Előfizetés

In memoriam: Bella István 80

Bella István
Publikálás dátuma
2020.08.08. 14:04

„…porka havak torkát / marná meg, mintha toportyán / őzgida asszonya vállát” – kevés szebb van a magyar költészetben, mondta Esterházy Péter Bella István hagyatékban maradt, kéziratos, Nem anakreóni anakronizmus című versének soraira, mely először 2009 augusztusában jelent meg az Élet és Irodalom hasábjain. Csak buzdítani tudunk mindenkit további sorok elolvasására is, mikor a 2006-ban elhunyt Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, Mickiewicz Ősök című eposzának fordítója előtt tisztelgünk néhány versének közlésével, születésének 80. évfordulója – augusztus 7. – alkalmából.
Nem anakreoni anakronizmus Homérosz hazabotorkál részegen, árvánál árvább, porka havak torkát marná meg, mintha toportyán őzgida asszonya vállát. Homérosz hazabotorkál, hullong benne a semmi. Odakinn havas eső száll, benne az égi koromnál feketébb este kezd esni. Falevélen talált sanzon Igen, és egyszer meghalok és nem leszek, csak puszta név, vagy az se, falevélvacok résekből egy szín visszanéz, nem lát meg ember, se madár, te sem, pedig: súgom „vagyok”, – bár torkom sincs, s hangom, akár az augusztusi csillagok, elég a lombbal, mielőtt szólhatnék... Fű, hamu dadog. Simítsd meg majd a levegőt testeddel, s tudd, hogy az vagyok. Zoknipofájú vers Különös állat. A vége a feje. A dereka a sarka. A teteje az eleje. Sose bírtam vele. Pedig a nagymama hogy tanított! „A szája szélét meglazintod, széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!” Sose került helyére a helye. Sose sikerült semmi se. Ma se. Na de: annyi harc után, bölcső és sír közt, meg lehet szokni. Mit várhatni egy bölcstől, ha agyilag zokni. Fény és levegő nélkül Add, Uram, el sose múljon tőlem a keserű pohár. Ha már terített asztalodhoz vetődtem, hajtsuk föl, ami vár. Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól a nap is megriad. De arcom tenyered vizébe mártom, s vagyok a Te fiad. Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem azt, aki szeretett. De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben, kihajtott, késeket levelezett. Fény és levegő nélkül, mint a verőér, bőröm alatt, nyakamon zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért, fojtogat, s gyomosodom. De nem kell a szerelem se, ha börtön. Ha nem vagyok szabad, fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt étel, mit egykedvűn hörböl a rab. A szeretet se kell, a fura fegyver. Ha megaláz, sárba tapos. Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen se nyálzok alázatot. Csak Te igazodsz el a csorbult elmén, Uram, csupán. Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém, mint az apám. Kerül majd bor, könyv, néhány léha nő is. Hallgatunk hosszasan. Te, ki nem is vagy, s én, aki néha magamnak hiszem magam.

Palackposta a jövőnek - Sándor Iván a hiábavalóságok fontosságáról

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.08.08. 13:10

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Mi lehet nagyszerűbb, mint szembenézni a valósággal? – bizakodik optimistán Sándor Iván. A Kossuth-díjas írót, akinek 90. születésnapján, tavasszal jelent meg legújabb, Amit a szél susog című regénye, a korszakváltásokról és az elszabadult ösztönökről kérdeztük.
Megjelenésüket tekintve kettő, az ábrázolt történelmi korszakot illetően 500 év választja el egymástól a két legutóbbi regényét: A hetedik nap a XVI. században játszódik, az Amit a szél susog 2016–17-ben. Mégis mind gondolatilag, szerkezetileg, akár jelenetek szintjén is számos kapcsolódást vélek felfedezni a két elbeszélés között. Ön miként jellemezné a viszonyukat?  Valóban nagyon erős a kapcsolat köztük. Mindkét regény egy nagy korszakváltás emberi élethelyzeteit igyekszik ábrázolni. A XVI. századi regény a végtelen harcokban pusztuló európai ember állandó menekülését, kilátástalanságát és küzdelmeit jeleníti meg hiteles históriai körülmények közepette. De végső soron A hetedik nap mintegy mintázata a XX. századnak is, és ilyen értelemben, az Amit a szél susogban már egy valóságos, XXI. századi élethelyzetben próbálom az emberi sorsokat egy nagy korszakváltó vákuumban bemutatni. A megközelítés módjai hívták elő a formai, prózapoétikai újításokat is (központozás részleges hiánya, zeneire hajazó szerkesztésmód), melyek szintén közösek?  A korábbiaktól eltérő formai kifejezőeszközök alkalmazása két okra vezethető vissza. Az egyik: a dolgok együttállása. Ha egy koordináta-rendszer egyik tengelyén a múltból a jelenen át a jövőbe tartó időt, a másikon pedig az ember saját élethelyzetétől a történelemben elfoglalt helyét skálázzuk, akkor az ábra kiadja, hogy a jelenben élő emberek nemcsak hogy állandóan a múltjukat hordozzák a jelenükben, ahogy a jövőjükben is a jelent és a múltat, de a saját személyes szituációjuk is összefügg a história általános helyzetével – ezt nevezem együttállásnak. Ami befolyással bírt a prózanyelv sajátos kialakítására. A másik formai-szerkezeti törekvés Bachnak és a fúgáinak köszönhető, ami a dolgok állandó visszatérésének rendszerét jelenti. Mindkét regényben ez működik: a szereplők folyamatosan vissza-visszatérnek különböző emlék- és érzésvilágokba, azért kutatják a múltat, hogy megértsék a jelenüket, és megpróbáljanak olyan szellemi-erkölcsi tartalékokat gyűjteni, amellyel szembenézhetnek a jövővel. Mindkét regényben kitüntetett szerephez jut az emlékezés és a felejtés kérdésköre. Az Amit a szél susog történész alakját pedig már ezen is túl, a hamis emlékezet létrejötte, a történelem mélyszerkezete érdekli. Aki pedig a mélybe tekint, kockáztatja, hogy az visszatekint rá…  A történész figurája nem pusztán a múlt történettudományi feltárásának illusztrálására került a regénybe. Ez önmagában nem izgat. Ami viszont igen, hogy valakinek az életútján milyen rejtett, titkolt, maga által is még felismerésre váró dolgok vannak, ami az életét, a szakmáját is meghatározzák. Ennek a történésznek a nagyapja a második világháborúban olyan sorshelyzetekbe került, hogy a családja, az utódjai sem tudják megállapítani, hogy bűnös volt-e, áldozat vagy hős. S ezzel mintegy az egész XX. századi magyar és közép-európai történelem általános jellegét is bemutatom, hogy mennyi rejtett, feltáratlan és – kihangsúlyoznám – feltárhatatlan múltja van a mában élő embereknek. Az emlékezés nem egyszerűen az emlékek kutatását jelenti, mert aki bátran belevág az emlékezés munkájába egy meghamisított világban, támpontokat keresve, ami által a családja múltjában éppúgy képes tájékozódni, mint a saját jelenében, arra a hamis emlékezetek és helyzetek tömege omlik rá.
Mindkét regény korszakváltozásokat, a határaikon korszakvákuumokat – „amikor a szörnyek, az ösztönök elszabadulnak, a fenyegetettség érzete felerősödik” – jelenít meg. Mit értsünk pontosan ezen fogalmak alatt? Az emberi történelem tele van nagy korszakváltozásokkal, ezeknek egyik jellemzője az volt, hogy valami a múltból még nem múlt el, és valami a jövőből még nem alakult ki. Ezekben a helyzetben olyan vákuumhelyzetek jönnek létre, ami a legförtelmesebb, a legsúlyosabb jelenségeknek tudnak kedvezni: az általános létbizonytalanságnak, a kiúttalanságnak stb. S itt kitérnék a Bibó István által föltárt nyugatias és keleties társadalomfejlődés különbségére. A nyugatias társadalomfejlődésben a nagy korszakváltozásoknál mindig létezett a befejezettség és az újrakezdődés lehetősége, magyarul: mindig volt egy vég és egy kezdet. A kelet-közép-európai és benne a magyar társadalomfejlődésnek sohasem volt ilyen határozott kezdet és vég lehetősége: a folytonosságot ugyan eltakarták a látszat történelmi cezúrák, de rövid időn belül mindig kiderült, hogy lényegében állandóan ugyanazok a társadalmi, személyes, lélektani, emberi és hatalmi folytonosságok uralják a ré­giót. Hiába volt Mária Terézia után II. József reformkorszaka, hiába volt aztán Kossuthék reformnemzedéke 1848–49-ben, végső soron a magyar nemesi feudalizmus nem változott a deáki kiegyezés után sem. Hiába változtatta meg katasztrofális módon Trianon a helyzetet a kelet-közép-európai államokban, csupán a hatalmi rátelepedés másfajta formái folytatódtak, ahogy a második világháborút követően is. A most érzékelt korszakváltozásnak mik lennének a csomópontjai? A népvándorlás, a klímaváltozás, a gazdasági válságok és az államhatalom-szerkezeti változások. Ez utóbbira kedves terminusom a mutációs diktatúra – ebben élünk Kelet-Közép-Európában, főként Magyarországon és Lengyelországban. A régi diktatúrák módszerei már nem életképesek a XXI. században, a körülményekhez alkalmazkodva mutálódtak tehát, akár a gének. Ezek a mutációs hatalmi változatok óriási korszakváltozások következményei. A nyugati demokráciák sem a ré­giek­ ma már, csak mutációik léteznek. Megdőlt az angolszász demokrácia évszázados formája és szerepe – lásd brexit és Trump –, olyannyira, hogy ezt nem lehet a jövőben kiheverni, nem lehet a korábbi módon folytatni. A német demokrácia fantasztikusan küzd ugyan, Merkellel az élen, de ők speciális helyzetben vannak, mert állandó szembenézésre kényszerülnek a hitleri múltjukkal. Térjünk még vissza kicsit a kelet-közép-európai mutációkra, köztük a magyarra! Mennyiben specifikusak? A történelemtudomány sem fordít kellő figyelmet arra a folyamatra, ahogy ezek az államok kialakultak. Míg a nyugati országok évszázadok hosszú során létrejött hagyományokkal rendelkeznek, ez­zel szemben a kelet-közép-európaiak fiatal nemzetek. A mai önálló Magyarország Trianonnal alakult ki, a korábban többször felosztott Lengyelország az első világháborút követően, ahogy a román is, a cseh és szlovák állam csak nemrégiben vált szét, a szerb, a horvát vagy a macedón még jugoszlávként is fiatalnak számít, hát még most. Ezekben az államokban nemhogy nem tudtak megszilárdulni azok a polgári értékek, amikre demokráciát lehetne alapozni, de állandóan az újrakezdés szakaszaiban voltak és vannak, és a különböző hatalmi változások, amelyek megcsillantották egy újabb, demokratikusabb korszak lehetőségét, az első pillanatokban belefulladtak a hatalmi harcokba. Így aztán a jelen magyar szellemi-kulturális helyzetben is csak a nem létező polgári hagyományok víziójába lehet kapaszkodni utóvédharcosként akár a film, a színház vagy az irodalom területén. Ám ennek a problémáját még a magukat demokratikusnak feltüntetni igyekvő pártok politikusai sem ismerik föl – lefoglalják őket a frakcióharcok.
És a művészek? Az Amit a szél susog szereplői – az író, a színházi rendező, a történész, az esztéta-filozófus – egyként a művészet valóságra tett hatásának, a szavak erejének hiábavalóságát állítják. Nincs katarzis, mire elmondhatnák az elmondhatatlant, elszáll felettük az idő, nem értik őket. Mi a dolguk akkor mégis? A regényeim és esszéim, az írói küzdelmeim középpontjában pontosan ez áll. Az Amit a szél susog című regény főalakja, Z., az író által mozgatott fő figurák életútjai megegyeznek abban – ahogy arról a történész kapcsán már fentebb szót ejtettem –, hogy a családi és személyes múltjuk következtében szenvedélyesen kutatják a cselekvés lehetőségeit, a tudományok, a művészetük határait. És azt, hogy mit lehet ebből még felfedezni, megőrizni és eljuttatni a tudományos közgondolkodókon túl a zeneesztétikával foglalkozó művészetfilozófus esetében a diákokhoz, fiatalokhoz, a színházi rendező esetében a közönséghez és a közvéleményhez, a történésze részéről. Íróként nekem pedig a feladatom, a tapasztalataim értelmezése, majd ezekből egy korszak víziójának kialakítása, valamint a hozzávaló forma és nyelv megteremtése révén azt ábrázoljam a regényemben, hogy a hőseim életvitele tulajdonképpen szembenézés a korszakkal – mint a művész és a tudós egyetlen lehetősége. Áttörni a hamis helyzetek rétegein, egyáltalán megkeresni és feltárni a hamis helyzeteket egy olyan korszakban, amikor a tapasztalatok áthagyományozhatósága már elveszett. Minden élethelyzetben azt a kettősséget keresem: mi a valóság és hogyan tudom ezt egy vízióban – történetileg és pszichológiailag is – hitelesen és általánossá emelve megmutatni. Ma a művész és a gondolkodó csupán palackpostákat alkot, archiválja a korszak valóságát, de nincs közvetlen hatása. Persze az elmúlt évezredek alatt is a kultúrának alig volt közvetlen hatása, mindig az utókor vont le tanulságokat belőle a maga számára. Ezért kell írni, festeni, filmet vagy színházat csinálni, zenét szerezni, hogy megörökítsük a mát, és támpontot adjunk a következő nemzedékeknek, hogy milyen volt ez a korszak, s tanulva belőle, kialakíthassa a maga sorsát. S e tekintetben nagyon is optimista vagyok, mert mi lehet nagyszerűbb, mint szembenézni a valóssággal? Hermann Broch szerint kétféle jó regény létezik: az egyik kiszolgálja a korszak aktuális kérdéseit, a másik megmutatja, miben áll maga a korszak. Nekem ez az utóbbi az ideálom.

+1 kérdés

Ahogy az esszéiben is, úgy ebben a két regényében is foglalkoztatja Oidipusz király szembenézése önmagával, Szo­phoklész drámáját a terroristák által lerombolt Palmürában rendezik meg az Amit a szél susogban. Mit gondol mostanság a király szembenézéséről? Mikor Szophoklész az Oidipuszt írta, Athénban véres harcok dúltak, árulásokkal, feljelentésekkel, korrupciókkal. Ő az álmait-vágyait írta meg az örök szembenézés igényéről. A katarzis már akkor is elenyészett. Mára fogalomként is ismeretlen. Munkáimban, mint említettem, együtt ábrázolom az „általánost” s az éppen időszerűt. Mikor a XX. századdal induló nagy irodalom egyik legjelentősebb írója, Kafka A per című regényében a főalak, Josef K. felteszi a Kapuőrnek a kérdést, hogy hol van az igazság, ezt a választ kapja: „…nem kell mindent igaznak tartanunk, csak szükségszerűnek…” S erre mondja Josef K., a XXI. századi napjainkra is érvényesen: „Lehangoló nézet. A hazugságot avatják világrenddé.” Mikor az imént arról a regényről tettem említést, ideálomként, amelyik megmutatja, hogy miben áll maga a korszak, törekvéseimként ennek ábrázolására gondoltam.

Böszörményi Márton: De hát kinek is szólanék

Böszörményi Márton
Publikálás dátuma
2020.08.01. 15:04

Fotó: Eduard Gurevich / Shutterstock
Leültem az íróasztalhoz és belekortyoltam a teába. Kicsit még meleg volt, úgyhogy fújdogáltam egy darabig. A következő korty már sokkal kellemesebb volt. Felvettem a fejhallgatómat és elkezdtem összevágni a videót. Nagyjából tíz perccel később megcsörrent a telefonom. Anyám keresett. Összerezzentem. Elfelejtettem felhívni. Csak akkor jutott eszembe, amikor megláttam a nevét a kijelzőn. Biztos voltam benne, hogy le fog cseszni, ezért először fel se akartam venni, de aztán rájöttem, hogy azzal csak rosszabb lesz. A végén még ránk küldi a rendőrséget. Levettem a fejhallgatót, és felvettem a telefont. Bocsi, bocsi, kezdtem azonnal mentegetőzni, de nagyon benne voltam a mai videóban, ne haragudj. Nem válaszolt, fél percig csak sistergést hallottam, ami szokatlan volt, mert ilyet korábban csak vonalastelefonoknál tapasztaltam. Aztán anyám megszólalt, bizonytalan és gyenge volt a hangja, mintha álmából ébredne. Nem, nem baj. Nincs semmi gond. Mit csinálsz? Én? Mit csinálok? Ja, semmit, csak most rakom össze a videót, mondtam meglepetten. Jó. Oké, az jó. Figyelj csak. Anyám elhallgatott, és megint az az idegesítő, zümmögő zizegés hallatszott. Mintha hangyák mászkálnának a vonalban. Figyelj csak, ismételte meg anyám, nem találkoztál ma a Zarándok Istivel? Micsoda, kérdeztem vissza, mert arra gondoltam, hogy félreértettem anyámat. Nem járt nálad a Zarándok Isti? Nem keresett fel? Tehát jól hallottam. Csak egyáltalán nem értettem. Zarándok Isti egy srác volt, akivel együtt jártam általánosba. Nem volt a barátom, még a szülinapjaimra se hívtam meg, igazából semmi közöm nem volt hozzá, azt se tudtam, mi lett vele. Nem, mondtam anyámnak, nem találkoztam a Zarándok Istivel nagyjából húsz éve. Ez most hogy jött? Mi történt? Nem is tudom, mondta anyám, aztán szakadozni kezdett a vonal. Beszélt, de a szavait nem értettem. Mintha a hangyák megrágták volna a hangját. Anya, anya, mondtam megemelve a hangom, nem hallak! Nem fontos, mondta anyám, aztán nevetett. Biztos, csak valami félreértés. De mi, kérdeztem értetlenkedve. Nem értettem, hogy mit mondtál. Semmi baj, nem fontos, mondta anyám határozottan. Az a lényeg, hogy jól vagy. Persze, jól vagyok, mondtam. Te is jól vagy, anya, olyan fura a hangod. Jól vagyok, kicsim, ne aggódj. Most viszont mennem kell, mindjárt kezdődik a… Azt már nem hallottam, hogy mi kezdődik, mert megszakadt a vonal. Gondolkoztam rajta, hogy még visszahívom, de úgy voltam vele, hogy majd keres, ha el akar búcsúzni. Inkább visszatettem a fülest, és folytattam a videó szerkesztését. De egy idő után észrevettem, hogy nem tudok koncentrálni, mert az a hülye Zarándok Isti jár a fejemben. A tálcára tettem a vágóprogramot, és megnyitottam a YouTube-ot. Elindítottam a Bálnák, ki a partra albumot, aztán hátradőltem. Ez a Zarándok Isti volt a legrosszabb gyerek az osztályban. Nem tanult, bunkó volt a tanárokkal és állandóan verekedett. Mondjuk, így visszagondolva, azért elég helyes volt, valószínűleg jóképű srác lett belőle. De ennyi. Ennyit tudtam róla összeszedni az emlékeimből. Vagyis nem egészen. Volt még valami. Lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam. A 0 óra 2 perc átváltott a Homlokom hozzád nyomomra, és akkor beugrott. Egyedül mentem haza az iskolából. Egyedül mentem haza, szóval negyedikes lehettem. És később mentem haza, szóval még bent kellett maradnom, vagyis akkor még furulyázni tanultam. Igen, a furulyaórámról mentem hazafelé, és a Zarándok Isti egyszer csak megjelent mellettem a biciklijén. Egy piros bringa volt. Valami nagyon ócska, nagyon csúnya piros bringa. És a Zarándok Isti rágózott, és megkérdezte, hogy elkísérhet-e. Én meg mondtam neki, hogy igen. Vagy, hogy nekem tökmindegy. Valami ilyesmit. Aztán ott tekert mellettem egész végig, és közben be nem állt a szája. Összevissza beszélt mindenről. És vicces volt. Igen, emlékszem, hogy megnevettetett. Aztán a lépcsőház előtt álltunk, és megkérdezte, hogy kérek-e egy rágót. Azt feleltem, hogy igen, erre ő rátapasztotta a száját az enyémre, és a nyelvével áttuszkolta a szétrágott rágógalacsinját a számba. És nekem égett az arcom, égett az egész testem, ő meg csak mosolygott, és azt mondta, hogy majd később visszakéri. Az album már a Keringőnél tartott. Kinyitottam a szemem, és az ujjaimmal az asztalon doboltam. Később már nem sokat találkoztam vele, mert én kisgimibe mentem, ő meg valamikor kibukott a suliból, aztán el is költöztek egy másik városba. Szóval soha nem tudta visszakérni a rágóját. Ezért kereste anyámat? Azt a rágót akarja visszakapni? Ezt nem tudhattam, abban sem voltam biztos, hogy beszélt-e egyál­talán anyámmal. Lehet, hogy csak valami félreértés az egész. Lekapcsoltam a lejátszást, aztán visszatértem a videóhoz. Nem sokat tudtam haladni, inkább újra elindítottam a Kispált. Megnyitottam a Facebookot, és rákerestem a Zarándok Istire. Volt három találat, de a képek alapján egyik se az én régi osztálytársam. Ettől nem vártam sokat, de azért a Google-be is beírtam a nevét. Az én Zarándok Istimet természetesen itt sem találtam, viszont feltűnt egy Zarándok István nevű filozófus. Megnyitottam a cikket, amit róla írtak, és beleolvastam. Soha nem érdekelt a filozófia, fogalmam sincs az egészről, ezért nem is vártam, hogy bármit is megértek ebből az írásból, ami Zarándok István munkásságát mutatta be. Nagyjából annyi jött át az egészből, hogy ez a Zarándok István nyelvfilozófus volt, és a szavak valóságteremtő erejével foglalkozott. Ja, igen, mert már meghalt pár éve. Az volt az elmélete, hogy a párhuzamos dimenziókat nem a kvantumvilágban kell keresni, hanem az írott szövegekben. Valami olyasmi gondolata volt, hogy meg kell változtatni néhány irodalmi klasszikus egy-két sorát, néhány fontosabb részét, és így megváltoztatva újra kiadni, aztán megfigyelni, hogy ez milyen hatással lesz az emberekre, a társadalomra. Úgy vélte, hogy ezekkel az apró torzításokkal egészen más, egészen új gondolkodású generációk születhetnek. És az volt a végső hipotézise, hogy ezután minden művet többféle verzióban kell majd kiadni, hogy létrejöjjön egy alapvető, összeegyeztethetetlen széthúzás a kultúrában, ami önmagából fogja generálni a különböző dimenziók eltérő perspektíváit. Ennyi bőven elég is volt nekem ebből a filózgatásból, úgyhogy kiikszeltem az oldalt, aztán hallgattam még egy kicsit a bálnákat. Tudtam, hogy aznap már képtelen lennék a videómmal foglalkozni, és ebben a dologban a magam ura voltam, senki nem kényszerített, hogy időben rakjam fel, úgyhogy simán várhatott még holnapig. Már zuhanyozni se volt kedvem, csak átvettem a pizsimet, aztán befeküdtem az ágyba. Magamra húztam a takarót, aztán a fal felé fordultam, és lehunytam a szemem. Mielőtt elaludtam volna, még félálomban láttam, vagyis látni véltem, ahogy nyílik a szobám ajtaja, és egy férfi csendben mellém lopózik, lehajol, óvatosan kihúzza az ágyam alól a cipősdobozt, és gyorsan kisurran vele a szobámból. Azt hiszem, hogy mosolyogva aludtam el.