Előfizetés

Forgács Iván: Birodalmat adni is valami

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.08.02. 10:14
Nagy Katalin - A kezdtek, Elle Fanninggel
Fotó: IMDB
Úgy látszik, II. Katalin annyira kifizetődő, hogy két év alatt kétszer is meg lehet kockáztatni bevetését a képernyőkön.
Nagy Katalin cárnő egyike azon uralkodóknak, akik regényeket, forgatókönyveket írtak életükkel. Oroszországba házasított porosz hercegnő, férje elleni puccs után harmincnégy évig cárnő, európai hatalmi tényezőt csinál az országból, kiterjeszti határait, közben kacérkodás a felvilágosodással, Pugacsov-lázadás, és ami a legfontosabb – kegyencek, szeretők, szerelmek. Ki az a mesélő, aki ne merítené bele ebbe örömmel a tollát vagy a kameráját? Így is különös azonban az utóbbi évek valóságos sorozat-dömpingje Katalinról. Az oroszok érdeklődése történelmük e látványos, isten tudja, milyen fejezete iránt még érthető, különösen a hazafias témák támogatása idején. A 2005-ös A kegyenc után tíz évvel belevágtak egy újabb sorozatba. A Jekatyerina eddig három évadot élt meg, és nem csupán az állami pénzek miatt. Remek, kritikus szemléletű produkció, lebilincselő dramaturgiával, gazdag kiállítással és igazi színészparádéval. Bárhol sikerre pályázhatna Európában, de Putyin árnyékában ma az orosz kultúrának is nagyon kell döngetnie az ajtót, hogy az besurranásnyi résre nyíljon előtte. Sebaj, itt vannak nekünk angolszász szellemi táplálóink, teremtenek ők orosz világot is, ha érdemes. És úgy látszik, II. Katalin annyira kifizetődő, hogy két év alatt kétszer is meg lehet kockáztatni bevetését a képernyőkön. Az HBO még kissé óvatos volt a négyrészes Nagy Katalin minisorozattal. Tradicionális beütéssel, előírt szabadossággal, korhűen, történelmi tények bójái között hömpölygött a negyvenes cárnő és a nála tíz évvel fiatalabb Patyomkin (helyes magyar átírásban: Potyomkin) herceg szerelmétől hajtva. Hangsúlyt kapnak benne aktuális mozzanatok, így az orosz felvilágosodás elszáradása, a Krím megszerzése, az Európával szembeni bizalmatlanság. Békésen tanulságos a cárnő „zárszava” is: „A szabadságról álmodtam. Hogy mit tettem helyette? Adtam egy birodalmat. Az is valami.” Egyetlen merész húzása van az alkotóknak: a hetvenes éveiben járó Helen Mirrennel játszatják el a címszerepet. Nos, a külső már nem képes a fiatalodás csodájára. Ami helyenként nyomasztó. De a színészi szárnyalásnak köszönhetően így is a Katalin-Patyomkin kapcsolat ábrázolása marad megrendítően emlékezetes. Mirren és Jason Clarke páratlan természetességgel talál egymásra, nem kell nekik semmilyen romantizáló eszköz, zene. Mintha a vérükben lenne a viszony érett felszabadultsága, az együtt-rezdülés öröme, az udvar előtti kényszerű szerepjátékok sora. Egyetlen hangsúllyal, gesztussal, méltóságteljesen képesek váltani megfontolt uralkodóból, agilis kegyencből kiszolgáltatottan boldog szerelmesbe. Fájdalmasan káprázatos. De jön váratlanul a hamvas, fiatal majdnem szépség, Elle Fanning, és magával ránt: Az én Katalinomat nézzétek! Engedelmeskedünk, és a Hulu csatornáról az HBO tárolóján keresztül ránk zúdul a Nagy Katalin – A kezdetek sorozat. Akkora tréfa, hogy nem tréfadolog. Tony McNamara író és Ben Chessell rendező „egy alkalmanként igaz történet” megjegyzéssel átgázol a történelmi hűség hitelességén, hogy hiteles szatírát csináljon a történelem mitológiájáról. És a jelen vulgáris történelmiségéről. A balhét az oroszok viszik el. Ők most is nyugodtan kaphatnak a fejükre. Az európai hercegnő hiába érkezik szeretettel, megváltó szándékkal Oroszországba cárnénak (a filmben nem kell Erzsébet cárnő halálát megvárnia), férje, III. Péter egy dorbézoló vadbarom, udvarában csak jelmez az európaiság, a parókák alatt minden félelmetesen-röhejesen nyers, végletes, kiszámíthatatlan. És gátlástalan harsánysággal keresztül-kasul szexualizált. Katalin-2020 szinte az első naptól puccsot szervez a cár ellen a trónért. Közben hinti a felvilágosodást, a technikai fejlődést, szerelmének a szerelmet. Hogy aztán feltámasztásuk reményében helyezze el őket áldozatként a hatalom oltárán. Megértem az oroszokat és az oroszos lelkűeket, ha felhúzzák erre a sztereotípiáktól is átitatott, keserűen érzelmes gúnyrajzra a szemöldöküket. De ennyi fricskát, főleg, ha általánosabb jelenségek megvilágítására szolgál, egy nagy kultúrának ki kell bírnia. A legújabb Katalin-interpretáció azért hagyja faképnél a történelmi hitelességet (és a fiziológiait néhány fekete bőrű színésszel), mert nem egy korról, az oroszokról, hanem a történelmi jelenről szól. Abba az áramlatba illeszkedik, amely harsány stilizálással elemelkedik a múlt aprólékosságától, hogy megragadja mába ívelő történetét – direkt allegóriák, aktualizálások nélkül. Korszerű szemlélet, magvait láthattuk Jancsó Miklós historikus pamfletjeiben, gyümölcseit élvezhettük többek között Tarantino Becstelen brigantyk-jában vagy az Armando Iannucci rendezte Sztálin halálában. Határozott, de lehangolóan tehetetlen elfordulást jelez a hatalmi szféra, a politika világától. Amelynek álságosságához épp a történelmi mitológiák áporodott díszletei adnak keretet. Mögöttük egyre leplezetlenebb könyörtelenség, cinizmus, közönségesség, kivert nemi szervek szónoklata tombol. Üres bűze megfojt minden forradalmi hitet is, nem lendül ellene fegyver, csak undor. Végtelenbe röhögő undor.

Milyen háború volt a hidegháború? Egy világtörténelmi könyv margójára

Heimer György
Publikálás dátuma
2020.08.01. 18:22

Fotó: - / AFP
Revansista újra-felfegyverkezés, legyőzhetetlen béketábor, kölcsönös testvéri segítség, atomhajsza, vasfüggöny, détente (enyhülés) – e műszavak az idősebb korosztály számára bizonyára ismerősen hangozhatnak. Félmúltunk közbeszéd-zsargonjából valók, abból a korból, amikor az USA és a Szovjetunió vezette katonai, politikai szövetségek halálos ellenségként álltak egymással szembe: konfrontációjuk hidegháború néven vonult be a történelemkönyvekbe. E világhatalmi átrendeződésekben bővelkedő drámai korról Németh István történész publikált terjedelmes monográfiát „A globális hidegháború – Béke az atombomba árnyékában” címmel. A téma irodalma ma már tengernyi, de a 800 oldalas munka egyetemes történetírói vállalkozás: miközben végigvezet a kettészakadt, kelet-nyugati világ históriáján, fellebbenti a fátylat az egykor szupertitkos frontvonalak küzdelmeiről, ma sem nagyon ismert részletekkel.

Két vak dinoszaurusz

 A hidegháború a kapitalizmus és a kommunizmus rendszer-konfrontációja, s az voltaképpen 1917-től, a nyugati hatalmakhoz új kihívást intéző bolsevikok hatalomra jutásától datálódik – szögezi le elöljáróban a szerző. 1945 után már a világrendszerré lett szocializmus állt szembe tőkés ellenlábasaival. Maga a kifejezés George Orwell író egyik esszéjében bukkan fel, míg a szóalkotás első népszerűsítője Walter Lippmann amerikai publicista, aki szerint a hidegháború nem más, mint két vak dinoszaurusz gödörbeli viaskodása. A bon mot valójában az USA és a Szovjetunió világuralmi rivalizálására utal, vagyis arra, ahogy a két szuperhatalom évtizedeken át acsarkodott – állig felfegyverkezve, összeegyezhetetlen ideológiáikkal. Nyugati szemszögből a szabadság és a demokrácia állt szemben a totális diktatúrával, s ugyanígy a piacgazdaság a tervgazdálkodással. Ezzel szemben a felsőbbrendűségét hangoztató szovjet mantra azt sulykolta, hogy a kommunizmusba vezető átmenet törvényszerű, gazdaságszervezési formában le kell, hogy váltsa a kapitalizmust, s úgymond megszünteti az imperialista kapitalizmus farkastörvények szerinti kizsákmányolását. Mára ez a (tév)eszme, nem kérdés, megbukott, abban azonban továbbra sincs egyetértés, ki felelős a hidegháború kirobbantásáért? Egyes politológusok kitartanak amellett, hogy Sztálin agresszív terjeszkedési törekvései miatt vált kibékíthetetlenül bipolárissá a világ, mások szerint az USA gazdasági expanziója vezetett a hidegháborúhoz, a szovjet lépések csupán logikus reakciónak tekinthetők. Németh István professzor úgy gondolja, ez így sommás, mindkét oldalt felelősség terheli: az USA évtizedeken át tartó „kommunizmus-fóbiája”, a Szovjetunió paranoiába hajló imperializmus-ellenessége miatt számos téves feltételezés, hiedelem épült egymásra, a vesztesek pedig a két világrendszer polgárai voltak. Ami a vasfüggöny mögöttieket illeti – fejtegeti tovább – a hidegháború kiteljesedésével a Szovjetunió kiterjesztette elnyomó rendszerét egész eurázsiai birodalmára. Minket is irdatlan kiadásokba, felesleges áldozatvállalásokba, eszelős fegyverkezési versenyekbe kényszerített. Mint a történész fogalmaz, „benne éltünk egy olyan történelmi korszakban, melynek nem ismertük igazi arculatát, a mély titkolódzások és mellébeszélések miatt. Rébuszokban beszéltünk, igazán senki sem tudta mit jelentenek az olyan szépen hangzó szavak, mint testvériség, szolidaritás, proletár internacionalizmus. A gyanakvás légköre, a modern röghöz kötés, s az a sok utazási megszorítás mindennapjaink része lett. Ha én vonattal mentem haza Sárvárra, Celldömölkön felszálltak a határőrség altisztjei, igazoltatták az utasokat, a gyanúsnak vélteket pedig leszállították. Nyugatra csak jóval később lehetett kijutni.”
Németh István történész, „A globális hidegháború – Béke az atombomba árnyékában” című monográfia szerzője
Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava

Mindenre kiterjedő hajsza

A világ megosztása Keletre és Nyugatra valójában több lépésben ment végbe. Alig egy-két évvel a náci Németország szétzúzása után már nyoma sem maradt a két egykori szövetséges, a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti bajtársi érzéseknek. Harry Truman amerikai elnök 1947. március 12-én mondott kongresszusi beszéde akár hidegháborús hadüzenetnek is tekinthető. Ekkor hirdette meg a „containment”, vagyis a szovjet terjeszkedés feltartóztatásának doktrináját – a kivérzett európai országok pénzügyi-gazdasági segítségnyújtásán túl, akár fegyveres erővel. Ám az atombomba árnyékában soha nem volt korábban olyan konfliktus, amely az emberiség totális pusztulásával fenyegetett. Napóleon 1805-1815 közötti hadjárataiban több mint 775 ezer katona halt meg, az első világháború 17 millió, a második 60 millió áldozatot követelt, viszont az atomkorszak korában már minden halálos spirál latolgatása értelmét veszti. Igaz, ahogy a két szuperhatalom egymásnak feszült, a világ háromszor is a nukleáris armageddon szélén táncolt – az 1948-1949 évi berlini blokád, 1962-ben a Kubában hadrendbe felsorakozott szovjet atomütőerő miatti válság, majd a kilencszáznyolcvanas évek elején a közepes hatósugarú szovjet SS 20-as és az amerikai Pershing atomrakéták telepítési vitája idején. Washington és Moszkva azonban visszarettent a kölcsönös „elrettentéstől”, mert pontosan tudták: aki először nyomja meg a gombot, az hal meg másodiknak. Ám nemcsak (atom)fegyverkezési hajsza folyt. A verseny mindenre kiterjedően visszaköszönt a két tömb politikai-közjogi berendezkedéseiben, gazdasági-műszaki fejlődésében, a tudomány, a sport és a kultúra területein. Rendre az volt a fő kérdés: ki, miben nyerhet? A szputnyik 1957-évi felbocsátásával Moszkva előnyt szerzett, a Holdra viszont az amerikaiak szálltak le. Ha szovjetek a Bolsoj Színház balettjét világ körüli útra küldték, az amerikaiak Louis Armstronggal válaszoltak. És ugyanígy szimbolikus értelemet kapott az is, amikor 1972-ben a két sakkfenomén, Borisz Szpasszkij és Bobby Fischer egymással küzdött a világbajnoki címért. A „Globális hidegháború” alighanem legdrámaibb fejezete a titkosszolgálatok tevékenységét taglalja, jórészt az úgynevezett Mitrohin-archívum alapján (lásd erről bővebben a KGB levéltárosa című írásunkat). Mintha valamilyen kémtörténetet olvasnánk. Ha hinni lehet az egykor hétpecsétes titokként őrzött dokumentumoknak, Vaszilij Mitrohin Oroszországból kalandos körülmények között kicsempészett iratanyaga páratlan képet fest a szovjet titkosszolgálati akciókról. Vagyis arról, hogyan szivárgott be a KGB Nyugatra, milyen rejtett kapcsolatai voltak a nyugati kommunista pártokkal, milyen sötét szerepet játszott, hogy Kelet-Közép-Európában mindenhol megmaradjon a moszkovita hatalom, miféle brutális háborút folytatott a Szovjetunión belül és kívül az ellenségnek bélyegzett másként gondolkodókkal szemben – oly mértékben és változatosan, ahogy azt korábban még elgondolni sem tudtuk. Németh István azonban megjegyzi, hogy a szolgálatok – csakúgy, mint a szovjet politikai vezetés – messze nem voltak képesek annyira sikeresen értelmezni a hírszerzési anyagokat, mint amilyen látványos győzelemmel megszerezték azokat. A paranoiával párosult politika elképesztő torzképet alakított ki a külvilágról, egyúttal megásta a nemzetközi kommunista mozgalom sírját, végletesen lejáratta saját eszmeiségét. Amúgy összeesküvés-elméletekből akadt bőven a másik oldalon is. A könyv részletekbe menően szolgáltat adalékokat arról, ahogy az Egyesült Államokban a McCarthy szenátor nevével jelzett kilencszázötvenes években – a kommunistaellenes hisztéria tetőfokán – az Edgar Hoover vezette FBI, nem válogatva a nemtelen módszerekben, szétzilálta az amerikai kommunista pártot, sokakat igaztalanul meghurcoltak. Baloldali szimpátiájuk miatt így többek között hollywoodi filmeseket, akikért a nácik elől az Amerikába emigrált német Thomas Mann írófejedelem is kiállt. Aztán 1956-ban bíróság elé citálták Arthur Miller írót is, aki a nálunk Salemi boszorkányok címen ismert színházi darabjában (The Crucible) alig leplezetten bírálta a McCarthy-korszakot.

Európa és a kevésbé szerencsések

A hidegháború gyújtópontjában azonban Európa, ezen belül is a kettészakított Németország és Berlin maradt. „A Balti tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre” – figyelmeztetett már 1946 elején Winston Churchill brit miniszterelnök híres fultoni beszédében a szovjet birodalom expanziós veszedelmeire. A Szovjetunió terjeszkedésétől rettegő nyugat-európai politikusok, s a hasonló félelmeket tápláló Washington ekkortájt tette meg azokat az első lépéseket, amelyek az amerikaiak tartós európai jelenlétén túl elvezettek a nyugat-európai együttműködéshez és a mai integrációhoz. Ezek sorában az 1947-ben meghirdetett amerikai Marshall-segélyprogram (amely amúgy jól jött a világháború alatt felpörgetett amerikai gazdaság konjunktúrájának fenntartásához) csupán az első húzások egyike volt a nagy stratégiai játszmában. Mindenesetre annyi tény, hogy a világméretű kelet-nyugati megosztottság közepette Nyugat-Európa páratlan politikai-gazdasági haszonra, prosperitásra tett szert, a német-francia békejobb nyomán kifejlődött a mai Európai Unió, s az elkeseredett viták és konfrontációk ellenére nem dördült el fegyver: a kontinens jó részén immár 75 éve béke honol. Ezzel szemben a világ más tájain, más népek már korántsem voltak szerencsések. Gyakran felemlegetik, hogy az USA és a Szovjetunió ugyan nem csapott össze egymással fegyveresen, de Koreában, Vietnámban, Afganisztánban „forró” háborúk sora dúlt, nem is részletezve a „titkosakat” – hol Latin Amerikában, hol Afrikában, amelyeket a két szuperhatalom hatalmi érdekekből finanszírozott. E helyinek mondott háborúk mérlege különösen mellbevágó. A koreaiban becslések szerint 4 millióan vesztették életüket. 1965 és 1971 között az amerikai légierő 7 millió tonna bombát dobott le Vietnámban, legalább kétszer többet, mint az egész második világháborúban. Az öldöklésnek összesen több mint 25 millió vietnámi esett áldozatul, amerikai oldalon 58 ezer katona halt meg. Németh István megjegyzi, hogy a hidegháborús korszak tényleges költségei még ma sem ismertek. „Mintha még mindig valamilyen szemérmesség lengné körül a témát” – lamentál tovább – „sejthetően amiatt, hogy mindkét oldalnak van mit takargatnia”. Mindezzel együtt a „Globális hidegháború” drámai történéseit így összefüggéseiben olvasva a mű alighanem hézagpótló, s kiderül belőle az is, hogy e háborúban is – mint a történelemben annyiszor – milliók szenvedtek, milliók adták életüket, értelmetlenül, egy utópista eszméért.

Életmű magánkiadásban

A hidegháborús hisztériát már gyerekfejjel megéltem – mondja a 75 éves Németh István történész professzor, aki az osztrák határhoz közeli Sárváron nőtt fel. Mint meséli, a kilencszázötvenes években iskolástársaival együtt gyakorta kiparancsolták őt is ellenséges röplapokat gyűjteni. A röpcédulák Münchenből felbocsátott léggömbökből hulltak alá, egyszerű technikával. A „fellazító szóróanyagot” billenő tálcába helyezték, míg a másik felét jéggel ellensúlyozták. Amikor a jég a kiszámított repülési időpont és hőmérséklet után elolvadt, a tálca kibillent, s kidobta a röplapokat. A határőrség még géppuskázott is esztelenül, olyannyira, hogy egy alkalommal a Sopron melletti határőregység elpazarolta teljes lőszerkészletét a röplap-eső leszedésére. Ma az egykori sárvári eminens diák a német újkori történelem szaktekintélyének számít. Nyelvtudásának köszönhetően már az Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsészhallgatójaként is német ügyeket studírozott, de mint mondja, később – immár egyetemi oktatóként, ahogy újabb kutatási témákhoz nyúlt – rendre belebotlott a hidegháború történetébe, s arról hazai és külföldi szerzőktől sem talált összefoglaló irodalmat. „Pedig életünk része volt, még utólag is keveset tudtunk róla. Erre igazából akkor jöttem rá, amikor nekifeküdtem a munkának, s a részanyagokból összerakosgattam a hidegháború majd egy évszázadra visszanyúló történetét”. Ezzel kapcsolatban kitér arra is, hogy az Egri Tanárképző Főiskolán (ahol a felsőoktatási ranglétrán araszolgatva elérte a professzori nyugdíjkorhatárt) a rendszerváltás után kollégáival és diákjaival belevágtak a huszadik századra tapasztott hazugságok tisztázásába, a sok „fehér folt” bestoppolásába, de számára ma is fájó döntés, hogy leállították e tanulmánysorozat kiadását. Ugyanígy értetlenül sajnálkozott a történelemtudomány mai művelőin. „Kollégáim érdektelensége az egyetemes történet iránt napjainkig tart, gyenge teljesítményüket nem is tudom mivel magyarázni.” A történészprofesszor – aki közel félszáz könyvet és több száz tanulmányt, illetve szakcikket jegyez – bosszankodva beszél a tudományos könyvek hazai kiadási gyakorlatáról is. Munkáit kénytelen magánkiadásban megjelentetni, mivel a kiadók ódzkodnak a terjedelmes tudományos művek megjelentetésétől, mondván, az árak elrettentik az olvasót, ráadásul a várható kis forgalom miatt a szerzői honorárium is megalázóan alacsony. Úgy tűnik azonban, hogy Németh István a szerencsésebb szerzők közé tartozik: családi kapcsolatai jóvoltából, sógora, Makkai Ádám chicagói kiadójának gondozásában jelent meg a csak a szerzőnél megrendelhető kétkötetes „Globális hidegháború”

A KGB levéltárosa

A hidegháború végén, miután a Szovjetunió 1991-ben szétesett, Vaszilij Mitrohin, az Állambiztonsági Bizottság, ismert rövidítéssel, a KGB archívumkezelője csavargónak öltözve Rigában bekopogott az ottani amerikai követségre, s felkínálta a mutatóba magával hozott kémjelentéseket, de elhajtották. Nem adta fel, átsétált a brit képviselethez, ahol viszont rögvest vették az adást, s 1992-ben hatládányi szigorúan titkos iratokkal, családostul a brit titkosszolgálat kicsempészte őt Oroszországból. A levéltáros, aki a KGB külföldi hírszerzésért felelős részlegének archívumát kezelte, évtizedeken át másolgatta az ügynökjelentések szupertitkos aktáit, majd azokat élete kockáztatásával elrejtette dácsájának padlója alá, abban a reményben, hogy egyszer majd ország-világ elé tárhatja a szovjet hírszerzés „hőstetteit” a lenini időktől egészen a kilencszáznyolcvanas évekig. E pillanat 2000-ben jött el, amikor angol történész-szerzőtársával, Christopher Andrew-val közreadta „A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön” című dokumentum-gyűjteményét, amely magyarul is megjelent. Könyvében Németh István is jócskán merít a 2004-ben elhunyt levéltáros leleplezéseiből. Mint ahogy ezekből kitűnik, a sok (diverzáns)akció mellett alighanem az volt az egyik legnagyobb fegyvertény, hogy még a háború előtti időkben, az Angliában és az Egyesült Államokban beszervezettek révén kulcsfontosságú információkat nyertek az atombombát kifejlesztő amerikai Manhattan-programról. Nem kis mértékben ennek volt köszönhető, hogy a Hirosimára ledobott bomba után négy évvel, 1949-ben a szovjetek is készen voltak a magukéval. Akkortájt a nyugati forrásokból megszerzett hadititkok ugyancsak hozzájárulhattak a szovjet radar- és rádiótechnika, a tengeralattjárók, sugárhajtóművek, repülők kifejlesztéséhez. Később, a hetvenes évekből Mitrohin jegyzetei 32 olyan ügynököt és „megbízható kapcsolatot” azonosítottak, akik felbecsülhetetlen értékű információk sokaságát szállítottak. 1973-ban a KGB műszaki igazgatósága több mint 26 ezer dokumentumot és 3700 „mintát” szerzett, köztük komputertechnikákról, amelynek alapján a koppintott MINSZK 32-es jelű számítógép készült. Nyugati szakértők szerint a nyolcvanas évek végén mintegy 150 szovjet fegyverrendszer alapult Nyugatról ellopott műszaki ismereteken. Németh István forrásai alapján azt állítja, hogy a KGB az egész hidegháború alatt sokkal nagyobb sikert tudott elérni a műszaki-tudományos hírszerzésben, mint a „főellenség” elleni politikai célú műveletekben. Jóval könnyebb volt beépülni a hadiipari szállítók és a kutatóintézmények közé, mint a szövetségi kormány belső köreibe. Hogy így volt-e vagy sem, azt ma már bajos ellenőrizni, bár elképesztő történetek sorjáznak arról, hogy KGB csápjai szerte a világon mindenre kinyúltak. Akadtak segédcsapatok, a dokumentumok tanúsága szerint az egykori szocialista országok titkosszolgálatai is eredményesen serénykedtek. Így a lengyelek egy behálózott amerikai tengerésztől száznál több bizalmas információt kaptak az amerikai nukleáris fegyverekről - potom 250 ezer dollár ellenében. A csehek embere még ennél is többre jutott, beépült a CIA-be: egy évtizeden át szállított szigorúan titkos adatokat a szovjetek ellen dolgozó apparátusról. A magyar titkosszolgálatról feljegyezték, hogy az NSZK-ban sikerült beszervezni az amerikai hadsereg Clyde Conrad nevű őrmesterét, aki ellátta annak a páncélteremnek a felügyeletét, amelyben a harmadik világháború kitörése esetén a 8. gépesített gyalogos hadosztály, NATO hadműveleti terveiben ráosztott feladatok dokumentációját tárolták. Ezek az iratok a NATO nukleáris atomaknáinak rejtekhelyét és átjáróit részletezték a német-német határon, a csapatok, tankok és a repülőgépek hadrendjével együtt. Conrad, akinek markát több mint egymillió dollár ütötte a hadititkok átadásáért, mindemellett legalább egy tucat amerikai katonából és veteránból álló hálózatot is működtetett, s 14 éven át folyamatosan szivárogtatott a vasfüggönyön túlra. Az őrmester azonban keményen megfizetett árulásáért: egy német bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, állítólag szívinfarktusban, 50 évesen rács mögött végezte.

Nővarázs

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.08.01. 12:30
Kolov Sisters
Fotó: Urbán Ádám
A Kolev Sisters két hölgye csodaszámba megy. Nem csak szépek, hanem gyönyörűen tudnak bánni a testükkel. Sikkesek, kellemmel teliek, mintha nem lennének csontjaik, annyira bámulatosan hajlékonyak, a Fővárosi Nagycirkusz Tündértánc – Nővarázs című, Cirkuszi tárlatvezetés alcímű új műsorában. Tényleg elvarázsolnak. Egymást emelgetik, mint ebben a zsánerben a nálunk legismertebb Rippel fivérek. Kecsesek, pokoli nehéz kunsztokat csinálnak, a világ legtermészetesebb módján minden irányban elfordítják a testüket, a legelképesztőbb helyzetekben felemelik egymást, akár egy kézzel, egy lábbal. Fekvő helyzetből is kinyomják a másikat, ezalatt át is fordulnak, fejjel szintén egyensúlyoznak. Csaknem hihetetlen, imponáló mozgássorokkal kápráztatnak el bennünket, erőtől megfeszülve, mégis gráciával, a hatalmas koncentrációtól igencsak összpontosító tekintettel, vagy éppen bájosan mosolyogva. Ez az olasz-bolgár testvérpár irigylésre méltó harmóniában és feltétlen bizalomban dolgozik együtt. Minden porcikájukkal megtanultak bánni, de nem csupán a sajátjukéval, hanem a partnerükével is. A magasiskoláját adják annak, hogy milyen mértékig beleélhetnénk magunkat mások helyzetére, mennyire tökéletesen ráhangolódhatnánk szinte bárkire, akivel szorosabb kötelékben összehoz minket a sors. Az, hogy ehhez hasonló gondolatok is eszünkbe juthatnak egy szám nézése közben, illetve a kivitelezés magas színvonala teszi művészetté, s nem pusztán sportteljesítménnyé a cirkuszt. És mindinkább az, hogy az artisták attrakció közben megformálnak valamilyen figurát. Légtornász mutatványt például lehet rettenthetetlen hősként prezentálni, de lehet setesuta, botladozó, ügyetlen kis slemilként, aki aztán csak csinál komoly kunsztokat. Svetlana Krachinova figurája például sokkal jobb, mint az állatszámai. Tüsténkedő, dolgos, szorgos, fölöttébb kedves nagyanyót alakít, akinek még humora is van, kicsit bohócos is, abszolút lehet szeretni. A macskái és a porondon ritkaságszámba menő nyestjei futkosnak ide-oda, bizonyos akadályokat leküzdenek, vagy direkt mókásan felborítanak. Ez helyes, jópofa, de azért szerény teljesítmény. Főleg akkor, ha ugyanezen a porondon látható volt korábban a német, hétgenerációs artista dinasztia, a Casselli család ember és állat bámulatos összhangjáról tanúságot tevő elefántszáma, ami a cirkuszfesztiválok cirkuszfesztiválján, Monte-Carlóban első helyezést ért el. Szintén első helyezést ért el Monte-Carlóban az ugyancsak régi artista dinasztia leszármazottja, Ifj. Richter József, aki Merrylu Cassellyt vette el feleségül, és többek között a közös, gyönyörűséges és fölöttébb virtuóz lovas duójukkal vitték el a pálmát. Mondhatnánk azt is a produkciójukra, hogy szerelmi jelenetek két pompás paripán, hiszen látszik, mennyire imádják egymást, milyen érzékien simulnak össze. És ez már hasonlít a színházhoz, amihez régóta közelít a klasszikus cirkusz. 
A számok zöme tulajdonképpen már valamilyen jelenet is, földön, vízen, levegőben. Fekete Péter, aki a mostani műsor rendezője, különösen szorgalmazza ezt a tendenciát. Lúdas Matyi rendezése a manézsban tán kissé hajlott is a színház irányába. Több artista ezt nehezményezte. Ahogy a cirkuszi műsorok egységes történetbe illesztését, a túl sok olyan összekötő szöveget, ami a számok „üzenetét” közvetíti, szintén. Az aránytalanul hosszúra nyúló, filozofálgató összekötő szöveg „leültetheti” a programot. A kísérletezések után most viszont úgy érzem, hogy helyrerázódtak az arányok. Jó a ritmusa, a sodrása, a hangulata az egész programnak. Nehéz lehetett pedig ezt összehozni a mostani koronavírusos időben. A-, B-, C-, D-terveket kellett kidolgozni, hogy melyik országból jöhetnek éppen artisták, honnan nem, megérkeznek-e időben. Az orosz Skokov csoport például megjött, a tesztjeikkel sem volt baj, ahogy szerencsére senkinél. De rekvizitumaik, köztük az impozánsan hatalmas lengőhintájuk késett, így az első napokban nem tudtak fellépni. Azért tudok róluk írni, mert a XI. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon nem csak szerepeltek, hanem méltán ezüstérmet is kaptak. Ez igazi világszám. Elegáns, hosszú ruhás hölgyek a hintát alaposan meghajtva, mutatnak be bonyolultnál bonyolultabb, temperamentumosabbnál temperamentumosabb ugrásokat, miközben látványosan szelik a levegőt. Kijevből az ottani Cirkuszakadémián három éve végzett öt remek karakterű hölgy, a Planshet Theatre látogatott el hozzánk. Lényegében pantomimesek. Érdekes kísérlet ennek a műfajnak a beemelése cirkuszi keretek közé. Remek a mozgáskészségük. Fanyarul ironikus a humoruk. Időnként a bohócok funkcióját is ellátják. Azonnal megtalálják a kapcsolatot a közönséggel, melynek tagjait huncut pajkossággal közös játékaikba invitálják. Üdék, frissek, kissé olyanok, mint a vásott kölykök, akik mindig kaphatók arra, hogy virgonc jó kedéllyel rossz fát tegyenek a tűzre. 
Az Olaszországból jött Rocksisters fellépői pedig azt játsszák, hogy ők veszélyes démonok, nyitható, csukható, impozánsan kivitelezett nagy ládákban eltüntetik, majd elővarázsolják magukat és a tánckar tagjait, vadítóan őrjítőre veszik a figurát. Remek a koreográfiájuk, a szerelésük, a temperamentumuk. Tudjuk, hogy mindez a szó szoros értelmében rafináltan ügyes szemfényvesztés, illúzió, nem igényel olyan felkészültséget, kézügyességet, mint az igazi bűvésztrükkök, de a kivitelezés elsőrangú. Látványos és vérpezsdítően előadott az olasz-chilei trapézszám, hármas szaltó is van benne, ahogy ez dukál, de nincsenek meglepően fantáziadús ugrások. A mongol hölgyek kaucsukmutatványa a hajlékonyságukat, egyéniségüket tekintve, messze elmarad a Kolev Sisters lenyűgöző teljesítményétől. A mongol urak deszka-attrakciója energikus, felpörgő tempójú, férfias, vagány ugrásokkal, nem mindig pontos, többször megtámasztásra szoruló érkezésekkel, hatásos zárószám. Azért Cirkuszi tárlatvezetés az alcím, mert Fekete Péter koncepciója szerint egy kislány jár végig egy tárlatot, és, ha úgy tetszik, a különböző attrakciók megelevenedő festményeknek tekinthetők. Be is hozzák híres, nőket ábrázoló műalkotások keretezett, felnagyított fotóit, amelyeket különböző alakzatokba rendeznek, bent hagynak, kivisznek, mikor mire van szükség. A tánckar pedig szobrokat formáz. Polyák Eszter jelmezei, Szlávik Ágnes, Bontó Richárd díszletei gazdagon, ízlésesen kivitelezettek. A zenekar együtt él az artistákkal. A konferanszié, Maka Gyula, galériatulajdonos és teremőr képében tűnik fel. A műsort álló vastapssal ünnepeli a premier közönsége.