Nem anakreoni anakronizmus
Homérosz hazabotorkál
részegen, árvánál árvább,
porka havak torkát
marná meg, mintha toportyán
őzgida asszonya vállát.
Homérosz hazabotorkál,
hullong benne a semmi.
Odakinn havas eső száll,
benne az égi koromnál
feketébb este kezd esni.
Falevélen talált sanzon
Igen, és egyszer meghalok
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,
nem lát meg ember, se madár,
te sem, pedig: súgom „vagyok”,
– bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,
elég a lombbal, mielőtt
szólhatnék... Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok.
Zoknipofájú vers
Különös állat.
A vége a feje.
A dereka a sarka.
A teteje
az eleje.
Sose bírtam vele.
Pedig a nagymama hogy tanított!
„A szája szélét meglazintod,
széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!”
Sose került
helyére a helye.
Sose sikerült
semmi se.
Ma se.
Na de:
annyi harc után, bölcső
és sír közt, meg lehet szokni.
Mit várhatni egy bölcstől,
ha agyilag zokni.
Fény és levegő nélkül
Add, Uram, el sose múljon tőlem
a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
hajtsuk föl, ami vár.
Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
s vagyok a Te fiad.
Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben,
kihajtott, késeket levelezett.
Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
fojtogat, s gyomosodom.
De nem kell a szerelem se, ha börtön.
Ha nem vagyok szabad,
fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
étel, mit egykedvűn hörböl a rab.
A szeretet se kell, a fura fegyver.
Ha megaláz, sárba tapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
se nyálzok alázatot.
Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
mint az apám.
Kerül majd bor, könyv, néhány léha
nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
magamnak hiszem magam.
