Szégyellje magát, Magyarországon ön nem tud megnevezni egyetlen olyan szegmenst sem a médiában, ahol ne kormányellenes médium lenne a vezető – hazudta Szijjártó Péter külügyminiszter az őt a szabad sajtó eltiprásáról kérdező Reuters-tudósítónak. Majd hozzátette: nálunk az újságírók megírhatnak bármit, tehát sajtószabadság van. Miközben egyrészt nem írhatnak meg (nem az Index-címlapért tetszettek bejelentkezni véletlenül?), másrészt a sokszínű és pártatlan tájékoztatás nem az újságírónak jár, hanem az állampolgárnak – azzal, hogy elfogy a választék, önmagában is súlyosan sérülnek az alapvető jogaink.
Megyei lapja csak a kormányoldalnak van – így a közéleti napilapok mezőnyében húsz NER-közlöny áll szemben az egy Népszavával –, mint ahogy országosan fogható rádiója is. A nagy tévék közül az „állami” és a TV2 a Fideszé, együttesen jóval több embert érnek el, mint az RTL Klub. Egyedül az online sajtóban volt kiegyensúlyozott a verseny, egészen a vezető hírportál kikényszerített öngyilkosságáig.
A tények után beszélhetünk arról is, hogy kinek kellene szégyellnie magát. Az Index-kollektíva ki- és felállása nyomán nagyon is sokaknak. A saját maguk és az alkotmány kiheréléséhez asszisztáló alkotmánybíróknak, a közmédia kollaboránsainak, az ombudsmanok helyére ültetett álbiztosoknak, az egyetemi autonómia fölszámolását lapítva tűrő professzoroknak, az akadémikusoknak (stb.) – ők együttvéve sem mutattak föl annyi kurázsit, mint az indexesek, pedig nekik sem került volna többe.
Az egyre nyomasztóbb rendszer kivárásokból és megalkuvásokból épül. A kondicionálás hatékony: a hatalom rosszul tűri, ha valaki nem hagyja magát, nyilván ezúttal is megpróbál bosszút állni, példát statuálni – már pénteken hallottunk olyan potenciális médiabefektetőről, akinél beindult a megfélemlítés. De bárhogy is alakul, mostantól nem csak a volt és jövendő laphalálok járnak majd a fejünkben, hanem az is, hogy Orbán Viktor végre megnyugodhatna: a 133 bátor emberből, akit keresett, százat már megtalált.