Előfizetés

Száz bátor

Szégyellje magát, Magyarországon ön nem tud megnevezni egyetlen olyan szegmenst sem a médiában, ahol ne kormányellenes médium lenne a vezető – hazudta Szijjártó Péter külügyminiszter az őt a szabad sajtó eltiprásáról kérdező Reuters-tudósítónak. Majd hozzátette: nálunk az újságírók megírhatnak bármit, tehát sajtószabadság van. Miközben egyrészt nem írhatnak meg (nem az Index-címlapért tetszettek bejelentkezni véletlenül?), másrészt a sokszínű és pártatlan tájékoztatás nem az újságírónak jár, hanem az állampolgárnak – azzal, hogy elfogy a választék, önmagában is súlyosan sérülnek az alapvető jogaink. Megyei lapja csak a kormányoldalnak van – így a közéleti napilapok mezőnyében húsz NER-közlöny áll szemben az egy Népszavával –, mint ahogy országosan fogható rádiója is. A nagy tévék közül az „állami” és a TV2 a Fideszé, együttesen jóval több embert érnek el, mint az RTL Klub. Egyedül az online sajtóban volt kiegyensúlyozott a verseny, egészen a vezető hírportál kikényszerített öngyilkosságáig. A tények után beszélhetünk arról is, hogy kinek kellene szégyellnie magát. Az Index-kollektíva ki- és felállása nyomán nagyon is sokaknak. A saját maguk és az alkotmány kiheréléséhez asszisztáló alkotmánybíróknak, a közmédia kollaboránsainak, az ombudsmanok helyére ültetett álbiztosoknak, az egyetemi autonómia fölszámolását lapítva tűrő professzoroknak, az akadémikusoknak (stb.) – ők együttvéve sem mutattak föl annyi kurázsit, mint az indexesek, pedig nekik sem került volna többe. Az egyre nyomasztóbb rendszer kivárásokból és megalkuvásokból épül. A kondicionálás hatékony: a hatalom rosszul tűri, ha valaki nem hagyja magát, nyilván ezúttal is megpróbál bosszút állni, példát statuálni – már pénteken hallottunk olyan potenciális médiabefektetőről, akinél beindult a megfélemlítés. De bárhogy is alakul, mostantól nem csak a volt és jövendő laphalálok járnak majd a fejünkben, hanem az is, hogy Orbán Viktor végre megnyugodhatna: a 133 bátor emberből, akit keresett, százat már megtalált.

Párhuzamos világok

Jópofa ez a magyar miniszterelnök, mindig olyanokat mond, hogy van min csámcsogni hetekig. Közben elhisszük, hogy a kormánypropaganda ellenére Orbán Viktor műanyag karddal ment ki a múlt héten Brüsszelbe, ahonnan döntetlennel tért meg. A NER tíz éve után is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez a döntetlen a „konszenzusos diplomácia” következménye. Sőt még azt is bevesszük, hogy valójában deresre akarják húzni a magyar miniszterelnököt. Csak még nem tudják, ki, mikor és hogyan. De a jogállamisági kritériumok ajtaját kinyitották, amit már nem lehet becsukni... Abban is konszenzus lehetett Brüsszelben, hogy az ajtó kitárásának felelősségét rátolják a „bevándorláspárti, Soros-kézben lévő” Európai Parlamentre. Ha nagy vehemenciával magyarázzák, azt is látjuk, hogy Orbán egyezséget kötött Merkel német kancellárral, aki viszont a magyar befektetéseit féltő német nagytőke kezében van. Pedig nekik igazán tudniuk kellene, hogy a tőke és az autoriter politikai rendszerek szövetsége hozhat ugyan anyagi sikert, de a vége e viszonynak nem szokott túl szép lenni. Ezért is lehetett és lett a liberális parlamenti demokrácia a tőke legkellemesebb ágyasa. Minden világos, csak a fejünk zúg. Abban nem vagyunk biztosak, hogy a Nyugat valóban megértette, amit a kormányfő már Budapesten nyilatkozott: „nem vagyok a régi, de néhány ilyen libernyákot, akikkel vitatkoznom kellett, azokat azért még elviszem a hátamon”. Nem a politikailag korrekt beszéd elleni küzdelemmel álcázott tahóságról beszélünk, hanem a tartalomról (Kálmán László nyelvész: a kormányfő ezennel a csőcselék legaljába sorolta be magát), amely egyetlen jelzőbe sűríti azt, ahogyan a magyar hatalom feje a Nyugat politikai kultúráját minősíti, s ami azt sugallja, hogy lépésnyire vagyunk az EU kifelé – Keletre – nyíló kapujától. Megértjük azt is, hogy a Nyugat nem tud mit kezdeni a magyar hatalommal. Le nem válthatja, mert mégis a fél ország szavazta kormányra többször is a tíz év alatt, s ha tetszik, ha nem, parlamenti jelenlétével az ellenzék is legitimálja a NER-t. Furcsa is volt hallgatni, hogyan dicsőül meg a sötétbe ugró Index-szerkesztőség gerince, miközben az ellenzék a Házban ücsörög, keseregve sanyarú sorsán, amelynek megint csendesebb visszhangja lesz a könnyű emlékezetű nyilvánosságban. Amely megint elvesztette a tájékozódás, a hatalom ellenőrzése jogának egy szeletét. Párhuzamos valóságokban bolyongunk, és ha mi sem ismerjük ki magunkat a saját földünkön, mit kezdjen, kezdhet velünk az ugyancsak bolyongó Nyugat? Ahol „a liberalizmus éppen akkor veszít a hiteléből, amikor az info- és biotechnológia összeolvadása hamarosan emberek milliárdjait taszítja ki a munkaerőpiacról, és aláássa a szabadságot és az egyenlőséget is”. Ahol a „big data algoritmusai digitális diktatúrákat hozhatnak létre, amelyekben a hatalom egy parányi elit kezében összpontosul, míg a többség sorsa nem is a kizsákmányolás lesz, hanem valami annál is rosszabb: a jelentéktelenség.” Yuval Noah Harari történészt idéztük. És – talán – a közeljövőt. 

A libernyákok hete

Azt állította Orbán Viktor (a Kossuth rádióban), hogy „Magyarországnak, nekem személyesen szerencsém van, mert én voltam katona, a fél életemet edzőtáborokban és öltözőkben töltöttem el. És nem vagyok a régi, de néhány ilyen libernyákot, akikkel vitatkozni kellett, azokat azért még elviszem a hátamon”. Ezzel szemben a tény az, hogy a miniszterelnök nem tölthette el a fél életét edzőtáborokban és öltözőkben, hiszen több mint a fél életét már a politikában élte le. Az se biztos egyébként, hogy Magyarországnak szerencséje van, amiért ő teljesített katonai szolgálatot is. Nagy barátja, Donald Trump például nem volt katona, aztán Orbán szerint mégis milyen jó irányba vezeti Amerikát és a világot, ugye? A brüsszeli „libernyákok” pedig, akikkel vitatkoznia kellett, a holland Mark Rutte és a francia Emmanuel Macron ugyan valóban nem edzőtáborokban és kaszárnyákban élték le a fél életüket, de a hosszas tárgyalásokat azért láthatóan ők is jól bírják. Talán azért is, mert Rutte például rendszeresen biciklizve jár a munkahelyére, és mellesleg nem építtetett magának sem új miniszterelnöki munkahelyet, sem új házat, sem új stadiont, holott ő is tíz éve van hatalmon, mint Orbán Viktor. Viszont még mindig ugyanabban a lakásban lakik, amit az egyetem után vett magának harminc éve. Lúzer. Az ilyeneket a hátunkon elvisszük. Hova is? Azt is állította a miniszterelnök (ugyanott), hogy „a magyar és a lengyel erők Brüsszelnél megállították a liberális nemzetközi brigádok támadását”. Ezzel szemben a tény az, hogy nem állították le, csak egy kicsit lefékezték. A költségvetési és a helyreállítási támogatások kifizetését ugyanis az Európai Tanács a magyar és lengyel ellenkezés ellenére jogállami feltételek betartásához is kötötte, igaz, egyelőre nem dolgozták ki, hogyan, milyen szabályokkal. Az Európai Parlament ezért máris szigorításokat követelt, csak már a megváltozott hadihelyzetben, vagyis a „liberális nemzetközi brigádok” által elfoglalt politikai területen. Orbán pedig otthagyta a csatateret a liberálisoknak, és hazajött győzni. Azt állította továbbá Orbán Viktor (még Brüsszelben, a lengyel miniszterelnökkel tartott közös sajtótájékoztatóján), hogy „ha szorosan összefogunk, akkor nincsen olyan ellenség, aki sikeres lehetne ellenünk”. Ezzel szemben a tény az, hogy ellenség valóban nincsen, de a szövetségeseink mégiscsak áttörtek a magyar-lengyel védvonalon. Mindenesetre a miniszterelnök honlapjára föltett videón a magyar fordításban az Orbán által használt „enemy”, azaz ellenség helyett az ellenfél kifejezés hallható. Ne puhítsuk le már a vezénylő tábornok kemény szavait, ha kérhetem. Azt is állította a kormányfő (a Kossuth rádiós interjúban), hogy a bevándorláspárti országok azért gyűlölnek bennünket, mert nem engedjük, hogy a migrációs politikájuk érvényesüljön. Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Parlament már 2013-ban, jóval a menekültválság előtt elfogadta a magyar kormány antidemokratikus politikáját elítélő Tavares-jelentést. Akkor vajon miért gyűlölt minket az ellenség? 
Rutte nem építtetett magának sem új munkahelyet, sem új házat, sem új stadiont, holott ő is tíz éve van hatalmon, mint Orbán