Böszörményi Márton: De hát kinek is szólanék

Leültem az íróasztalhoz és belekortyoltam a teába. Kicsit még meleg volt, úgyhogy fújdogáltam egy darabig. A következő korty már sokkal kellemesebb volt. Felvettem a fejhallgatómat és elkezdtem összevágni a videót. Nagyjából tíz perccel később megcsörrent a telefonom. Anyám keresett. Összerezzentem. Elfelejtettem felhívni. Csak akkor jutott eszembe, amikor megláttam a nevét a kijelzőn. Biztos voltam benne, hogy le fog cseszni, ezért először fel se akartam venni, de aztán rájöttem, hogy azzal csak rosszabb lesz. A végén még ránk küldi a rendőrséget.

Levettem a fejhallgatót, és felvettem a telefont. Bocsi, bocsi, kezdtem azonnal mentegetőzni, de nagyon benne voltam a mai videóban, ne haragudj. Nem válaszolt, fél percig csak sistergést hallottam, ami szokatlan volt, mert ilyet korábban csak vonalastelefonoknál tapasztaltam. Aztán anyám megszólalt, bizonytalan és gyenge volt a hangja, mintha álmából ébredne. Nem, nem baj. Nincs semmi gond. Mit csinálsz? Én? Mit csinálok? Ja, semmit, csak most rakom össze a videót, mondtam meglepetten. Jó. Oké, az jó. Figyelj csak. Anyám elhallgatott, és megint az az idegesítő, zümmögő zizegés hallatszott. Mintha hangyák mászkálnának a vonalban.

Figyelj csak, ismételte meg anyám, nem találkoztál ma a Zarándok Istivel? Micsoda, kérdeztem vissza, mert arra gondoltam, hogy félreértettem anyámat. Nem járt nálad a Zarándok Isti? Nem keresett fel? Tehát jól hallottam. Csak egyáltalán nem értettem. Zarándok Isti egy srác volt, akivel együtt jártam általánosba. Nem volt a barátom, még a szülinapjaimra se hívtam meg, igazából semmi közöm nem volt hozzá, azt se tudtam, mi lett vele. Nem, mondtam anyámnak, nem találkoztam a Zarándok Istivel nagyjából húsz éve. Ez most hogy jött? Mi történt? Nem is tudom, mondta anyám, aztán szakadozni kezdett a vonal.

Beszélt, de a szavait nem értettem. Mintha a hangyák megrágták volna a hangját. Anya, anya, mondtam megemelve a hangom, nem hallak! Nem fontos, mondta anyám, aztán nevetett. Biztos, csak valami félreértés. De mi, kérdeztem értetlenkedve. Nem értettem, hogy mit mondtál. Semmi baj, nem fontos, mondta anyám határozottan. Az a lényeg, hogy jól vagy. Persze, jól vagyok, mondtam. Te is jól vagy, anya, olyan fura a hangod. Jól vagyok, kicsim, ne aggódj. Most viszont mennem kell, mindjárt kezdődik a… Azt már nem hallottam, hogy mi kezdődik, mert megszakadt a vonal. Gondolkoztam rajta, hogy még visszahívom, de úgy voltam vele, hogy majd keres, ha el akar búcsúzni. Inkább visszatettem a fülest, és folytattam a videó szerkesztését. De egy idő után észrevettem, hogy nem tudok koncentrálni, mert az a hülye Zarándok Isti jár a fejemben.

A tálcára tettem a vágóprogramot, és megnyitottam a YouTube-ot. Elindítottam a Bálnák, ki a partra albumot, aztán hátradőltem. Ez a Zarándok Isti volt a legrosszabb gyerek az osztályban. Nem tanult, bunkó volt a tanárokkal és állandóan verekedett. Mondjuk, így visszagondolva, azért elég helyes volt, valószínűleg jóképű srác lett belőle. De ennyi. Ennyit tudtam róla összeszedni az emlékeimből. Vagyis nem egészen. Volt még valami. Lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam. A 0 óra 2 perc átváltott a Homlokom hozzád nyomomra, és akkor beugrott.

Egyedül mentem haza az iskolából. Egyedül mentem haza, szóval negyedikes lehettem. És később mentem haza, szóval még bent kellett maradnom, vagyis akkor még furulyázni tanultam. Igen, a furulyaórámról mentem hazafelé, és a Zarándok Isti egyszer csak megjelent mellettem a biciklijén. Egy piros bringa volt. Valami nagyon ócska, nagyon csúnya piros bringa. És a Zarándok Isti rágózott, és megkérdezte, hogy elkísérhet-e. Én meg mondtam neki, hogy igen. Vagy, hogy nekem tökmindegy. Valami ilyesmit. Aztán ott tekert mellettem egész végig, és közben be nem állt a szája. Összevissza beszélt mindenről. És vicces volt. Igen, emlékszem, hogy megnevettetett. Aztán a lépcsőház előtt álltunk, és megkérdezte, hogy kérek-e egy rágót. Azt feleltem, hogy igen, erre ő rátapasztotta a száját az enyémre, és a nyelvével áttuszkolta a szétrágott rágógalacsinját a számba. És nekem égett az arcom, égett az egész testem, ő meg csak mosolygott, és azt mondta, hogy majd később visszakéri.

Az album már a Keringőnél tartott. Kinyitottam a szemem, és az ujjaimmal az asztalon doboltam. Később már nem sokat találkoztam vele, mert én kisgimibe mentem, ő meg valamikor kibukott a suliból, aztán el is költöztek egy másik városba. Szóval soha nem tudta visszakérni a rágóját. Ezért kereste anyámat? Azt a rágót akarja visszakapni? Ezt nem tudhattam, abban sem voltam biztos, hogy beszélt-e egyáltalán anyámmal. Lehet, hogy csak valami félreértés az egész. Lekapcsoltam a lejátszást, aztán visszatértem a videóhoz. Nem sokat tudtam haladni, inkább újra elindítottam a Kispált.

Megnyitottam a Facebookot, és rákerestem a Zarándok Istire. Volt három találat, de a képek alapján egyik se az én régi osztálytársam. Ettől nem vártam sokat, de azért a Google-be is beírtam a nevét. Az én Zarándok Istimet természetesen itt sem találtam, viszont feltűnt egy Zarándok István nevű filozófus. Megnyitottam a cikket, amit róla írtak, és beleolvastam. Soha nem érdekelt a filozófia, fogalmam sincs az egészről, ezért nem is vártam, hogy bármit is megértek ebből az írásból, ami Zarándok István munkásságát mutatta be. Nagyjából annyi jött át az egészből, hogy ez a Zarándok István nyelvfilozófus volt, és a szavak valóságteremtő erejével foglalkozott. Ja, igen, mert már meghalt pár éve. Az volt az elmélete, hogy a párhuzamos dimenziókat nem a kvantumvilágban kell keresni, hanem az írott szövegekben. Valami olyasmi gondolata volt, hogy meg kell változtatni néhány irodalmi klasszikus egy-két sorát, néhány fontosabb részét, és így megváltoztatva újra kiadni, aztán megfigyelni, hogy ez milyen hatással lesz az emberekre, a társadalomra. Úgy vélte, hogy ezekkel az apró torzításokkal egészen más, egészen új gondolkodású generációk születhetnek. És az volt a végső hipotézise, hogy ezután minden művet többféle verzióban kell majd kiadni, hogy létrejöjjön egy alapvető, összeegyeztethetetlen széthúzás a kultúrában, ami önmagából fogja generálni a különböző dimenziók eltérő perspektíváit. Ennyi bőven elég is volt nekem ebből a filózgatásból, úgyhogy kiikszeltem az oldalt, aztán hallgattam még egy kicsit a bálnákat.

Tudtam, hogy aznap már képtelen lennék a videómmal foglalkozni, és ebben a dologban a magam ura voltam, senki nem kényszerített, hogy időben rakjam fel, úgyhogy simán várhatott még holnapig. Már zuhanyozni se volt kedvem, csak átvettem a pizsimet, aztán befeküdtem az ágyba. Magamra húztam a takarót, aztán a fal felé fordultam, és lehunytam a szemem. Mielőtt elaludtam volna, még félálomban láttam, vagyis látni véltem, ahogy nyílik a szobám ajtaja, és egy férfi csendben mellém lopózik, lehajol, óvatosan kihúzza az ágyam alól a cipősdobozt, és gyorsan kisurran vele a szobámból. Azt hiszem, hogy mosolyogva aludtam el.