Bella István;

Esterházy Péter;versek;Mickiewicz;

2020-08-08 14:04:01

In memoriam: Bella István 80

„…porka havak torkát / marná meg, mintha toportyán / őzgida asszonya vállát” – kevés szebb van a magyar költészetben, mondta Esterházy Péter Bella István hagyatékban maradt, kéziratos, Nem anakreóni anakronizmus című versének soraira, mely először 2009 augusztusában jelent meg az Élet és Irodalom hasábjain. Csak buzdítani tudunk mindenkit további sorok elolvasására is, mikor a 2006-ban elhunyt Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, Mickiewicz Ősök című eposzának fordítója előtt tisztelgünk néhány versének közlésével, születésének 80. évfordulója – augusztus 7. – alkalmából.

Nem anakreoni anakronizmus

Homérosz hazabotorkál

részegen, árvánál árvább,

porka havak torkát

marná meg, mintha toportyán

őzgida asszonya vállát.

Homérosz hazabotorkál,

hullong benne a semmi.

Odakinn havas eső száll,

benne az égi koromnál

feketébb este kezd esni.

Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok

és nem leszek, csak puszta név,

vagy az se, falevélvacok

résekből egy szín visszanéz,

nem lát meg ember, se madár,

te sem, pedig: súgom „vagyok”,

– bár torkom sincs, s hangom, akár

az augusztusi csillagok,

elég a lombbal, mielőtt

szólhatnék... Fű, hamu dadog.

Simítsd meg majd a levegőt

testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

Zoknipofájú vers

Különös állat.

A vége a feje.

A dereka a sarka.

A teteje

az eleje.

Sose bírtam vele.

Pedig a nagymama hogy tanított!

„A szája szélét meglazintod,

széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!”

Sose került

helyére a helye.

Sose sikerült

semmi se.

Ma se.

Na de:

annyi harc után, bölcső

és sír közt, meg lehet szokni.

Mit várhatni egy bölcstől,

ha agyilag zokni.

Fény és levegő nélkül

Add, Uram, el sose múljon tőlem

a keserű pohár.

Ha már terített asztalodhoz vetődtem,

hajtsuk föl, ami vár.

Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól

a nap is megriad.

De arcom tenyered vizébe mártom,

s vagyok a Te fiad.

Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem

azt, aki szeretett.

De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben,

kihajtott, késeket levelezett.

Fény és levegő nélkül, mint a verőér,

bőröm alatt, nyakamon

zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,

fojtogat, s gyomosodom.

De nem kell a szerelem se, ha börtön.

Ha nem vagyok szabad,

fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt

étel, mit egykedvűn hörböl a rab.

A szeretet se kell, a fura fegyver.

Ha megaláz, sárba tapos.

Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen

se nyálzok alázatot.

Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,

Uram, csupán.

Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,

mint az apám.

Kerül majd bor, könyv, néhány léha

nő is. Hallgatunk hosszasan.

Te, ki nem is vagy, s én, aki néha

magamnak hiszem magam.