Ha most kellene tanácsot adnunk Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszternek arra a hetvenes években elhangzott költői kérdésére, kit kell felhívnia, ha Európával kell beszélnie, gondolkodás nélkül rávághatnánk: Angela Merkel számát tárcsázza. Bár alig több mint egy hónap telt el a német soros uniós elnökségből, hamar kiderült, Ursula von der Leyen bizottsági elnök és Charles Michel, az Európai Tanács elnöke csak mellékszereplők. Nem tőlük, hanem a német kancellártól függ, mekkora összegből gazdálkodhatnak az uniós tagállamok, ők csak azt a javaslatot tudják finomítgatni, s a különböző tagállamoknak jobban eladni, amit a berlini szövetségi kabinet feje az asztalra tesz.
Hogy mennyire nagy Németország ereje, jelzi, még a soros elnökség előtt sok szakértő fogalmazta meg: már az is siker lesz, ha a július 1-jén kezdődött féléves időszak alatt a tagállamok dűlőre jutnak a koronavírus-járvány hatásait enyhíteni hivatott helyreállítási alapról, valamint a következő, 2021-től kezdődő hétéves büdzsé keretösszegéről. Ezt a feladatot nemhogy máris kipipálták, a két kérdésről is sikerült egyetlen csúcson dűlőre jutni, bár komoly hiányérzetük maradt azoknak, akik abba az illúzióba ringatták magukat, hogy az EU-nál mindenekfelett áll a jogállamiság tiszteletben tartása.
Mindenesetre a német elnökség bő egy hónapja is elég volt arra, hogy az egyes tagországokban ismét népszerűbbé váljon az EU. Magyarországon egy a napokban lapunkban közölt felmérés szerint a lakosság kétharmada szavazna arra, hogy az Unió tagjaivá váljunk. Olaszországban, ahol a járvány alatt a szolidaritás hiánya miatt sokan csalódtak a közösségben, megváltozott a közhangulat a július közepén megrendezett maratoni uniós csúcstalálkozó után, de hasonló folyamatok mentek végbe Franciaországban és minden bizonnyal más államokban is. Hirtelenjében népszerűbbé vált az európaiság ideája azon összegek hallatán, amelyet az egyes országok megkapnak, de ez a támogatás bizony nagyon törékeny.
Amennyire ez a rövid idő elég volt annak a régi igazságnak az újbóli felfedezéséhez, hogy Berlin nélkül nincs Unió, egyúttal mind aggasztóbb is az, hogy az EU ennyire a németektől, illetve a kancellártól függ. Mi történik az EU-val, ha jövő év őszén véget ér a Merkel-éra? Ki lesz képes az örökébe lépni? Van-e túlélési esélye az Uniónak, ha ismét csak gazdasági közösséggé „minősítik le”? A júliusi uniós csúcs is megmutatta, mennyire kifinomult érzék kell ennyi ország közös nevezőre hozásához, milyen emberpróbáló feladat egyben tartani a közösséget, hiszen homlokegyenest más és más a nettó befizetők, a mind nagyobb támogatást remélő, s nagy adóssághalmot maguk előtt tologató déli államok, valamint azon közép-európai országok érdeke, amelyek sem a rendszerváltozás, sem az uniós csatlakozás után nem voltak képesek felnőni.
Angela Merkel azért is vált az utóbbi két évtized nagyformátumú politikusává, mert képessé vált európai módon gondolkodni. Hasonló kaliberű politikusokat azonban nemigen látni az EU egén, ráadásul inkább azok hangját hallani, akik az EU-t saját önös érdekük szerint akarják alakítani.