Nyűg vagy lehetőség a lakás?

Harminc évvel ezelőtt, 1990-ben a közel 800 ezer budapesti lakás fele tanácsi bérlakás volt. Mára a mintegy 920 ezer fővárosi lakás kevesebb mint 5 százaléka, csupán 42 ezer maradt az önkormányzatok tulajdonában. A legtöbb önkormányzati lakással a XIII. kerület rendelkezik, de a teljes lakásállományon belül Józsefvárosban legmagasabb az arányuk, közel 10 százalék. Hogy jutottunk ide? A rendszerváltozáskor az állam kivonult a lakás-szektor finanszírozásából és érdemi szabályozásából egyaránt. A leromlott állapotú régi építésű bérházakban és lakótelepi épületekben megtestesülő tanácsi lakásvagyon anélkül került önkormányzati tulajdonba, hogy fenntartásához az állam forrást biztosított volna. A problémát az önkormányzatok úgy oldották meg, hogy gyors ütemben és nagy kedvezményekkel eladták a lakásokat a bérlőknek. Ez többnyire a bérlőknek is érdekük volt, főleg azoknak, akiknek korábban volt szerencséjük vagy összeköttetésük jó helyen és viszonylag jó minőségű épületben tanácsi lakáshoz jutni. Rosszul csak azok jártak, akik rossz állapotú, nagy felújítási igényű házban vették meg a lakásukat. A lakásprivatizációnak tehát erőteljes hatása volt az egyenlőtlenségek növekedésére. Mi az, ami mégis megmaradt önkormányzati lakásnak? A társasházzá alakított épületekben azok a lakások, amelyeket a bérlők még kedvezményes áron sem tudtak, vagy – elsősorban az idősek és egyedülállók – akartak megvenni. Józsefvárosban a megmaradt önkormányzati lakások harmada tartozik ebbe a csoportba. Teljes épületeket jellemzően négy okból tartottak meg az önkormányzatok saját tulajdonban. Ha az épület valamilyen fejlesztési területre esett, ahol később lebontották. Ha annyira rossz állapotú volt, hogy a szükséges felújításokat az újdonsült tulajdonosoknak esélyük se lett volna elvégezni. A Józsefvárosban az önkormányzati lakások közel fele nem komfortos, és rossz állapotuk miatt az előző önkormányzati vezetéstől megörökölt 4300 bérlakásból 860 üres. Budapesten a műemléki védelem alatt álló házakat sem engedték privatizálni. Végül lakásgazdálkodási okokból is megtartott néhány önkormányzat lakásokat – legyen miből adni a leginkább rászorulóknak. A nemzetközi tapasztalatok egyértelműek abban, hogy a városokban a lakhatás biztonságát, a hajléktalanság megelőzését legjobban egy érdemleges méretű köztulajdonú bérlakásrendszer, illetve egy szociális elemeket tartalmazó finanszírozási, szabályozási rendszer szolgálja. Ezzel szokták szembe szegezni, hogy nálunk nem érdekesek a nemzetközi tapasztalatok, mert a „magyar ember” jobban szereti a tulajdont, mint a bérlakást. Ez azonban korántsem „lelki beállítódás” kérdése, hanem a szabályozórendszeren múlik. Ha a támogatások révén úgy tud valaki tulajdonhoz jutni, hogy ráfordításai alig nagyobbak, mint ha lakást bérelne, akkor nyilván előnyben részesíti a tulajdont. A tulajdonszerzéshez kapcsolódó támogatás az egyik előidézője a magyar jóléti rendszert jellemző perverz újraelosztásnak, vagyis annak, hogy a magas jövedelműek több szociális támogatáshoz jutnak, mint a szegények. Miért van szükség önkormányzati bérlakásokra? A lakhatás biztonságán, a hajléktalanság megelőzésén túl a jól működő bérlakás-szektor elősegíti a munkaerőpiaci mobilitást, csökkenti a munkanélküliséget. Az önkormányzati bérlakásoknak piacszabályozó, árcsökkentő szerepük is lehet. Van egy olyan hatás is, amit ritkábban szoktak számba venni, a területi szegregáció ellensúlyozása. Ez nem tisztán szakmai ügy, hanem értékválasztás kérdése is. Józsefváros előző vezetése például a kedvezményes bérű önkormányzati lakások elosztása során előnyben részesítette a magasabb jövedelmű pályázókat. Józsefváros jelenlegi vezetése viszont értéknek tekinti a társadalmi sokszínűség megőrzését, szeretné elkerülni egyik végletként a gettósodást, hogy csak szegények éljenek egy területen, másik végletként a dzsentrifikációt, vagyis a szegények kiszorítását a városból. Az egyensúly megtalálásának és megőrzésének leghatásosabb eszköze a megfelelő bérlakáspolitika. Az önkormányzati bérlakás-szektor felszámolása és így a szegények, köztük a romák városból való kiszorulása fontos szerepet játszott a területi egyenlőtlenségek szélsőséges méretűvé válásában.  Szólnak érvek az önkormányzati lakásprivatizáció folytatása és teljessé tétele mellett is, amelyeket érdemes mérlegelni. Továbbra is fennáll bérlakásgazdálkodás veszteségessége. A VIII. kerületben a lakásgazdálkodás deficitje megközelíti az évi 650 millió forintot. A deficit számos eszközzel csökkenthető, többek között az üres lakások számának mérséklésével és jobb lakbérpolitikával. Az önkormányzatok alapvetően háromféle lakbért alkalmaznak: szociális (amit megfelelő lakhatási támogatási rendszer is helyettesíthet), költségelvű és úgynevezett piaci, de a gyakorlatban e két utóbbi gyakran elmarad a tényleges költségektől, illetve a piaci lakbértől. A lakhatási válság a legszegényebbeken túl most már olyanokat is súlyosan érint, akik képesek a szociálisnál lényegesen magasabb, költségelvű vagy akár a piacit közelítő lakbért fizetni, ezért az önkormányzati bérlakáspolitika egy szélesebb körre is kiterjedhet. Fontos azonban, hogy az ilyen lakások elosztása is átláthatóan, a lakásínség mértékén alapuló pályázati rendszerben valósuljon meg. A fizetési hátralékok korábbinál rugalmasabb kezelése, az adósságrendezéshez nyújtott segítség is növelheti a bevételeket. De valamekkora deficit akkor is megmarad. Az eddigiek azonban azt igazolják, hogy az önkormányzati bérlakásállomány megtartása fontos közszolgáltatás, amire áldozni kell, ahogy az óvodára vagy az egészségügyre. Ezek esetében se fogalmazunk úgy, hogy az óvodák fenntartása veszteséges volna. Azokban a kerületekben, ahol már kicsi az önkormányzati lakások száma, felmerül, hogy kevés az évenként megürülő lakás, ami a rászorulóknak lenne adható. Az eladás révén felszabaduló pénz viszont közvetlenül fordítható a szegények támogatására, ilyen módon több embert lehet elérni. Ez az érv annyiban önellentmondásos, hogy logikája szerint azért kell tovább csökkenteni a bérlakások számát, mert túl kevés van. A VIII. kerületi önkormányzat célkitűzése épp ezért a lakott bérlakások számának növelése. De a bérlakások megtartására akkor is szükség van, ha alig ürülnek a meglévők, feltéve, hogy a társadalmi sokszínűség fenntartását, a hátrányos helyzetűek kiszorulásának megakadályozását értéknek tekintjük. Hogyan finanszírozható a lakott bérlakások számának növelése és összetételének javítása?Érdemes megemlíteni a Corvin-sétány programot, amit néhányan a dzsentrifikáció példájaként szoktak emlegetni, más oldalról nézve viszont a rendszerváltás utáni Magyarország legnagyobb szociális lakásprogramjának tekinthető. Eredményeként 360 bérlő család költözött a kerületen belül jobb lakókörnyezetben lévő, nagyobb és komfortosabb lakásba. Bérleményük átlagos területe 29-ről (!) 39 négyzetméterre nőtt. Az üres vagy bontás során megüresedő telkek hasznosítása a jövőben is lehetőséget kínál támogatott lakhatási formák kialakítására, önkormányzati bérlakások építésére vagy rossz állapotú lakások rendbehozására. A józsefvárosi elképzelések központi eleme egy nonprofit önkormányzati lakástársaság létrehozása, szoros együttműködésben a fővárossal és más kerületekkel. A társaság által kezelt lakásportfólió részben önkormányzati, részben a magánpiacról bérelt lakásokból áll majd, biztonságos működtetéséhez az önkormányzatok garanciaalapot hoznak létre, optimális esetben kormányzati támogatással. Jelenleg erre kevéssé számíthatunk, a kormányzat pár hete vonta el a VIII. kerülettől a költségvetésben lakásfelújításra előirányzott 620 millió forintot. Pedig a lakhatási válság enyhítése érdekében a kormányzatnak pénzügyi és jogi eszközökkel inkább helyzetbe kéne hoznia az önkormányzatokat, hogy egyenrangú szereplőként tudjanak megjelenni a lakáspiacon.
Szerző
Molnár György
Frissítve: 2020.07.29. 06:09

Verseny a javából!

A száraz tények nem adnak okot vidámkodásra. A MNB kedden közzé tett - még a tavalyi esztendőről szóló - jelentése szerint az Európai Unió, a briteket is számba vevő versenyképességi listáján, a 28 tagállam közül mi magyarok a 19. helyen álltunk. A gazdasági versenyképesség egy közepes méretű ország számára megmutatja, hogy mekkora hajtóerővel bír ahhoz, hogy felzárkózzon a fejlettebbekhez. Ugyanakkor nehéz találni még egy könnyen átlátható közgazdasági fogalmat, amelynek tartalmát oly sokan félreértenék, mint a versenyképességet. Ezt fényesen bizonyítja, a nehéz körzetben önkormányzati választásokat nyert polgármester, a hódmezővásárhelyi Márki-Zay Péter liberálisnak tűnő elmélkedése: "Az ember alapvetően lusta és önző, motiválni, anyagilag ösztönözni kell. Ezért egyedül a világon a kapitalizmus működik, a szabad verseny, a vállalkozások szabad versenye." Merőben másként látja ezt a szoftverszerkesztésben világhírnévre szert tett Bojár Gábor, aki szerint "a gazdagság, a vagyon az üzletben a siker mérőszáma! Ha valaki az üzletben sikeres, akkor bizony vagyona lesz, vagyis gazdag lesz. Azt a gazdasági rendszert pedig, amelyben nincs verseny, és nem lehet meggazdagodni, lehet jobban szeretni, mint a piacgazdaságot, de az egyszer már megbukott." Ha hihetünk az egyetemalapító vállalkozónak, akkor a mai, versenytorzító magyar piacgazdasági  gyakorlat öles lépésekkel halad a bukás felé. Az államilag vezérelt, központosított döntésekben megtestesülő korrupció folyamatosan hátrányos helyzetbe hozza, gyakorta  ellehetetleníti azokat, akik a "versenypályán" kívánnak eredményesek lenni. Nehéz igazán eredményesnek lenni egy olyan terepen, ahol az MNB is kénytelen megállapítani, hogy Magyarországon a legmagasabbak a banki jutalékok. Vagy, ahol a képzettség nélküli korai iskolaelhagyók aránya még a V4-ek átlagának is a létszerese, ahol a felsőfokú végzettséggel rendelkezők átlaga tavaly sem volt magasabb, mint 2012-ben!  Nem könnyű arra választ kapni, hogy ha a NER kívánalma szerint a hazai GDP - nem válságos időkben - 2-3 százalékkal haladja meg az uniós átlagot, akkor a versenyképességi lecsúszásunk miért folyamatos? A magyarázat csak egy lehet, a  nemzetközi konjunktúra kegyes pillanataiban a magyar gazdaság az európai közösség rangsorában képes ugyan toplistás eredményt felmutatni, de a hátországának leszakadása mindennek a fenntarthatóságát csaknem teljesen semmissé teszi. A gazdaság egésze túlfűtötté válik, az egészségügy, az oktatás, a digitális technika viszont - a kormányzati akaratnak eleget téve - képtelen lépést tartani a XXI. századi igényekkel. Az MNB is olyankor örvend a szelektív hulladékgyűjtés fejlődésének, amikor a lakossági szemétszállítás egésze borotvaélen táncol. Csüggedni azonban nem érdemes. A Krisztina körúton járván hamarosan megláthatjuk, a volt Postapalota ormán a csodaszarvast, a valódi versenyt imitáló megújulás és az újjászületés giccsbe merevedett szobrát, amelyet éppen az MNB finanszírozott. Kétszázmillió forintból.  
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2020.07.29. 06:09

Biden elnök és Európa

Érdeklődéssel olvastam Alexander Soros írását a Népszavában, amely szerint – Donald Trump négyéves rombolása után – Joe Biden lehetséges demokrata elnöksége alatt a transzatlanti kapcsolatok visszatérnek majd az obamai szép időkhöz. Igen, a bideni külpolitika értékalapúbb (azaz demokrácia- és jogállam-hangsúlyos), és a szövetségesek számára jóval kiszámíthatóbb lenne, mint a trumpi vonal. A külpolitikai stílus pedig borítékolhatóan 180 fokos fordulattal javulna. Ám illuzórikus a transzatlanti viszonyok „újraindítása” kapcsán vaskos tartalmi változására számítani. Miért? Trump elnök Európa-politikája nem volt népszerűtlen az amerikaiak többsége szemében: az Európai Unió mint egyre inkább politikai intézmény egyáltalán nem közkedvelt, és Németország NATO-n belüli potyautassága mindenki szemében szálka. Az Amerika szempontjából fölöttébb kiegyensúlyozatlan kétoldalú kereskedelmet pedig még az utca embere is unfairnek tekinti mindaddig, amíg például az EU tízszázalékos vámot vet ki az amerikai autókra, szemben az EU-ból importált kocsikat terhelő 2,5 százalékos amerikai vámokkal. Trump utálja a multilaterális egyezményeket, de újabban Biden sem nagyon lelkesedik értük, s eddigi nyilatkozatai nem sok reményt adnak arra, hogy belátható időn belül tető alá kerül a Brüsszel által régóta áhított – a hazánkat is közelről érintő – átfogó transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmény. Az EU természetesen lelkesen üdvözölné, ha Biden elnök – ahogy ígéri – visszavezetné Amerikát a párizsi klímaegyezménybe, de ennek ára lenne. Biden nem fog kapásból csatlakozni egy láthatóan nem jól működő egyezményhez, hanem annak újratárgyalását fogja feltételként szabni (például önkéntes helyett kötelező kibocsátás-csökkentés előírása). Biden külpolitikája ugyanúgy Ázsia- és Kína-központú lenne, mint amilyen a Trump-kormányé. Az amerikai közvélemény markáns Kína-ellenességére rájátszva Trump és Biden között máris valóságos versengés alakult ki abban, hogy ki a keményebb Pekinggel szemben. Trump elnök amerikai szólóakciókkal (vámháború, technológia embargó stb.) akarta Kínát megregulázni – sikertelenül. Biden Európa-politikájának viszont kulcseleme lenne az európai partnerek egységfrontba kovácsolása a sokoldalú kínai kihívás ellen. Leginkább ez a geostratégiai partnerség vezethet Európa újbóli felértékelődéséhez az USA világpolitikájában. Az oroszellenes retorikában Biden ugyan többszörösen felülmúlja Trumpot, de itt sem szabad túlértékelni az esetleges demokrata elnök manőverezési lehetőségeit. A rövidesen lejáró START nukleáris fegyverszerződést neki is újra kell tárgyalnia az oroszokkal, amihez megfelelő diplomáciai légkörre van szükség. Arról nem is beszélve, hogy Moszkván keresztül vezet az út Kínának az új START-szerződésbe való bevonásához, ami Bidennek is célja. Ukrajna kapcsán Biden várhatóan Trumpnál jóval tevékenyebb lesz, de reálisan nézve nincs az a megerősített nyugati szankciórendszer, amely Moszkvát azon stratégiai céljának a feladására kényszerítse, hogy Ukrajnát „finlandizálja”. A Krím-félsziget visszaadásáról nem is beszélve. Dobozi István, a Világbank volt vezető közgazdásza 
Szerző
Dobozi István