Mindenki veszít az Index beszántása miatt

Publikálás dátuma
2020.08.02. 08:00

Fotó: Bődey János / Index
Két Magyarország van – mondta néhány napja Sükösd Miklós médiakutató egy a Klubrádióban elhangzott interjúban, annak kapcsán, hogy az Index beszántása, vagyis a nyilvánosságból való kicenzúrázása milyen hatással van vagy lesz az amúgy nem létező médiapiacra.
Az egyik a lakájmédiát fogyasztó kormányhívek országa, a másik pedig az ellenzéki Magyarország. A nagy kérdés: egy Index-kaliberű ügy képes-e mozdítani annyit a tragikus hazai médiahelyzeten, hogy legalább egy keskeny sávban egymásra csússzon a „két ország”? Nőhet-e egyéb ellenzéki médiumok olvasottsága, vagy maradnak továbbra is apró, de legalább szabad szigetek a lakájmédia tengerében?
Bár még nem tudni, mi lesz az Index, vagyis mindazok sorsa, akik egészen július 22-ig a portál szellemiségét képviselték – és az előzmények pontos ismerete nélkül senki nem is mer róla határozottan állást foglalni –, az egészen biztos, hogy nem marad hatás nélkül az eredeti felállásban működő portál megszűnése. Ráadásul, ahogy Polyák Gábor jogász, a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője nyilatkozta, a következmények sem nyilvánvalóak ebben a történetben. „Nem egyértelmű, hogy bárki profitál-e a jelenlegi helyzetből, sőt inkább az a valószínű, hogy mindenki veszít: az olvasó éppúgy, mint maga a médiapiac és a teljes nyilvánosság. Súlyos piacrombolás zajlik, ami visszaüt mindenkire. Az Indexnek volt egy olyan brandje, ami nagyon általános elérést biztosított – nem a hardcore hírfogyasztóknak, és nem valamelyik politikai oldalnak. A politikai és a könnyű tartalmak jó elegye volt – ez és a mögötte álló húsz év tette Magyarország vezető portáljává.”

Identitást kínál

Azért sem egyértelmű a helyzet, illetve a jövő, merthogy Magyarországon az utóbbi 10 évben egy olyan, ahogy Bajomi-Lázár Péter nemrég megjelent könyvében fogalmaz, patrónusi-kliensi médiarendszer jött létre, amelynek elsősorban nem a tájékoztatás, hanem a megerősítés és az identitásképzés a legfőbb funkciója. És mivel az újságírás soha nem légüres térben alakul ki, hanem az újságírókat körülvevő társadalom lenyomata, a médián belül is meg fognak látszódni, sőt törvénysze­rűen mélyülnek azok a törésvonalak, amelyek a társadalomban is megvannak. Innen nézve az Index kigolyózása már-már törvényszerű stációja annak a 2010 óta zajló paradigmaváltásnak, mely sajnálatos módon felülről indult ugyan, de amelyhez a hazai társadalom az igényeivel nagyrészt alkalmazkodott. És amely egyre-másra satírozza át azokat a felületeket, amelyek a gondolkodásra késztető tájékoztatás irányelveit írták zászlajukra. Megvoltak az átállás fokozatai. Gyors ismétlésként: először létrejött egy új médiahatóság; a médiatanács tagjait politikai alapon jelölték ki, ráadásul 9 évre szóló mandátumot kaptak; elbocsátották a közmédia majd’ 600 alkalmazottját; állami hirdetésekben szinte kizárólag a kormánypárti médiumok részesültek; felvásárolták a TV2-t; kormánypárti kézbe került a megyei lapok 100 százaléka; majd egy jól irányzott tőrdöféssel – épp csak vegetáló állapotba taszítva a sokszínűséget – megszűnt a Népszabadság is. Az ellenzéki médiumok módszeres kivéreztetésének, a média gyarmatosításának egyik utolsó stádiuma az Index-ügy. Bajomi-Lázár a már említett, a Patrónusi-kliensi médiarendszer című könyvében részletesen elemzi az ide vezető utat. Arra keresi a választ: miért rosszabb a sajtószabadság helyzete Közép- és Kelet-Európában, mint általában Nyugat-Európában? Hogy az erős, a posztkommunista országokra jellemző centralizált kormányzás miként eredményez gyengülő médiát? Illetve, hogy a rendszerváltáskori egyértelmű szándék ellenére miért nem tudta felváltani a pártállamit a pártsemleges sajtómodell Magyarországon, ahol zömében még mindig (már megint) a politikailag elkötelezett újságírásnak van terepe.

Mindennapi betevőnket megadja

Azért fontos foglalkozni egy keveset az előzményekkel, és vázolni a jelen aktualitását, mert ennek fényében lehet egyáltalán bárminemű jóslatokba bonyolódni az Index-keltette hullámok pillangóhatásáról vagy elfodrozódásáról. Közhely, de nagyon nem mindegy, hogy ami történik, az egy demokratikus, avagy egy cenzúrázott nyilvánosság előtt zajlik-e. Egy, ahogyan Sükösd Miklós fogalmazta, nyugati típusú alkotmányos demokrácia sokszínű médiapiacán, vagy egy diktatórikus, fölülről lefelé építkező, szinte feudális nyilvánosság előtt? Merthogy, és ezt már Bajomi-Lázár Péter mondja közvetetten, a rendszer az olvasói igényekre és a reakciókészségre is rányomja a bélyegét. Vagyis, ami az „egyik” Magyarországot felbolydítja, az a „másik Magyarország” ingerküszöbéig sem jut el. Bajomi szerint a médiafogyasztás Kelet-Közép-Európában – különösen igaz ez Magyarországra – egyfajta rítusnak felel meg. Vagyis az újságolvasást úgy kell értelmezni a magyar médiatérben, mint egy misén való részvételt, ahol a résztvevő semmi újat nem tanul, ugyanakkor megerősödik benne egy készen kapott világkép. A hírek egyfajta drámává állnak össze, a világot a jó és a gonosz közti folyamatos harcként ábrázolják a sajtótermékek. Minél megosztottabb egy társadalom, állítja a könyvében Bajomi-Lázár, annál inkább előkerül a médiának ez a rituális funkciója. Magyarországon a médiapiac alkalmazkodik ehhez a megosztottsághoz, vagyis a sajtó igyekszik kiszolgálni a többségi vagy többséginek gondolt közönség igényeit. A rí­tus virtuális közösségeket teremt, identitásokat kínál föl, és éppúgy megtéveszt, ahogy a Facebook-algoritmusok, amelyek elsősorban a bennünket érdeklő témákat, értelmezési kereteket kínálják fel. Azt az illúziót keltve, hogy mindenki úgy gondolkodik, ahogyan mi. Egy ilyen közegben, ahol a lakájmédia mindennapi betevőként adagolja a propagandaadatokat, emellett pedig folyamatosan és módszeresen cenzúrázza ki, mi az, amiről esélye se nagyon legyen hallani a „híveknek”, különösen nagy veszteség az Index beszántása – mondja Sükösd Miklós. Hatalmas űr maradt a helyén, milliós olvasótábor keresi minden reggel, hogy hova kattintson, és a kisebb portálok, a 24.hu, a 444 vagy a hvg.hu csak részben tudják átcsatornázni az „indexeseket”. Beszédes, hogy a kormány minden igyekezete ellenére is az Index volt a legolvasottabb, legnépszerűbb hírportál az interneten (lásd: keretes írásunkat), számtalan kormánypárti olvasóval, aminek Sükösd szerint az is oka, hogy Magyarországon mostanáig az Index töltött be egyfajta közszolgálati funkciót.

Nem csak a közönség, a piac is veszít

Az az olvasó, amelyik nem világnézetet keres, hanem „képben akar lenni”, továbbra is keresni fogja az ehhez hasonló hírforrást – Polyák Gábor szerint a „versenytársak” közül a 24.hu a leginkább ezt követő modell: vegyes tartalmak, semleges hangvétel, így valószínűleg a kényszerből lapot váltó Index-olvasók nagy részét ők nyerhetik meg. A 444.hu is ugyanolyan jó újságírói munkával készül, de speciális hangvételű, más a brandje, Polyák szerint az a megítélés, ami körülötte van, nem teszi az Index alternatívájává. A hvg.hu, illetve a nepszava.hu is nyerhet újabb olvasókat, de senki nem így akarta legyőzni az Indexet. „A mostani piaci környezetben a kattintásszám növekedése nem jár együtt a bevételek növekedésével. Az Index bedarálása erős és rossz üzenet az esetleg még létező néhány piaci résztvevőnek: nem érdemes hosszú távon gondolkodni, ebbe a területbe befektetni, mert a hirdető nevére is ráéghet a „nem-Fidesz jelleg”, és pórul járhat. Nemcsak a közönség, hanem a piac is veszít, még jobban megroppan, nő a bizonytalanság” – véli a szakértő. Ráadásul egyértelmű jelek mutatnak arra, hogy az Index után mások is sorra kerülhetnek. Most úgy tűnik, hogy a 24.hu a következő „áldozat”: szisztematikus támadás zajlik már a Central Médiacsoport (a 24.hu is idetartozik) tulajdonosa, Varga Zoltán ellen. Polyák szerint azonban ő nem olyan könnyű célpont, mint az egykori Index-vezér, Spéder Zoltán, aki a Fidesz kezében volt. „Varga Zoltánnak vélhetően nincsenek olyan sötét ügyei. Lehet persze a kormánymédiumokban offshorozni, személyeskedni, lejárató kampányt folytatni ellene, de ezek egyelőre nem lesznek elegek ahhoz, hogy megingassák a pozícióját” – állítja Polyák.

Realitás lehet-e az előfizetés?

Az Index lehetséges sorsáról úgy véli, rengeteg bizonytalansággal járna nekiállni egy új oldal létrehozásának. Az Index-brand ugyanis nemcsak a tájékoztató jellegű újságírásból áll, hanem benne van például az a temérdek pénz is, amit az In­damedia beletett, valamint a teljes blog.hu szekció, a Velvet, a Totalcar stb. Ezt a brandet, aminek a felépítéséhez kellett az elmúlt húsz év, most az újságírók viszik, nem a tulajdonos. Egy 80-90 fős szerkesztőséget igen drága fenntartani. Tavaly 1,2 milliárd forint volt az Index forgalma, ennek a töredékét lehetne összeszedni az olvasóktól. Az is igaz, hogy a jelenlegi helyzetben nagy eséllyel nemcsak a magánemberek, hanem néhány pénzügyileg erős szereplő is úgy érezheti, támogatóként valamit tennie kell, mert ha nincs Index, akkor az eddiginél is instabilabbá válik a magyar nyilvánosság. Nagy kérdés, ki az a magyar vállalkozó, aki tisztán üzleti alapon beszállna a médiapiacba? Sükösd Miklós úgy véli, csak idő kérdése, hogy mikor indul el egy előfizetéses új Index, például „mutató.hu” néven, mert bár igaz, hogy Magyarországon viszonylag kicsi az előfizetéses portálok kultúrája, most egy nagyobb fizetőképes bázis maradt fórum nélkül. Szerinte érdemes volna arra az 5-600 ezer, külföldön dolgozó és tanuló, zömmel ellenzéki gondolkodású Index-olvasóra támaszkodni, akiknek egy előfizetéses rendszerű támogatás havi összege nem igazán kottyan meg. Ha a közéleti hírszolgáltatás léte vagy nem léte a tét, szerinte, a szokások ellenére is mozgósíthatók az olvasók. Egy szlovák példát említ, a Denník N című internetes lapot, mely 2015-ben indult, és ma már 25 ezres előfizetőnél jár az 5 milliós Szlovákiában. Polyák Gábor is egyetért azzal, hogy az indulótőkét még csak-csak össze lehet kalapozni valahogy, de honnan lesz reklám és folyamatos bevétel? – teszi fel a kérdést. „Ha kampány indulna, vélhetően többen fizetnének indexes tartalomért, mint mondjuk két hete, vagy mint három hét múlva, mert most friss az ügy. Az Átlátszónak az 1 százalékokkal együtt 50 millió forint bevétele van adományokból, a Klubrádió évente néhány tízmilliót kampányol össze, ezek a magyar piacon óriási eredmények. De egy új Index esetében nem néhány tízmillió kellene, hanem inkább százmillió. Ráadásul, amíg lesz ingyenes Origo, addig sokan nem költenének más, akár még jobb tartalomra sem. Hiába propagandaoldal, még mindig az egyik legnagyobb hírportál, sok olvasó számára megfelelő kompromisszum, mert sokféle tartalmat biztosít. A főcímekből kiderülnek a főbb események, és amíg közpénzből működik, biztosan nem is teszik fizetőssé.” Az online világ fizetős tartalmának kérdése nem csak a magyar térben zűrös. Mindenhol azt keresik, hogy adott üzleti modellel milyen piaci körülmények között tud működni. „A New York Times vagy a Guardian a nemzetközi piacról szedi az olvasóit, témáik, cikkeik téged, engem ugyanúgy érdekelnek, mint mondjuk egy indiai értelmiségit, plusz komoly a reklámbevétel-összegük – mondja Polyák Gábor. – Az amerikai médiapiacot a legrosszabb állapotában sem érdemes összehasonlítani a magyar helyzettel, nálunk sok-sok nagyságrenddel kisebb az olvasótábor, az elérés és a fizetőképes háztartás is. Ráadásul nincs piac, nehéz olyan bevételeket szerezni, amelyek a folyamatos működést biztosítanák” – magyarázza a jogász. Sokan fel szokták tenni a kérdést, főleg külföldiek, hogy ha a magyar médiahelyzet olyan, amilyen, akkor miért nem olvassák többen a BBC-t, a New York Timest vagy a CNN-t, de erre sem egyértelműek a válaszok. Egyrészt persze a magyar lakosság nagy része komoly idegen nyelvi hiányokkal bír, másrészt ezek a külföldi lapok nem foglalkoznak a magyar viszonyokkal olyan mélységekig, ahogyan az a hazai olvasókat érdekli.

Elég a Facebook és a Google?

A magyar internet az 1990-es évek második felétől azért tudott meghatározó lenni, mert ingyenes, ezért futott fel gyorsan, ezért is tudta háttérbe szorítani a nyomtatott lapokat, csak akkor még volt reklámpiac – ellenben nem volt Facebook. Igaz, hogy a közösségi médiában még szabadon lehet írni, és azt sem tiltja semmi és senki, hogy megkeressük a nekünk tetsző tartalmakat, számtalan felmérés bizonyította már, hogy nem kifejezetten a híréhség ösztönzi barangolásra az embereket az interneten. Ezenkívül, ha országos merítést nézünk, és a nagyvárosok mellett a vidéki kisvárosok, falvak olvasótáborát is vizsgáljuk, akkor azért azt látni, hogy egyfelől gyerekcipőben járnak a digitális képességek, másfelől nincs meg a kellő kíváncsiság az emberekben. Elég a Facebook és a Google, melyek mára lepipálják a netes híroldalakat – állítja Polyák Gábor. Itthon is gigantikus mértékű a social media elérése, nagyobb, mint az Indexé. Közösségi média nélkül nem tudna kommunikálni, szerveződni egy civil szervezet vagy egy ellenzéki párt sem. Egy jó Facebook-bejegyzéssel nagy elérést lehet produkálni, de nem ugyanaz a mélységű írás egy ilyen poszt, mint egy blog vagy netán egy újságcikk. „Az Indexszel együtt megszűnő blog.hu tárhelyen kívül sok más magyar és külföldi blogmotor, blogfelület létezik, amelyekre át lehet költözni, ezek csak a tartalom tárolói, az elérést a megosztások hozzák, erre jó a social media összes felülete, csak sajnos ezek minőségi tartalmat nem garantálnak: Mari néni cicás képei, az Origo vagy az Index cikkei ugyanolyan súlyúnak tűnnek ott, mint egy blogbejegyzés. Csak akkor van minőségi tartalom, ha azt valaki legyártja.” A minőségi újságírás, a valódi újságírók, akik alól folyamatosan húzzák ki a talajt, nehezen tudják felvenni a versenyt a social media tartalmaival. Polyák szerint ezt a vákuumot tölti be a szenny, a fake news, az ellenőrizetlen hír, a vélemény. Aki nem hardcore hírfogyasztóként használja a netet, hanem mondjuk a Facebookról tájékozódik az alapján, hogy mit osztanak meg az ismerősei, annak az Index mint brand kevésbé volt fontos, ő az ismerős posztjára kattint.” Polyák úgy látja, hogy az a típusú tájékozódás, ami szükséges és nem luxustermék egy jól működő nyugati társadalomban, nem tud megvalósulni a social medián keresztül. És a közösségi tér arra sem elegendő, hogy ellensúlyozza, főleg vidéken, a kormánypropagandát. Bár a szakember szerint nincs jelentős eltérés a médiafogyasztási kosárban vidék és Budapest között, a különféle kontextusok, melyeken keresztül adott tartalmak megérkeznek az emberekhez, hatalmas szórást mutatnak. „Nem önmagában a plakátok és a kormánypropaganda kellett ahhoz, hogy a vidékiek nagyobb százalékban szavazzanak a Fideszre, hanem az a sokirányú kiszolgáltatottság – közmunkától a kormányközeli kocsmatulajdonosokon és polgármestereken át –, ami az emberek létét, megélhetését biztosítja. Ezért fontos felület például a szinte bárhol fogható RTL Híradó, ami ugyan már nem olyan harcos, mint 2014-ben, de tisztességes, valódi hírforrás, a legnézettebb hírműsor” – teszi hozzá a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője. És ezért volt fontos az Index is…

Közel a felét az Index vitte

A Gemius a maga által auditált, közéleti, nem közvetlen kormánypárti irányítás alatti internetes újságok körében vizsgálta a letöltésszámot 2020 januárja és májusa között. A felmérés alapján az összesen 20 médium közül az index.hu a letöltések 46 százalékát adta. Mögötte jócskán lemaradva a 24.hu következett 13 százalékkal, majd a hvg.hu 9 százalékkal. A többi 17 portál a fennmaradó alig 32 százalékon osztozott.  

600 voltos árammal feltöltődve -A trolibuszvezető, aki az álomiparban maszekol

Publikálás dátuma
2020.08.01. 18:17

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Közösségi oldalán táncpartnert keresett egy kerekes székes lánynak. A felhívásra jelentkező magas, szőke férfi a szalagavatón székestül ölbe kapta a lányt, így keringőztek tovább, a közönség állva tapsolt. A budapesti trolibuszvezető, Brandt Viktor közel húsz éve azon munkálkodik, hogy teljesítse a sérült emberek álmait – ezért nevezik Álomszállítónak.
Elkap minket a vihar, ki kell várni a végét, hogy be tudjunk pakolni. Dél van, mire a csillagokkal telehintett Álomszállító feliratú mikrobusz elindul Balatonföldvár felé. 56 éves asszonyt viszünk, s vele egy élet kincseit. A hölgy gyógyíthatatlan izombetegségben szenved, állapota gyorsan romlik, egyedül már nem tudja ellátni magát, így most kénytelen-kelletlen beköltözik egy ápolási otthonba. Sokat őrlődtek, mire a fájdalmas döntés megszületett, meséli útközben Roxy, a lánya. De ő és a ­bátyja dolgozik, nem lehetnek mindig mellette. És van visszaút: a lakást nem kellett feladni, ha a mama nem képes megszokni az új helyzetet, hazahozhatják. Harmadik utasunk Annamari. Harminc-egynéhány éves csinos nő, kislányával és édesanyjával csöpp nógrádi faluban él. Alattomos auto­immun betegség támadta meg, két éve kényszerült kerekes székbe. Gyógykezelésre jött Budapestre, és azért tart velünk a Balatonhoz, mert örül, hogy végre megtörheti a napok, hetek, hónapok egyformaságát. Minden alkalmat megragad, úgy kapaszkodik a Viktor által szervezett programokba, mint fuldokló a vízen úszó fatörzsbe. Az otthonnál működésbe lép a mikrobusz padlójába épített lift – leleményes szerkezet, néhány pillanat alatt zökkenőmentesen földre teszi a kerekes székes utast. Az alkalmatosságot egy külföldön letelepedett magyartól kapták, aki a Facebookon bukkant az Álomszállítóra. Az öregecske Mercedesre is a közösségi oldalon indított Viktor gyűjtést, kétezer forintokból jött össze a pénz tíz hónap alatt. A busz eredetileg kilenc­személyes, de ha az ülések egy részét kiveszik, három kerekes széket biztonságosan rögzíteni lehet, két sérült átülhet a bent hagyott ülésekbe, és elfér még két segítő is. Alig kanyarodunk rá az autópályára, megakad a szemem a vezetőülés mögött lapuló bőröndön. Te jó ég! Itt hagyták Roxyék? „Nem, az a Mikulás-ruhám, fönt a lakásban útban lenne” – nyugtat meg Viktor. A Mikulás-troli immár évtizedes hagyomány. Viktor találmánya, sok sérült jó előre készül rá. A jeles nap előtt csoki-Mikulásokat gyűjtenek, amiket ajándékba adhatnak, a különjáratra kiteszik a „Elvis(z) a troli” táblát, földíszítik a járművet, szól a rock and roll az utastérben, Elvis-imitátor énekel hozzá, lehet táncolni, és a fergeteges bulihoz a karácsonyi fényekben pompázó Budapest adja a hátteret.  

Repülni a felhők fölött

 Menet közben beszélgetünk, fura lett volna egy örökké tevékeny embert egy steril kávéházban faggatni. Azzal kezdi, hogy ő lököttnek született. Szerinte a tömegközlekedés remek dolog, hiszen azokat is eljuttatja a céljukhoz, akiknek nem telik kocsira. Ő már kisgyerekkorában is vezetni akart, a sínhez nem fűlött a foga, a buszt személytelennek találta, a troli viszont patinás, kötődni tud hozzá. A karitatív munka mindig is vonzotta, a motivációt az adta, hogy a nagymamája mankóval járt, ki se mozdult a négy fal közül, s ő gyerekként nem tudott segíteni neki. Huszonévesen önkéntes sofőrnek jelentkezett egy sérülteket segítő szervezetnél, de egy-kettőre rájött, többet is tehetne. Önállósította magát, segédeszközöket, pelenkát, járókeretet, hordozható vécét, kerekes­ széket szerzett és szállított házhoz szabadnapjain, a saját kocsijával. Közben már gyűltek köré a sérültek, barátja lett Soma, az üvegcsontú kisfiú, Niki, az oxigénhiánnyal született fiatal lány és Ádám, a vigyori kamasz, aki havonta kétszer várt rá a szokásos megállóban, hogy trolizhasson vele. Belelátott az életükbe és rádöbbent, hogy a sérült embereknek ugyanolyan igényeik vannak, mint az épeknek, tehát az élmény, a közösség hiányzik nekik legjobban. A felismerést tett követte: egy bérelt kisbusszal kivitte néhányukat a Margitszigetre, ahol a speciális hintákban székestül hintázhattak – életükben először. Felsorolni is sok, mi mindent csináltak már együtt. A Liszt Ferenc repteret annyian akarták látni, hogy csuklós trolit kért hozzá a cégétől. Mindent megnézhettek, a reptéri tűzoltók bemutatót tartottak nekik, s záróakkordként az összes pályát kivilágították – pazar látvány volt. Jártak az állatkertben, a Vidám Parkban, kirándultak, korcsolyáztak, gokartoztak, fölfedezték az erdőt mopedekkel, sárkányrepülőztek. Viktor azt mondja: csodálatos érzés mozgássérült embert reptetni. Akik fönt voltak, azóta is emlegetik a felejthetetlent. Ő nem repült. Földhözragadt ember, négy keréken érzi magát biztonságban. Különben sem igényli, hogy mindent kipróbáljon, megelégszik annyival, hogy látja mások boldogságát. Majd azzal folytatja, hogy a sérültek zöme nem tud elhelyezkedni, rokkantnyugdíjat kap, ezért nem mindegy, hogy a kiruccanások mennyire fájnak a pénztárcának. Viktor azt tapasztalta, hogy az emberek jók, csak ki kell hozni belőlük. Tudni és merni kell kérni, s ő azért bátor ebben, mert nem magának kér. Ha elég kitartó, föl lehet kutatni azt a vállalkozót, akivel szót érthet, és megkaphatják a programot kedvezményesen, sőt néha ingyen. Ráadásul, ha az ember már eléggé ismert, jönnek a felajánlások. Az erdőkerüléshez például bejelentkezett egy hobbimopedes csapat, akik kölcsön adták dédelgetett járgányaikat.

Mindenkivel lehet hülyéskedni

A parkolóban ifjú pár csókolózik. „Erőt, egészséget, fiatalok!” – kurjant ki Viktor a nyitott ablakon. Igyekszik vidámságot csempészni a mindennapokba, mindenkivel lehet hü­­lyés­­kedni, tréfálkozni, függetlenül attól, hogy az illető két lábon jár vagy kerekes székben ül. Unalmas lenne az élet, ha csak nézne mereven maga elé és vezetne, akár egy gép. A trolin is sokan mondják, hogy imádnak vele utazni, mert mindig felvidítja őket. „Sokat nevetek, nekem nem kell ehhez inni. Jó, azt persze senki sem látta, mit dobtam be takarásban a benzinkútnál… Szóval röhögős vagyok, bizonyára ilyen leszek százévesen is, csak akkor már pelenkában” – kacsint rám. Majd váratlanul rázendít a „Hallod-e Rozika te…” kezdetű ősrégi nótára, ilyeneket szokott énekelni a trolibuszon is. Jókedve ragadós: egyszer csak észreveszem, hogy fülig ér a szám. 400 ezer forintot keres, és nem áll be a sorba. Panelban lakik, nincs szüksége luxusra, nem érdeklik a full­extrás autók, nem akar tejben-vajban fürdeni, Tenerifén nyaralni. Magyarország gyönyörű, és számára az a pihenés, ha keresztül-kasul bejárhatja. Hozzáteszi, ő akkor érzi jól magát, ha teljesítheti mások kívánságait, akik nélküle nem boldogulnának. Megkapja ezért a jutalmát: eljut oda, ahová a pártfogoltjai, átélheti az örömüket, és azok között van, akiket szeret. Szívből reméli, hogy lesznek, akik követik a példáját. Már most is sokan írják neki a Facebookon, hogy attól, amit csinál, ők is jobb emberek lettek. Amúgy nem ő volna, ha nem lennének további álmai, köztük olyanok, amikről még korai beszélni. Egyelőre a közelebbi terveket sorolja: hasznát venné egy fiatalabb autónak, mert a mikrobusz 16 éves, eddig ötvenezer szolgálati kilométert tett meg, előbb-utóbb ki fog dőlni alóla. A saját zsebéből tankolja, szervizeli, megköszönné, ha valakik beszállnának ebbe. Fut a „super trike” projekt. A super trike: rásegítő motor kerekes székhez, nem olcsó, 350 ezer forintba kerül. Az Álomszállító eddig 32 darabot juttatott el a leginkább rászorulókhoz, de meg se állnak a 150-ig. Jó lenne, ha az alapítvány több autóval rendelkezne, annyi a kérés, hogy egy egész flottát el tudnának látni munkával. Sofőrt könnyen szerezne, sok kollégája gondolkozik hozzá hasonlóan. „A trolivezetők nem átlagos emberek. Összetartó, kiváló csapat, biztos vagyok benne, hogy segítenének. Mi föl vagyunk töltődve energiával, 600 voltos árammal, rengeteg az erőnk. Hiperaktívak vagyunk, én még nem láttam olyat közülünk, aki a szabadnapján ledöglene tévézni. Egyébként is jót tenni jó dolog, csak rá kell érezni az ízére” – fejtegeti. Három évvel ezelőtt Brandt Viktort Jószolgálat-díjra terjesztették fel. Közönségdíjas lett, több tízezren szavaztak rá.
Szerző

Radar alatt az autisták és a fogyatékosok

Publikálás dátuma
2020.07.26. 18:37

Mindenkinek másképp volt nehéz az elmúlt néhány hónap, de az autizmussal élő vagy sérült gyereket nevelő szülők számára különösen kemény volt a karantén. Sokan egy személyben voltak dolgozó nők, anyák, feleségek, gyógypedagógusok, fejlesztők, mindezt úgy, hogy semmiféle segítséget nem kaptak az államtól. Egy friss felmérés szerint a sajátos nevelési igényű vagy fogyatékos gyermekek 8,2 százaléka távoktatásban sem részesült.
Az Autisták Országos Szövetségének kezdeményezésére bizottság jött létre az Országos Autizmus Stratégia megújítása érdekében – nemrég erről tájékoztatott a kormány. Szükség is van a korai fejlesztés, a szűrés, az oktatás, valamint a családtámogatási rendszer frissítésére, az újraszervezésre, de kérdés, hogy valójában mi valósul meg a tervekből, a stratégia ugyanis még nem jelent semmit, ha nem követik kormányzati döntések. Anélkül ez is csak egy szép lufi lesz, mint – többek szerint – a korábbi iránymutatás. „Több szülő is jelentkezett nálunk amiatt, mert nem elégedettek az ­autisták érdekvédelmével, ezért nálunk is alakult egy munkacsoport, mivel az előző stratégiából a gyakorlatban sok minden nem valósult meg. Az ­autista gyerekek jövője gyakran attól függ, hogy mennyire határozottak a szüleik és kijárják-e az útjukat, de ennek nem így kellene lennie” – mondja Csordás Anett, a Lépjünk, hogy Léphessenek! Közhasznú Egyesület elnöke. Az egyesület célja az országban élő, központi idegrendszeri sérült gyerekeket nevelő családok támogatása, érdekképviselete. A szervezetet 2011-ben szülők egy csoportja hozta létre. Csordás Anett elmondta: sok szülő azért küzd, hogy gyermekét ne nyilvánítsák autizmussal élőnek, mert az gyakran egyenlő azzal, hogy nem járhat egy iskolába a többiekkel. Folyamatos készenlétben „Sokszor érezzük, hogy azok a folyamatok, amelyek a változáshoz kellenek, lassúak, egy családnak például nincs 4-5 éve arra, hogy gyógypedagógus érkezzen egy iskolába vagy lakóotthonba, de akkor is menni kell előre, össze kell fogni” – fogalmazott Kővári Edit, az Autisták Országos Szövetségének elnöke, aki maga is egy autizmussal élő gyermek édesanyja. Tizenhat éves fiával nem volt könnyű az elmúlt néhány hónap, hiszen Marci nem hagyható felügyelet nélkül, március óta nincs iskola, így azóta Editnek kell lefoglalni, foglalkoztatni gyakorlatilag egész nap. „Édesanya, dolgozó nő, háziasszony vagyok, és a napi életritmus mellett folyamatosan kell figyelni arra is, hogy neki is értelmesen teljen az egész napja. Ha erre nem tudok kellő mértékben figyelni és ezt folyamatosan menedzselni, akkor ő maga kezdi keresni az ingereket például a bőrének órákon át tartó csipkedésével, rágásával, vagy a szemhéja húzogatásával. A napi, vagy akár a több nappal későbbi terveket pedig nemcsak nekem kell tudni, hanem neki is el kell magyarázni. Ehhez egy képes naptárt használok, amiben számára értelmezhető módon láthatja, hogy mikor megyünk például strandra vagy a nagyszülőkhöz” – részletezi Edit. Az autistáknál jellemző tünet a szociális interakciók nehézsége, az időnként nehézkes kommunikáció (szavak helyett képek értelmezése), az alul- vagy túlérzékenység. Marci például mindenkivel egyformán, ugyanúgy barátkozik, nem tartja be a szociális érintkezés mások számára megszokott határait. Ha lehet, mindenkinek az ölébe ül, közeledik felé, ami, mivel már kamasz, eredményezhet kínos, kellemetlen szituációkat, amiket Editnek kell kezelni. Ez folyamatos készenlétet igényel. Magyarországon a legtöbben nem tudják, hogy viselkedjenek egy autizmussal élő emberrel, és hiá­nyoznak a speciális intézmények is, amelyekben az autizmussal élőkkel foglalkoznak. Országosan és helyi szinten is hatékonyabban kellene felhasználni az erőforrásokat. Bár Edit szerint sok a jó szakember, nem tudnak annyira „elaprózódni”, mint amire igény lenne. Ezen szerinte változtatni kellene, hogy a családok és az intézményrendszer is megfelelő támogatásokat kapjon. A korábbi autizmusstratégia mentén egyébként már elindult egy mentor-szülő hálózat, amelynek célja, hogy segítsen a friss diagnózis utáni folyamatokban a családoknak.
Egyre több az érintett „Büszkék vagyunk arra is – mondja Kővári Edit –, hogy az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán egy Európában is egyedülálló autizmus szakirányon lehet tanulni a spektrumzavarról. Ám a diagnosztika javulásával annyira megnőtt az autizmusban érintett személyek száma, hogy új feladatok jöttek, amelyekhez képest eltörpülnek a korábban elért eredmények. (A becslések szerint Magyarországon a lakosság egy százaléka, körülbelül 100 ezer ember diagnosztizált autista, de ennél jóval többen lehetnek – a szerk.) A mindennapokban, a társadalom számára is érzékelhető probléma például, hogy a rendszer nem tud mit kezdeni a többségi intézményekben tanuló autista gyerekekkel. Pedig az ő tanulási képességeik egyébként a normál vagy az átlag feletti szinten vannak, nem indokolt, hogy szegregált csoportokba kerüljenek, de ahhoz, hogy ez másként legyen, szemléletváltásra és megfelelően képzett pedagógusokra lenne szükség, ami igen komoly feladat. Időközben emellett felnőttek olyan autista gyerekek is, akik megtalálhatnák a helyüket a munkaerőpiacon, ha lenne egy támogató rendszer, de nincs ” – fogalmazott Kővári Edit. Nincsenek elegen A nehézségeket évek óta saját bőrén tapasztalja Tóth-Turgonyi Dóra, aki négy gyermek édesanyja. Elsőszülött fia már felnőtt, sajátos nevelési igényű, oxigénhiánnyal született lánya egyetemista, középső fia 8. osztályos, ő beilleszkedési és tanulási, magatartási nehézségekkel küzd, míg a legkisebb fia középsúlyos autista. A karantén­időszak nekik sem volt egyszerű, de ő másokat is igyekezett támogatni. „2015-ben lettem mentorszülő, önkéntes alapon próbálok segíteni azoknak a családoknak, amelyek autizmussal élő gyermeket nevelnek. Szükség is van a segítségre, mert bár Magyarországon nagyon jó a szakembergárda, jók a gyógypedagógusok, de nagyon kevesen vannak. A járvány alatti oktatásról pedig nem is akarok beszélni, olyan borzasztó volt. Három gyerekkel volt itthon egy laptopunk, ráadásul képzettség nélkül autizmus­spe­ci­fi­ku­san oktatni egyetlen szülő sem tud, mégsem volt segítség” – mondja Dóra.

Állami támasz nélkül

Az új stratégia és a kormány látszólagos támogatása azt sejteti, hogy az autizmussal élők esetében erős az érdekképviselet, ez azonban nem jellemző minden rászoruló csoportra. Több ezer olyan család van az országban, amelyik magára maradt a problémáival. Nagy Anna otthon ápolja két sérült, 6,5 hónapra született, kerekes székes gyermekét. Az ikerlányok, Anna és Nóri már 16 évesek. Nóri egy ritka rendellenességgel, nyelőcső nélkül született, már több műtéten is túl van. A tavaly januárban velük készült riportunk során Anna elmondta: nettó 104 ezer forintot kapott az államtól azért, mert otthon ápolja a lányokat, de nem panaszkodik, lelkileg támogatják egymást és a családjától is kapnak némi támogatást. Erre szükség is van, hiszen mára közel 140 ezer forintba kerül csak a havi lakhatásuk. Most arról kérdeztük, van-e olyan szervezet vagy alapítvány, amely próbálja még segíteni őket akár fejlesztésekkel, akár mentorhálózattal. Kiderült: egyedül vannak, mert „nem tartoznak sehova”, így nincs, aki képviselje őket. Helyzetük messze nem egyedülálló. Miután a koronavírus-járvány lassítása érdekében az iskolák 2020. március 16-án digitális oktatásra álltak át, a „Lépjünk, hogy Léphessenek!” Közhasznú Egyesület egy online kérdőívvel szerette volna felderíteni, hogy a fogyatékossággal élő és sajátos nevelési igényű tanulók oktatása ebben az időszakban hogyan zajlott. Az egyesület honlapján arról tájékoztat: 770-en töltötték ki a kérdőívet, melyek alapján a gyermekek 8,2 százaléka semmilyen távoktatásban nem részesült, további 15,1 százalékuk pedig csak hetente egyszer számíthatott valamilyen fejlesztésre a digitális oktatás keretében. Az összefoglaló szerint a legtöbb problémát nem a pedagógusok és gyógypedagógus erőfeszítései, hanem a távoktatásra való felkészületlenség jelenti. A hirtelen jött átállás nem tette lehetővé, hogy megfelelő tervvel álljanak elő a differenciált oktatására. „Én az anyja vagyok, nem pedagógus, főleg nem gyógypedagógus, logopédus, konduktor és anya egy személyben” – írta egy édesanya. Problémát okozott az is, hogy az önkormányzatok nem kaptak az államtól pluszforrást arra az intézkedési tervre, amit március 31-ig kellett volna megvalósítani. Így a sérült gyerekeket nevelő családoknak nem volt segítsége, az egyesület önkéntesei jártak ki bevásárolni, mert gyerekkel nem tudtak volna kimenni. „Próbálunk segíteni, de nem lehet csak önkéntesekkel biztosítani egy olyan feladatot, amit az államnak kellene megoldani” – mondja Csordás Anett. Sokan dolgozni sem tudtak úgy, hogy folyamatosan a gyerek mellett kellett lenniük. Egyelőre nem tudni, hogy mi lesz szeptembertől, de a szülők az eddigi tapasztalatok alapján nem sok jóra számíthatnak.

Szerző