Előfizetés

Halk sajnálat

Rettenetesen sajnálatos, de nyilvánosan nem elítélendő – ez a magyar álláspont az isztambuli Hagia Sophia újbóli mecsetté alakításáról. Nemzetközi szinten azonnali és óriási felháborodást váltott ki, hogy Törökország megváltoztatta az eredetileg keresztény bazilikának épült VI. századi műemlék múzeumi státuszát. A keresztény jelképekért máskor lelkesen kiálló Orbán-kormány álláspontját viszont csaknem háromhetes hatásszünet után ismerhettük meg. Az üldözött keresztények megsegítéséért és a Hungary Helps Program megvalósításáért felelős államtitkár, Azbej Tristan a Spirit FM-en elismerte, hogy a lépés „nem a vallások és a civilizációk békés együttélését erősíti”. Hangsúlyozta azonban, hogy a magyar-török kapcsolatok a tiszteletteljes párbeszéden alapulnak, ezért nem elvárható az elítélő nyilatkozat. Noha a világias országból iszlamizálódó Törökország tiszteletet érdemel, más országoknak jár a kritika: Azbej Tristan ugyanebben a műsorban a Nyugatot bírálva magasztalta a magyar humanitárius segélyprogramot, a Hungary Helpset. Az államtiktár úgy állította be, mintha kizárólag az Orbán-kormány segítene a szenvedő keresztényeken, ám a helyzet ennél jóval összetettebb. Míg mondjuk a magyar támogatások keretében keresztény templomokat és iskolákat építenek Irakban, addig német segélyekből az ivóvízellátást és a szennyvíz-elvezetést oldják meg. Arról sincsen szó, hogy a Hungary Helps kizárólag keresztény vallási célokra költene a közpénzből: adományoztak az Iszlám Állam által brutálisan üldözött jazidiknek és egy kongói szemészeti klinikára is. És a nemzetközi segélyből is jut a keresztényeknek: az UNESCO és az Egyesült Arab Emírségek közösen építenek újjá két moszuli templomot. A különbség csupán annyi, hogy a Nyugat nem részesít előnyben egyetlen vallást sem. Mindazonáltal a világiasság iránti elköteleződés nem jelenti a keresztények cserben hagyását: a Hagia Sophia ügyében az Európai Unió nyilvánosan követelte annak semleges, múzeumi státuszának visszaállítását, miközben az Orbán-kormánytól csak halk sajnálkozásra telik. 

Forrong a Balkán

Magánbeszélgetések során sokszor merül fel a kérdés: mi az a határ, aminél az emberek már megelégelik, hogy teljesen hülyének nézik őket? Gyakran az lehet az érzésünk: a határ a csillagos ég. A Kádár-rendszerben az emberek bőven megelégedtek azzal, hogy volt elég pénzük a mindennapi betévőre, volt lakásuk, kivárták azt a pár évet, míg hozzájutottak hőn áhított kocsijukhoz, szociális helyzetüket is jónak érezték. A rendszer akkor kezdett recsegni-ropogni, amikor már egyre kevésbé érezték biztonságban magukat. Az emberek kezdtek elszegényedni, s miután a világútlevéllel már szabadon mehettek Nyugatra, tömegek láthatták azt a hatalmas különbséget, ami a szocializmus és a kapitalizmus között tátongott. Hasonló okok vezettek Jugoszlávia széteséséhez is. Amíg Tito élt, a Nyugat is szívesebben adott kölcsönt az országnak, halála után azonban elengedték az ország kezét, s bár még volt egy rövid gazdasági fellángolás a nyolcvanas évek végén, ekkorra már oly mértékűvé váltak a nemzetiségi ellentétek, hogy nem volt visszaút. A Balkán mai társadalmi helyzete kicsit hasonlít az akkorihoz. Most azonban nem a kölcsön hiánya nyomán kialakult gyászos gazdasági viszonyok, vagy a nemzetiségi villongások miatt kerültek robbanáshoz közeli helyzetbe az ottani társadalmak: a koronavírus-járvány hozta felszínre az éveken át sikerrel szőnyeg alá söpört problémákat. Szerbiában a kormány ijesztő válságkezelése nyomán vált nyilvánvalóvá, hogy éveken át becsapták az embereket, az Aleksandar Vucic elnök által oly sokszor emlegetett szerb gazdasági felvirágzás csak mese. Szerbiához hasonlóan Bulgáriában is hetek óta tüntetnek, mert az itt élőket is alaposan átverték: bár már évek óta azt hallhatják a bolgárok, milyen nagyszerűen halad az Európai Unió által megkövetelt igazságügyi reform és a korrupcióval, a szervezett bűnözéssel szembeni küzdelem, s ezt tavaly év végén az Európai Bizottság is megerősítette, a mindennapi tapasztalat mást mutat. Annyira megelégelték a hatalom szemfényvesztését, hogy szerdán blokád alá helyezték Szófiát és több várost. Az országban az oligarchák a legfelsőbb politikai vezetést befolyásolják és a hatalmi ágak szétválasztása sem valósult meg. Sokatmondó például, miután Bojko Boriszov ádáz ellenfele, Rumen Radev elnök szóvá tette, hogy törvénytelen módon rendőri védelmet nyújtanak kétes hírű oligarcháknak, köztük a rendkívül népszerűtlen médiamágnásnak, Deljan Peevszkinek. A szófiai hatalmi viszonyokból kiindulva nincs ebben semmi meglepő: tavaly ősszel a miniszterelnök bizalmasát, Ivan Gesevet nevezték ki főügyésznek. Feltűnő, hogy az ügyészség rendre Boriszov és Pejevszki ellenfeleivel szemben indít eljárást, de az már nem érdekelte a testületet, hogy az oligarcha milyen szerepet játszott az ország legnagyobb bankcsődjében. A hatalmon lévők arroganciája átlépett egy határt a Balkánon. Azaz bocsánat, nem csak ott, de ezekben az államokban az emberek egy része legalább kezdi megelégelni azt, hogy folyamatosan hülyének nézik. 

Támadás a bíróságok ellen

A Fidesz a Kaleta-ügyet a legteljesebb titokban akarta tartani és úgy lerendezni. Csak az Index portálnak köszönhető, hogy nyilvánosságra került. Ezért is – a maga nemében – kísértetiesen emlékeztet a Népszabadság ügyére, amelyik viszont Rogán Antal szennyesét teregette ki. Mindkét orgánum esete rámutat arra, hogy a hatalom nem véletlenül ellenzi az uniós pénzeik jogállamisághoz kötendő feltételeit. Mert jogállamban a hatalomnak biztosítani kell a sajtó- és szólásszabadságot, nem pedig korlátozni. A hatalom nem helyezheti magát a törvényeken felül, mint ahogy azt sem teheti meg, hogy ha kiderülnek az ügyei, akkor nem a problémát akarja felszámolni, hanem annak nyilvánosságra kerülését igyekszik megakadályozni. Most a volt követ pedofília-ügyét használják fel arra, hogy a bíróságok egyre kisebb függetlenségét és önállóságát próbálják még tovább korlátozni. Ami fel sem merülhetne, ha belemennének a jogállamiság feltételeibe. A hatalmat egyébként is rendkívül zavarja a bíróságok még mindig létező önállósága, így kiváló lehetőség a Kaleta-ügy. Ha már nem sikerült titokban tartani, akkor felhasználják alantas politikai céljaikra. A politikai alapon alkotmánybírói székbe ültetett személyek bíróvá való kinevezése a bíróság intézményrendszerének tényleges lezüllesztését és bekebelezését vetíti előre. Az ügyészség intézményrendszerén mindezt nagyon jól le lehet mérni. (Csak elméletileg: ha Kaleta Gábor nem a kormánykörökhöz lenne köthető, vajon mi lett volna az ügyészség felállása?) Az Alkotmánybíróság döntéseinek mindegyikében tetten érhető a politikai elvárásoknak való megfelelés jele. A hatalom most második lépésként mindent megtesz, hogy érdemi befolyása és irányítása alá vonja a bíróságokat, ahol csak a számára kedvező döntések születhetnek.   Korábban, egy régi rendszerben ehhez egy piros telefont használtak. A Fidesz ennél azért kifinomultabb módszereket használ, de a cél ugyanaz. Hogy ők rendeljék meg a bíróságokon is döntéseket. A jog nem azt a célt fogja szolgálni, hogy igazságot, pardon: jogot szolgáltassanak, hanem hogy a politikai döntéseket sikerüljön joginak látszó módon felöltöztetni. Ha egy a hatalomhoz lojális államigazgatási hivatalnokot ültetnek a bírói székbe, a bíró is csak a kormányt kiszolgáló hivatalnokká degradálódik. Ha a joguralom és a bíróságok függetlensége megszűnik, akkor az emberi jogok sérelmét is legitimizálja a hatalom. Márpedig ha azt akarjuk, hogy az emberi jogok érvényesülhessenek, akkor ahhoz a bírók függetlensége és önállósága elengedhetetlen követelmény. Sajnos azonban egyre nagyobb és aggasztóbb méreteket ölt a bírók hatalom általi befolyásolása, amivel az utolsó féket és ellensúlyt is ki akarják iktatni. Az Alkotmánybíróság pedig ahelyett, hogy gátat állítana mindennek, tisztára söpri a hatalom előtt az idevezető utat. Ferincz Jenő „paragrafus”