarország meg régtől fogva türelmetlen. Nem akarnál mégis beszélni a miniszterelnökkel?

- Lehetséges – mondta a vendég. – Van velem egy könyv tele sok bizalmas telefonszámmal. Tehát fel tudom hívni.

- Mondd csak – kérdezte gyanakodva Éva –, a feleségednek szóltál? És a fiadnak? Mert tudom, hogy van egy fiad.

- Nem – válaszolta a szökevény. – Neki, nekik nem szóltam. Nem tudtam volna mit mondani. Mert a gondolataim egy részét magam sem értem.

Aztán az órájára nézett.

- Te – kezdett új ötletbe a férfi. – Most mindjárt hat óra van. Rögtön híreket mondanak. Nem tudnál szólni a tulajnak, hogy kapcsoljon be valamilyen rádiót vagy televíziót? Hátha mondanak valamit a reggeli tüntetésről?

Éva felállt, meg kellett keresnie a tulajdonost. Már jött is vissza, amikor a vendéglő levegőjét hangos klasszikus zene töltötte be. Beethoven Egmont-nyitánya.

Aztán megszólalt a bemondó.

- „A parlamentnél ma délben…” – ezt úgy mondta, hogy a kisebbnél is kisebb szünettel fenntartotta a hangsúlyt.

Évával egykorúak voltak. Tudták, hogy téridejükben most egészen különös dolgok történnek.