Előfizetés

Olvad a híres átjáró

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.08.02. 16:20

Fotó: CLEMENT SABOURIN / AFP
A klímaváltozás szolgáltat kései elégtételt Henry Hudsonnak, a tragikus sorsú felfedezőnek, aki északi átjárót keresett Európából Ázsiába négy évszázaddal ezelőtt. Olvad a sarkvidék jege, befagyott tengeri utak válnak hajózhatóvá a kanadai és az orosz partok mentén, óceántól óceánig. Ám a folyamat aggasztóan gyorsítja a globális melegedést.
A Discovery végre kijutott a hosszú tengerszorosból, hatalmas, nyílt vízfelületre ért 1610. augusztus 2-án. Henry Hudson majd kibújt a bőréből örömében. Azt hitte, negyedik felfedezőútján végre rámosolyog a szerencse, megtalálja az áhított tengeri utat Ázsiába. Valójában közelgett a veszte. A nagy vízről kiderült, hogy nem a Csendes-óceán, „csak” egy óriási tengeröböl; az, amelyik ma Hudson nevét viseli Kanada partjainál. Legénysége fellázadt, és kitette a fagyos vadonban. Hudsonnak életében minden vállalkozása kudarcnak minősült, felfedezéseinek világtörténelmi következményeit már nem érhette meg.

Nagyszerű kudarcok

Kolumbusz amerikai útja után a pápa Spanyolország és Portugália között osztotta fel az Újvilágot. A francia király háborgott, de az Indiába vezető, déli kereskedelmi útvonalakat szilárdan ellenőrizte a két ibériai hatalom. Ezért lett sürgős a franciáknak, majd nyomukban az angoloknak és hollandoknak, hogy új, északi hajóutat találjanak a fűszerek, a selyem és a többi keleti luxuscikk felé. Hudson elsőre a Spitzbergákig jutott, félúton Skandinávia és az Északi-sark között, de jég torlaszolta el az útját, kénytelen volt visszafordulni (1607). Útközben rengeteg cetet látott, beszámolóival nagy hatást gyakorolt a bálnavadászat fellendülésére. Másodjára elképesztő, négyezer kilométeres utat tett meg kelet felé az orosz partok mentén, a sarkkörön túl egészen Novaja Zemljáig (1608). Ott azonban ismét áthatolhatatlan jégtáblákba ütközött, megint dolgavégezetlenül tért haza. Angliában nem is talált támogatót több expedícióhoz, ám ekkor a vetélytárs Holland Kelet-indiai Társaság bérelte fel. Megbízói ragaszkodtak az északkeleti irányhoz, de amikor a Halve Maen (Félhold) elakadt, Hudson önhatalmúlag nyugatnak fordította a hajót, és Amerikán át kereste tovább a rejtélyes passzázst (1609). A legénységnek nem tetszett a parancs, de a kapitány azzal fenyegetőzött, hogy az ellenszegülőket felakasztatja az első kikötőben. Kiváló navigátor lehetett, viszont csapnivaló főnök. Mindenesetre kutatás közben alaposan feltérképezték az atlanti partvonalat. Több mint kétszáz kilométert hajóztak fölfelé egy ígéretes folyamon, míg végül be kellett lát­niuk, hogy zsákutca. Ám a folyó völgyében hozták létre első gyarmatukat, a Hudson által felfedezett szigeten pedig annak fővárosát. Új-Amszterdam hód- és vidra­prém-kereskedelmével már alapítása évében nyereséget termelt (1625). A telepből kinőtt város ma New York, a folyót pedig Hudsonnak nevezik.

Manhattan bennszülöttei

Hudson bennszülöttekkel is találkozott Manhattan erdős szigetén. Ennek emlékét az algonkin indiánok is megőrizték, apáról fiúra szállt a történet, mígnem egy John Hecke­welder nevű misszionárius másfél évszázaddal később feljegyezte (1760 körül). Az őslakók rémült tisztelettel figyelték a közelítő „óriáskenut”, és azt gondolták, hogy túlvilági lény, a Nagy Manitu látogatja meg őket. Hudsont ennek megfelelő hódolattal fogadták. A jövevények „tüzes vizéből” először csak a legbátrabb harcos mert kortyolni, és rövid úton elájult. Ám magához térve olyan lelkesen számolt be élményeiről, hogy a többiek is inni kezdtek: az első találkozás tömeges alkoholmérgezésbe torkollt. Angliába visszatérve Hudsont egy időre bebörtönözték, amiért idegen hatalom szolgálatába állt. Aztán kiengedték, és nyomban újabb kutatóútra küldték (1610). Ekkor már egyenest nyugatnak indult, Izland és Grönland érintésével ért a Hudson-öbölbe. Keserves csalódás lehetett, amikor novemberben rádöbbent, hogy negyedszerre sem járt sikerrel, hajója a jég fogságába került. Nagy nehezen átteleltek valahogyan. A tavaszi olvadáskor Hudson tovább akart kutatni. Abban bízott, hogy olyan szerencséje lesz, mint Magellánnak, aki 90 évvel korábban végül csak megtalálta a Csendes-óceánra vezető szorost Dél-Amerika és a Tűzföld között. Csakhogy a legénység hazafelé indult volna. Tovább bolyongani a végtelennek tűnő, csipkés partvonalon, benézni minden öbölbe, viharban, ködben, zajló jégtáblák között: a tengerészek hallani sem akartak az öngyilkossággal felérő vállalkozásról. Ezúttal megfélemlíteni sem lehetett a zendülőket. A kapitányt kirakták a Discovery fedélzetéről, mentőcsónakba ültették, vele tizenéves fiát és azt a néhány embert, aki hű maradt hozzá. A sorsukra hagyott szerencsétlenek nem húzhatták sokáig a zord vidéken. A következő évben missziót küldtek felkutatásukra, de nem bukkantak nyomukra. A nagy felfedezőnek, születési dátumához hasonlóan, halála napját sem ismeri az utókor. 

A megvalósult álom

A hazatérők előrelátóan két olyan társukat nevezték meg a lázadás vezetőjeként, aki útközben meghalt. Súlyos ítélet fenyegette őket, de túl sokat tudtak ahhoz, hogy kivégezzék őket. Előbb-utóbb új esélyt kaptak, új hajóutakra indultak. Ám az északnyugati átjárót többé nem keresték. Beletörődtek, ha létezik is, be van fagyva, kereskedelmi célra használhatatlan. Később inkább kalandvágyból vágtak neki a veszedelmes utazásnak. A híres-hírhedt Franklin-expedíció a jég fogságába került, minden tagja odaveszett (1845). Végül Roald Amundsen hajózott át elsőként az északnyugati átjárón, Hudson után három évszázaddal. Igaz, szinte csak mellékesen. A legendás norvég felfedezőt elsősorban a sarki mágnesesség érdekelte, illetve az inuit (eszkimó) bennszülöttektől leste el a túlélés trükkjeit. Háromszor is áttelelt kicsiny, motorral is felszerelt halászhajójával – nagy előny volt mindkettő –, de végül öttagú legénységével Európából, Alaszkát megkerülve, egészen San Franciscóig jutottak (1903–06). Megvalósult Hudson álma, amelyért egykor az életével fizetett. Ahogy húzódik vissza az arktiszi jégtakaró, az északnyugati átjáró életképes nyári hajózási útvonallá alakul; ráadásul a Távol-Keletről ­Európáig jóval rövidebb, mint a Szuezi- vagy a Panama-csatornán keresztül. Jim Carr kanadai kereskedelmi miniszter szerint „egy generáción belül valószínűleg egész évben járható lesz”. Elsőnek a Nunavik konténerszállító haladt át rajta kíséret nélkül, nikkelt szállított Québec­ből Kínába (2014). Ugyanakkor az olvadás hatalmas kőolajtartalékokat is hozzáférhetővé tesz, ami máris feszültségeket okoz a sarkvidéken érintett államok – Kanada, Oroszország, Dánia (Grönland), Egyesült Államok (Alaszka), Norvégia, Izland, Finnország, Svédország – között.

Kanadától Panamáig

Hudsonnél jóval szerencsésebb volt kortársa, Samuel de Champlain (1574?–1635). Igaz, az északnyugati átjárót a francia felfedező sem találta meg, de sikereit ez nem árnyékolta be. Keresés közben bejárta a Szent Lőrinc-folyót és vidékét a Nagy-tavakig, megalapította az első francia telepeket az amerikai kontinensen: Québecet és Montréalt. Felvirágoztatta a hódprém-kereskedelmet. Szolgálataiért Richelieu bíboros őt bízta meg a gyarmat kormányzásával. Champlain korát messze megelőzve javasolta, ha nem találnak átjárót a Csendes-óceánra, akkor ássanak csatornát. Méghozzá ott, ahol a legkeskenyebb a földnyelv: Panamánál. A terv modern változata három évszázad múlva forradalmasította a globális tengerhajózást.

Szibériai kánikula

Kemény évtized előtt állunk, a szokottnál jóval szélsőségesebb időjárás vár ránk – figyelmeztetett januárban Petteri Taalas, az ENSZ Meteorológiai Világszervezetének (WMO) főtitkára. Fél év elteltével a finn szakember szavai máris beteljesülő próféciának tűnnek. Persze tavaly is kaptunk ízelítőt extremitásokból, lángolt az amazonasi őserdő és fél Ausztrália. Az idei nyár rendkívüli hőséget hozott Szibériában. Verhojanszk városában +38 Celsius-fokot mértek június 20-án, ami abszolút rekord a sarkkörön túl. Csúcsot döntött a hőmérséklet a Norvégiához tartozó sarkvidéki szigeteken, a Spitzbergákon is a múlt hétvégén. A +21,7 °C elsőre talán nem hangzik túl melegnek, de ez bolygónk egyik legészakibb lakott területe, ahol ilyenkor 8 °C körül szokott lenni. A sarkvidék kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a globális átlag, aminek súlyos következményei vannak a mérsékelt övi, sűrűn lakott területekre is. Ahogy a meteorológusok mondják: „Ami az Arktiszon történik, nem marad az Arktiszon.” A felmelegedés ugyanis öngerjesztő folyamat. Drámai tempóban olvad a fehér tengerjég, amely eddig visszaverte a napsütés nagy részét, helyette a sötét óceán elnyeli a sugarakat, ezzel hozzájárul a további melegedéshez. Ettől egyre több az alga, ami számottevő tényező a jég sötétedésében, vagyis az olvadásban, így a felmelegedésben is. Az úgynevezett „dark ice” jelenségben nem elhanyagolható szerepe van Európa ipari légszennyezésének és a szibériai erdőtüzeknek. Az orosz sarkkörön lángoló fák pedig újabb sok megatonnányi szén-dioxidot juttatnak a légkörbe, ami megint csak durván hozzátesz a klímaváltozáshoz.

„A miniszterelnök kiesett a szerepéből”

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.02. 14:00

Fotó: Népszava
Az embert formáló otthonos nyelvi közösségekről és prédacsoportokról beszélgettünk Kálmán László nyelvésszel, az ELTE docensével.
– Nyelvészként vagy magánemberként rázta meg a libernyák szó? – A magyar nyelvben megszokott, hogy az emberek szlávos képzőket használnak bizalmas kifejezések megalkotására, a rádióműsorukban is beszéltünk erről. A rendicsek és a bumburnyák is idetartozik, ezek a képzők valamiért mulatságosak a magyar fülnek. Nyelvészként tehát nem annyira rázott meg a dolog. Amikor meghallottam, akkor viszont azonnal beugrott a HÖK-ös gólyatáboros lista története. Ott használták a liberót is, ami már az Antall-kormány idején vicceskedő megnevezése volt a liberálisoknak. A libernyák a diákokról készített listán tűnt fel először. Borzalmas, nácijellegű listázás volt, mindenféle megjegyzéseket tettek a gyerekekre. – Cigó, ratyi, libsi, katkó – volt ott minden. – És libernyák. Tisztán emlékeztem, aztán utánanéztem, és azt láttam, ezt a kifejezést hasonló szellemiségű portálokon használják. – A kifejezéshasználat csoportidentitásra utal? – A szóhasználatból be lehet lőni, hogy milyen tartalmakat fogyaszt, milyen portálokat látogat valaki. Ha azt mondja egy melegre, hogy homár – én ezt régebben nem ismertem –, akkor mindjárt lehet tudni, hogy az illető Kuruc.infót olvasgat. – A miniszterelnök milyen megfontolásból vehette a bátorságot a sértő kifejezés használatára? – A kormányfőt rendesen fel szokták készíteni, de ez most szerintem kivételesen spontán jött neki. Azért tartottam ezt érdekesnek, és azért írtam róla posztot – hiszen rengeteg hülyeséget mondanak a politikusok –, mert ez egy önleleplező szóhasználat. Véletlenül jött ki a száján, leleplezte, milyen természetű szövegeket olvas, fogyaszt. Többször hallotta az ő köreiben – ez mutatja, milyen körökben van otthon, milyen közösségeket érez a magáénak. Az ember különböző csoportokhoz tartozik, közöttük mozog, és önkéntelenül is átveszi a kifejezéseiket – ez egyfajta azonosulás. Az ember olyan kifejezést nem tesz a magáévá, amiről azt érzi: olyan társaság használja, amelyikhez nem akarna tartozni. Olykor kezembe kerül szélsőjobboldali szöveg, de eszembe sem jutna, hogy az e körökre jellemző szavakat használjam, mert tudom, hogy ez hová helyezne el engem. – A spontán „kiszaladt a száján” gondolatot erősítheti, hogy a közmédiában elég nagy biztonságban érezheti magát Orbán Viktor ahhoz, hogy úgy beszéljen, mintha a felcsúti lelátón szotyizna? – Ezt nem tudom, de nem hiszem, hogy ezt a mondatot előre kitervelte. De az is lehet, hogy nincs igazam. Annál rosszabb egyébként, mert ha kitervelte, akkor szándékosan uszított a liberálisok ellen. Mondjuk az sem áll távol tőle, bár szerintem nagyon csúnya dolog bárki ellen uszítani. – Az előtörténetért nem kell messze menni: a rádióinterjúkban hetek óta megy a férfias­ság méregetése a reggeli fickósságtól a magyar férfi gazda-archetípusáig. Beleillik ebbe a szövegkörnyezetbe. – Évek óta beleillik, a liberális a főellenség, akármit is jelentsen. De hadd mondjak még valamit a politikai korrektség nézőpontjáról! Nem arról van szó, hogy ezt a szót politikailag inkorrektnek kellene bélyegezni – nem is szeretem a megbélyegzéseket –, hanem arról, hogy miről árulkodik, ha valaki ilyen kifejezéseket használ. Arról árulkodik, milyen körökben mozog. Érdekes, hogy a becéző szavakkal semmi gond nincs, ha bizonyos közösséghez tapadnak. Mondok egy példát: a szoci szót nem érezzük uszítónak vagy degradálónak, mert ők maguk is használják. Egy kicsit olyan, mint a zsidó, ami semmiképpen sem tekinthető pejoratívnak, de ennek csak az az oka, hogy ezt semleges környezetben is használják az emberek – a zsidók maguk is. Igaz, ez önmagában nem számítana sokat, hisz a niggert is használják a feketék, de ezt nyilván nem lehet összekeverni azzal, amikor más beszél így róluk. Ha viszont azt mondja valaki, hogy zsidrák, bibol­dó vagy bibsi, azt nem szokták semleges környezetben használni, és a zsidók maguk sem használják. Ezeket tényleg csak a szélsőjobb használja, vagyis, ha valaki így fogalmaz, akkor óhatatlanul arra utal, hogy maga is szélsőjobboldali vagy velük kommunikál. – Lehet mondani, ha a magyar miniszterelnök ilyen lekezelő-gyűlölködő kifejezést használ, akkor a lovak közé dobja a gyeplőt? – Igen. Ez egy uszító megnyilvánulás, de persze nem új. Régi jelenség, amikor meghirdetik egy csoportról, hogy szabad préda és lehet gyűlölni. De ilyen dehonesztáló kifejezéseket eddig nem használt a kormányfő. Az ilyesmit a szennysajtóra szokták bízni a tanácsadói, mert a miniszterelnök túl magas pozícióban van ahhoz, hogy ő maga mondja ki ezeket. Ezért gondolom, hogy a miniszterelnök kiesett a szerepéből.

Egy őszinte szó Orbántól – A kormányfő szintet lépett a gyűlöletbeszédben

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.02. 13:30

Fotó: Dursun Aydemir / AFP - Anadolu Agency
Orbán Viktor, a férfiasságot és fickósságot előszeretettel emlegető politikai ketrecharcos, a magyar férfiember archetípusát a gazdában felcsillantó felcsúti milliárdos fontos kérdést indukált a minap: hová vezet a nemzet újabb és újabb részének (a Fidesz–KDNP-n kívüli majdnem egészének) megbélyegzése? A kormányfő szintet lépett a gyűlöletbeszédben.
„Magyarországnak, nekem személyesen szerencsém van, mert én voltam katona, a fél életemet edzőtáborokban és öltözőkben töltöttem el. És nem vagyok a régi, de néhány ilyen libernyákot, akikkel vitatkoznom kellett, azokat azért még elviszem a hátamon. Tehát a fizikai megterhelését a tárgyalásoknak azt én az átlagosnál jobban bírom is meg bírtam is.” Orbán Viktor mondta ezt egy hete a Kossuth rádió­ban. A jelenlegi miniszterelnök úgy kommunikált, mintha az Európai Tanács maratoni ülésén szabadfogású pank­rációval – esetleg tizenegyesrúgásokkal – kellett volna a mintegy kétezermilliárdos gazdasági helyreállítási alap sorsáról dönteni. Az öltözőszagúan romantikus képpel nem is volna sok baj, minden kormányfőnek szíve joga, hogy belegabalyodjon szövegíróinak a metaforáiba, ahogy az is, hogy úgy magyarázzon az övéinek, aminek nyomán áradnak a közösségi médiában a lájkok, szívecskék és zászlócskák. És persze a szóhasználatban is szabadságot élvez: kellő mennyiségű mocskos liberálisozással és komcsizással biztosíthatja a menetrendszerű vértolulást a kemény mag tagjaiban. 
Olykor érdemes visszamenni a kályhához, jelesül a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) alapvetéséhez, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatához (NENYI). A 2010-ben választási lendületből elfogadott dokumentum „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” címmel örvendezett a fülkeforradalomnak, ami elhozta az új társadalmi szerződést. Ebben az eszmeesszenciában a NER kinyilvánította azt is, hogy „természetes része a mindenkori parlamenti ellenzék (…), amely a kormányzó többségtől eltérő véleményeket, szempontokat fogalmaz meg és képvisel, a nemzeti egységhez történő hozzájárulását elismerésnek kell kísérnie”. Utólag könnyen belátható, hogy a Fidesz-kormánynak addig fontos a nemzeti együttműködés, ameddig nem fenyegeti veszély kétharmados felhatalmazását – ami nem egészen 50 százalékos választási eredménnyel is megszerezhető. Ehhez – egyfajta országfaló – jobboldal kisgömböcként nincs más dolga, mint üzemi hőmérsékleten tartani a ­szavazóbázisát a jól bevált fin­kelsteini módszerrel, az ellenségképgyártással. A kormányzati propagandának köszönhetően a baloldal a mai napig cipeli a kommunizmus keresztjét, és mint a 2005-ös Orbán Viktortól tudjuk, Kun Béla és Rákosi Mátyás nyomdokain lépdelve „amikor csak teheti, ráront a nemzetére”. (Kövér László a baloldali bűntörténetet azzal egészítette ki, hogy senki, azaz senki más nem tehet Trianonról, csakis a szociáldemokraták és a kommunisták.) A liberálisok szint­úgy hazaárulók a kormányfő és körei szerint, akik Soros György pénzén élnek, és rendre feljelentik Magyarországot Brüsszelben. Az alternatív orbáni valóságban a mostani uniós csúcson is a nemzetközi liberális brigádok támadását kellett megállítani a magyar és a lengyel erőknek. Miközben a valóságos valóságban az Orbán által csak holland fickóként említett liberális kormányfő, Mark Rutte azon dolgozott (sokakkal együtt), hogy az uniós forrásokért cserébe a jogállamisági kritériumokat számon lehessen kérni. Ehhez képest milyen felütéssel írt a Magyar Nemzet a csúcsról? „Orbán zsenije lehervasztotta a mosolyt a baloldaliak arcáról.”

Köpönyegfordító

Kálmán László nyelvész (lásd: interjúnkat) a Facebookon elemezte Orbán szóválasztását (a miniszterelnök ellenfeleit libernyákoknak titulálta). Ha egy kormányfő ezt a szót használja, akkor a „csőcselék legaljába sorolta be magát”, értékel az egyetemi docens. „A miniszterelnök tudatosan bánik a szavakkal, és szeret provokálni, heccelni, már-már trollkodás, amit csinál: szerintem a libernyák kifejezés sem véletlenül került a rádiónyilatkozatba” – mondja Hunyadi Bulcsú. A történész, szociológus (egyben a Political Capital vezető elemzője) úgy látja: a Fidesz szereti a szimbolikus ügyeket, csakhogy ezeknek a politikai valóságértelmezési topikoknak súlyos, gyakorlatias következményei is lehetnek. Ilyen, amikor a civil szervezeteket akarja megregulázni a kormány, amikor a független sajtó mozgásterét szűkíti centiről centire, amikor szétroncsolja az MTA kutatói hálózatát és elismert szakembereket pécéz ki magának. A pártsajtóban Franka Tibor sietett a kormányfő segítségére, és nekiesett Kálmán Lászlónak. „Ebből a már gyökereiben is mérges kotyvalékból aztán – amelyben hazudozás, sunyiság, gyávaság, félelem, irigység, fennhéjázás együtt zuborog – kikeverte a Kálmán-féle rágalomkoktélt”, köszörülte a nyelvét a nyelvészen a lojális közíró a Magyar Nemzetben. Szerinte a libernyák szó nem mást jelent, mint köpönyeg. Az más kérdés, hogyha valóban komolyan gondolta, amit írt, és Orbán maga is „felsőruházati értelemben” használta a szót, akkor Franka szerint hova caplatott a miniszterelnök rahedli köpönyeggel a hátán Brüsszelben? A Nemzet publicistája nem emlékezett meg róla, de Dragomán György igen: az Athenaeum 1841-es, 48-as számában Kurucz Pál (aki valószínűleg Bajza József) küldött fontos üzenetet a jövőbe, 179 évvel későbbre, nekünk. „Én nem írok díjért, hanem hazafiságból, ez nekem elvem. Tudom, hogy ez elv mellett felkoppan az ember álla, s ha ma három frakkja van, egy év múlva megköszönheti, ha egy rongyos libernyák figyeg a vállán.” Az író hozzáteszi még: „Jegyezzük meg tehát, a libernyák szó azt jelenti: köpönyeg. Aki libernyákot forgat, köpönyeget forgat.” A liberálisokra használt dehonesztáló kifejezést a Patrióta Európa Mozgalom közösségi oldalán is megtalálhatni: libernyák médiáról írtak két éve. A CÖF (Civil Összefogás Fórum)-szerű szellemi képződmény 209 ezer követővel rendelkező közösségi oldalán a bakonyi halgombócleves és a Kárpát-medence csodálatos madarai között gyíkarcozza a momentumos Fekete-Győr Andrást, hazaárulózza az MSZP-s Ujhelyi Istvánt, és élteti a Fidesz libernyákozó elnökét. A fogalom öblös zsidózást is kifejező előképe a libsi, amelyet a liberális és a biboldó (zsidó) szavakból ­kreált a szalonnáci népnyelv, valamint a liberó, a libbant, libióta – vagy Pataky Attila röhejes verséből tudhatóan –, liberóta. Ezek a fogalmak még a Pesti Srácok felületén is inkább a hozzászólások között forognak, mélyen lenn, ahová regnáló kormányfő ritkán alacsonyodik le.

Elvitatott létezés

Hunyadi Bulcsú szerint a szélsőséges populista társadalmi-politikai szereplők és ideológiák sajátja, hogy lekicsinylően és megbélyegzően beszélnek azokról, akik mást gondolnak, mint amit ők, elvitatva tőlük a legitimitást, feleslegesnek vagy károsnak ítélve a létezésüket. A miniszterelnök dehumanizáló, lealacsonyító szóhasználata pedig azt jelzi: ezeket a szereplőket nem kell komolyan venni. „Az ilyen beszédmód legenyhébb következménye lehet az, hogy elmélyíti és rögzíti a megosztottságot. Az a hozzáállás rögzülhet az emberekben, hogy ha a miniszterelnök így beszél a nemzet egy csoportjáról, akkor ezt ők is megtehetik. Végső soron kialakul egy végtelen bizalmatlanság, és teljesül a cél, hogy egymástól hermetikusan elzárt szekértáborok jöjjenek létre, ahol mindenki csak a saját választóihoz beszél. Így nemcsak a liberális válik szitokszóvá, hanem mindenki ellenséggé lesz, aki mást gondol, és szavazók lezárnak a kritikus gondolatok előtt. Ennél durvább következmény lehet az egyes személyek, csoportok ellen irányuló verbális vagy fizikai atrocitás, fenyegetés és akár agresszió” – mondja Hunyadi Bulcsú. A vezető elemző azt mondja: az ellenségképzés a szélsőséges politikai aktorokra jellemző. Kitalálnak, fel­építenek egy „pofozóbábut”, és oda­állítják a társadalom elé: tessék, lehet utálni. Ennek az a politikai funkciója, hogy összefogja a saját tábort, és közös ellenséget teremt, aki ellen összefogva, együtt lehet harcolni. És hogy miért a liberálisok? Ennek Hunyadi Bulcsú szerint van egy kulturális-szimbolikus oka. A Fidesz narratívája régóta arra épül, hogy a hagyományos értékeket védik a szabadsággal vagy – ahogy ők fogalmaznak – a szabadossággal, a modernitással szemben. Mindez kiválóan használható mind a belpolitikai, mind a külpolitikai folyamatok magyarázására. Nem véletlen, hogy ez a beszédmód 2015-től, a migrációs hatások megerősödése után durvult el. A menekültellenes retorika és a migrációs narratíva lett az a civilizációs, kulturális keret, ami szerint a liberális nyugati elit tagjai és a belső ügynökeik vélt kötelezettségekkel támadják Magyarországot, miközben a kormány igaztalan támadásoktól védi a nemzetet a külföldi befolyásolástól.

A Fidesz gazdaállatságai

A kormányfő megszólalásaitól korábban sem volt idegen a lenéző és megvető stílus. A menekültválság óta kifejezetten kézre esik neki a láthatatlan háttérhatalmak és hazai ügynökeik emlegetése. A 2016-os március 15-i beszédében a magyar lakosság egy részét parazitáknak bélyegezte, amikor arról beszélt, hogy az ellene szót emelőknek „gazdaállat híján meg vannak számlálva a napjai”. Hasonlóan stigmatizáló szavakkal szólt az „emberjogi harcosok falkáiról” is. Kovács M. Mária nemrég elhunyt történész akkor úgy értékelt a Népszabadságban, hogy „a politikai ellenfelek emberi mivoltának tagadása, dehumanizálása riasztó új fordulat a kormányfő re­torikájában”. Ez a riasztó fordulat utat nyitott olyan, a szervilizmus magasiskolájában tanult elméknek is, mint Csizmadia László. A békemenetes CÖF-elnök a bolsevik-kommunista erők és utódaik ideológiai vírusáról és az ultraliberalizmus többfejű sárkányáról értekezett a közelmúltban a Magyar Hírlapban. A Pesti Srácoktól sem idegen a képi lelemény, ha liberálisokról van szó, szerintük „a matematikától a biológiáig­ beszivárogtak mindenhová”. Ezt a kerékpárt a Magyar Nemzet tolta a végtelenbe, amikor álnév mögé bújva arról írt, hogy Szabó Tímea egy organizmus, a háttérhatalom biológiai fegyvere, akit „egy titkos szigeten lévő, illegális laboratórium­ban hoztak létre egy kullancs és Lendvai Ildikó DNS-éből... Először csak megbújt a parlamenti fakazetták, parketták rései között, aztán lassan bekúszott az ülésterembe…, és ­szerteszéjjel fröcskölte a baktériumait”.

Jobbnál rosszabb

„A Fidesz az elmúlt években szinte szó szerint átvette a szélsőjobboldal üzeneteit. Az a diszkurzív keret, amiben a migrációról beszélnek, megfelel a szélsőjobboldali Great Replacementnek, vagyis a Nagy Kicserélődés elméletének, miszerint külső és belső erők fenyegetik az őshonos fehér, keresztény, férfidominanciájú társadalmak etnikai és kulturális előjogait. Az ő narratívájukban a belső ellenséget a »család értékeit fenyegető« meleg közösségek, a »bevándorlást támogató« baloldali és liberális politikai csoportok és a misztikusan hangzó jelzővel ellátott, »külföldről támogatott« civil szervezetek jelentik. Ezt a szélsőjobboldalon uralkodó narratívát alkalmazza a Fidesz, ha esetenként finomabb nyelvezettel is” – értékel a PC vezető elemzője. A liberálisellenesség politikai termék, amint a polgári Magyarország eszménye is az volt, véli G. Fodor Gábor szavait parafrazálva Hunyadi Bulcsú. Fontos eleme volt ez már a menekültellenes narratívának, a Brüsszel elleni szabadságharcnak, a Soros György elleni kampánynak is, és a vezető elemző attól tart, velünk fog maradni, mert a kormány úgy ítéli meg, hogy a liberális ­el­len­ségképgyártásnak konjunktúrája van. A Fidesz számára a szélsőségesség követelmény, hiszen más formáció által bemutatott, értékelhető szélsőjobboldali produkció híján táborának jelentős része – egy néhány évvel ezelőtti becslés szerint egyharmada – radikális. A parttalan jobbra tolódás azonban veszélyes is lehet számára, mert középről, az européer, atlantista, konzervatív városi nagypolgári rétegből veszíthet további szavazatokat, mint ahogy a korábbi lemorzsolódást alátámasztották a közvélemény-kutatások is, mondja Hunyadi Bulcsú. „A Fidesz hatalmának az egyik alapja ezért a totális kontroll. Egyrészt a nyilvánosság és a közbeszéd kontrollja, másrészt a politikai folyamatoké, hiszen naivitás lenne azt gondolni, hogy ami a szélsőjobboldalon történik, arra a Fidesznek nincs ráhatása. Ahogyan teljes erőbedobással és éles médiafegyverzettel támadtak az erősödő és a mérsékelt jobbközép szavazóinak gesztusokat tevő Jobbiknak, azt jelzi, hogy a szélsőjobbhoz szólva sem akar szavazatokat veszíteni és riválist látni a jobboldalon.

Populizmus a szélsőjobbról

„Tőlem jobbra nem állhat demokratikus párt a német politikában” – ezt még a nyolcvanas években mondta Franz-Josef Strauss, a bajor CSU vezére. A helyzet évtizedekig nem változott, a kereszténydemokratáktól és a keresztényszociálisoktól jobbra valóban sokáig nem volt számottevő erő. A bevándorlásellenes AfD megjelenésével ez megváltozott, ahogy korábban Ausztria is mintát kapott a Jörg Haider-vezette szélsőségesek megerősödéséről. A jobboldali populista pártok jó ideje kihívást jelentenek Nyugat-Európában a mainstream konzervatív pártok számára Hunyadi Bulcsú szerint. „Különféle taktikákat találtak erre az egyes országokban, miközben a válaszkeresés folyamatos. Arra is van példa, hogy a centrista jobbközép pártok jobbra tolódnak, és populista elemeket vesznek át és építenek be a politikájukba. Ilyet látunk Ausztriában, és részben Hollandiában és Dániában is. De olyat, hogy egy volt centrumbeli konzervatív párt egy az egyben átveszi a szélsőjobboldali narratívákat és azoknak a leghangosabb szószólója lesz, amint ez Magyarországon történik, a kontinens nyugati felén nem találunk, de még a térségünkben sem igazán. Talán Lengyelország példája hasonló, de ott a PIS (Jog és Igazságosság) soha nem volt annyira centrum-konzervatív párt, mint egykor a Fidesz” – mondja a Political Capital vezető elemzője.