Előfizetés

Kitalált történet

Benedek István Gábor
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:13

Fotó: Népszava
Kinézett az ablakon. Még nem volt kilenc, de már háromszor húzta el a nehéz függönyt, hogy odalent jobban lássa az utcát. Jelentőségéhez mérten szürke és unalmas volt a kereszteződés, éppen szemben a régen népszerű belvárosi vendéglátóhellyel, amelyre lelátott. Nem az autókat figyelte, hanem az ablaka alatt lassan csoportosuló embereket. Délelőtt volt, ilyenkor senki nem ért rá tüntetni. De úgy látszott, most azért igen. Néhányan feliratos táblákat is hoztak és elvétve zászlókat, csak piros-fehér-zöld lobogót. Felemelte a tekintetét. A távolban a Parlament egy szeletét látta. Még ebből a szemszögből is elbűvölte. Ráadásul éppen odasütött a nap, és az épületnek ez az oldalsó kis része valósággal ragyogott, szikrázott. Nem értette, hogy ilyen fenséges látvány mellett hogyan férhet meg egyáltalán a járókelők fekete kiabálása. Meg az ő félelme. Ha gyerekkorából voltak is rossz emlékei, azok azért nem illettek ide. Akkoriban a szüleivel egy kisvárosban élt, nyolcvan-kilencven kilométerre innen. Később újra elhúzta az ablak elől a függönyt. Lent már jócskán nőtt a tömeg. Ekkor jött be hozzá Zsóka, a titkárnője. Kopogott, de ő ezt nem hallotta. Az asszony rendezett volt, mint mindig, legföljebb most kicsit idegesen szólt. - Elnök úr, a kapunál valamiért fölengedték a tüntető emberek szószólóit. Kérdezem: ne szóljak a különlegeseknek? - Nem, ne! Én majd beszélek velük. Majd elmennek, meglátja. De azért megkérdezte: hányan vannak? - Négyen. - Na jó. Akkor szóljon Árványinak. Hozzájuk én már kevés vagyok. Árványi a titkárság vezetője volt. A fiatalember lényegében a tüntetők küldöttségével lépett be a szobájába. Zsóka jól ismerte a főnökét. Nem hivatalosan tegeződtek is, hiszen a „gazda” hozatta föl magával a közös megyéjükből. Akkor már az általa híressé tett országos, fontos nagyvállalat vezérigazgatója volt. Zsókának itt fönt lakást adtak, hiszen akkor a főnök volt a haza dicsőséges megmentője, a gazdaság, a pénzügyek és a közhangulat politikai szavatolója. Ez, persze, akkor volt. Régen. Azóta viszont sok minden átalakult. Változott. Az általa felügyelt ágazatok egyike-másika botladozott. Hohó! De az építmény akár legkisebb részének robbanásáról is csak módjával! Mi több, még a depresszióról sem lehet, csak okosan, diplomatikusan szólni. Hiszen olyan bonyolult, kiszámíthatatlan ez a Magyarország! Ráadásul most itt van ez az izé. Hogy a kórházakból csoportosan haza kell küldeni több száz csak alig vagy félig meggyógyult beteget. Hogy őrült drákói módszerekkel kell helyet csinálni a Piréziában váratlanul felrobbant bányák tragikusan megsebesült munkásainak. Ott a bejelentést a családok, a nálunk is választani kész lakosság körében üdv és pompa fogadta. Itthon pedig, lám, ez a tüntetés. - Édes Piréz, itt vagyunk! Érted élünk és halunk! Igen, ezt ugyan itt senki nem mondta ki, az indulót se énekelik, de a szöveg lényegét mindenki tudja, érti. Lám, még ő is felmondja ezt a legalább százéves verset! Mert ilyen vagy olyan ízesítéssel, az embereknek még most is jó ez az irredenta kalács. Mindenesetre a deputációval röviden és ridegen beszélt. Szűkszavúan közölte: a maga részéről a látogatással végzett, ráadásul munkaidő lévén, ezernyi más dolga is akad, tehát minden jót kíván az uraknak az ügyek progresszív intézéséhez. Meghajolt, mindenkivel kezet fogott. Amikor már egyedül volt, újra kinézett az utcára. Látta, hogy a tömeg jócskán gyarapodott. Sűrűn álltak az idősebbek, a nők, a fiatalok. Valaki kihozott magával egy gitárt, és azon játszani kezdett: „Hová lett a sárga rózsa bíbor alkonyon…” Az ablak mellett állt az a fogas, amelyről leemelte a felöltőjét és a kalapját. Az akasztó mellett nyílt a szekrénybe rejtett páncélszekrény, ahonnan kiemelt néhány dolgot. Magához vette a kinevezési okmányának kicsinyített, díszes nyomatát, aztán kivette a bizalmas számokkal teli telefonkönyvét, továbbá számolatlanul elhozott egy köteg bankjegyet. Bezárta a széfet, és már fordult is a fürdőszoba felé. Onnan nyílt ugyanis a jól zárható, belülről többszörösen védett, tapétával takart kijárat, amelyen keresztül elhagyta az irodáját. A főlépcsőn ment le, és örült, hogy senkivel sem találkozott. De nem a kapuhoz igyekezett, hanem le, a garázsokhoz. Ott rögtön a belső szintre fordult, és a kis kapun lépett ki a szűk utca felé. De még mindig nem tudta, hová, merre menjen? Haza nem, az biztos. Valamiért nem akart a feleségével beszélni, beszélgetni. Mert azt se tudta, mit is mondhatna neki. Hogy elege van mindenből, legfőképpen önmagából?      Tényleg, mi az ő dolga a világban? Később azért az eszébe jutott, hogy akár így, akár úgy, ő nagyon nagy utat tett meg. Igen, a Vörös-tenger egyszerűen kettévált előtte. Mert az egyszerű beosztott agrármérnökből műszaki igazgató, aztán megyei főigazgató lett! És volt pillanat, amikor – a mostani, országos elnöksége előtt - már csak egy lépés kellett volna ahhoz, hogy miniszter legyen… Ez a pillanat azonban elmúlt, talán nem is baj. Azt viszont elmondhatja, hogy mindig a szakma szigorú kerítésén belül maradt. Ellenlábasai szerint, persze, a főnök legfeljebb az adatokat csoportosította és rendezte át ide vagy oda, de úgy, hogy a következtetéseket mindig mások vonták le. Miközben úgy vádolták , hogy a szakadékokat azért mindig kikerülje! Pardon, azért akadt egy nehéz menete. Emlékezett: ez volt az a bizonyos pántlikás birtok-ügy. Amikor valamilyen politikai helyzet miatt a maga személyes érdekkörébe varázsolta át azt a bizonyos pénzügyi hitelt. És az az újságírónő, mint afféle fölajzott pitbull, azonnal a lábikrájába harapott. Ez az eseménysor azért megviselte. És amelytől, ha eszébe jut olykor, ma is szorong. Hiszen a kétértelműen félbe hagyott dolgok a nyakába hullanak. Miközben most e rohadt történet részleteiről elmélkedett, fogalma sem volt, merre jár. Befordult ebbe az utcába, átment azon a téren, és egyszer csak a Nyugati Pályaudvar előtt állt. Átverekedte magát a sokaságon, és a pénztárak előtt beállt az egyik sorba. Jegyvételkor automatikusan azt a várost nevezte meg, ahol érettségizett és ahonnan az egyetemre jelentkezett. Vett egy szendvicset magának, és kiment a külső, egyes vágányhoz. Néha körülnézett, azt leste: felismeri-e valaki? Úgy számolta, ha keresik, netán a hajsza csak délután kezdődik. Ha addig nem szól be a titkos számok valamelyikén… Pontosan indult a szerelvény. Nagyjából másfél óra és megérkezik. A kupéban ismerőst, kíváncsit nem látott. Szóval, abba a városba igyekszik, ahol érettségizett és ahol a találkozóikat tartották. Amikor vizsgáztak, akkor először jártak velük lányok. Számba vette az osztálytársait. A fiúk közül többen orvosok lettek, ketten mérnökök, legalább négyen tanárok. A koedukációs banketten derült ki számára: egyik-másik lány sajnálta, hogy akkor egyikőjüknek sem udvarolt. Éva a városban dolgozott, itt is lakott. Most majd felhívja. Érdekes, akkor sem jöttek össze, amikor a lány, persze később asszony már a főiskola után a kertészeti egyetemre járt. A vonat megérkezett. Az állomás épp oly kopott volt, mint régen, és épp úgy nem volt taxi, akárcsak az ő fiatal éveiben. A végén mégis bejutott a város központjába, a híres-nevezetes szálloda elé. A portásnő kikereste a főigazgató hivatali számát, mi több, fel is hívta. Viszont a mobilját nem tudta megkapni. Mindenféle kapcsolások, félrehívások után azért sikerült. Éva félretette minden dolgát, azonnal beült a saját autójába és érte jött. A pesti vendéget – az örömteli találkozás után – egy kertvárosi kisvendéglőbe vitte ebédelni. Amikor már csak egymásra figyeltek, a férfi ezt mondta: - Nem hivatalból vagyok itt, inkább azt mondanám, az iskolatársadként. Ma reggel ugyanis nagy tüntetés volt a Kossuth Lajos téren. Egyik ága benyúlt a Nádor utcába. Ez nem ellenem folyt, pláne nem velem, de eljöttem. Igen, a hivatalomból, a cégemből. Egyszerűen leléptem. Elhagytam az őrhelyemet. Nem szóltam a miniszteremnek, nem szóltam a miniszterelnökömnek, senkinek sem szóltam. Bizonyos tüntetők viszont bejöttek hozzám; átadtak valami általános tiltakozást. De erre érdemben nem válaszoltam. Elegem lett az egészből. Vettem a kabátomat, kimentem a Nyugatiba és lejöttem ide. Elhallgattak. Csönd ült közéjük. - És mi lesz most? – kérdezte Éva. - Kivégzés – mondta a pesti vendég. – Az őrhely elhagyásáért fejbelövés jár. Ez így van, amióta világ a világ. Éva a férfi kézfejére tette a tenyerét. - A tüntetésről csak annyit – mondta –, hogy mostanában túl nyugtalan a Föld. Magyarország meg régtől fogva türelmetlen. Nem akarnál mégis beszélni a miniszterelnökkel? - Lehetséges – mondta a vendég. – Van velem egy könyv tele sok bizalmas telefonszámmal. Tehát fel tudom hívni. - Mondd csak – kérdezte gyanakodva Éva –, a feleségednek szóltál? És a fiadnak? Mert tudom, hogy van egy fiad. - Nem – válaszolta a szökevény. – Neki, nekik nem szóltam. Nem tudtam volna mit mondani. Mert a gondolataim egy részét magam sem értem. Aztán az órájára nézett. - Te – kezdett új ötletbe a férfi. – Most mindjárt hat óra van. Rögtön híreket mondanak. Nem tudnál szólni a tulajnak, hogy kapcsoljon be valamilyen rádiót vagy televíziót? Hátha mondanak valamit a reggeli tüntetésről? Éva felállt, meg kellett keresnie a tulajdonost. Már jött is vissza, amikor a vendéglő levegőjét hangos klasszikus zene töltötte be. Beethoven Egmont-nyitánya. Aztán megszólalt a bemondó. - „A parlamentnél ma délben…” – ezt úgy mondta, hogy a kisebbnél is kisebb szünettel fenntartotta a hangsúlyt. Évával egykorúak voltak. Tudták, hogy téridejükben most egészen különös dolgok történnek.

Videó444

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:12

Fotó: 444.hu
Ha épp semmi dolgunk, és fotelba süppedve, ágyon heverészve, utcán bolyongva, tó- vagy tengerparton napozva valamiért azon töprengünk, melyik hazai hírportálon jelennek meg igazán sikeresen videóanyagok, alighanem a 444.hu jut elsőnek eszünkbe. És máris töprenghetünk tovább, hogy tulajdonképpen miért. Hiszen a műfaji kínálatban első pillantásra nincs semmi újdonság. Tudósítások, riportok, portrék, kis színesek, olykor egy-egy dokumentumfilm. Mi ebben a sajátos? Netán a minőség? Most ki kéne hagyni néhány sort a bizonytalankodó fejvakarás jelzésére. Mert hát igen, persze hogy a minőség… Csak miből születik? Egyszerű lenne azt mondani, hogy a készítők rendkívüli filmes-tévés tehetségéből. De újabb néhány sornyi magunk elé bámulás után tagadóan rázzuk meg fejünket a felvetésre. Még akkor is, ha a videós csapatból bárkit jól tudnának használni a tévécsatornák, Halász Júlia és Botos Tamás pedig bizonyította, hogy helye van, és komoly szerepe lehet a filmes világban. Nagy levegő, utolsó üres sorok, és lássuk, mi másra juthatunk, sok kérdőjellel persze. A jó teljesítményt alighanem a közeg szellemi aurája, hitvallása csiholja. Mint annyi más esetben. A rendszerváltás előtti három évtized irányított, de mindent átható közéletisége, intellektuális pezsgése megfelelő finanszírozással nemzetközi szintre hajtotta a magyar filmet. Az adott szellemi-politikai kontextusban azok is jelentőset tudtak alkotni, akiket nem tartottak jelentősnek. Szárnyaltak a Magyar Televízió műsorkészítői is. Gondoljunk csak A Hét vagy a Panoráma adásaira. Jelenleg nincsenek a mi világunkban efféle átfogó társadalmi-gondolati hajtóerők. A média szereplői maguk kénytelenek megtalálni a tevékenységüket hergelő-irányító célokat, erőket. Keveseknek sikerül átlendülni a letargikus gépiességen, tradíciók kényszerpályáin. A 444.hu közéjük tartozik. Ráérzett, mert rá akart érezni, a civil, demokratikus társadalmi érzékenység hangütésére, amelynek rezgéshullámain, könnyed, magabiztos megszállottsággal küzd a politikai manipuláció kalózaival, tények és mélyről kibányászott összefüggések ritka kincsét hintve olvasóinak. És ennek szolgálatába állította audiovizuális anyagait is. Így ezen a portálon a cikkek és a videók szerves egységben működnek. Szinte észre sem vesszük, mikor olvasunk, és mikor nézünk valamit. Már csak azért sem, mert a szerkesztőség több tagja mindkét formában tevékenykedik. Nehéz nem végignézni Halász Júlia riportjait, portréit, Kiss Bence „vlogos” kommentfilmjeit, a „bedolgozók”, Boros Júlia, Herczeg Márk vagy Czinkóczi Sándor munkáit. Amiért most én is Ács Dániel videóit emelem ki, annak nem nagy népszerűségük az oka. Sok műfajon átívelő munkássága jól mutatja a portál szemléletmódját, energiaforrásait. Tavaly óriási visszhangot váltott ki háromrészes, félmilliót meghaladó nézettségű filmje a budapesti parkolási visszaélések maffiavilágáról. Sok korszerű képi eszközt bevetett benne, de a hatás az oknyomozó újságírói lendületben, alaposságban rejlett. Ácsnak volt ereje kikapirgálni a részleteket, rögzíteni, ami rögzíthető, majd izzasztóan türelmes szerkesztéssel követhetővé, plasztikussá tenni a feltárt mechanizmust. A profi dokumentumfilmezés mércéje alapján is rendkívüli teljesítmény kortárs témában. Ács Dániel, hol Botos Tamással, hol egyedül a többi műfajban is sokszor addig mocorog, forgolódik, amíg videókamerára nem akad egy tömeges megtekintést keltő kép vagy mondat. A tavalyi EP-választások idején egy szegény településen, Csenyétén kérdezgette az embereket jobbra-balra, aztán csak kikérdeződött belőlük valami ütős. – Én a Fideszre szavaztam. (…) Nem arra kellett? – szeppen meg egy megviselt asszony. Ács: – Ismer még más pártokat?” – Nem. (Nem csak ő képes persze ilyesmire, Nádasdy Ádám Kiss Bencének, Halász Júliának és Plankó Gergőnek lökte oda elhíresült mondatát: „Én csak egyszerű buzi vagyok, nem vagyok LMBTQ.”) A komment videó vagy tévés tárca is kedvelt műfaj. Készítője, narrátora televíziós és netes tudósításrészletek bejátszásaival tár fel személyes (olykor nyíltan ironikus) hangon egy eseménysort, folyamatot. Itt a döntő mozzanat a válogatás és a szerkesztés. Ács Dániel április 15-i anyagában a koronavírussal kapcsolatos kormányzati manőverekkel, a migráció, Soros és a járvány propagandisztikus összekapcsolásával foglalkozott. A felhatalmazási törvény vitájához érve két drámai, a hatalmi erőviszonyokat megrázóan modelláló bejátszást kínál nézőinek. Először Tóth Bertalan érzelmi hevességbe keseredett felszólalását láthatjuk, amely a végén már kétségbeesett könyörgés a kormányhoz egységért, emberi gesztusért. Majd jön a miniszterelnök reakciója: „Ezt a válságot önök nélkül is meg fogjuk oldani. (…) Mindegy, hogy az ellenzék mitől fél. Ez legyen az ő dolguk. Nekem 133 bátor ember kell. Az ország 133 legbátrabb embere. És azok önök, itt, a kormánypárti oldalon (…) ne rendüljenek meg, ne hátráljanak meg, ne bizonytalanodjanak el, bármit mondanak.” Nos, mi se hátráljunk meg. Bármit mondjanak, nézzük továbbra is a 444.hu videóit.

Burkoló klasszikusok

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:10

Fotó: Shutterstock
Könnyen lehet, hogy valamelyik párhuzamos univerzumban most épp könyveket árulok egy kisboltban válogatott vevőkörnek. Gyermekkori vágyam volt ez, miután rendre beleszerettem a masiniszta, útburkoló, targoncavezető és forgalmat irányító rendőr munkájába, majd el is vetettem azokat, vagy a család szelíd rávezetése miatt, vagy mert én jöttem rá, hogy túl sokat képzeltem bele a dologba. Legnehezebben az útburkolást engedtem el, mint tuti szakmát. Egyszerűen imádtam nézni, ahogyan a kiöntött, még meleg aszfaltot simítja el az úton, még mielőtt az úthenger rámenne, hogy készre döngölje. Térdelve dolgozott, és úgy egyengette maga előtt a fekete masszát, mintha hatalmas süteményt nyújtana ki. Ha reggel, iskolába menet aszfaltoztak valahol, akkor szinte biztos elkéstem, legyökereztem a járdán, és szívtam magamba a munkafolyamatot, a végén még beírás is lett a dologból. Persze nem az igazság került az ellenőrzőbe („Gyermekük pályaválasztás miatt nem érkezett meg időben”), hanem valami olyasmi, hogy sorozatos fegyelmezetlenség és feleselés, mert nyilván próbáltam tisztázni a történteket. Érvelni, hogy van ez is olyan fontos, mint a román óra. Például, hogy milyen jó az illata a friss aszfaltnak, édeskés, de mégis fanyar, és már a szaga is jelzi, hogy mikor kezd kötni, és akkor még gyorsabban kell dolgozni. A ráérős, lassú burkolónál nincs is rosszabb, megdermedt halmokat és teherautókba ragadt masszát hagy maga mögött, magyaráztam, aminek az lett az következménye, hogy egy ideig kíséretet kaptam, a szomszéd kissé stréber lányát, akit nem hatott meg a burkolás semmilyen romantikája, és útközben is a leckét ismételgette fennhangon. Akkor már sejtettem, hogy nem lesz könnyű a felnőtt világgal, ahol egy ilyen egyszerű dolgot sem lehet megértetni a magukat okosnak tartó tanárokkal, szülőkkel. Aztán az egyik tavaszi vakáció alatt, amit rendszerint Kolozsváron töltöttem, megjelent a házunk mellett egy standos. Forgalmas hely volt a sugárút, sok ember járt arra, ott állt az egyik legnagyobb élelmiszerbolt, a Sora is (persze csak épp azt nem lehetett kapni benne, amit az ember rendszerint megevett volna), tehát jól választotta ki magának a helyet a standos. Puhakötésű, vaskos könyveket pakolt ki, és délután négyig azokat árulta. Mindig ott voltam nyitáskor, amikor a pult alatti szekrényekből kipakolta a könyveket, vagy épp átvette a kit tudja honnan érkező frisseket. Szépen elrendezte, nekem akkor még úgy tűnt, hogy színek szerint, és várta a vevőket. Pár nap múlva bekönyörögtem magam a pult mögé. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtanuljam, mi hol van és azt is, hogy el tudjam dönteni, ki az, aki csak céltalanul nézelődik, és kiből tör majd ki a vásárló, aki a sok tapogatás, lapozgatás, szagolgatás után végül a pénztárcájáért nyúl. Román könyvek voltak, bonyolult nevű szerzők, igazából úgy pakoltam őket ide-oda, mint anyám munkahelyén a még furább nevű gyógyszereket, kenőcsöket és tinktúrákat, de azzal a meggyőződéssel, hogy a könyvek tartósabb gyógyírt nyújtanak minden emberi nyavalyára. Irodalmat árult a román boltos, veretes román szerzőket és klasszikusokat, a diktatúra nem nagyon ismerte és tűrte a ponyvát, meg hát azokért, most már tudom, fizetni is kellett volna, kőkemény valutába kerültek volna a jogok, így viszont maradtak az ártalmatlan és olcsó örökzöldek: a világirodalom alapvetései. Ma felkopna az álla annak, akinek belőlük kellene megélnie, a sok Zolából és Dumas-ból, Eminescuból és Rebreanuból (vö. Petőfi és Krúdy), semmi gyilkosság, semmi félmeztelen nő a borítón. (Máig előttem vannak a kilencvenes évek, a nagy felszabadulás ízléstelen borítói, amelyek hasonló elemekkel operáltak.) Az én boltosom viszont láthatóan nem törődött ezzel, nem aggódott az egzisztenciája miatt, és láthatóan büszke volt a munkájára, amely gyorsan átragadt rám is. Nem rémlik, hogy bármiről beszéltünk volna, az én gyatra román nyelvtudásom eleve csak tőmondatokat engedett, a dadogás meg azokból is kihajított párat, szóval könnyen lehet, hogy a köszönésen kívül nem is szóltunk egymáshoz. De már az első pillanattól összekötött bennünket valami. Például az, ahogyan  a könyvvel bántunk. Sosem dobtuk, sosem huzigáltuk ide-oda a fémpulton. Nem áruként bántunk vele, hanem mintha érzékeny élőlény volna, aki sosem panaszkodik ugyan, de minden sérelmet megjegyez, és szemrehányó némasággal tiltakozik az illetlen bánásmód miatt. És még a tekintetre emlékszem. Amikor a román boltossal összenéztünk. Ez akkor történt, amikor valaki elégedetten, nem ritkán több könyvvel távozott. Amikor tudtuk, hogy nem eladtunk valamit, hanem otthont találtunk neki: egy igazi olvasót. Nem csoda, ha év végén már saját pultról álmodoztam, csupa olyan könyvvel, amely mind személyes ismerősöm és amelynek, nekem kell biztonságos helyet találni. A burkoló lassan kikopott belőlem, ma már inkább magamban káromkodom, ha épp a megszokott útvonalamon tartanak fel a túl körülményes melósok. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az egyik boldog énem nem írja, hanem árulja a könyveket valahol, ahol nem tudtak lebeszélni róla.