Heti abszurd: Borsmacska

Publikálás dátuma
2020.08.02. 08:30
Benkő Tibor honvédelmi miniszter a Leopard 2A4HU típusú harckocsik átadásán
Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
„Hogy milyen dal születik, azt eldönti az idő, az viszont valószínűleg nem tévedés, hogy az erő, pontosabban a magyar erő dicséretét zengi majd – hisz itt mindent a férfiasság és az izomszag mítoszával ad el a kormányzati kommunikáció.”
A világhírű Macskák musical után a magyar kormány büszke szívvel nyújtja át az ő népének – a honvédségi produkciós iroda szíves közreműködésével – a Nagymacskák című opust. Amit a hatalom szerénysége (és a mű rövidsége) okán nem neveznek nagyzenekari és nagyszínpadi mesterműnek, noha a pár perces „honfiú dalban” egy nemzet érzete sűrűl majd össze, azaz mondanivalóját tekintve túlvágtázza Andrew Lloyd Webber jelentős hírnévre vergődő, a társadalmi alapvetéseket nyávogás útján feszegető művét. Ráadásul itt nem lesz a konyhai cirmost idéző nyervákolás, a nagymacskák dorombolni fognak – szigorúan mély D-ben és tremolóban. A magyar verzió címszereplői ugyanis leopárdok, igaz, nem vérből és húsból való ragadozók, hanem száguldó acélszörnyek, amiket a köznyelv – a hivatásos egyenruhásoknál szívritmuszavart idézve elő – egyszerűen tanknak nevez. A kormány épp most rendelt be mintegy 44 ilyet, amelyek több hullámban érkeznek, és a tatai páncélosoknál lesz állomáshelyük. A fegyverfrissítés pedig egybeesik azzal a zeneszerzői aktussal, hogy az Ismerős Arcok menetindulót prezentál a tatai alakulatnak. A formáció a Jobbik klubzenekaraként működött, aztán ahogy elgyengült az egykor szélsőséges pozícióból startoló párt, úgy igazolt át a Fideszhez, és nyilvános politikai hitvallását az ellenzéket szapuló dalban mondta el (címe: Egyszerűen senkik vagytok). Hogy milyen dal születik, azt eldönti az idő, az viszont valószínűleg nem tévedés, hogy az erő, pontosabban a magyar erő dicséretét zengi majd – hisz itt mindent a férfiasság és az izomszag mítoszával ad el a kormányzati kommunikáció. (Emlékeztetőül: amikor Orbán Viktor Brüsszelbe indult lerontani a jogállami lobbit, akkor „komoly és férfias tárgyalásokra” készült, noha az ­Európai Bizottság elnöke, Ursula von Der Leyen, illetve a vén kontinensen a passzátszelet fújó német kancellár, Angela Merkel is nő. Persze lehet, hogy mindkettő nőbőrbe bújt férfi.) Mindenesetre az erő prófétája kiváló háttérkép lenne egy kliphez, Darth Vader sziluettje szépen kiadja a német rohamsisak kontúrját, legfeljebb szuszogásán kell némiképp módosítani. A sith nagyúr ugyanis azt zihálja: az erő veled van, ifjú Skywalker! Értelemszerűen a név cserélendő. Persze, hogy mire elég a honi védekező- és csapásmérő erő kiteljesítése, majd kiderül. De akkor sincs tragédia, ha a germán Leopárdok Tatán pannon pumává szelídülnek, hiszen a magyar erő akkor is nagy, ha kicsi. Legalábbis autoriter rendszerek mindig ezt sugallták – például Bors, a katona a Kádár-rendszer egyik kurzusfilmsorozatában lényegében egymaga két vállra fektet bármilyen szervezetet, hadsereget. A címválasztás áthallásához nincs szükség elmélyült tudáshoz, a fűszernövénnyel kapcsolatos közmondás ismerete bőven megteszi. És hogy az erőkultusz közmondásai/közhelyei rendszereken ívelnek át, jól mutatja Benkő Tibor mondata. A honvédelmi miniszter a piciny honi hadsereget emígy magasztalta fel: „Azt szoktuk mondani, hogy bár kicsi a bors, de erős.” (Persze nem volt mindenki ilyen finomkodó az igazság kinyilvánításával, Lányi Zsolt kisgazda politikus, Orbán Viktor szövetségese az első kormányzás idején őszintén megmondta, hogy a magyar katona egy szál szuronnyal többet ér, mint egy amerikai katona ötezer rakétával.) Úgy tűnik, a keleti nyitásból Orbán Viktor profitált: ha a despotapénz nem is döngeti az ország kapuját, a szellem már bemasírozott. Van az a míves orosz mondás, hogy szilá jeszty, umá nye nádá. Aki nem értené a keleti politikai zsargont, lényegében annyit tesz: erő van, ész nem szükséges. Magyar földbe átültetve valószínűleg úgy lehetne fordítani: az erő látszata megvan, ész nem szükséges. Pedig a frissen a teniszszövetség élére avanzsáló Lázár János épp most deklarálta, hogy Orbán Viktort logikus érvekkel meg lehet győzni. De példát nem említett. Kívülről viszont úgy tűnik, hogy a miniszterelnök akkor tér ki szándékából, ha reped az erő látszata vagy ellenerőbe ütközik. Ilyesmi történt, amikor a netadó okán tízezrek vonultak utcára, vagy amikor a saját polgármesterei feszültek be a településvezetők tervezett (a járványra való hi­vatkozással) jogfosztása után. De ilyesmi ritkán esik meg. 
Szerző

Mindenki veszít az Index beszántása miatt

Publikálás dátuma
2020.08.02. 08:00

Fotó: Bődey János / Index
Két Magyarország van – mondta néhány napja Sükösd Miklós médiakutató egy a Klubrádióban elhangzott interjúban, annak kapcsán, hogy az Index beszántása, vagyis a nyilvánosságból való kicenzúrázása milyen hatással van vagy lesz az amúgy nem létező médiapiacra.
Az egyik a lakájmédiát fogyasztó kormányhívek országa, a másik pedig az ellenzéki Magyarország. A nagy kérdés: egy Index-kaliberű ügy képes-e mozdítani annyit a tragikus hazai médiahelyzeten, hogy legalább egy keskeny sávban egymásra csússzon a „két ország”? Nőhet-e egyéb ellenzéki médiumok olvasottsága, vagy maradnak továbbra is apró, de legalább szabad szigetek a lakájmédia tengerében?
Bár még nem tudni, mi lesz az Index, vagyis mindazok sorsa, akik egészen július 22-ig a portál szellemiségét képviselték – és az előzmények pontos ismerete nélkül senki nem is mer róla határozottan állást foglalni –, az egészen biztos, hogy nem marad hatás nélkül az eredeti felállásban működő portál megszűnése. Ráadásul, ahogy Polyák Gábor jogász, a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője nyilatkozta, a következmények sem nyilvánvalóak ebben a történetben. „Nem egyértelmű, hogy bárki profitál-e a jelenlegi helyzetből, sőt inkább az a valószínű, hogy mindenki veszít: az olvasó éppúgy, mint maga a médiapiac és a teljes nyilvánosság. Súlyos piacrombolás zajlik, ami visszaüt mindenkire. Az Indexnek volt egy olyan brandje, ami nagyon általános elérést biztosított – nem a hardcore hírfogyasztóknak, és nem valamelyik politikai oldalnak. A politikai és a könnyű tartalmak jó elegye volt – ez és a mögötte álló húsz év tette Magyarország vezető portáljává.”

Identitást kínál

Azért sem egyértelmű a helyzet, illetve a jövő, merthogy Magyarországon az utóbbi 10 évben egy olyan, ahogy Bajomi-Lázár Péter nemrég megjelent könyvében fogalmaz, patrónusi-kliensi médiarendszer jött létre, amelynek elsősorban nem a tájékoztatás, hanem a megerősítés és az identitásképzés a legfőbb funkciója. És mivel az újságírás soha nem légüres térben alakul ki, hanem az újságírókat körülvevő társadalom lenyomata, a médián belül is meg fognak látszódni, sőt törvénysze­rűen mélyülnek azok a törésvonalak, amelyek a társadalomban is megvannak. Innen nézve az Index kigolyózása már-már törvényszerű stációja annak a 2010 óta zajló paradigmaváltásnak, mely sajnálatos módon felülről indult ugyan, de amelyhez a hazai társadalom az igényeivel nagyrészt alkalmazkodott. És amely egyre-másra satírozza át azokat a felületeket, amelyek a gondolkodásra késztető tájékoztatás irányelveit írták zászlajukra. Megvoltak az átállás fokozatai. Gyors ismétlésként: először létrejött egy új médiahatóság; a médiatanács tagjait politikai alapon jelölték ki, ráadásul 9 évre szóló mandátumot kaptak; elbocsátották a közmédia majd’ 600 alkalmazottját; állami hirdetésekben szinte kizárólag a kormánypárti médiumok részesültek; felvásárolták a TV2-t; kormánypárti kézbe került a megyei lapok 100 százaléka; majd egy jól irányzott tőrdöféssel – épp csak vegetáló állapotba taszítva a sokszínűséget – megszűnt a Népszabadság is. Az ellenzéki médiumok módszeres kivéreztetésének, a média gyarmatosításának egyik utolsó stádiuma az Index-ügy. Bajomi-Lázár a már említett, a Patrónusi-kliensi médiarendszer című könyvében részletesen elemzi az ide vezető utat. Arra keresi a választ: miért rosszabb a sajtószabadság helyzete Közép- és Kelet-Európában, mint általában Nyugat-Európában? Hogy az erős, a posztkommunista országokra jellemző centralizált kormányzás miként eredményez gyengülő médiát? Illetve, hogy a rendszerváltáskori egyértelmű szándék ellenére miért nem tudta felváltani a pártállamit a pártsemleges sajtómodell Magyarországon, ahol zömében még mindig (már megint) a politikailag elkötelezett újságírásnak van terepe.

Mindennapi betevőnket megadja

Azért fontos foglalkozni egy keveset az előzményekkel, és vázolni a jelen aktualitását, mert ennek fényében lehet egyáltalán bárminemű jóslatokba bonyolódni az Index-keltette hullámok pillangóhatásáról vagy elfodrozódásáról. Közhely, de nagyon nem mindegy, hogy ami történik, az egy demokratikus, avagy egy cenzúrázott nyilvánosság előtt zajlik-e. Egy, ahogyan Sükösd Miklós fogalmazta, nyugati típusú alkotmányos demokrácia sokszínű médiapiacán, vagy egy diktatórikus, fölülről lefelé építkező, szinte feudális nyilvánosság előtt? Merthogy, és ezt már Bajomi-Lázár Péter mondja közvetetten, a rendszer az olvasói igényekre és a reakciókészségre is rányomja a bélyegét. Vagyis, ami az „egyik” Magyarországot felbolydítja, az a „másik Magyarország” ingerküszöbéig sem jut el. Bajomi szerint a médiafogyasztás Kelet-Közép-Európában – különösen igaz ez Magyarországra – egyfajta rítusnak felel meg. Vagyis az újságolvasást úgy kell értelmezni a magyar médiatérben, mint egy misén való részvételt, ahol a résztvevő semmi újat nem tanul, ugyanakkor megerősödik benne egy készen kapott világkép. A hírek egyfajta drámává állnak össze, a világot a jó és a gonosz közti folyamatos harcként ábrázolják a sajtótermékek. Minél megosztottabb egy társadalom, állítja a könyvében Bajomi-Lázár, annál inkább előkerül a médiának ez a rituális funkciója. Magyarországon a médiapiac alkalmazkodik ehhez a megosztottsághoz, vagyis a sajtó igyekszik kiszolgálni a többségi vagy többséginek gondolt közönség igényeit. A rí­tus virtuális közösségeket teremt, identitásokat kínál föl, és éppúgy megtéveszt, ahogy a Facebook-algoritmusok, amelyek elsősorban a bennünket érdeklő témákat, értelmezési kereteket kínálják fel. Azt az illúziót keltve, hogy mindenki úgy gondolkodik, ahogyan mi. Egy ilyen közegben, ahol a lakájmédia mindennapi betevőként adagolja a propagandaadatokat, emellett pedig folyamatosan és módszeresen cenzúrázza ki, mi az, amiről esélye se nagyon legyen hallani a „híveknek”, különösen nagy veszteség az Index beszántása – mondja Sükösd Miklós. Hatalmas űr maradt a helyén, milliós olvasótábor keresi minden reggel, hogy hova kattintson, és a kisebb portálok, a 24.hu, a 444 vagy a hvg.hu csak részben tudják átcsatornázni az „indexeseket”. Beszédes, hogy a kormány minden igyekezete ellenére is az Index volt a legolvasottabb, legnépszerűbb hírportál az interneten (lásd: keretes írásunkat), számtalan kormánypárti olvasóval, aminek Sükösd szerint az is oka, hogy Magyarországon mostanáig az Index töltött be egyfajta közszolgálati funkciót.

Nem csak a közönség, a piac is veszít

Az az olvasó, amelyik nem világnézetet keres, hanem „képben akar lenni”, továbbra is keresni fogja az ehhez hasonló hírforrást – Polyák Gábor szerint a „versenytársak” közül a 24.hu a leginkább ezt követő modell: vegyes tartalmak, semleges hangvétel, így valószínűleg a kényszerből lapot váltó Index-olvasók nagy részét ők nyerhetik meg. A 444.hu is ugyanolyan jó újságírói munkával készül, de speciális hangvételű, más a brandje, Polyák szerint az a megítélés, ami körülötte van, nem teszi az Index alternatívájává. A hvg.hu, illetve a nepszava.hu is nyerhet újabb olvasókat, de senki nem így akarta legyőzni az Indexet. „A mostani piaci környezetben a kattintásszám növekedése nem jár együtt a bevételek növekedésével. Az Index bedarálása erős és rossz üzenet az esetleg még létező néhány piaci résztvevőnek: nem érdemes hosszú távon gondolkodni, ebbe a területbe befektetni, mert a hirdető nevére is ráéghet a „nem-Fidesz jelleg”, és pórul járhat. Nemcsak a közönség, hanem a piac is veszít, még jobban megroppan, nő a bizonytalanság” – véli a szakértő. Ráadásul egyértelmű jelek mutatnak arra, hogy az Index után mások is sorra kerülhetnek. Most úgy tűnik, hogy a 24.hu a következő „áldozat”: szisztematikus támadás zajlik már a Central Médiacsoport (a 24.hu is idetartozik) tulajdonosa, Varga Zoltán ellen. Polyák szerint azonban ő nem olyan könnyű célpont, mint az egykori Index-vezér, Spéder Zoltán, aki a Fidesz kezében volt. „Varga Zoltánnak vélhetően nincsenek olyan sötét ügyei. Lehet persze a kormánymédiumokban offshorozni, személyeskedni, lejárató kampányt folytatni ellene, de ezek egyelőre nem lesznek elegek ahhoz, hogy megingassák a pozícióját” – állítja Polyák.

Realitás lehet-e az előfizetés?

Az Index lehetséges sorsáról úgy véli, rengeteg bizonytalansággal járna nekiállni egy új oldal létrehozásának. Az Index-brand ugyanis nemcsak a tájékoztató jellegű újságírásból áll, hanem benne van például az a temérdek pénz is, amit az In­damedia beletett, valamint a teljes blog.hu szekció, a Velvet, a Totalcar stb. Ezt a brandet, aminek a felépítéséhez kellett az elmúlt húsz év, most az újságírók viszik, nem a tulajdonos. Egy 80-90 fős szerkesztőséget igen drága fenntartani. Tavaly 1,2 milliárd forint volt az Index forgalma, ennek a töredékét lehetne összeszedni az olvasóktól. Az is igaz, hogy a jelenlegi helyzetben nagy eséllyel nemcsak a magánemberek, hanem néhány pénzügyileg erős szereplő is úgy érezheti, támogatóként valamit tennie kell, mert ha nincs Index, akkor az eddiginél is instabilabbá válik a magyar nyilvánosság. Nagy kérdés, ki az a magyar vállalkozó, aki tisztán üzleti alapon beszállna a médiapiacba? Sükösd Miklós úgy véli, csak idő kérdése, hogy mikor indul el egy előfizetéses új Index, például „mutató.hu” néven, mert bár igaz, hogy Magyarországon viszonylag kicsi az előfizetéses portálok kultúrája, most egy nagyobb fizetőképes bázis maradt fórum nélkül. Szerinte érdemes volna arra az 5-600 ezer, külföldön dolgozó és tanuló, zömmel ellenzéki gondolkodású Index-olvasóra támaszkodni, akiknek egy előfizetéses rendszerű támogatás havi összege nem igazán kottyan meg. Ha a közéleti hírszolgáltatás léte vagy nem léte a tét, szerinte, a szokások ellenére is mozgósíthatók az olvasók. Egy szlovák példát említ, a Denník N című internetes lapot, mely 2015-ben indult, és ma már 25 ezres előfizetőnél jár az 5 milliós Szlovákiában. Polyák Gábor is egyetért azzal, hogy az indulótőkét még csak-csak össze lehet kalapozni valahogy, de honnan lesz reklám és folyamatos bevétel? – teszi fel a kérdést. „Ha kampány indulna, vélhetően többen fizetnének indexes tartalomért, mint mondjuk két hete, vagy mint három hét múlva, mert most friss az ügy. Az Átlátszónak az 1 százalékokkal együtt 50 millió forint bevétele van adományokból, a Klubrádió évente néhány tízmilliót kampányol össze, ezek a magyar piacon óriási eredmények. De egy új Index esetében nem néhány tízmillió kellene, hanem inkább százmillió. Ráadásul, amíg lesz ingyenes Origo, addig sokan nem költenének más, akár még jobb tartalomra sem. Hiába propagandaoldal, még mindig az egyik legnagyobb hírportál, sok olvasó számára megfelelő kompromisszum, mert sokféle tartalmat biztosít. A főcímekből kiderülnek a főbb események, és amíg közpénzből működik, biztosan nem is teszik fizetőssé.” Az online világ fizetős tartalmának kérdése nem csak a magyar térben zűrös. Mindenhol azt keresik, hogy adott üzleti modellel milyen piaci körülmények között tud működni. „A New York Times vagy a Guardian a nemzetközi piacról szedi az olvasóit, témáik, cikkeik téged, engem ugyanúgy érdekelnek, mint mondjuk egy indiai értelmiségit, plusz komoly a reklámbevétel-összegük – mondja Polyák Gábor. – Az amerikai médiapiacot a legrosszabb állapotában sem érdemes összehasonlítani a magyar helyzettel, nálunk sok-sok nagyságrenddel kisebb az olvasótábor, az elérés és a fizetőképes háztartás is. Ráadásul nincs piac, nehéz olyan bevételeket szerezni, amelyek a folyamatos működést biztosítanák” – magyarázza a jogász. Sokan fel szokták tenni a kérdést, főleg külföldiek, hogy ha a magyar médiahelyzet olyan, amilyen, akkor miért nem olvassák többen a BBC-t, a New York Timest vagy a CNN-t, de erre sem egyértelműek a válaszok. Egyrészt persze a magyar lakosság nagy része komoly idegen nyelvi hiányokkal bír, másrészt ezek a külföldi lapok nem foglalkoznak a magyar viszonyokkal olyan mélységekig, ahogyan az a hazai olvasókat érdekli.

Elég a Facebook és a Google?

A magyar internet az 1990-es évek második felétől azért tudott meghatározó lenni, mert ingyenes, ezért futott fel gyorsan, ezért is tudta háttérbe szorítani a nyomtatott lapokat, csak akkor még volt reklámpiac – ellenben nem volt Facebook. Igaz, hogy a közösségi médiában még szabadon lehet írni, és azt sem tiltja semmi és senki, hogy megkeressük a nekünk tetsző tartalmakat, számtalan felmérés bizonyította már, hogy nem kifejezetten a híréhség ösztönzi barangolásra az embereket az interneten. Ezenkívül, ha országos merítést nézünk, és a nagyvárosok mellett a vidéki kisvárosok, falvak olvasótáborát is vizsgáljuk, akkor azért azt látni, hogy egyfelől gyerekcipőben járnak a digitális képességek, másfelől nincs meg a kellő kíváncsiság az emberekben. Elég a Facebook és a Google, melyek mára lepipálják a netes híroldalakat – állítja Polyák Gábor. Itthon is gigantikus mértékű a social media elérése, nagyobb, mint az Indexé. Közösségi média nélkül nem tudna kommunikálni, szerveződni egy civil szervezet vagy egy ellenzéki párt sem. Egy jó Facebook-bejegyzéssel nagy elérést lehet produkálni, de nem ugyanaz a mélységű írás egy ilyen poszt, mint egy blog vagy netán egy újságcikk. „Az Indexszel együtt megszűnő blog.hu tárhelyen kívül sok más magyar és külföldi blogmotor, blogfelület létezik, amelyekre át lehet költözni, ezek csak a tartalom tárolói, az elérést a megosztások hozzák, erre jó a social media összes felülete, csak sajnos ezek minőségi tartalmat nem garantálnak: Mari néni cicás képei, az Origo vagy az Index cikkei ugyanolyan súlyúnak tűnnek ott, mint egy blogbejegyzés. Csak akkor van minőségi tartalom, ha azt valaki legyártja.” A minőségi újságírás, a valódi újságírók, akik alól folyamatosan húzzák ki a talajt, nehezen tudják felvenni a versenyt a social media tartalmaival. Polyák szerint ezt a vákuumot tölti be a szenny, a fake news, az ellenőrizetlen hír, a vélemény. Aki nem hardcore hírfogyasztóként használja a netet, hanem mondjuk a Facebookról tájékozódik az alapján, hogy mit osztanak meg az ismerősei, annak az Index mint brand kevésbé volt fontos, ő az ismerős posztjára kattint.” Polyák úgy látja, hogy az a típusú tájékozódás, ami szükséges és nem luxustermék egy jól működő nyugati társadalomban, nem tud megvalósulni a social medián keresztül. És a közösségi tér arra sem elegendő, hogy ellensúlyozza, főleg vidéken, a kormánypropagandát. Bár a szakember szerint nincs jelentős eltérés a médiafogyasztási kosárban vidék és Budapest között, a különféle kontextusok, melyeken keresztül adott tartalmak megérkeznek az emberekhez, hatalmas szórást mutatnak. „Nem önmagában a plakátok és a kormánypropaganda kellett ahhoz, hogy a vidékiek nagyobb százalékban szavazzanak a Fideszre, hanem az a sokirányú kiszolgáltatottság – közmunkától a kormányközeli kocsmatulajdonosokon és polgármestereken át –, ami az emberek létét, megélhetését biztosítja. Ezért fontos felület például a szinte bárhol fogható RTL Híradó, ami ugyan már nem olyan harcos, mint 2014-ben, de tisztességes, valódi hírforrás, a legnézettebb hírműsor” – teszi hozzá a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője. És ezért volt fontos az Index is…

Közel a felét az Index vitte

A Gemius a maga által auditált, közéleti, nem közvetlen kormánypárti irányítás alatti internetes újságok körében vizsgálta a letöltésszámot 2020 januárja és májusa között. A felmérés alapján az összesen 20 médium közül az index.hu a letöltések 46 százalékát adta. Mögötte jócskán lemaradva a 24.hu következett 13 százalékkal, majd a hvg.hu 9 százalékkal. A többi 17 portál a fennmaradó alig 32 százalékon osztozott.  

600 voltos árammal feltöltődve -A trolibuszvezető, aki az álomiparban maszekol

Publikálás dátuma
2020.08.01. 18:17

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Közösségi oldalán táncpartnert keresett egy kerekes székes lánynak. A felhívásra jelentkező magas, szőke férfi a szalagavatón székestül ölbe kapta a lányt, így keringőztek tovább, a közönség állva tapsolt. A budapesti trolibuszvezető, Brandt Viktor közel húsz éve azon munkálkodik, hogy teljesítse a sérült emberek álmait – ezért nevezik Álomszállítónak.
Elkap minket a vihar, ki kell várni a végét, hogy be tudjunk pakolni. Dél van, mire a csillagokkal telehintett Álomszállító feliratú mikrobusz elindul Balatonföldvár felé. 56 éves asszonyt viszünk, s vele egy élet kincseit. A hölgy gyógyíthatatlan izombetegségben szenved, állapota gyorsan romlik, egyedül már nem tudja ellátni magát, így most kénytelen-kelletlen beköltözik egy ápolási otthonba. Sokat őrlődtek, mire a fájdalmas döntés megszületett, meséli útközben Roxy, a lánya. De ő és a ­bátyja dolgozik, nem lehetnek mindig mellette. És van visszaút: a lakást nem kellett feladni, ha a mama nem képes megszokni az új helyzetet, hazahozhatják. Harmadik utasunk Annamari. Harminc-egynéhány éves csinos nő, kislányával és édesanyjával csöpp nógrádi faluban él. Alattomos auto­immun betegség támadta meg, két éve kényszerült kerekes székbe. Gyógykezelésre jött Budapestre, és azért tart velünk a Balatonhoz, mert örül, hogy végre megtörheti a napok, hetek, hónapok egyformaságát. Minden alkalmat megragad, úgy kapaszkodik a Viktor által szervezett programokba, mint fuldokló a vízen úszó fatörzsbe. Az otthonnál működésbe lép a mikrobusz padlójába épített lift – leleményes szerkezet, néhány pillanat alatt zökkenőmentesen földre teszi a kerekes székes utast. Az alkalmatosságot egy külföldön letelepedett magyartól kapták, aki a Facebookon bukkant az Álomszállítóra. Az öregecske Mercedesre is a közösségi oldalon indított Viktor gyűjtést, kétezer forintokból jött össze a pénz tíz hónap alatt. A busz eredetileg kilenc­személyes, de ha az ülések egy részét kiveszik, három kerekes széket biztonságosan rögzíteni lehet, két sérült átülhet a bent hagyott ülésekbe, és elfér még két segítő is. Alig kanyarodunk rá az autópályára, megakad a szemem a vezetőülés mögött lapuló bőröndön. Te jó ég! Itt hagyták Roxyék? „Nem, az a Mikulás-ruhám, fönt a lakásban útban lenne” – nyugtat meg Viktor. A Mikulás-troli immár évtizedes hagyomány. Viktor találmánya, sok sérült jó előre készül rá. A jeles nap előtt csoki-Mikulásokat gyűjtenek, amiket ajándékba adhatnak, a különjáratra kiteszik a „Elvis(z) a troli” táblát, földíszítik a járművet, szól a rock and roll az utastérben, Elvis-imitátor énekel hozzá, lehet táncolni, és a fergeteges bulihoz a karácsonyi fényekben pompázó Budapest adja a hátteret.  

Repülni a felhők fölött

 Menet közben beszélgetünk, fura lett volna egy örökké tevékeny embert egy steril kávéházban faggatni. Azzal kezdi, hogy ő lököttnek született. Szerinte a tömegközlekedés remek dolog, hiszen azokat is eljuttatja a céljukhoz, akiknek nem telik kocsira. Ő már kisgyerekkorában is vezetni akart, a sínhez nem fűlött a foga, a buszt személytelennek találta, a troli viszont patinás, kötődni tud hozzá. A karitatív munka mindig is vonzotta, a motivációt az adta, hogy a nagymamája mankóval járt, ki se mozdult a négy fal közül, s ő gyerekként nem tudott segíteni neki. Huszonévesen önkéntes sofőrnek jelentkezett egy sérülteket segítő szervezetnél, de egy-kettőre rájött, többet is tehetne. Önállósította magát, segédeszközöket, pelenkát, járókeretet, hordozható vécét, kerekes­ széket szerzett és szállított házhoz szabadnapjain, a saját kocsijával. Közben már gyűltek köré a sérültek, barátja lett Soma, az üvegcsontú kisfiú, Niki, az oxigénhiánnyal született fiatal lány és Ádám, a vigyori kamasz, aki havonta kétszer várt rá a szokásos megállóban, hogy trolizhasson vele. Belelátott az életükbe és rádöbbent, hogy a sérült embereknek ugyanolyan igényeik vannak, mint az épeknek, tehát az élmény, a közösség hiányzik nekik legjobban. A felismerést tett követte: egy bérelt kisbusszal kivitte néhányukat a Margitszigetre, ahol a speciális hintákban székestül hintázhattak – életükben először. Felsorolni is sok, mi mindent csináltak már együtt. A Liszt Ferenc repteret annyian akarták látni, hogy csuklós trolit kért hozzá a cégétől. Mindent megnézhettek, a reptéri tűzoltók bemutatót tartottak nekik, s záróakkordként az összes pályát kivilágították – pazar látvány volt. Jártak az állatkertben, a Vidám Parkban, kirándultak, korcsolyáztak, gokartoztak, fölfedezték az erdőt mopedekkel, sárkányrepülőztek. Viktor azt mondja: csodálatos érzés mozgássérült embert reptetni. Akik fönt voltak, azóta is emlegetik a felejthetetlent. Ő nem repült. Földhözragadt ember, négy keréken érzi magát biztonságban. Különben sem igényli, hogy mindent kipróbáljon, megelégszik annyival, hogy látja mások boldogságát. Majd azzal folytatja, hogy a sérültek zöme nem tud elhelyezkedni, rokkantnyugdíjat kap, ezért nem mindegy, hogy a kiruccanások mennyire fájnak a pénztárcának. Viktor azt tapasztalta, hogy az emberek jók, csak ki kell hozni belőlük. Tudni és merni kell kérni, s ő azért bátor ebben, mert nem magának kér. Ha elég kitartó, föl lehet kutatni azt a vállalkozót, akivel szót érthet, és megkaphatják a programot kedvezményesen, sőt néha ingyen. Ráadásul, ha az ember már eléggé ismert, jönnek a felajánlások. Az erdőkerüléshez például bejelentkezett egy hobbimopedes csapat, akik kölcsön adták dédelgetett járgányaikat.

Mindenkivel lehet hülyéskedni

A parkolóban ifjú pár csókolózik. „Erőt, egészséget, fiatalok!” – kurjant ki Viktor a nyitott ablakon. Igyekszik vidámságot csempészni a mindennapokba, mindenkivel lehet hü­­lyés­­kedni, tréfálkozni, függetlenül attól, hogy az illető két lábon jár vagy kerekes székben ül. Unalmas lenne az élet, ha csak nézne mereven maga elé és vezetne, akár egy gép. A trolin is sokan mondják, hogy imádnak vele utazni, mert mindig felvidítja őket. „Sokat nevetek, nekem nem kell ehhez inni. Jó, azt persze senki sem látta, mit dobtam be takarásban a benzinkútnál… Szóval röhögős vagyok, bizonyára ilyen leszek százévesen is, csak akkor már pelenkában” – kacsint rám. Majd váratlanul rázendít a „Hallod-e Rozika te…” kezdetű ősrégi nótára, ilyeneket szokott énekelni a trolibuszon is. Jókedve ragadós: egyszer csak észreveszem, hogy fülig ér a szám. 400 ezer forintot keres, és nem áll be a sorba. Panelban lakik, nincs szüksége luxusra, nem érdeklik a full­extrás autók, nem akar tejben-vajban fürdeni, Tenerifén nyaralni. Magyarország gyönyörű, és számára az a pihenés, ha keresztül-kasul bejárhatja. Hozzáteszi, ő akkor érzi jól magát, ha teljesítheti mások kívánságait, akik nélküle nem boldogulnának. Megkapja ezért a jutalmát: eljut oda, ahová a pártfogoltjai, átélheti az örömüket, és azok között van, akiket szeret. Szívből reméli, hogy lesznek, akik követik a példáját. Már most is sokan írják neki a Facebookon, hogy attól, amit csinál, ők is jobb emberek lettek. Amúgy nem ő volna, ha nem lennének további álmai, köztük olyanok, amikről még korai beszélni. Egyelőre a közelebbi terveket sorolja: hasznát venné egy fiatalabb autónak, mert a mikrobusz 16 éves, eddig ötvenezer szolgálati kilométert tett meg, előbb-utóbb ki fog dőlni alóla. A saját zsebéből tankolja, szervizeli, megköszönné, ha valakik beszállnának ebbe. Fut a „super trike” projekt. A super trike: rásegítő motor kerekes székhez, nem olcsó, 350 ezer forintba kerül. Az Álomszállító eddig 32 darabot juttatott el a leginkább rászorulókhoz, de meg se állnak a 150-ig. Jó lenne, ha az alapítvány több autóval rendelkezne, annyi a kérés, hogy egy egész flottát el tudnának látni munkával. Sofőrt könnyen szerezne, sok kollégája gondolkozik hozzá hasonlóan. „A trolivezetők nem átlagos emberek. Összetartó, kiváló csapat, biztos vagyok benne, hogy segítenének. Mi föl vagyunk töltődve energiával, 600 voltos árammal, rengeteg az erőnk. Hiperaktívak vagyunk, én még nem láttam olyat közülünk, aki a szabadnapján ledöglene tévézni. Egyébként is jót tenni jó dolog, csak rá kell érezni az ízére” – fejtegeti. Három évvel ezelőtt Brandt Viktort Jószolgálat-díjra terjesztették fel. Közönségdíjas lett, több tízezren szavaztak rá.
Szerző