Angolul leveleztek. Két évtized alatt csaknem száz üzenetet váltottak a ritka személyes találkozások között. Rokonok voltak, tagjai ugyanannak a nagy és belterjes családnak. Kapcsolatuk nem mindig zökkenőmentes, ám a hangnem közvetlen, bizalmas. Leveleiket becenevükön írták alá: Willy, illetve Nicky. Szívélyes viszonyukat a politika tette tönkre, jóvátehetetlenül. A végső táviratra sötét árnyékot vet a közelgő szerencsétlenség.
Az ifjabbik kuzin utoljára drámai hangon így írt: „Előre látom, hogy hamarosan lebír a rám nehezedő nyomás, és rendkívüli intézkedésekre kényszerülök, amelyek háborúhoz vezetnek. Hogy megpróbáljuk elkerülni az európai háború csapását, régi barátságunk nevében arra kérlek, tedd meg, amit csak tudsz, hogy megállítsd szövetségeseidet, mielőtt túl messzire mennek. Nicky.” Kelt 1914. július 29-én, hajnalban.
Ám a balsorsot már nem tudták feltartóztatni. Hiába voltak rokonok, hiába uralkodók. „Willy” II. Vilmos német császár (1859–1941), „Nicky” minden oroszok cárja, II. Miklós (1868–1918). Birodalmaik még aznap hadba léptek egymás ellen. Mindketten a vesztükbe rohantak. A cárt a februári forradalom buktatta meg 1917-ben, a Kaiser a vereség hatására kényszerült lemondani a következő év novemberében.
Az összeomló régi világ romjai maguk alá temették a két férfit, a két monarchiát, a két dinasztiát: a Hohenzollerneket és a Romanovokat. A két „utolsó” közül Miklós tragikus sorsa közismert. Angliától remélt menedéket, de a londoni kormány vonakodott, nehogy a rossz hírű despota befogadásával maga ellen hangolja a honi közvéleményt, netán újabb lázadást provokáljon az írek húsvéti felkelése után.
Oroszországban közben kitört a polgárháború. A puccsal hatalomra jutott Leninék attól féltek, hogy az Urálban előrenyomuló fehérek kiszabadítják „Nyikolaj Alekszandrovics polgártársat”, és visszaültetik a trónra. Ezt bármi áron meg akarták akadályozni. Miklóst, feleségét és öt gyermeküket agyonlőtték a jekatyerinburgi „különleges rendeltetésű” Ipatyev-ház pincéjében. Nyolcvan évvel később az orosz ortodox egyház mártír szentté avatta a cárt.
Vilmosnak nem esett bántódása. Száműzetésben élte hátralévő két évtizedét, tisztes körülmények között. Hollandiai kastélyában emlékiratokat írt és asztaloskodott, korfui nyaralásain pedig másik kedvtelésének, a régészkedésnek hódolt. Özvegyemberként még újra meg is nősült. Megvetette a weimari köztársaságot, lenézte a nácikat. Mégis vendégül látta Göringet, hátha hazahívják császárnak. Hiú ábránd volt, de hát Vilmos se lángelme.
Élete alkonyán, úgy szól a fáma, mélységesen lesújtotta egy kínos közjáték. Sétája közben odalépett a Hollandiát megszálló Wehrmacht egy ifjú katonájához, kegyesen üdvözölte, ám döbbenetére a fiatalembernek fogalma sem volt, ki ez az öregember. Hiába, megváltozott a bajuszdivat odahaza… Vilmos röviddel halála előtt még sürgönyözött Berlinbe, gratulált Párizs elfoglalásához. Válaszában Hitler Őfelségének titulálta, szűk körben viszont idiótának nevezte. Willynek többé nem szólította senki.