– Minden nagyon jó, bár a Lilit utáljuk…
A Pécsvárad melletti Dombay tó partján egy napozó ágyon a barátnőjével heverésző Kiss Norbert ennyit mond, amikor megkérdezem, hogy ő és négy társa miért szeretik a tó szabadstrandját. A többiek nevetnek a „Lilit utáljuk” kiszóláson, merthogy Lilit senki sem utálja a bandában, a hegesztőnek tanuló, 18 éves Norbert meg a többiek tetszésén felbuzdulva folytatja:
– Diákmunkán vagyunk, így csak délután biciklizünk ki ide, estig fürdünk, beszélgetünk, fagyizunk. Csak az a baj, hogy a Lilit utáljuk. Ja, meg a pontyokat is, másfél-két kilós pontyok jönnek-mennek itt a vízben, nekiúsznak az embernek. Félelmetesek.
– A teknősök is, azok is vérengzősek – bólint rá a másik faágyon párjával, Lilivel fekvő Csík Csaba.
Az összeszokott tinicsapat egymást féktelen jókedvvel froclizó tagjai pécsváradiak és berkesdiek. Már kisgyerekként is idejártak strandolni a szüleikkel, akkor szerették meg a Mecsek délkeleti völgyében meghúzódó, fenyőkkel, nyárfákkal és füzekkel övezett tavat. A legközelebbi kiépített strand Pécsen van, húsz kilométert kellene buszozni érte, s az kánikulában nem öröm, meg az se, hogy ott fizetni kell. De szóba se jön, hogy elmenjenek máshová, hisz idekötik őket a múltbéli élmények és a társaság.
Ez a legfontosabb Illés Hangyási Roxánánának is, aki az ide 4 kilométerre lévő Nagypallon lakik férjével és három gyermekével:
– Diákként idejártunk bandázni – idézi fel lánykorát a 35 éves asszony. – Sokszor éjjel is eljöttünk fürdeni. A parton jó a világítás, nem kellett félni. Remek volt. A férjemmel is sok időt eltöltöttünk itt.
A burkolóként dolgozó férj a munkája miatt most nem jöhetett, így az asszony két lányával és másfél éves fiával autózott el a tóhoz. Velük tartott még Roxána két unokahúga is. A tinilányok takaróikat leterítik az árnyékba, aztán „muzsikát csinálnak”: egyikük a telefonjára rákapcsol egy hangszórót, és máris ömlik ránk a netről letöltött technozene.
Bár a diszkóhangulatot keltő akkordok lecsorognak egész a vízig, senki sem panaszkodik emiatt, s három pokróccal odébb Narr Zoltán épp a hely nyugalmát méltatja:
– Már vagy századszor vagyok itt, mert szeretem az itteni csendet – mondja az egyik multicég áruházában eladóként szolgáló, 33 éves, vékony, szekszárdi férfi, aki egy hatalmas gumihattyú felfújásával bajmolódik. – Amióta, tíz éve felfedeztem ezt a helyet, nem kívánkozom máshová. Szép ez a lankás táj, mint valami mini Alpok.
Narr Zoltán két évig Németországban dolgozott, s gyakran áthajtott az Alpokon. Mosolyogva mondja, hogy neki nem volt könnyű németföldön, hisz sváb vezetékneve azt jelenti: bolond. De ő szereti a nevét, sose változtatná meg, na és nem is a neve miatt jött haza, hanem mert hiányzott a család. Óvónő feleségével – aki ma nem tudott eljönni – egy gyermeket nevel, Benit. A hétéves srác türelmetlenül várja, hogy apja a felpumpálja a hattyút. A három ember vízen tutajoztatására is elegendő „szörny” kikerekedéséhez órányi kézimunka szükséges.
Égi-Hegedüs Barbara most jár először a tónál. A szőke, kékszemű, könyvelőként dolgozó pécsi asszony kétéves fiával, Zalánnal jött, projektmenedzser férje nem ért rá. Barbara áldott állapotban van, egy hónap múlva szülni fog. Amikor szóba hozom, hogy nem tart-e itt fertőzéstől s főleg a koronavírustól, azt feleli, hogy nem, mert a természetes víz egészségesebb, mint a medencék klóros, sok ember által használt vize, és a tó partján kevesebben vannak, mint a zsúfolt strandokon, így a fertőzésveszély is kisebb. (Amúgy ezt másoktól is megkérdeztem, s valamennyien a szabadstrandi fürdőzést veszélytelenebbnek gondolták a fertőzések szempontjából.)
A 41 esztendős Orsós Imre kora délután, 19 éves fiával ejtette útba a tavat. A fiú pizzázik és kólázik, apja hamburgert ebédel, sörrel.
– Kivitelező vállalkozó vagyok, most épp maradt két órám, ezért álltunk meg – mondja a férfi. – Ennek a helynek fílingje van, azért szeretünk idejönni. Az ingyenesség nem annyira fontos, az ember többet megeszik itt, mint amennyi a belépő lenne egy strandon.
Orsós Imre fiának bal lábán piros, jobb lábán meg kékszínű titokzokni.
– Így tetszik neki – mondja az apa. – De nekem is. Fontos a jókedv, nem?
– De – ismerem el. – A cipője is felemás?
– Az is – bólint rá Imre. – Az egyik lábán balos, a másikon jobbos.
Míg beszélgetünk, tőlünk húsz méterre két, harmincas nő ruhástul becipel a vízbe egy, a társaságukhoz tartozó, fürdeni nem akaró férfit. Ők is azt mondják, hogy csak a jókedv megmaradjon, pénz nem számít, azt írják a többihez!
