Előfizetés

Forrong a Balkán

Magánbeszélgetések során sokszor merül fel a kérdés: mi az a határ, aminél az emberek már megelégelik, hogy teljesen hülyének nézik őket? Gyakran az lehet az érzésünk: a határ a csillagos ég. A Kádár-rendszerben az emberek bőven megelégedtek azzal, hogy volt elég pénzük a mindennapi betévőre, volt lakásuk, kivárták azt a pár évet, míg hozzájutottak hőn áhított kocsijukhoz, szociális helyzetüket is jónak érezték. A rendszer akkor kezdett recsegni-ropogni, amikor már egyre kevésbé érezték biztonságban magukat. Az emberek kezdtek elszegényedni, s miután a világútlevéllel már szabadon mehettek Nyugatra, tömegek láthatták azt a hatalmas különbséget, ami a szocializmus és a kapitalizmus között tátongott. Hasonló okok vezettek Jugoszlávia széteséséhez is. Amíg Tito élt, a Nyugat is szívesebben adott kölcsönt az országnak, halála után azonban elengedték az ország kezét, s bár még volt egy rövid gazdasági fellángolás a nyolcvanas évek végén, ekkorra már oly mértékűvé váltak a nemzetiségi ellentétek, hogy nem volt visszaút. A Balkán mai társadalmi helyzete kicsit hasonlít az akkorihoz. Most azonban nem a kölcsön hiánya nyomán kialakult gyászos gazdasági viszonyok, vagy a nemzetiségi villongások miatt kerültek robbanáshoz közeli helyzetbe az ottani társadalmak: a koronavírus-járvány hozta felszínre az éveken át sikerrel szőnyeg alá söpört problémákat. Szerbiában a kormány ijesztő válságkezelése nyomán vált nyilvánvalóvá, hogy éveken át becsapták az embereket, az Aleksandar Vucic elnök által oly sokszor emlegetett szerb gazdasági felvirágzás csak mese. Szerbiához hasonlóan Bulgáriában is hetek óta tüntetnek, mert az itt élőket is alaposan átverték: bár már évek óta azt hallhatják a bolgárok, milyen nagyszerűen halad az Európai Unió által megkövetelt igazságügyi reform és a korrupcióval, a szervezett bűnözéssel szembeni küzdelem, s ezt tavaly év végén az Európai Bizottság is megerősítette, a mindennapi tapasztalat mást mutat. Annyira megelégelték a hatalom szemfényvesztését, hogy szerdán blokád alá helyezték Szófiát és több várost. Az országban az oligarchák a legfelsőbb politikai vezetést befolyásolják és a hatalmi ágak szétválasztása sem valósult meg. Sokatmondó például, miután Bojko Boriszov ádáz ellenfele, Rumen Radev elnök szóvá tette, hogy törvénytelen módon rendőri védelmet nyújtanak kétes hírű oligarcháknak, köztük a rendkívül népszerűtlen médiamágnásnak, Deljan Peevszkinek. A szófiai hatalmi viszonyokból kiindulva nincs ebben semmi meglepő: tavaly ősszel a miniszterelnök bizalmasát, Ivan Gesevet nevezték ki főügyésznek. Feltűnő, hogy az ügyészség rendre Boriszov és Pejevszki ellenfeleivel szemben indít eljárást, de az már nem érdekelte a testületet, hogy az oligarcha milyen szerepet játszott az ország legnagyobb bankcsődjében. A hatalmon lévők arroganciája átlépett egy határt a Balkánon. Azaz bocsánat, nem csak ott, de ezekben az államokban az emberek egy része legalább kezdi megelégelni azt, hogy folyamatosan hülyének nézik. 

Támadás a bíróságok ellen

A Fidesz a Kaleta-ügyet a legteljesebb titokban akarta tartani és úgy lerendezni. Csak az Index portálnak köszönhető, hogy nyilvánosságra került. Ezért is – a maga nemében – kísértetiesen emlékeztet a Népszabadság ügyére, amelyik viszont Rogán Antal szennyesét teregette ki. Mindkét orgánum esete rámutat arra, hogy a hatalom nem véletlenül ellenzi az uniós pénzeik jogállamisághoz kötendő feltételeit. Mert jogállamban a hatalomnak biztosítani kell a sajtó- és szólásszabadságot, nem pedig korlátozni. A hatalom nem helyezheti magát a törvényeken felül, mint ahogy azt sem teheti meg, hogy ha kiderülnek az ügyei, akkor nem a problémát akarja felszámolni, hanem annak nyilvánosságra kerülését igyekszik megakadályozni. Most a volt követ pedofília-ügyét használják fel arra, hogy a bíróságok egyre kisebb függetlenségét és önállóságát próbálják még tovább korlátozni. Ami fel sem merülhetne, ha belemennének a jogállamiság feltételeibe. A hatalmat egyébként is rendkívül zavarja a bíróságok még mindig létező önállósága, így kiváló lehetőség a Kaleta-ügy. Ha már nem sikerült titokban tartani, akkor felhasználják alantas politikai céljaikra. A politikai alapon alkotmánybírói székbe ültetett személyek bíróvá való kinevezése a bíróság intézményrendszerének tényleges lezüllesztését és bekebelezését vetíti előre. Az ügyészség intézményrendszerén mindezt nagyon jól le lehet mérni. (Csak elméletileg: ha Kaleta Gábor nem a kormánykörökhöz lenne köthető, vajon mi lett volna az ügyészség felállása?) Az Alkotmánybíróság döntéseinek mindegyikében tetten érhető a politikai elvárásoknak való megfelelés jele. A hatalom most második lépésként mindent megtesz, hogy érdemi befolyása és irányítása alá vonja a bíróságokat, ahol csak a számára kedvező döntések születhetnek.   Korábban, egy régi rendszerben ehhez egy piros telefont használtak. A Fidesz ennél azért kifinomultabb módszereket használ, de a cél ugyanaz. Hogy ők rendeljék meg a bíróságokon is döntéseket. A jog nem azt a célt fogja szolgálni, hogy igazságot, pardon: jogot szolgáltassanak, hanem hogy a politikai döntéseket sikerüljön joginak látszó módon felöltöztetni. Ha egy a hatalomhoz lojális államigazgatási hivatalnokot ültetnek a bírói székbe, a bíró is csak a kormányt kiszolgáló hivatalnokká degradálódik. Ha a joguralom és a bíróságok függetlensége megszűnik, akkor az emberi jogok sérelmét is legitimizálja a hatalom. Márpedig ha azt akarjuk, hogy az emberi jogok érvényesülhessenek, akkor ahhoz a bírók függetlensége és önállósága elengedhetetlen követelmény. Sajnos azonban egyre nagyobb és aggasztóbb méreteket ölt a bírók hatalom általi befolyásolása, amivel az utolsó féket és ellensúlyt is ki akarják iktatni. Az Alkotmánybíróság pedig ahelyett, hogy gátat állítana mindennek, tisztára söpri a hatalom előtt az idevezető utat. Ferincz Jenő „paragrafus” 

Távápolás nem létezik

A COVID-19 járvány egy perc alatt megváltoztatta az egészségügyhöz való hozzáférést. Azzal, hogy a járvány kezdetétől az orvosokat csak telefonon lehetett elérni, az emberek a XIX. században ragadt magyar egészségügyből áthuppantak a XXI. századba. Ahol ugyan megtapasztalták a távorvoslást, de annak segítője, az otthonápolás, a közösségi ápolás elérése álom maradt. Az ellátást igénylők megismerkedtek a telemedicinával: ez csak egy telefonos vagy számítógépes kapcsolat, de általa lehetőség van arra, hogy szakmailag megítélhető legyen a személy állapota, hogy aztán a vizsgáltatok elrendelése, a gyógykezelés elindítása, a további konzultáció, a diagnózis, a beteg állapotának követése és ellenőrzése is lehetővé váljon. Márciustól az addig locsifecsi módon elmondott betegpanasz hallgatása helyett a doktor lényegre törően kérdezett, a telefonáló pedig elfogadta, hogy a név, születési idő, taj-szám bemondása kötelező a társalgás elkezdéséhez. Felborult a rendszer, a régi orvosi iskolák gyakorlata, hogy a beteg vizsgálatánál az egész testet látni kell, most elmaradt. Persze nem lehetett egyik napról a másikra elfelejteni a megszokott eljárást. A doktor arcát vagy a hangját, amikor azt ígérte, minden rendben lesz. A betegnek túl kellett tenni magát az aggodalmakon is: „talán azt sem tudja, ki vagyok?”, összeszedni a mondandót. A vonal végén ülők nem tehettek mást, mint bíztak abban, hogy érdekeiket a doktorok fontosnak tartják. Biztosítják a telefonálót, hogy – amennyire lehet – teljes ellátást nyújtanak, széleskörű tájékoztatást adnak a teendőkről, meghallgatják a beteg kérdéseit, ügyelve a személyes és egészségügyi adatok titkosságának biztosítására. De ha már az időpontkéréssel töltött idő alatt a fülünkhöz nőtt telefonnal áthuppantunk az új szolgáltatásba, itt van az ideje, hogy mindenki átgondolja a rendszert. Mert volt a kialakításában kapkodás éppen elég. Az emberi tényezőről mindenki elfeledkezett. Az idősebb korosztály, a látásában, hallásában akadályozott személy nem tudta nagy biztonsággal használni az információs eszközöket, mások segítségére szorult. De nem lehet őket kizárni a részvételből, hiszen jelentősége van annak, ha a vonalban a beteg hangját hallja a doktor, mert a segítségkérő autonómiáját figyelembe kell venni. Neki kell a vizsgálatokba beleegyezni, az utasításokat betartani. Az ilyesfajta segítségnyújtás, akár a családban, vagy egy segítő szomszéd által, esetleg egy olyan közösségben, mint az idősek otthona, felveti az adatvédelem kérdését. Ki hallja a beszélgetést mindkét oldalon: a rendelőben bent felejtett beteg, vagy az idősotthon többi lakója? Érti-e a szomszéd, hogy a titoktartás szabályai rá is vonatkoznak? Pedig a rendszernek számos előnye van még „járvány-béke” idején is, amikor érdemes lesz felmérni, hogy mi működött és mi nem. Mert ha nincs, aki a telefon használatában, a segítségkérésben akadályozott betegnek segítsen, az orvosi utasításokat értelmezze és szakápolást nyújtson akkor oda a beteg biztonságos ellátása. Mert bizony most magára maradt sok száz ember. A vészhelyzet idején nem csak a távorvoslás akadozott. A kórházakból kipenderített, szinte minden esetben szakápolást igénylő betegek számára sem volt ott alternatívának egy otthonukhoz közeli, elérhető ápolási rendszer. Sokan a családjuk ellátására szorultak, és arról nincs szakmai felmérés, hogy ők hogyan birkóztak meg vele. Az intézeti ellátásra remény sem volt, a nyomokban létező otthonápolási szolgálatokat váratlanul érte a feladat. Eszköz- és létszámhiány állt szemben az ellátásra váró betegekkel. De sokaknak még ez sem jutott. A kórházi ágyukból három nap alatt kirángatott betegekkel a magyar egészségügyi rendszer nem tudott mit kezdeni. De láthatóan nem is akart, szakmai szempontból biztos nem. Az ombudsman hárít, állítja, orvosszakmai kérdésekben nem tud vizsgálódni. Ápolásszakmai kérdésekben meg ugye minek is? Pedig hiányzott több ezer szakápoló, gyógytornász, nem volt a kórházban hasznos felszereléseket – speciális ágyat, tolószéket és járókeretet – cipelő, felfekvést gátló matracot, egyszer használatos szondát a beteg otthonába vivő ember sem. Ahogy a családtagoknak ápolást oktató, naponta házhoz menő szakápoló, gondozó, a beteget megemelő személy. Pénzbeli támogatás a kötszerek, gyógyászati segédeszközök vásárlására, vagy lehetőség ez utóbbiak kölcsönzésére. Azért, hogy amit a családok kényszerből elvállaltak, az ne rémálom legyen, a betegnek pedig szenvedés. Ebben a helyzetben a rohamtempóban bevásárolt lélegeztetőgépekkel nincs mit kezdeni. Más lenne most a feladat: felmérni, hogy mi történt az egyénnel, a betegeket ápoló családokkal, az idősotthonok közösségében. Az ombudsmannak vizsgálat tárgyává tenni, és mérlegelni az igazságosság, a méltányosság és az emberi méltóság vonatkozásában, hogy mi történt a kórházakból hazaküldött, otthonukban magukra hagyott emberekkel. Talán valaki végre felismeri: a távorvoslás ugyan lehetséges, de a távápolást még nem találták ki. Rozsos Erzsébet ápolásetikus