Nagy Katalin cárnő egyike azon uralkodóknak, akik regényeket, forgatókönyveket írtak életükkel. Oroszországba házasított porosz hercegnő, férje elleni puccs után harmincnégy évig cárnő, európai hatalmi tényezőt csinál az országból, kiterjeszti határait, közben kacérkodás a felvilágosodással, Pugacsov-lázadás, és ami a legfontosabb – kegyencek, szeretők, szerelmek. Ki az a mesélő, aki ne merítené bele ebbe örömmel a tollát vagy a kameráját?
Így is különös azonban az utóbbi évek valóságos sorozat-dömpingje Katalinról. Az oroszok érdeklődése történelmük e látványos, isten tudja, milyen fejezete iránt még érthető, különösen a hazafias témák támogatása idején. A 2005-ös A kegyenc után tíz évvel belevágtak egy újabb sorozatba. A Jekatyerina eddig három évadot élt meg, és nem csupán az állami pénzek miatt. Remek, kritikus szemléletű produkció, lebilincselő dramaturgiával, gazdag kiállítással és igazi színészparádéval. Bárhol sikerre pályázhatna Európában, de Putyin árnyékában ma az orosz kultúrának is nagyon kell döngetnie az ajtót, hogy az besurranásnyi résre nyíljon előtte.
Sebaj, itt vannak nekünk angolszász szellemi táplálóink, teremtenek ők orosz világot is, ha érdemes. És úgy látszik, II. Katalin annyira kifizetődő, hogy két év alatt kétszer is meg lehet kockáztatni bevetését a képernyőkön. Az HBO még kissé óvatos volt a négyrészes Nagy Katalin minisorozattal. Tradicionális beütéssel, előírt szabadossággal, korhűen, történelmi tények bójái között hömpölygött a negyvenes cárnő és a nála tíz évvel fiatalabb Patyomkin (helyes magyar átírásban: Potyomkin) herceg szerelmétől hajtva. Hangsúlyt kapnak benne aktuális mozzanatok, így az orosz felvilágosodás elszáradása, a Krím megszerzése, az Európával szembeni bizalmatlanság. Békésen tanulságos a cárnő „zárszava” is: „A szabadságról álmodtam. Hogy mit tettem helyette? Adtam egy birodalmat. Az is valami.”
Egyetlen merész húzása van az alkotóknak: a hetvenes éveiben járó Helen Mirrennel játszatják el a címszerepet. Nos, a külső már nem képes a fiatalodás csodájára. Ami helyenként nyomasztó. De a színészi szárnyalásnak köszönhetően így is a Katalin-Patyomkin kapcsolat ábrázolása marad megrendítően emlékezetes. Mirren és Jason Clarke páratlan természetességgel talál egymásra, nem kell nekik semmilyen romantizáló eszköz, zene. Mintha a vérükben lenne a viszony érett felszabadultsága, az együtt-rezdülés öröme, az udvar előtti kényszerű szerepjátékok sora. Egyetlen hangsúllyal, gesztussal, méltóságteljesen képesek váltani megfontolt uralkodóból, agilis kegyencből kiszolgáltatottan boldog szerelmesbe. Fájdalmasan káprázatos.
De jön váratlanul a hamvas, fiatal majdnem szépség, Elle Fanning, és magával ránt: Az én Katalinomat nézzétek! Engedelmeskedünk, és a Hulu csatornáról az HBO tárolóján keresztül ránk zúdul a Nagy Katalin – A kezdetek sorozat. Akkora tréfa, hogy nem tréfadolog. Tony McNamara író és Ben Chessell rendező „egy alkalmanként igaz történet” megjegyzéssel átgázol a történelmi hűség hitelességén, hogy hiteles szatírát csináljon a történelem mitológiájáról. És a jelen vulgáris történelmiségéről.
A balhét az oroszok viszik el. Ők most is nyugodtan kaphatnak a fejükre. Az európai hercegnő hiába érkezik szeretettel, megváltó szándékkal Oroszországba cárnénak (a filmben nem kell Erzsébet cárnő halálát megvárnia), férje, III. Péter egy dorbézoló vadbarom, udvarában csak jelmez az európaiság, a parókák alatt minden félelmetesen-röhejesen nyers, végletes, kiszámíthatatlan. És gátlástalan harsánysággal keresztül-kasul szexualizált. Katalin-2020 szinte az első naptól puccsot szervez a cár ellen a trónért. Közben hinti a felvilágosodást, a technikai fejlődést, szerelmének a szerelmet. Hogy aztán feltámasztásuk reményében helyezze el őket áldozatként a hatalom oltárán.
Megértem az oroszokat és az oroszos lelkűeket, ha felhúzzák erre a sztereotípiáktól is átitatott, keserűen érzelmes gúnyrajzra a szemöldöküket. De ennyi fricskát, főleg, ha általánosabb jelenségek megvilágítására szolgál, egy nagy kultúrának ki kell bírnia. A legújabb Katalin-interpretáció azért hagyja faképnél a történelmi hitelességet (és a fiziológiait néhány fekete bőrű színésszel), mert nem egy korról, az oroszokról, hanem a történelmi jelenről szól. Abba az áramlatba illeszkedik, amely harsány stilizálással elemelkedik a múlt aprólékosságától, hogy megragadja mába ívelő történetét – direkt allegóriák, aktualizálások nélkül. Korszerű szemlélet, magvait láthattuk Jancsó Miklós historikus pamfletjeiben, gyümölcseit élvezhettük többek között Tarantino Becstelen brigantyk-jában vagy az Armando Iannucci rendezte Sztálin halálában. Határozott, de lehangolóan tehetetlen elfordulást jelez a hatalmi szféra, a politika világától. Amelynek álságosságához épp a történelmi mitológiák áporodott díszletei adnak keretet. Mögöttük egyre leplezetlenebb könyörtelenség, cinizmus, közönségesség, kivert nemi szervek szónoklata tombol. Üres bűze megfojt minden forradalmi hitet is, nem lendül ellene fegyver, csak undor. Végtelenbe röhögő undor.
