Előfizetés

„Még Burgundiánál is jobb”

Doros Judit
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:12

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Az egri borvidék változik, érzékenyebben reagál a piacra, követi a trendeket. Az egri borvidék nem változik, vagy legalábbis jobban tenné, ha nem változna. A két, markáns, egymással kiegyezni nehezen tudó vélemény jól jellemzi az ország egyik legérdekesebb borvidékének összetett arculatát, borkészítési filozó­fiájának megosztottságát. Bikavér vagy csillag, testes borok továbbra is vagy szűkített választék – ki éli túl, kinek éri meg?
Az egri borvidék változik, érzékenyebben reagál a piacra, követi a trendeket, szűkíti a fajtaválasztékot, hogy értelmezhetőbb legyen a fogyasztók számára. Az egri borvidék nem változik, vagy legalábbis jobban tenné, ha nem változna, és a hagyományaira alapozva továbbra is a nagy testű, hosszan érlelhető borokat részesítené előnyben – íme két, markánsan ellentmondó vélemény, amely jól jellemzi az ország egyik legérdekesebb borvidékének összetett arculatát, borkészítési filozófiájának megosztottságát. Caroline Gilby (Master Of Wine) egy egri borkonferencián mesélt nemrégiben arról, mennyire nehéz a magyar borokat eladni a külföldi pia­cokon, hiszen gyakran már a fajták nevét is bonyolult lefordítani. Arra is felhívta a figyelmet, hogy kiváló bort készíteni nem elég, legalább annyit kellene költeni marketingre, mint az új hordókra vagy a szőlőültetvényre: márpedig szavai szerint az állam senki helyett nem fogja elvégezni ezt a munkát, ezt az adott térség szereplőinek kell megten­niük.­ Azt pedig ugyanitt az egyik nagy hazai borforgalmazó, a Bortársaság képviselője tette hozzá: az utóbbi évek tapasztalatai szerint a vásárlók már nem töltenek el órákat a polcok között bolyongva, borokat válogatva, gondosan elolvasva a címkéket, tanulmányozva fajtákat és évjáratokat: gyors információkat és könnyen értelmezhető borokat akarnak. A testes borok helyett pedig – főként a fiatalabb fogyasztók körében – mind népszerűbbek a hordót nem látott, reduktív, illatos fajták, az Irsai Olivér és a sauvignon blanc: ezeket könnyen felismerik, ami siker­élményt okoz, és így legközelebb is ezekhez a fajtákhoz nyúlnak először.

Érdekek összehangolása

A borfogyasztás – egy felívelő szakasz után – az utóbbi időben csökkenni kezdett a kézműves sörök és habzóborok térhódítása miatt. Ez számokban is igazolható, akár az egri borvidékre vetítve: tíz-tizenkét évvel ezelőtt az egri hegyközség még 12 ezer tagot számlált, ma ez a szám 3000. Ezer négyzetméteres szőlőbirtok felett kötelező a hegyközségi tagság, azalatt csak azoknak kell regisztrálniuk, akik értékesítik a szőlőjüket. Míg korábban 6049 hektár volt a borvidék összterülete, ez mára 5000 hektárra csökkent, köszönhetően a 2009–2012 közötti időszaknak, amikor uniós támogatást kaptak a szőlőjüket kivágó gazdák. „A szőlőművelésből manapság keserves megélni, noha akár több fiatal is szívesen képzelné el ebben az ágazatban a jövőjét. Az azonban elképesztő, hogy 2020-ban egy 20-30 hektáros ültetvényből nem tud megélni egy család, mert a szőlő ára folyamatosan csökken vagy stagnál, miközben minden más – vegyszerek, traktor, hordó, munkaerő – ára emelkedik” – panaszkodott az egyik hegyközségi tag. Hozzátette: a 2000-es évek elején az akkor még működő Egervin (az Egri Borkombinát utódcége – a szerk.) és az Egri Csillagok Zrt. mint két nagy felvásárló versengett a szőlőért, miközben ott álltak a domboknál a cseh kamionok is, hogy kivigyék a gyümölcsöt. Húsz éve 170 forint volt egy kiló cabernet franc, ma örül egy termelő, ha 120 forintot kap ugyanezért – és közben eltelt két évtized, és mindennek az ára a többszörösére emelkedett – dohogott. Más szemmel látja a borvidéket egy nagy cég vezetője: Pál Sándor, az Egri Csillag Zrt. vezérigazgatója, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának alelnöke szerint ez a borvidék fejlődő pályán van. Az ellentmondások egy részét az okozhatja, hogy sokféle érdeket kell összehangolni a pár hektáros kézműves borkészítőétől az olyan nagy borászatokéig, mint amilyen az Ostoros-Novaj Zrt. vagy épp a Juhászvin. Kézzelfogható és jó irányt mutató változásnak értékelte, hogy a korábban oly „hírhedt” Szépasszonyvölgy az utóbbi időben átalakult, neves borászatok nyitottak itt pincéket, védjeggyel minősítik az igényes vendéglátókat. A piacnak való megfelelés azonban, mint mondta, már csak azért sem könnyű, mert az ültetvényeket nem lehet egyik napról a másikra átállítani, pedig sok esetben ezt kellene tenni: hiába jól terem Egerben például a Blauburger, ha nincs rá kereslet. Épp ezért egyfajta sikertörténetnek nevezte az egyre nagyobb teret hódító egri csillagot, amelyet mint új brandet az egri bikavér párjaként, fehér házasításként fogalmaztak meg közel egy évtizede a fiatalabb generá­ciót képviselő egri borászok

Hisznek a bikavérben

Dula Bence tiszteletbeli örökös egri hegybíró szerint azonban igazából nincs új a nap alatt, és bőven elegendő lenne az egri borvidéken, ha a hagyományokat tisztelve és valós szaktudással felszerelkezve, tiszta pincében, gondos odafigyeléssel alkotná meg mindenki a maga borait, legyenek azok fehérek vagy vörösek, fajtaborok vagy házasítások. „A közel egy évtizede kitalált egri csillag valójában reinkarnáció, nem egy új márka, de sikeres, csak a mostani világban, ahol folyton valamilyen újdonsággal kell előállni, hogy elérjük a fogyasztók ingerküszöbét és mozogjon a piac, a múltat már nem annyira sikkes kommunikálni” – mondta. Szavai szerint a huszadik század elejétől, vagyis az első igazi bikavéreket az 1910-es években megalkotó Grőber Jenő óta egészen a hetvenes évekig létezett az úgynevezett egri fehér, amely a mostani csillaghoz hasonlóan üde fehér házasítás volt, és mindig az adott évben legjobb minőséget hozó fajták adták az alapját. A ’60-as évek, majd később a rendszerváltás idején elinduló divatirányzatok aztán padlóra küldték, népszerűbbek lettek a fajtaborok, valaki inkább kért egy pesti vendéglőben innentől kezdve egy sauvignon blanc-t – szinte mindegy is, melyik termelőtől –, mint ezt a klasszikust. Ő továbbra is hisz a bikavérben, bár, mint mondja, meglehetősen indulatossá válik, amikor ennek lebutított változatát látja viszont a polcokon, négyszáz forint alatti áron, hungarikumként megjelölve, vagy amikor nagy termelői kapacitásokkal rendelkező, tucatborgyártók alacsony presztízsű olasz folyóborral keverve adják el ilyen néven a minőségi egri szőlőt csak nyomokban tartalmazó „lőrét”. Ezek mind ártanak annak a rengeteg munkának, időnek és pénznek, amit azok az egri borászok áldoznak a bikavérre, akik valóban méltó követei ennek a márkának. Hozzátette: már a kilencvenes évek elején vitája volt Gál Tiborral (a közismert egri borász 2005-ben autóbalesetben vesztette életét a Dél-afrikai Köztársaságban, ahol egy szőlőbirtok szakmai vezetőjeként dolgozott) arról, hogy három-négy valódi húzónév kellene a borvidéknek, vagy inkább sok, tisztességesen dolgozó és kiváló minőséget produkáló vállalkozás: ő maga ez utóbbinak a híve, még ha ez kevésbé látványos, marketinget teremtő erő is. Szavai szerint a természetföldrajzi adottságok és a tradí­ciók miatt a borkultúrával rendelkező igényes borfogyasztók elvárják a karakteres „egries” megjelenést az egri boroktól, azt azonban hangsúlyozta, hogy gyorstalpalón végzett szőlészek és borászok ne akarják megszabni a borvidék arculatát, a minőség helyett a marketingre helyezve a hangsúlyt. „El kellene fogadni végre, hogy Eger a nagy, testes, hosszan érlelhető borok igazi otthona, ahol persze emellett lehet könnyű fehéreket, rozékat meg sillereket is készíteni, de az »egri vörösbor« továbbra is egy klasszikus, szerethető, valódi márka kell legyen, ez lenne a fő cél, amiért az egri szőlészeknek, borászoknak sokat kellene tenniük, legfőképpen összefogva.

A piac vezet

Hogy mennyire nem a generációk közötti felfogásbeli különbség okozza a borkészítési filozófiák egymásnak feszülését, azt jól jellemzi az Egri Borműhely két évvel ezelőtti megalakulása: ennek a kezdetekkor tíz, meghatározó borászat volt a tagja, köztük fiatal és idősebb borászok, pár hektáros borászatok és milliós palackszámot előállító nagy cégek. Mára kilencen maradtak, miután az Egri Csillagok Zrt. kilépett a társulásból. A céljuk a kezdetektől fogva az volt, hogy egységes borvidéki kommunikációval lépjenek fel, és megalkossák az úgynevezett egri palackot, amellyel a fiatal borfogyasztók figyelmét is szeretnék felkelteni. Bolyki János, a műhely egyik tagja szerint manapság nem lehet nem reagálni a változásokra, hiszen ha nem veszik figyelembe, milyen borokat szeretnek a fogyasztók, akkor készíthetnek bármilyen szuper, testes vörös házasítást nagy tételben, az a nyakukon marad. Megvan a helyük az ilyen tételeknek is, maguk is készítenek Grand Superior borokat, de a vendégek zöme a könnyedebb vörösek és fehérek irányába mozdult el – vélekedett. A szintén műhelytag St. Andrea Borászatot képviselő Lőrincz György szerint a világ folyton változik, és ehhez alkalmazkodni kell. „A rendszerváltás óta nem változtattunk oly mértékben, mint kellett volna, talán azért, mert az ember egy picit mindig fél az újtól, és azt hiszi, ha ragaszkodik a régihez, és csak egy kicsit változtat, akkor minden jó lesz. De nem lesz az, és ha nem tudunk gyorsan reagálni, dönteni, lomhák vagyunk, és nem fektetünk bele pénzt és energiát, a borvidék jövőképe sem fog kifényesedni” – mondta. Márpedig Egerben rendkívüli lehetőségek rejlenek – tette hozzá –, hiszen adottsága, területe és történelmi arculata még Burgundiánál is jobb, más kérdés, hogy ezt mennyire sikerül kiaknázni. Szavai szerint beszédes adat, hogy a St. Andrea Borászat megalakulásának első tíz évében, 2002 és 2012 között ők maguk annyi pénzt fordítottak a borászat marketingjére, mint a hegyközség az egész borvidékére, és ez az arány azóta még inkább eltolódott a cég javára. Lőrincz György nem tagadja: azok közé tartozik, akik szerint az egri borvidéknek a két, rá jellemző, különleges házasításra, vagyis a bikavérre és a csillagra kellene koncentrálnia, és eközben arra törekedni, hogy ne csak a csúcskategóriás, hanem az alapborok is nagyon finomak legyenek. A koronavírus, szavai szerint, rendezett egy kis „ámokfutást”: azok, akik eddig sem álltak elég stabil lábakon, most megrogytak, és ez okoz majd némi átrendeződést a borvidéken. Akadnak olyan, 10-15 éve még neves borászatoknak számító vállalkozások, amelyek már most visszafogottan működnek, sokan pedig a szőlőültetvények eladásán gondolkodnak. Arra a kérdésre, hogy ezekre a területekre vajon érdeklődnek-e külföldi befektetők, úgy válaszolt: egyelőre ennek nem látni jelét, noha örülni kellene egy ilyen változásnak, mert a borvidék reputációját mindenképp növelné a megjelenésük.

Mérgező hatalmi szerepek: hol húzódik a még tolerálható túlkapás és a bűnelkövetés közti határvonal?

Csejtei Orsolya F. Szabó Kata
Publikálás dátuma
2020.07.26. 08:08

Fotó: Balogh Zoltán / MTI
Úgy megütött a biztonsági őr a Nyugati pályaudvaron egy idősebb férfit, hogy megtántorodott, majd elveszítette az egyensúlyát; kicsivel később pedig a társán taszajtott egy akkorát, hogy az ráesett a már földön heverő, tehetetlen emberre. A hatalmi szakmák által elkövetett visszaélések és túlkapások, illetve a kényszeresen hierarchizáló hivatali erődemonstráció csak nem akar kikopni a kultúránkból, sőt mintha épp hogy újra erőre kapna mostanság.
Bár Philip Zimbardo pszichológus-szociológus stanfordi börtönkísérletéről kiderült, hogy némi manipuláció hatására született meg az eredménye – vagyis a modellezett börtönszituációban az őrszerepben lévőket keményebb viselkedésre ösztönözték a pszichológusok a rabszerepbe bújt résztvevőkkel szemben –, azzal a tézissel lényegében továbbra sem vitatkozik senki, hogy a hatalmi alá-fölérendeltség mindenki lelkét megmérgezi. A University of Denver pszichológiaprofesszora, Dacher Keltner ezzel némiképp összefüggésben állítja egy tanulmányában, hogy a hatalom megléte, egy jól működő demokráciában például, nem jelent szükségszerűen hie­rarchizáltságot is. Szerinte ideális körülmények között az ember a szociális intelligenciája, empátiakészsége és vezetői erényeinek köszönhetően kellene, hogy bármiféle hatalom birtokába jusson. Azért, mert képes rá, hogy értékrendet és másokat képviseljen vagy másokkal jót tegyen, és nem pedig azért, hogy a hatalmát fitogtatva brutálisan és könyörtelenül járjon el. Persze azt is hozzáteszi, az emberi természetből alapvetően adódik, hogy minél masszívabbnak érzi valaki a hatalmát, annál inkább kezdenek tompulni az erényei. Keltner szerint egyszerűen nem vagyunk képesek ellenállni a hatalom kísértéseinek. Ha viszont az ember, nagy általánosságban, nyilván néhány kivétellel, ilyennek mondható, akkor nincs más lehetőség a hatalom kordában tartására, mint a szabályozottság, az intézményesített átláthatóság és ellenőrizhetőség, valamint a nyitottság a visszacsatolásra. A kölni egyetem szociálpszichológus professzora, Joris Lammers a fentie­ket eggyel egyszerűbben fogalmazza meg: szerinte a hatalommal való visszaélés elleni leghatékonyabb eszköz maga a demokrácia. A hatalomnak, hogy ne szabaduljon el, egyfelől szüksége van legitimációra, másfelől ellenőrzésre. Jó, ha aki birtokolja, tisztában van vele, hogy mások szavaztak neki bizalmat, ami ha megrendül, jön a „népi ítélőszék”, és visszavesz minden ráruházott jogosultságot. Egy másik szaktekintély, Susan Fiske, a Princeton Egyetem pszichológusa szerint azért nagyon fontos, hogy az átláthatóság és az ellenőrizhetőség meglegyen, mert a hatalom természetéhez tartozik, hogy növeli a személyes cselekvési szabadságot, a motivációt, nem utolsósorban pedig a társadalmi státuszt. Ahogyan Rudas János szociálpszichológus egy itt, a Népszavában megjelent interjúban utalt rá, különösen kapóra jön bárminemű hatalom egy olyan társadalomban, amelyben „a társadalmi csoportok kasztrendszerszerűen vannak elzárva egymástól”, és a társadalmi mobilitás minimumra csökkenése miatt kevés az esély, hogy valaki átkerüljön egyik csoportból egy másikba. Kompenzáló erőfitogtatás Ezzel a gondolattal nagyjából el is érkeztünk ahhoz a helyzethez, amelyben egy biztonsági őr úgy gondolhatja, nyugodt lelkiismerettel megütheti és fellökheti a Nyugati pályaudvaron akármit is csináló vagy nem csináló embert, majd mintha mi sem történt volna, továbbsétálhat. „Nyilván minél centralizáltabb egy hatalmi rendszer fent – mondja Kálid Igor szociálpszichológus –, annál több lehetőség van a visszaélésre lent. Minél inkább azt látja az egyszeri biztonsági őr – de ugyanígy működött a kommunizmusban a házmester is –, hogy akinek a kezében hatalom van, az dirigál, irányít, akár gondolatokat is, ítél és kegyelmez, illetve, hogy következmények nélküli minden túlkapása, annál inkább hiszi azt, hogy az ölébe pottyant hatalom valamiféle igazságosztó erő. Amelyben az alapos agymosással a fejekbe vetített cél olykor bizony szentesíti az eszközt. Közhely, hogy Magyarország ház­mes­ter­­ország, azt gondolom, ez nem magyar specifikum, sokkal inkább a totalitárius vagy afelé haladó társadalmak sajátja. Kompenzáció és erőfitogtatás zajlik, ami látszatra és belülről megélve emeli a társadalmi státuszt. Durva hasonlat, de kicsit olyan ez, mint amikor a szegénytelepről kiszabadult munkanélküli fiatal roma srác luxusautó előtt pózolva fotózkodik, majd tolja fel a közösségi oldalra, afféle önlegitimációként. Azt kommunikálva, hogy több vagyok annál, aki valójában vagyok. A hatalommal bíró emberek hajlamosak túlbecsülni a képességeiket, nagyobb kockázatot vállalni, illetve más nézeteket és más embereket figyelmen kívül hagyni. Nehogy megrendüljön az illúzió!” – véli a szakember. A már említett Rudas János-interjúban a szociálpszichológus azt is mondja, hogy a pszichológiai és kultúrantropológiai tapasztalatok szerint adott kultúrához tartozó érték-, norma- és viselkedésrendszer mozdulása nagyon-nagyon lassú és nehézkes. A rangkórság, a házasodási szokások, a dörgölőzés, a ravaszkodás, a gazsulálás, a csókosok helyzetbe hozása, a karizmatikus vezető iránti rajongás, a teljes alárendelődés a dualizmus korában éppoly gyakori és általános jelenség volt, mint manapság. Egészen pontosan úgy fogalmaz, hogy „a népesség jelentős része beszorult egy alárendelődő, autonómiahiányos sorsba, ami nehezen változtatható”. Főleg úgy, hogy szándék is csak ideig-óráig volt meg rá a rendszerváltás óta eltelt 30 évben. Strici vagy fegyveres őr Csoportosan és felfegyverkezve elkövetett garázdaság, súlyos testi sértés kísérlete és más bűncselekmények miatt vádat emelt az ügyészség négy biztonsági őr ellen, akik gázriasztó fegyverrel és vascsővel támadtak egy társaságra; egy német autógyár 57 éves vezető menedzserét verték meg biztonsági őrök a VII. kerületi bulinegyed egyik étterménél, annyira, hogy az arccsontja eltört; három biztonsági alkalmazott egy 15 éves fiút bántalmazott egy szórakozóhelyen… – különösebben keresgélni sem kell, hogy az ember ilyen és ehhez hasonló hírekbe botoljon a világhálón az elmúlt egy-két év merítésében. De nemcsak az elmúlt egy-két évről van szó. Irk Ferenc, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos tanácsadója a hatalommal és az erőfölénnyel való visszaélés kriminológiai vonatkozásait vizsgálta egy tanulmányában, melyben többek között arra is kitért, hogy a jelenségre afféle „haladó hagyományként” tekint a kriminológiai történetírás. Vagyis, hogy „nélküle az ókori civilizációk imperiális harcai csakúgy elképzelhetetlenek, mint a későbbiek­ben az iparosodás vagy napjaink világrendje. Abban az esetben széles körben tolerált tevékenység, ha bizonyos játékszabályok betartásával zajlik. A szabályok, elvárások megalkotásában és működtetésében kulturális hagyományok éppúgy szerepet játszanak, mint (a jórészt ezekre alapozódó) morális és jogi normák”. No de akkor hol húzódik a még tolerálható túlkapás és a bűnelkövetés közti határvonal? És mit kezdjünk a büntetéssel nem sújtható, például munkahelyi erőfitogtatással és azok elkövetőivel? Irk Ferenc szerint akkor is messze járunk az igazságtól, ha némiképp elbagatellizálva a helyzet komolyságát, azt mondjuk, „hogy manapság az erőfölénnyel való visszaélés, következményeit tekintve, meg sem közelíti, mondjuk, az ókor vagy a középkor nagyurainak ténykedését. És akkor sem jutunk közelebb a valósághoz, ha a jelenségkört elbulvárosítva horrorisztikus helyzetábrázolásba bonyolódunk”. Egy biztos, míg a statisztikák szerint az utóbbi időben egyre kevesebben akarnak például rendőrnek állni, a feketén is működő őrző-védő szakma egyre jobban virágzik. Ha egy romatelepen megkérdezzük a gyerekeket, mik szeretnének lenni, ha felnőnek – mesélte nemrégiben egy borsodi, mélyszegénységgel küzdő, faluszélen ténykedő szociális munkás –, a fiúk szinte kivétel nélkül azt felelik: strici, bokszoló vagy fegyveres őr. Esetleg rendőr… 
Fegyverrel az iskolában  „Csak a legvégső esetben” használhatnak kényszerítő eszközöket, gumibotot, gáz­sprayt, bilincset az iskolaőrök, akik szeptemberben kezdik meg munkájukat, jelen állás szerint közel 500 magyar iskolában. Miközben mi még csak találgatjuk, hogy milyen hatással lehet egy gyerekekkel teli intézmény mindennapjaira egy felfegyverzett egyenruhás, az USA-ban több évtizedes tapasztalatok után egyre több városban döntenek úgy a tankerületek, hogy megszakítják az együttműködést a helyi rendőrséggel. Ott ugyanis a helyi rendőrségek látják el az iskolai „rendfenntartói” feladatokat is. Míg Magyarországon főleg a tantermi, diákok és tanárok között az utóbbiak kárára kialakuló atrocitásokkal indokolják a rendszer bevezetését, Amerikában a tragikus iskolai lövöldözések, fegyveres erőszak megfékezését várták tőle. Ebben viszont az elmúlt évek statisztikái szerint kevés sikert értek el, sőt az iskolai erőszak megfékezését kutatók szerint semmi bizonyíték nincs arra, hogy csökkentek volna az esetszámok. Az iskolarendőrök leginkább a szülők és a személyzet biztonságérzetére hatottak pozitívan, de a hatás a diákok esetében már nem ilyen egyértelmű, sőt az ő megítélésük vegyes a témáról. Mint arra civil jogvédő szervezetek rámutattak, a rendőri jelenlét az oktatási intézmények fekete diákjait érinti leginkább, ők jóval nagyobb arányban kerülnek az igazságszolgáltatás rendszerébe már iskolásként, mint korábban. A George Floyd-gyilkosság nyomán elindult mozgalmak hatására Minneapolis, Portland, Seattle, Denver, Oakland után Chicagóban és New Yorkban is gondolkoznak az iskolaőri rendszer megszüntetésén. A támogatók és ellenzők közötti vita viszont még távolról sem zárult le. Ez a vita nálunk még csak most kezdődik – az iskolaőrség ellenzői szerint az iskolai konfliktusokra elsősorban pedagógiai válaszokat kell adni, szerintük inkább több oktatási, szociális és gyermekvédelmi szakemberre, prevenciós programokra lenne szükség, az erőszakot ugyanis inkább megelőzni kellene, mint utólag beavatkozni.

Heti abszurd: A magyar ráció nevében

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.07.26. 07:49

Centralizálás és racionalizálás, ez a kormány két pillérszava, melyre politikáját építi. (Utóbbi esetében a kabinet nem ragad le az elsődleges jelentésnél – lásd észszerűsítés –, inkább másodlagos tartalmáért ég, ami egyfajta pénzügyi hatékonyságnövelésként írható le.) A szószeretet oka pedig nem az, hogy két latinból átmentett kifejezésről van szó, és a hatalom csillapíthatatlanul szomjazza az antik kultúrát, sokkal inkább az, hogy e két betűsor adja ki a harmadikat, ami véletlenül szintén az ókorból ívelt át: a profitot. Eredetiben még profectus, de ahogy sűrűsödött a szókép, úgy változott jelentése is, a siker/előrehaladás helyett a köznyelv tiszta jövedelemként/haszonként kódolta. És ebben a formájában mindent felülír, legyen szó uniós pénzről, idős emberekről vagy vasúti átjáróról. Persze ha már szóba került a közösségi forrás, akkor farizeus tempó lenne nem ideírni, hogy a maximalizálás – tök mindegy, hogy politikai vagy gazdasági haszonról van szó – uniós népszokás. Noha rendre felhorgadnak tagállami prominensek a honi demokratikus intézményrendszer gyalázatos állapotát látva, és ígérik, hogy EU-s dotáció akkor, és csakis akkor adatik a jövőben, ha a magyar kormány kikalapálja a behorpadt jogállamot, most az uniós gazdasági mentőcsomag elfogadásakor senki nem forszírozta, hogy a pénzosztást a jogállami normák betartásához kössék. Hiszen minden döntéshozó miniszterelnök egy célra fókuszál: a saját újraválasztására. Ehhez pedig a lehető leggyorsabban a lehető legimpozánsabb summával kell hazamennie. Ha a pénz megszerzésének ára az, hogy az autoriter Orbán-rezsimnek is csurranjon, hát csurranjon. Az persze más kérdés, hogy az unió törvényhozása hajlandó-e szentesíteni a szavazatmaximalizáló hozzáállást, legalábbis az Euró­pai Parlament számos képviselője azt ígéri: harcra készül. Persze ők könnyen engedik szabadon eszméiket, újraválasztásuk nem függ közvetlenül az otthoni politikai eredményektől, merhetnek haragosak lenni. De álszent gyakorlat ide-vagy oda, az eredmény mégis az, hogy Orbán Viktor rengeteg pénz ígéretét hozhatta haza, amit centralizáltan és racionálisan oszthat el – szigorúan baráti alapon. És ugyanezt a két elvet tartja szem előtt a kormányzat, amikor átalakítja/bővíti az idősotthonok rendszerét. Hogy lépni kell, nem kérdés, több tízezer nyugdíjas zsúfolódott össze a várólistákon, türelmetlenül topogva, hogy helyet kapjon egy ilyen idősellátó intézményben. A kabinet megoldási ötlete azonban visszás. Emlékeztetőül: az állami gondozásban élő gyerekek esetében a végrehajtó hatalom ráébredt, a szakmának igaza van, azaz nem a lehető legjobb, ha ezeket a lányokat és fiúkat tömegével szuszakolják nagy-nagy intézményekbe, talán jobb életminőséget és -lehetőséget biztosít, ha nevelőszülőkhöz adják őket. A kiüresedő épületeket azonban nem hagyná parlagon az állam, idősekkel népesítené be. Holott, ha valamit drámaian egyértelművé tett a koronavírus-járvány, az az, hogy az idősotthonok – függetlenül attól, hogy állami vagy önkormányzati, netán ma­gán­fenntartásúak – nagyon gyorsan egyetlen járványkatlanná változhatnak. De a centralizáció elve azt diktálja, hogy az államnak könnyebb így kézben tartania az idősgondozást, és racionálisabb is így, hiszen kevesebb beszerzést kell mutyialapon menedzselni. Nem beszélve ar­ról a morbid gondolatról, hogy egy, a kaszát két kézre markoló vírus borzasztó rentábilis: csökkenti az egészségügyi, a szociális és a nyugdíjkiadásokat egy­aránt. Márpedig ennek a pénznek mindig kerül helye. Például, ha Mészáros Lőrinc építkezik. Márpedig mindig építkezik. Hogy drágán, az már nem hír – de azért írjuk ide: Pusztaszabolcsnál összesen 27,9 kilométernyi sínt korszerűsít 87,5 milliárd forintért, azaz mintegy 3,1 milliárdot kér kilométerenként –, miközben egy hasonló lengyel produkció harmadából megoldja ugyanezt. De a centralizáció miatt teheti, Mészáros Lőrinc az óriáspók a közbeszerzési háló közepén. És ez a racionális pók a fillérre is lecsap – például a vasútépítés egyik legköltségesebb elemét (már a kanyargó sínhez képest), az átjárót is kisebbre spórolja. Hét méterről 6-ra kurtítván. Márpedig így két busz sem képes eloldalazni egymás mellett biztonságosan, nem véletlen, hogy a nemzeti közlekedési hatóság balesetveszélyesnek nyilvánította, és nem is enged megnyitni egy átkelőt. Ezzel lényegében sikerült kettévágni a várost. Az összeszűkült átjáró sem jelentett volna gondot, ha érvényben marad az eredeti projekt, ami aluljáróval is számolt. Csakhogy az eredeti terveket kimiskárolták, kikerültek belőle az ilyen életkönnyítő luxuselemek, hiszen ha meg kell építeni egy aluljárót, szelídül a haszon, sérül a ráció, és az megengedhetetlen.