Támadás a bíróságok ellen

A Fidesz a Kaleta-ügyet a legteljesebb titokban akarta tartani és úgy lerendezni. Csak az Index portálnak köszönhető, hogy nyilvánosságra került. Ezért is – a maga nemében – kísértetiesen emlékeztet a Népszabadság ügyére, amelyik viszont Rogán Antal szennyesét teregette ki. Mindkét orgánum esete rámutat arra, hogy a hatalom nem véletlenül ellenzi az uniós pénzeik jogállamisághoz kötendő feltételeit. Mert jogállamban a hatalomnak biztosítani kell a sajtó- és szólásszabadságot, nem pedig korlátozni. A hatalom nem helyezheti magát a törvényeken felül, mint ahogy azt sem teheti meg, hogy ha kiderülnek az ügyei, akkor nem a problémát akarja felszámolni, hanem annak nyilvánosságra kerülését igyekszik megakadályozni. Most a volt követ pedofília-ügyét használják fel arra, hogy a bíróságok egyre kisebb függetlenségét és önállóságát próbálják még tovább korlátozni. Ami fel sem merülhetne, ha belemennének a jogállamiság feltételeibe. A hatalmat egyébként is rendkívül zavarja a bíróságok még mindig létező önállósága, így kiváló lehetőség a Kaleta-ügy. Ha már nem sikerült titokban tartani, akkor felhasználják alantas politikai céljaikra. A politikai alapon alkotmánybírói székbe ültetett személyek bíróvá való kinevezése a bíróság intézményrendszerének tényleges lezüllesztését és bekebelezését vetíti előre. Az ügyészség intézményrendszerén mindezt nagyon jól le lehet mérni. (Csak elméletileg: ha Kaleta Gábor nem a kormánykörökhöz lenne köthető, vajon mi lett volna az ügyészség felállása?) Az Alkotmánybíróság döntéseinek mindegyikében tetten érhető a politikai elvárásoknak való megfelelés jele. A hatalom most második lépésként mindent megtesz, hogy érdemi befolyása és irányítása alá vonja a bíróságokat, ahol csak a számára kedvező döntések születhetnek.   Korábban, egy régi rendszerben ehhez egy piros telefont használtak. A Fidesz ennél azért kifinomultabb módszereket használ, de a cél ugyanaz. Hogy ők rendeljék meg a bíróságokon is döntéseket. A jog nem azt a célt fogja szolgálni, hogy igazságot, pardon: jogot szolgáltassanak, hanem hogy a politikai döntéseket sikerüljön joginak látszó módon felöltöztetni. Ha egy a hatalomhoz lojális államigazgatási hivatalnokot ültetnek a bírói székbe, a bíró is csak a kormányt kiszolgáló hivatalnokká degradálódik. Ha a joguralom és a bíróságok függetlensége megszűnik, akkor az emberi jogok sérelmét is legitimizálja a hatalom. Márpedig ha azt akarjuk, hogy az emberi jogok érvényesülhessenek, akkor ahhoz a bírók függetlensége és önállósága elengedhetetlen követelmény. Sajnos azonban egyre nagyobb és aggasztóbb méreteket ölt a bírók hatalom általi befolyásolása, amivel az utolsó féket és ellensúlyt is ki akarják iktatni. Az Alkotmánybíróság pedig ahelyett, hogy gátat állítana mindennek, tisztára söpri a hatalom előtt az idevezető utat. Ferincz Jenő „paragrafus” 
Szerző
Ferincz Jenő

Távápolás nem létezik

A COVID-19 járvány egy perc alatt megváltoztatta az egészségügyhöz való hozzáférést. Azzal, hogy a járvány kezdetétől az orvosokat csak telefonon lehetett elérni, az emberek a XIX. században ragadt magyar egészségügyből áthuppantak a XXI. századba. Ahol ugyan megtapasztalták a távorvoslást, de annak segítője, az otthonápolás, a közösségi ápolás elérése álom maradt. Az ellátást igénylők megismerkedtek a telemedicinával: ez csak egy telefonos vagy számítógépes kapcsolat, de általa lehetőség van arra, hogy szakmailag megítélhető legyen a személy állapota, hogy aztán a vizsgáltatok elrendelése, a gyógykezelés elindítása, a további konzultáció, a diagnózis, a beteg állapotának követése és ellenőrzése is lehetővé váljon. Márciustól az addig locsifecsi módon elmondott betegpanasz hallgatása helyett a doktor lényegre törően kérdezett, a telefonáló pedig elfogadta, hogy a név, születési idő, taj-szám bemondása kötelező a társalgás elkezdéséhez. Felborult a rendszer, a régi orvosi iskolák gyakorlata, hogy a beteg vizsgálatánál az egész testet látni kell, most elmaradt. Persze nem lehetett egyik napról a másikra elfelejteni a megszokott eljárást. A doktor arcát vagy a hangját, amikor azt ígérte, minden rendben lesz. A betegnek túl kellett tenni magát az aggodalmakon is: „talán azt sem tudja, ki vagyok?”, összeszedni a mondandót. A vonal végén ülők nem tehettek mást, mint bíztak abban, hogy érdekeiket a doktorok fontosnak tartják. Biztosítják a telefonálót, hogy – amennyire lehet – teljes ellátást nyújtanak, széleskörű tájékoztatást adnak a teendőkről, meghallgatják a beteg kérdéseit, ügyelve a személyes és egészségügyi adatok titkosságának biztosítására. De ha már az időpontkéréssel töltött idő alatt a fülünkhöz nőtt telefonnal áthuppantunk az új szolgáltatásba, itt van az ideje, hogy mindenki átgondolja a rendszert. Mert volt a kialakításában kapkodás éppen elég. Az emberi tényezőről mindenki elfeledkezett. Az idősebb korosztály, a látásában, hallásában akadályozott személy nem tudta nagy biztonsággal használni az információs eszközöket, mások segítségére szorult. De nem lehet őket kizárni a részvételből, hiszen jelentősége van annak, ha a vonalban a beteg hangját hallja a doktor, mert a segítségkérő autonómiáját figyelembe kell venni. Neki kell a vizsgálatokba beleegyezni, az utasításokat betartani. Az ilyesfajta segítségnyújtás, akár a családban, vagy egy segítő szomszéd által, esetleg egy olyan közösségben, mint az idősek otthona, felveti az adatvédelem kérdését. Ki hallja a beszélgetést mindkét oldalon: a rendelőben bent felejtett beteg, vagy az idősotthon többi lakója? Érti-e a szomszéd, hogy a titoktartás szabályai rá is vonatkoznak? Pedig a rendszernek számos előnye van még „járvány-béke” idején is, amikor érdemes lesz felmérni, hogy mi működött és mi nem. Mert ha nincs, aki a telefon használatában, a segítségkérésben akadályozott betegnek segítsen, az orvosi utasításokat értelmezze és szakápolást nyújtson akkor oda a beteg biztonságos ellátása. Mert bizony most magára maradt sok száz ember. A vészhelyzet idején nem csak a távorvoslás akadozott. A kórházakból kipenderített, szinte minden esetben szakápolást igénylő betegek számára sem volt ott alternatívának egy otthonukhoz közeli, elérhető ápolási rendszer. Sokan a családjuk ellátására szorultak, és arról nincs szakmai felmérés, hogy ők hogyan birkóztak meg vele. Az intézeti ellátásra remény sem volt, a nyomokban létező otthonápolási szolgálatokat váratlanul érte a feladat. Eszköz- és létszámhiány állt szemben az ellátásra váró betegekkel. De sokaknak még ez sem jutott. A kórházi ágyukból három nap alatt kirángatott betegekkel a magyar egészségügyi rendszer nem tudott mit kezdeni. De láthatóan nem is akart, szakmai szempontból biztos nem. Az ombudsman hárít, állítja, orvosszakmai kérdésekben nem tud vizsgálódni. Ápolásszakmai kérdésekben meg ugye minek is? Pedig hiányzott több ezer szakápoló, gyógytornász, nem volt a kórházban hasznos felszereléseket – speciális ágyat, tolószéket és járókeretet – cipelő, felfekvést gátló matracot, egyszer használatos szondát a beteg otthonába vivő ember sem. Ahogy a családtagoknak ápolást oktató, naponta házhoz menő szakápoló, gondozó, a beteget megemelő személy. Pénzbeli támogatás a kötszerek, gyógyászati segédeszközök vásárlására, vagy lehetőség ez utóbbiak kölcsönzésére. Azért, hogy amit a családok kényszerből elvállaltak, az ne rémálom legyen, a betegnek pedig szenvedés. Ebben a helyzetben a rohamtempóban bevásárolt lélegeztetőgépekkel nincs mit kezdeni. Más lenne most a feladat: felmérni, hogy mi történt az egyénnel, a betegeket ápoló családokkal, az idősotthonok közösségében. Az ombudsmannak vizsgálat tárgyává tenni, és mérlegelni az igazságosság, a méltányosság és az emberi méltóság vonatkozásában, hogy mi történt a kórházakból hazaküldött, otthonukban magukra hagyott emberekkel. Talán valaki végre felismeri: a távorvoslás ugyan lehetséges, de a távápolást még nem találták ki. Rozsos Erzsébet ápolásetikus
Szerző
Rozsos Erzsébet

A szólásszabadság börtönében

Egyik nap a szokásos heti foglalkozásra mentem a börtönbe, nem mondom meg, hogy melyikbe, úgyis ráismer mindenki, hiszen szinte minden börtön egyforma, legalábbis ahol eddig jártam, mindegyik ugyanolyan volt: ugyanolyan büdös. A látogató számára ez a legrosszabb a börtönökben, ez a vegyülék, ami az étel, az emberi izzadság és a takarítószerek szagának elegyéből áll össze, ez az orrfacsaró kipárolgás, ami persze nem a szemétdombok bűze, hiszen a magyar börtönökben, legalábbis ezt tapasztaltam, végül is tisztaság van. Folyamatosan takarítanak, de az összezárt testek szagát a levegőből lehetetlen kimosni. Szóval az ügyeletes nevelőtiszt és egy fegyőr társaságában lépkedtem a kijelölt zárka felé, úgynevezett „önkéntesekért” mentünk, akik majd részt vesznek az általam vezetett, úgynevezett „kulturális foglalkozáson”. Ők is le akarták tudni a feladatot, én is le akartam tudni, mindannyian tudtuk, hogy amit csinálunk, annak végső soron semmi jelentősége, a börtönben ugyanis csak annak van jelentősége, hogy még hány napod van hátra. „Mozogjatok, patkányok”, hallottam az egyik oldalfolyosó felől, ahonnan a hangokból ítélve több fogvatartott közeledett egy börtönőr kíséretében. A nevelőtiszt hangosan krákogott, jelezni akarta, hogy jövünk, de a kísérőnek nem esett le a tantusz, „gyerünk, patkányok”, ismételte meg, de amikor a két folyosót elválasztó rácsnál összetalálkoztunk, és meglátta, hogy a kollégái nincsenek egyedül, rám nézett és zavartan elfordult. Nem kellett volna zavartatnia magát, nem lepődtem meg, akkor már hónapok óta jártam a foglalkozásokra, és nagyon jól tudtam, hogy milyen az: a külvilágnak játszani. Akár azt is hozzátehette volna mentegetőzésképpen, hogy „bocsánat, ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, hogy mit csinálok”, de hát egy börtönőr esetében jobb, ha mégis inkább beszél, semmint cselekszik. Mentünk a kijelölt zárka felé, és amikor bent meghallották, hogy jövünk, mozgolódás támadt. Mire sarkig tárult az ajtó, a fogvatartottak már vigyázzállásban álltak. Nem tudom, mennyien lehettek, de tucatnyinál biztosan többen. A kigyúrt zárkaparancsnok jelentést tett, aztán a nevelőtiszt elmondta, hogy miért jöttünk, és kérte az „önkénteseket”, hogy álljanak elő. Ekkor vettem észre az első sor legszélén egy sovány, alacsony, ötven körüli alakot, aki lehajtott fejjel állt. Úgy leszegte a fejét, mintha takargatta volna. Ez a nevelőtisztnek is feltűnt, ugyanis éppen ő lett volna az egyik „önkéntes”, aki részt vesz a „kulturális foglalkozáson”. Rászólt, hogy nézzen föl. Fölnézett. Akkor láttuk meg, hogy a bal szeme körül jókora duzzanat sötétlik. „Magával mi történt?”, kérdezte a fegyőr, mire a rab lesütötte a szemét és hallgatott. „Kérdem, mi történt magával?”, dörrent rá a börtönőr, majd hozzátette: „csak nyugodtan, elmondhatja őszintén!”. A sovány alak oldalra pislantott, a kigyúrt zárkaparancsnok felé, s azt felelte, hogy „elestem”, mire az elmosolyodott. „Igen”, tette hozzá, „pontosan így történt”.   
Szerző
Kácsor Zsolt