Távápolás nem létezik

A COVID-19 járvány egy perc alatt megváltoztatta az egészségügyhöz való hozzáférést. Azzal, hogy a járvány kezdetétől az orvosokat csak telefonon lehetett elérni, az emberek a XIX. században ragadt magyar egészségügyből áthuppantak a XXI. századba. Ahol ugyan megtapasztalták a távorvoslást, de annak segítője, az otthonápolás, a közösségi ápolás elérése álom maradt.

Az ellátást igénylők megismerkedtek a telemedicinával: ez csak egy telefonos vagy számítógépes kapcsolat, de általa lehetőség van arra, hogy szakmailag megítélhető legyen a személy állapota, hogy aztán a vizsgáltatok elrendelése, a gyógykezelés elindítása, a további konzultáció, a diagnózis, a beteg állapotának követése és ellenőrzése is lehetővé váljon.

Márciustól az addig locsifecsi módon elmondott betegpanasz hallgatása helyett a doktor lényegre törően kérdezett, a telefonáló pedig elfogadta, hogy a név, születési idő, taj-szám bemondása kötelező a társalgás elkezdéséhez. Felborult a rendszer, a régi orvosi iskolák gyakorlata, hogy a beteg vizsgálatánál az egész testet látni kell, most elmaradt.

Persze nem lehetett egyik napról a másikra elfelejteni a megszokott eljárást. A doktor arcát vagy a hangját, amikor azt ígérte, minden rendben lesz. A betegnek túl kellett tenni magát az aggodalmakon is: „talán azt sem tudja, ki vagyok?”, összeszedni a mondandót. A vonal végén ülők nem tehettek mást, mint bíztak abban, hogy érdekeiket a doktorok fontosnak tartják. Biztosítják a telefonálót, hogy – amennyire lehet – teljes ellátást nyújtanak, széleskörű tájékoztatást adnak a teendőkről, meghallgatják a beteg kérdéseit, ügyelve a személyes és egészségügyi adatok titkosságának biztosítására.

De ha már az időpontkéréssel töltött idő alatt a fülünkhöz nőtt telefonnal áthuppantunk az új szolgáltatásba, itt van az ideje, hogy mindenki átgondolja a rendszert. Mert volt a kialakításában kapkodás éppen elég.

Az emberi tényezőről mindenki elfeledkezett. Az idősebb korosztály, a látásában, hallásában akadályozott személy nem tudta nagy biztonsággal használni az információs eszközöket, mások segítségére szorult. De nem lehet őket kizárni a részvételből, hiszen jelentősége van annak, ha a vonalban a beteg hangját hallja a doktor, mert a segítségkérő autonómiáját figyelembe kell venni. Neki kell a vizsgálatokba beleegyezni, az utasításokat betartani.

Az ilyesfajta segítségnyújtás, akár a családban, vagy egy segítő szomszéd által, esetleg egy olyan közösségben, mint az idősek otthona, felveti az adatvédelem kérdését. Ki hallja a beszélgetést mindkét oldalon: a rendelőben bent felejtett beteg, vagy az idősotthon többi lakója? Érti-e a szomszéd, hogy a titoktartás szabályai rá is vonatkoznak? Pedig a rendszernek számos előnye van még „járvány-béke” idején is, amikor érdemes lesz felmérni, hogy mi működött és mi nem. Mert ha nincs, aki a telefon használatában, a segítségkérésben akadályozott betegnek segítsen, az orvosi utasításokat értelmezze és szakápolást nyújtson akkor oda a beteg biztonságos ellátása. Mert bizony most magára maradt sok száz ember.

A vészhelyzet idején nem csak a távorvoslás akadozott. A kórházakból kipenderített, szinte minden esetben szakápolást igénylő betegek számára sem volt ott alternatívának egy otthonukhoz közeli, elérhető ápolási rendszer. Sokan a családjuk ellátására szorultak, és arról nincs szakmai felmérés, hogy ők hogyan birkóztak meg vele. Az intézeti ellátásra remény sem volt, a nyomokban létező otthonápolási szolgálatokat váratlanul érte a feladat. Eszköz- és létszámhiány állt szemben az ellátásra váró betegekkel. De sokaknak még ez sem jutott.

A kórházi ágyukból három nap alatt kirángatott betegekkel a magyar egészségügyi rendszer nem tudott mit kezdeni. De láthatóan nem is akart, szakmai szempontból biztos nem. Az ombudsman hárít, állítja, orvosszakmai kérdésekben nem tud vizsgálódni. Ápolásszakmai kérdésekben meg ugye minek is? Pedig hiányzott több ezer szakápoló, gyógytornász, nem volt a kórházban hasznos felszereléseket – speciális ágyat, tolószéket és járókeretet – cipelő, felfekvést gátló matracot, egyszer használatos szondát a beteg otthonába vivő ember sem. Ahogy a családtagoknak ápolást oktató, naponta házhoz menő szakápoló, gondozó, a beteget megemelő személy. Pénzbeli támogatás a kötszerek, gyógyászati segédeszközök vásárlására, vagy lehetőség ez utóbbiak kölcsönzésére. Azért, hogy amit a családok kényszerből elvállaltak, az ne rémálom legyen, a betegnek pedig szenvedés.

Ebben a helyzetben a rohamtempóban bevásárolt lélegeztetőgépekkel nincs mit kezdeni. Más lenne most a feladat: felmérni, hogy mi történt az egyénnel, a betegeket ápoló családokkal, az idősotthonok közösségében. Az ombudsmannak vizsgálat tárgyává tenni, és mérlegelni az igazságosság, a méltányosság és az emberi méltóság vonatkozásában, hogy mi történt a kórházakból hazaküldött, otthonukban magukra hagyott emberekkel. Talán valaki végre felismeri: a távorvoslás ugyan lehetséges, de a távápolást még nem találták ki.

Rozsos Erzsébet ápolásetikus