Előfizetés

Böszörményi Márton: De hát kinek is szólanék

Böszörményi Márton
Publikálás dátuma
2020.08.01. 15:04

Fotó: Eduard Gurevich / Shutterstock
Leültem az íróasztalhoz és belekortyoltam a teába. Kicsit még meleg volt, úgyhogy fújdogáltam egy darabig. A következő korty már sokkal kellemesebb volt. Felvettem a fejhallgatómat és elkezdtem összevágni a videót. Nagyjából tíz perccel később megcsörrent a telefonom. Anyám keresett. Összerezzentem. Elfelejtettem felhívni. Csak akkor jutott eszembe, amikor megláttam a nevét a kijelzőn. Biztos voltam benne, hogy le fog cseszni, ezért először fel se akartam venni, de aztán rájöttem, hogy azzal csak rosszabb lesz. A végén még ránk küldi a rendőrséget. Levettem a fejhallgatót, és felvettem a telefont. Bocsi, bocsi, kezdtem azonnal mentegetőzni, de nagyon benne voltam a mai videóban, ne haragudj. Nem válaszolt, fél percig csak sistergést hallottam, ami szokatlan volt, mert ilyet korábban csak vonalastelefonoknál tapasztaltam. Aztán anyám megszólalt, bizonytalan és gyenge volt a hangja, mintha álmából ébredne. Nem, nem baj. Nincs semmi gond. Mit csinálsz? Én? Mit csinálok? Ja, semmit, csak most rakom össze a videót, mondtam meglepetten. Jó. Oké, az jó. Figyelj csak. Anyám elhallgatott, és megint az az idegesítő, zümmögő zizegés hallatszott. Mintha hangyák mászkálnának a vonalban. Figyelj csak, ismételte meg anyám, nem találkoztál ma a Zarándok Istivel? Micsoda, kérdeztem vissza, mert arra gondoltam, hogy félreértettem anyámat. Nem járt nálad a Zarándok Isti? Nem keresett fel? Tehát jól hallottam. Csak egyáltalán nem értettem. Zarándok Isti egy srác volt, akivel együtt jártam általánosba. Nem volt a barátom, még a szülinapjaimra se hívtam meg, igazából semmi közöm nem volt hozzá, azt se tudtam, mi lett vele. Nem, mondtam anyámnak, nem találkoztam a Zarándok Istivel nagyjából húsz éve. Ez most hogy jött? Mi történt? Nem is tudom, mondta anyám, aztán szakadozni kezdett a vonal. Beszélt, de a szavait nem értettem. Mintha a hangyák megrágták volna a hangját. Anya, anya, mondtam megemelve a hangom, nem hallak! Nem fontos, mondta anyám, aztán nevetett. Biztos, csak valami félreértés. De mi, kérdeztem értetlenkedve. Nem értettem, hogy mit mondtál. Semmi baj, nem fontos, mondta anyám határozottan. Az a lényeg, hogy jól vagy. Persze, jól vagyok, mondtam. Te is jól vagy, anya, olyan fura a hangod. Jól vagyok, kicsim, ne aggódj. Most viszont mennem kell, mindjárt kezdődik a… Azt már nem hallottam, hogy mi kezdődik, mert megszakadt a vonal. Gondolkoztam rajta, hogy még visszahívom, de úgy voltam vele, hogy majd keres, ha el akar búcsúzni. Inkább visszatettem a fülest, és folytattam a videó szerkesztését. De egy idő után észrevettem, hogy nem tudok koncentrálni, mert az a hülye Zarándok Isti jár a fejemben. A tálcára tettem a vágóprogramot, és megnyitottam a YouTube-ot. Elindítottam a Bálnák, ki a partra albumot, aztán hátradőltem. Ez a Zarándok Isti volt a legrosszabb gyerek az osztályban. Nem tanult, bunkó volt a tanárokkal és állandóan verekedett. Mondjuk, így visszagondolva, azért elég helyes volt, valószínűleg jóképű srác lett belőle. De ennyi. Ennyit tudtam róla összeszedni az emlékeimből. Vagyis nem egészen. Volt még valami. Lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam. A 0 óra 2 perc átváltott a Homlokom hozzád nyomomra, és akkor beugrott. Egyedül mentem haza az iskolából. Egyedül mentem haza, szóval negyedikes lehettem. És később mentem haza, szóval még bent kellett maradnom, vagyis akkor még furulyázni tanultam. Igen, a furulyaórámról mentem hazafelé, és a Zarándok Isti egyszer csak megjelent mellettem a biciklijén. Egy piros bringa volt. Valami nagyon ócska, nagyon csúnya piros bringa. És a Zarándok Isti rágózott, és megkérdezte, hogy elkísérhet-e. Én meg mondtam neki, hogy igen. Vagy, hogy nekem tökmindegy. Valami ilyesmit. Aztán ott tekert mellettem egész végig, és közben be nem állt a szája. Összevissza beszélt mindenről. És vicces volt. Igen, emlékszem, hogy megnevettetett. Aztán a lépcsőház előtt álltunk, és megkérdezte, hogy kérek-e egy rágót. Azt feleltem, hogy igen, erre ő rátapasztotta a száját az enyémre, és a nyelvével áttuszkolta a szétrágott rágógalacsinját a számba. És nekem égett az arcom, égett az egész testem, ő meg csak mosolygott, és azt mondta, hogy majd később visszakéri. Az album már a Keringőnél tartott. Kinyitottam a szemem, és az ujjaimmal az asztalon doboltam. Később már nem sokat találkoztam vele, mert én kisgimibe mentem, ő meg valamikor kibukott a suliból, aztán el is költöztek egy másik városba. Szóval soha nem tudta visszakérni a rágóját. Ezért kereste anyámat? Azt a rágót akarja visszakapni? Ezt nem tudhattam, abban sem voltam biztos, hogy beszélt-e egyál­talán anyámmal. Lehet, hogy csak valami félreértés az egész. Lekapcsoltam a lejátszást, aztán visszatértem a videóhoz. Nem sokat tudtam haladni, inkább újra elindítottam a Kispált. Megnyitottam a Facebookot, és rákerestem a Zarándok Istire. Volt három találat, de a képek alapján egyik se az én régi osztálytársam. Ettől nem vártam sokat, de azért a Google-be is beírtam a nevét. Az én Zarándok Istimet természetesen itt sem találtam, viszont feltűnt egy Zarándok István nevű filozófus. Megnyitottam a cikket, amit róla írtak, és beleolvastam. Soha nem érdekelt a filozófia, fogalmam sincs az egészről, ezért nem is vártam, hogy bármit is megértek ebből az írásból, ami Zarándok István munkásságát mutatta be. Nagyjából annyi jött át az egészből, hogy ez a Zarándok István nyelvfilozófus volt, és a szavak valóságteremtő erejével foglalkozott. Ja, igen, mert már meghalt pár éve. Az volt az elmélete, hogy a párhuzamos dimenziókat nem a kvantumvilágban kell keresni, hanem az írott szövegekben. Valami olyasmi gondolata volt, hogy meg kell változtatni néhány irodalmi klasszikus egy-két sorát, néhány fontosabb részét, és így megváltoztatva újra kiadni, aztán megfigyelni, hogy ez milyen hatással lesz az emberekre, a társadalomra. Úgy vélte, hogy ezekkel az apró torzításokkal egészen más, egészen új gondolkodású generációk születhetnek. És az volt a végső hipotézise, hogy ezután minden művet többféle verzióban kell majd kiadni, hogy létrejöjjön egy alapvető, összeegyeztethetetlen széthúzás a kultúrában, ami önmagából fogja generálni a különböző dimenziók eltérő perspektíváit. Ennyi bőven elég is volt nekem ebből a filózgatásból, úgyhogy kiikszeltem az oldalt, aztán hallgattam még egy kicsit a bálnákat. Tudtam, hogy aznap már képtelen lennék a videómmal foglalkozni, és ebben a dologban a magam ura voltam, senki nem kényszerített, hogy időben rakjam fel, úgyhogy simán várhatott még holnapig. Már zuhanyozni se volt kedvem, csak átvettem a pizsimet, aztán befeküdtem az ágyba. Magamra húztam a takarót, aztán a fal felé fordultam, és lehunytam a szemem. Mielőtt elaludtam volna, még félálomban láttam, vagyis látni véltem, ahogy nyílik a szobám ajtaja, és egy férfi csendben mellém lopózik, lehajol, óvatosan kihúzza az ágyam alól a cipősdobozt, és gyorsan kisurran vele a szobámból. Azt hiszem, hogy mosolyogva aludtam el.

Izsó Zita versei

Izsó Zita
Publikálás dátuma
2020.08.01. 14:08

Fotó: Veres Laura / Izsó Zita Facebook oldala
"nosztalgiát érzek az iránt a jövő iránt"
Viktória Kaptam egy téves hívást, egy bizonyos Viktóriát keresett valaki. Elkezdtem gondolkodni, meddig hitethetném el a hívóval, hogy én vagyok, aztán arra gondoltam, hogy vajon milyen lennék Viktóriaként? Biztos vékonyabb és magasabb, vörösre festeném a hajamat, jobban szeretném a sósat, mint az édeset, sosem innék alkoholt, és egyben le tudnám futni a félmaratont. A hívó még kétszer megkérdezte, hogy én vagyok-e az? Én pedig álldogáltam még pár másodpercig ebben a névben, mintha behúzódtam volna egy elhagyott házba egy hirtelen jött eső elől, és arra gondoltam, milyen jó, hogy elég annyit mondanom, nem én vagyok, mert ha megkérdezné, hogy akkor ki, nehezen tudnék válaszolni, legfeljebb annyit mondhatnék biztosan, hogy nem vagyok elég vékony és elég magas, és sosem mertem vörösre festeni a hajam, és jobb lenne, ha nem szeretném annyira az édességet, és sosem innék alkoholt, és egyben le tudnám futni a félmaratont. Aztán az jutott eszembe, vajon mi történne, ha nem lepleződnék le, hanem mondjuk azt mondanám, hogy igen, de most nem jó, hívjon vissza ekkor és ekkor, lehetőleg napok múlva, gyorsan letenném a telefont, és aztán soha többet nem venném fel neki. Vajon az igazi Viktória tudná, hogy másnap miért ébred úgy, mintha álmában lerúgta volna magáról a takarót, miért liheg pár száz méter futás után? miért nem ízlik neki többé a kedvenc étele? Talán egyszer megtalálná ezt a verset, de könnyen lehet, hogy már a nevét sem ismerné fel, mert addigra összecsiszolódna a vers többi szavával, mint az unalmában a folyóba dobált kavicsok, és nem tetszene neki, arra gondolna, majd átírja, de ez most is azt jelentené, mint mindig, hogy csak kallódna a gépén, és soha többé nem nyúlna hozzá, szépen lassan feledésbe merülne, mint minden, amibe sosem fektetett elég energiát. Barátság Amikor odaköltöztünk, először az apám csöngetett be hozzájuk, hogy kölcsönkérje a létrát. Csak a tetőre akart feljutni, de én pár perccel később már a fellegekben jártam. Barátok lettünk, ha barátságnak tekintjük azt, hogy annyira bízunk a másikban, hogy például megjátsszuk egy lottószelvényen a születési dátumát. Soha nem vágyom vissza a múltba, de nosztalgiát érzek az iránt a jövő iránt, amit elképzeltünk magunknak, amikor még illemtudók voltunk, csukott szájjal rágtunk, és nem féltünk attól, hogy beleütközünk egymás kivilágítatlan partjaiba. Évekkel később találkoztunk, kikapcsoltuk a telefonjainkat, ahogy a színdarabok előtt szokás. Már nem volt bennünk semmi közös csak egymáshoz igazított óráink jelezték, hogy régen még készültünk valamire, ennek ellenére üresek maradtak az együtt töltött perceink, mint egy idegen hátunkra terített kabátjának ujjai.

Kiss Noémi: A bőr

Kiss Noémi
Publikálás dátuma
2020.08.01. 13:25

Fotó: Béres Márton / Népszava
Először csak egy piros folt volt rajta. Másnapra megnyúlt és rózsás színe lett. Aztán alakult két közepe, fekete szőre és árnyéka is. Vastag széle lett, átfonta a nyakát. Illatozott. Nem, az az igazság, hogy büdösödött. Akár egy fekély. Mintha egy agyonhordott cipő szaga lenne rajta vizes zoknival, amiben három hétig betonoztak. Pont olyan volt Olga arcán a két lepkefolt. Olga a szomszédunk. Van egy utazási irodája. Macedóniába megy minden hétfőn. Kezdetben nem volt sok ügyfele, ezért lemondta az idegenvezetést. Ma már sokan utaznak vele, vendégmunkások. Görög, török, szerb és albán családok is akadnak köztük. Szkopje meg gyönyörű város, mindenki tudja, ha kivágjuk belőle a lakótelepeket, és az elhagyott ipartelepeit felgyújtanánk. Vagy bombát dobnánk rá, szokott viccelni Olga, újra építenénk az egészet. De szép is volna, sopánkodik Olga, ha mindent tiszta lappal lehetne kezdeni. Pont ő beszéli ezt, aki nagy híve a miniszterelnöknek és a kerítéseknek, attól függetlenül, hogy a határátkelőből és az utasaiból szépen megél, na, ők mások, fizetnek és dolgoznak, az teljesen más, szívem (így hív, szívem, meg néha úgy, buta tyúk). A munkások lefoglalják online a széküket és szépen csendben ülnek, míg Szkopje vasútállomására nem ér a buszom. Az utcán történt minden. Egy szkopjei utcán. Először azt hitte, megtámadta a légy. Szerette volna lecsapni. De gyorsan elrepült. Utána ment, vagy három háztömbön át, és a Pénzváltó vasbódéjának párkányára szállt le. Ugyanaz a nagy, zöld, gennyfoltos légy, fekete szemekkel. Most jönne a lényeg: akkorát csapott a légyre, hogy ettől a mozdulattól (szegény Olga) elcsúszott, és beesett az utcai derítőbe. Jól felhasította a lábszárát. Vérzett, tapaszt tett rá. Mire feltápászkodott, felvette a ridiküljét, megint ott ült a hátán a szemtelen rovar. Ezúttal legalább sikerült rácsapnia. Csakhogy akkorát vágott a saját hátára, hogy majd kiköpte a tüdejét. Amikor aztán a szállásán pisilni ment, ott ült a lehúzó műanyag fogantyúján. Micsoda szemtelen fráter. Még zümmögve fütyörészett. Olga nagyon ideges lett. El is szédült tőle, a légy felrebbent, a kád szélének repült, itt végre lecsapta. Sárga lé folyt rá az új szállodai frottírtörülközőjére. Utána vette észre, már itthon volt, igen, a tükörben, hogy piros foltok nőttek az arcán. Fertőző foltok. Másnap, azután, hogy kitört a koronajárvány, összefutunk a lépcsőházban. Riadt szemmel vizslatom Olga arcát. Épp a liftgombokat takarítom fertőtlenítővel. Nagyon ramatyul nézel ki. Papucs van rajta, nejlonköpeny. Pityereg, maszkot fog hordani, elhatározta. Nem is akar velem beszélgetni, mert akkor találkozik a leheletünk. Tavasz van. Nyílik az aranyeső. Szaga lesz a napsugárnak a kosárlabdapályán. Amíg még ki lehet menni. Két nap múlva kiírják, hogy nem, fertőzésveszélyes. Nemsokára bezárhatjuk magunk mögött a bejárati ajtót. Beszökött a láthatatlan vírus. Először Itáliába, aztán a szlovénokhoz, horvátokhoz, most meg itt van nálunk Zuglóban, Pesten. Kitör a járvány, és ez lesz Olga veszte. Bőr nélkül mennek le a szomszédok vásárolni, és bőr nélkül tanulunk, az iskola bezárt. Nem tapintjuk egymást, határok, falak, palánkok. Egy nap egy játszótér, két tanulás napközivel. Akik nem érnek egymáshoz, nem tudnak vigasztalódni. A szomszéd kislánynak szintén foltjai lesznek. Pont olyanok, mint Olgának, nem játszik vele senki. Sári, de lehet, hogy csak Sár. Olyan fura nevek vannak, a fiam osztályába jár egy Bot, és ideköltözött a Nusi, újságolja a lányom, ezt értem, Nusi néni, ott élt velünk falun. Olga nem érti. Neki nem a tüdeje fáj, mint a többi vírusosnak. Nincs láza, nem köhög és nem kapar a torka. Másnap foltos lesz a nyaka körül. Se kullancs, se darázs, méh vagy pók nem csípte meg. Hetek óta mondja, hogy vásároljak be rendesen, mert tönkrement az utazási irodája. Üresek a buszok, hotelek, nem lesz élelmiszer. A járvány után éhezés jön, mondja egy jóember a Facebookon, de ő szeret mindenkit. Tartsunk össze! Remélem, kiesik a belük, akkor kormányváltás lesz. Három smiley. Elmegy a diktátor, ezt is írja. Másnap elviszik a rendőrök. Nem nyitom ki többet a gépet. Jobbnak látom, ha Olgával sem érintkezem. Csakhogy Olga másnap is jön. Direkt úgy intézi, hogy találkozzunk a lépcsőházban a fordulónál. Ott a vörös karika a nyakán, körbeér. Hurok, mintha akasztanának, súgja. Kezd a mellére húzódni. És kúszik fel az arcáról a homlokára. Sállal takarja, szkopjei kockás sállal, de így is kilátszik. Kénytelen vagyok megmondani neki, mert folyton engem kérdezget, hogy mi lehet ez. Mutáció. Minden reggel lefotózza, terjed az egész testén. Szaga van, gennyes. Mit tegyen szerintem? Bezártak a rendelők. Bólogatok. Nem tudok jobbat, igen, mutáció, egy élősködő mutáns, valami kínai vérszívó denevér üledéke. Levesből ették ki, úgy terjedt át. A legyek is szállítják, ők szeretnek a szarra szállni. Ha beoltották gyerekkorában, talán elmúlik. Igyekszem vigasztalni. De épp a mondatom közben úgy elfog az undor, hogy önkéntelenül befogom az orromat. A kosárlabdát felhozom a pincéből. Felfújjuk a gyerekekkel, elég kemény. Zárva a pálya. Elmegyünk egy másik pályára, az is zárva. Átmegyünk egy másik kerületbe, nyitva. Futás mindennap a ligeti körpályán. Fejkörzés, inkább nem szólok vissza. Ilyenkor házasságok mennek tönkre. Vírusidőben lassan érlelődik a genyaság és sokkal alattomosabb. Bőr alatt kúszik. Sokan egyedül futnak, órákon át. Van, aki járó motorral ül az autójában, Sportot olvas. Kesztyű és maszk nélkül élhet végre. Nők flangálnak a bezárt bevásárlóközpontok körül. A kirakat üvegére tapasztják a szájukat. Belehelik, aztán visszaveszik a maszkot, és indulnak tovább, a kávézókhoz. Ott le is guggolnak. Begyalogolok a városba megnézni, mi az üres. Az üres csupasz és szép. Szaga sincs, az üres boldog. Eltűnt a pesti bűz, a rohadás, még a patkányok is visszahúzódtak. Állítólag van macskahalál is a vírustól. Online cselgáncsedzés a gyerekekkel, megtanulom a lefogásokat japánul. Hegedűóra hallás nélkül. Zene szűrőkön át. Korrektúrázok, elkezdenek írni emberek cikkek ügyében. Kézirat-előkészítés: hosszú merengés a helyesírási hibákon. Már több napja lezárták a várost, kijárási tilalom van. Amikor sírást hallok a lépcsőházból. Először pityereg, majd zokog. A felső emeleti kamaszlány nem mehet ki a barátnőihez. Könny szökik a bőrére, potyognak a vírusok. Belerúg a falba. Pereg a vakolat. Becsapják a bejárati ajtót. Milyen lehet érintés nélkül élni? Érintés nélkül is lehet élni. Meg nem érinteném Olga foltjait. De tudom, hogy meg kell majd fognom. Közeledik az idő. Olga most már mindennap becsönget. Maszk van rajta, másnap kesztyű, harmadik héten szkafanderruha. Éppen spenótot főzök fasírttal, amikor szólnak a gyerekek, hogy Olga néni a Holdra készül, menjek, a tizediken vár. A tetőfeljárónál. Felmegyek. Gyalog, hogy a liftet ne lélegezzem be, ott tenyésznek, ott ezrével lehetnek. Tényleg egy bolygót kötött a derekára. Azt mondja, ez a Hold. Ha szerencsénk van és működik még a diszpécserszolgálat, kilövünk a világűrbe. Nem tudom, én, még… Hebegem. Ácsi! Mi van, berezeltél? Tán jobb itt bezárva élni, vírustámadásban? Bízzak benne, ez a legfontosabb, a megértés és a szeretet. Kölcsönösség. Ismeri az utazási lehetőségeket, évek óta a szakmában dolgozik. Menjek vele, a gyerekek is jöhetnek, a férjemet is hozhatom. Ha van szeretőm, őt is, csak ne nyígjon folyton. Ugye, rendes, higgadt, vírustalan ember a szeretőm? Hozhatom a könyvkiadómat. Többet nem, ennyi elég lesz. Szerinte a gennyes, bűzlő kiütése a kiber-vírustámadás miatt van. Babonából nem mondhatja ki a nevét. Ugye, tudom, miről beszél. Igen, persze, bólogatok. Egy barátnője, például, na, hogy járt? Egész nap ragozta, felrakott cikkeket és koporsós képeket, hullahűtőházat, mobil infúziós konténert. A Vatikánból jött a mail, hogy pozitív a tesztje. Karanténba vonulhatott. Napok óta nem írt, szóval nagy valószínűség szerint ő már nem él. Aki nem tartja be a szabályokat, leszedik. Szóval jobb, ha mihamarabb indulunk, mert a fertőtlenítőszer nem használ. Ugye, látom én is, amit mond? Bízzak meg benne! Figyeljünk embertársainkra, idézi a miniszterelnökét. Olga szerint minden érintés veszélyes. A tűzhely, egy liter tej, a hűtő kilincse, a garázskapu távirányítója, a műanyag virágok. A kilincseknél és a liftgombnál nincs fertőzöttebb tárgy. A vírus a Holdra nem megy át, ha van Isten. Meghal a világűrben, és Isten szépen él majd tovább. Meg az a pár ember, aki kilőtte magát a világűrbe, ez logikus, nem? Ebben az egyben bízhatunk. Előtte fertőtlenítünk. A gyerekeim imádják a Holdlabdát, amit a derekához kötött. Rugdossák, Olga fetreng a földön. Röntgenszemem nő. Próbálom elképzelni, hol kúszhatnak meg a vírustapadók a lakásban. Szúnyogcsípés (a falon egy átvészelte a telet), pók, rágcsálók. Az nem vastüdő. Lehet, hogy betegek vagyunk? Lehet, hogy átment rajtunk? Átlátszó, láthatatlan, gyilkos. Kisfiamnak 39 fokos láza van. Borogatás, pelenkák, köhögés. Telefon. Két nap alatt lemegy a láza. Érintések kellenek. A takarításhoz. A csomagok átvételéhez. Gumibőrű emberek állnak sorban a postán és a patika előtt. Üvegélet. Plasztikfalakat húznak az arcok elé. Főzök. Mosogatok. Főzök. Takarítok. Oldalas, len­csefőzelék, hal. Rizs, krumpli, tészta. Bevásárlás: sorban állás bőr nélkül. Nincs arcuk, csak maszkjuk. Ha elmegy a szaglásod, elkaptad a vírust. Szimatolok. Először a bútorokat, utána a hörcsögalmot, a romlott tegnapi halat. A rohadt retket. Szép a bűz, örülök minden rohadásnak. Most már akkor is tudom, hogy Olga kiment a lakásából, ha nincs ott. Érzem foltjainak a szagát. Nem kapsz majd levegőt. Mesterséges tüdő. Megállás nélkül köhögsz majd. Hörögsz és elfogy a levegőd, ezek a vírus utolsó stádiumának a tünetei. Ez áll a cetlin, amit Olga becsúsztat egy vírusvédő zacskóban a bejárati ajtónk alá. Megszólalni sem bírok. Végül nem csöngetek át. Olga ezt beleegyezésnek veszi. De aztán órákon át hiába várom az indulásunkat. Persze a gyerekek élvezni fogják, legalább történik velünk valami. Most már én is ki akarok lőni a világűrbe! Erre ébredek másnap reggel. Gyorsan elmegy a nap. El is felejtem az egészet, annyi a teendőnk a lakásba bezárva. Szép tavaszi este kerekedik, csillagok, telihold, mindjárt húsvét. Sonka feltámadással, kiülök a lodzsára. Nézem az eget, a mennyet fürkészem és Jézus testét gézzel bekötve, sebekkel, szögekkel. Épp azt a pillanatot kapom el, amikor Olga kilövi magát. Ott van, kapaszkodik a Holdlabdába. Ő az, repül! Szóval nem várt meg minket. Elindult, a derekára kötözött léggömbökkel. Ez a hajó is elúszott. Nincs menekvés. Bűnhődni fogunk. Súgja az égből Olga vékony, elmúló cérnahangon. Itt rohadunk meg Pesten.