Csak annyira szeretnék jó lenni, mint egy amatőr - interjú Stellan Skarsgårddal

Nyolcgyerekes családapa, lenyűgöző színész, pazar beszélgetőpartner. Stellan Skarsgård új filmje, a Remény apropóján adott interjút a Berlinálén.

Betegséggel, halállal kapcsolatos történetet elmondani nagy kihívás.

Roppant nehéz szerep volt, mert általában a halált a filmekben nagy dráma keretében ábrázolják, nekem meg itt az volt a feladatom, hogy kvázi ne csináljak semmi látványosat. Maria Sodahl azonban pontosan tudja: ha nagyon közeli szerettünk kapcsán kell szembesülnünk, akkor az igencsak bénító. A rendezői instrukció az volt felém, hogy ne játsszak, hanem reagáljak az adott szituációkra.

Az nem volt bizarr, hogy Maria Sodahl és a férje, Hans Petter Moland – akit tulajdonképpen alakít – a valóságban a barátai?

Mariát és Hanst valóban harminc éve ismerem és közeli barátok vagyunk és végigkövettem a betegséget és a drámájukat. Ám, hangsúlyozom, a filmben nem Hans Petter Molandot alakítom. Teljesen más alkat vagyok, mások a reakcióim, miközben Maria is nagyon más, mint a filmben látható Anja, akit Andrea Bræin Hovig alakít. Két fiktív karaktert keltettünk életre, de a betegség ábrázolása tűpontos a filmben.

A Remény nem csak a rákbetegségről szól, hanem arról, is, hogy kell egy tragikus sokk ahhoz, hogy felismerjük, ki vagy mi az igazán fontos.

Igen, ez a filmben így alakul, de szeretném hinni, hogy nincs mindig szükség tragédiára, hogy átértékeljük a dolgainkat. Nekem például az első gyermekem születése volt ez a pont. Ekkor értékeltem át mindent: mi a fontos, mi tesz boldoggá és milyen ember szeretnék lenni. De főleg, hogy ne rutinból dolgozzam vagy éljem a mindennapjaimat. Az az élet elfecsérlése lenne.

Hogyan választ a szerepajánlatok között?

Nem a fontos, hogy mi az a történet, amit elmesélsz, hanem annak módja. Elvégre a görög drámáktól kezdve ugyanazokat a meséket ismételjük meg, legalábbis az alapjaikat tekintve. Azokat a szerepeket választom ki, amelyek izgalmas kérdéseket vetnek fel vagy közel állnak hozzám hitben.

Akkor elégedett?

Hogyne, nagyon izgalmas ajánlatokat kapok. Igaz, egyre kevesebben vannak, akik azt kérik, hogy vegyem le a ruhámat. Kivéve persze Lars von Trier.

Sosem volt skrupulusa a szexjelenetek fogatása során?

A nők testét ez az iparág sokkal gátlástalanabbul használja, mint a férfiakét. Ha szexjelenetet kell forgatnom, akkor arra törekszem, hogy a nő, akivel vagyok éppen a jelenetben, a lehető legjobban érezze magát.

Romantikus szerepekben egyre kevésbé látni.

Igen, mert ahogy öregszem, egyre kevesebb ajánlatot kapok! Amúgy meg a kommersz, klisészerű romantikus figurák sora nem az én világom. Nem, mintha nem lenne poén karikaturisztikusan túljátszani valamit. De inkább az „alulvezérelt” színjátszást preferálom. A Reményben sokkal több érzelmet kellett láthatatlanul megmutatni, mint bármelyik romantikus filmben kellett volna. Amikor Mariától megkaptam a forgatókönyvet, úgy éreztem, hogy nincs szerepe a férfinak. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy mindig kompozícióban vagyok, jelen kell lennem, csak éppen itt az a szerep, hogy nem tudsz mit tenni. Mert az életben sokszor nem is lehet.

Igen jelentősnek éreztem a filmben a kritikát a norvég egészségügyi rendszerrel szemben.

Igen, vannak hibák, de mindemellett az is igaz, hogy a skandináv egészségügyi rendszer a világon a legjobb. A problémát a skandináv szokások jelentik: karácsonykor senki sincs a kórházban, hogy ellásson. Miképpen júliusban sem, mert akkor mindenki a vidéki házban van szabadságon. Persze, politikusok nálunk is vannak, akik arra törekednek, hogy privatizálják az egészségügyi szektort és attól kezdve az embereknek legyen tízszer drágább az ellátás.

A filmben ábrázolt orvosok nagy része empátiahiányban szenved.

Az orvosok is csak emberek. Van, aki empatikus, van, aki megjátssza, hogy az. A Reményben igazi orvosokat lát, egyikük sem képzett színész.

Gondolom, a gyerekek is amatőrök voltak...

Pontosan. És ez remek. Mindig azt mondtam, hogy csak annyira szeretnék jó színész lenni, hogy elérjem az amatőr szintet! Ott volt az Ördögsziget című norvég filmem. A forgatókönyv elég sablonos volt, nem is érdekelt először. Aztán amikor a rendező elmondta, hogy a fiatalokat javítóintézetekből castingolt amatőrök alakítják, azaz a saját problémáikat teszik a hozzá a közös alkotáshoz, rögtön érdekelt. Egy pillantásukban benne volt sok év fájdalma. Ezt nem lehet eljátszani. Oslóban végzett úri fiúból lett színészekkel az a film katasztrófa lett volna, így kimagasló alkotás lett. Sosem szerettem „túlképzett” színészekkel dolgozni, mert a profizmus hűvös és unalmas.

A nagy kommersz produkciókban mi a vonzó?

A pénzen túl? Tisztában kell lenned azzal, hogy mi az elvárás. A Mamma Mia! esetében nyilván tisztában vagy azzal, hogy senki sem vár el tőled egy mély karakterfejlődést, hanem csak azt, hogy bohóckodj. Ez is munka. Itt arra kell, hogy ügyelj, hogy élvezd a munkát. Ha unod vagy flegmán viselkedsz, a néző sem fog szeretni. Egyszóval: ez is kihívás.

Akkor konkrét kérdés: a Budapesten forgatott Dűnében milyen volt Harkonnen bárót alakítani?

Nem hívnám nagy szerepnek, mert csupán annyi a dolgom, hogy elviselhetetlenül gonosz legyek.

Az utóbbi időben a legnagyobb sikere a Csernobil című HBO minisorozat volt, amelyben szovjet politikust alakít. Meglepték a reakciók?

Ledöbbentem. Még az HBO sem számított ekkora eufóriára. Körülbelül hatvanmillió dollárt fektetett a csatorna ebbe, azt gondolták, hogy nem lesz népszerű, de a téma fontossága miatt mindenképpen meg akarták valósítani. Aztán kiderült, hogy világigény volt arra, hogy valaki Csernobillal kapcsolatban elmondja az igazságot.