Előfizetés

Papucsok a poppiacon

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.08.08. 12:12

Fotó: Bara István / MTI
Abban az évben – 1970-ben –, amelynek során Budapest először látott metrót és Metrót, a zenekar fürdött a rózsaszínű kádban. Februárban főműsoridőben, szombat este fél nyolctól ment az egyetlen tévében az együttes Citromízű banán című show-ja, azaz a két Sztevanovity, Dusán és Zorán, valamint Brunner Győző, Fogarasi János és Frenreisz Károly számára még a citrom is pár csepp méz volt. Az idő tájt a kislemez-eladási listán az első helyen virított a Mária volt, a harmadikon a Hómadár, s külön számmal ért fel, hogy egy korong két oldala hódított csaknem egyformán. A Metró népszerűségét hűen jellemezte a korabeli kisalföldi kergetőzés – a banda tagjai futva menekültek a rajongók elől a győri Kisfaludy Színház művészbejárójától a közeli Rába Szállóig –, valamint az, hogy '70 hosszú, forró nyarán az Országos Rendező Iroda két turnéjában, a Halló, itt Balaton!-ban, valamint a Slágerhullámban is (fő)szerepeltek. Felbukkantak továbbá – az Illéssel, a Kexszel, a Syriusszal, a Tolcsvay testvérekkel, Zalatnay Saroltával egyetemben – Mészáros Márta Szép leányok, ne sírjatok! című mozijában, s az alkotás előzetesében azt olvashatták: „Hogy a film sikerült-e, azt még nem tudhatjuk, de hogy a Metró számai közül jó néhány beatsiker lesz, az biztos.” A zenekar akkoriban jelentette meg az első magyar rock-koncertalbumot, s már az augusztusban a Kisstadionban – az Atlasszal és Tolcsvayékkal közösen – rendezett lemezbemutató hangversenyen átvehette az aranylemezt. Az ötven éve közreadott Egy este a Metró-klubban című korongról Zorán a megjelenés után azt mondta: „Nincsenek rajta olyan stúdiótrükkök, amelyek az élőzenében nem produkálhatók.” Decemberre így is a nagylemez-eladási lista élére került a korábbiaktól eltérő hangzású, a számok többségét komponáló Frenreisz ízlését tükröző összeállítás. Addig a Metró slágert slágerre halmozott különböző kislemezein – Édes évek, Viharvirág, Törött pohár, Valami újat szeretnék, Egy fiú és egy lány –, majd kirukkolt a Dohányfüstös terem, Pár csepp méz párossal, amely már magán hordozta a változás fülbeszökő jegyeit. Talán az idáig említett díszmenetnél is nagyobb dobás volt, hogy a Kisstadion-koncert másnapján Észak-Európába utazott az együttes, mivel részt vehetett a stockholmi, majd a turkui fesztiválon olyan nagymenők társaságában, mint Jimi Hendrix, a Colosseum és a Rolling Stones. Sőt, a zenekar kéthónapos szerződést kapott egy svéd fővárosi klubban, ahol angolul nyomta saját számait is. Ezek közül a szó szerint élő nagylemezről Zorán – nocsak! – önmaga szerzeményét, a Könnyűvérű lányokat szerette a legjobban, az itthoni közönség viszont a könnyű dallamú számokat preferálta, kiváltképp a szintén Zorán komponálta Kócos ördögöket, valamint az És szólt a coltot. (Nekem az „Egyszer, kétszer, háromszor átszálltam a palánk fölött” is tetszett, azzal a fanyar dusáni végkövetkeztetéssel, hogy egyszer, kétszer vagy – szün, szün, szün – elmegy. A leforgatások alapján nálam ez naponta ötször-hatszor is elment.) A tobzódás időszakában már csak hab volt a tortán, hogy a ceglédi Lenin Termelőszövetkezet melléküzemágában Hungaria-, Metró- és Omega-feliratos poppapucsok gyártásába kezdtek. A Cipőnagykereskedelmi Vállalat 1970-ben havi 12 ezer párat rendelt és vett át e lábbelikből. Ősz Ferenc, az alig negyvennégy esztendős korában elhunyt humorista – karcolata szerint – azt sem csodálta volna, ha az MTK-pályához vezető körutat, a földalattit, valamint a márkás svájci órák egyikét is a magyar beat zászlóvivőiről nevezték volna el... Senki nem gondolta, hogy egy évvel később – Fogarasi és Frenreisz távozása után – Zorán átmenetileg lemezlovasként lép fel a Metró-klubban, miközben a zenekar új tagjaival, Mogyorósi Lászlóval és Póka Egonnal próbál. Majd hetvenkettőben végállomásához ért a Metró. Hetvenben a sok siker közepette alighanem elsikkadt a figyelmeztető jel: a kócos ördögi muzsikára bizony csak félig telt meg a dunapataji kultúrotthon. Az idősebb helyiek persze még így is buzgón bólogattak, amikor a művházból kiszűrődött: „Bábel ehhez képest csendes, nyugodt családi ház...”

Orbán, a Marlboro Man bukni fog

Bruck Gábor
Publikálás dátuma
2020.08.08. 11:00

Fotó: Marabu
Amikor két és félmillió szavazó változást akar, az hatalmas erő. Különösen, ha ugyanazt akarják: Orbán bukását. Közel vagyunk ehhez a ponthoz, csak annyi kéne, hogy a külön-külön gyengécske ellenzéki pártok összeálljanak. Ha megteszik, akkor nemcsak egy választási szövetség jön létre, hanem új közakarat is születik, amely már szét tudja verni Orbán rendszerét. Csakhogy, úgy tűnik, könnyebb megállítani a szelet, mint összehozni az ellenzéki pártokat. 2014 óta az egymás elleni küzdelem tartja hatalomban Orbánt, azt hiszem, semmi más. Valójában egyetlen kérdés körül folyik a tánc: Orbán után ki legyen a miniszterelnök. De a kérdésre nincs válasz. Ösztönösen úgy gondoljuk, hogy Orbánt csak erővel lehet legyőzni, és legalább akkorával, mint amekkora erővel ő elvette a szabadságunkat. Ezért régóta várjuk, hogy jöjjön egy olyan erős lelkű vezér, aki legyőzi Orbánt, de nem jön. Talán ilyen vezér ma már nem is születik, legalább is Európában. Orbán a politikai dinoszauruszok egyik utolsó darabja, és ellene másként kell küzdeni, mint eddig gondoltuk. Az viszont jó hír, hogy megszületett az az ellenzéki szavazó, akinek egyetlen kérdése van: Gyurcsány Ferenc, Jakab Péter, Fekete-Győr András és Tóth Bertalan, hajlandók vagytok együttműködni, vagy nem? Azért kérdezi, mert az ellenzéki szavazó fejében minden ideológiai különbséget felülír Orbán megbuktatásának szándéka. Ez köti össze az Orbán-ellenes szavazókat. Már nem várják a megváltót, és kezdenek megszabadulni ettől az idejétmúlt gondolattól. Harmincezer évvel ezelőtt természetes volt, hogy mindig a legerősebb lett a falkavezér, és a farkasoknál ma is így van. De nem kéne, hogy az ellenzéki pártokat még ma is ilyen kőkorszaki érzések vezessék. A jelenség részben érthető, arról van szó, hogy a kultúránk rendkívül gyorsan változik, de az ember biológikuma nem. Az agyunk működése nagyrészt olyan, mint a kőkorszakban volt. Például, ma a politikában a legfontosabb vezetői tulajdonság az együttműködés és a megállapodás készsége, de lehet, hogy az agyunk mást akar, mert a versenyre és az állandó győzni akarásra van programozva. Az agyunkban van egy kis mag, az amigdala, amelynek jelentős szerepe van a túlélésben. Az a dolga, hogy a legkisebb veszély esetén riadót fújjon. Ez jól működött az erdőben, amikor megrezzent a bokor, és őseink azonnal futottak a tigris elől. De még mindig működik ez a túlélő funkció. Az egyik párt mond valami butaságot, mire a szövetségesek azonnal árulást látnak és túlreagálják a képzelt veszélyt. A siker feltétele pont az, hogy tudunk-e másként viselkedni, mint ahogy programozva van az agyunk. A tudatosságunk vezessen és ne a hajlamaink. A jó politikus képes túllépni a kőkorszaki érzésein és tapintatos demokráciákban ezt el is várják a vezetőktől. A sikeres vezető nem gondolkodik állandóan versenyben és győzelemben, hanem a "win-win" helyzeteket szereti. Sőt a legjobbak úgy tekintenek a partnerre, a szövetségesre, mint barátra, akinek jót akarnak. Dánnak, hollandnak, svédnek vagy németnek lenni azt jelenti, hogy nem akarok mindig nyerni, első lenni és jól járni. Fontos, hogy a másik félnek is jó legyen, fontos a közös feladat sikere. Így aztán a hatalom gyakorlásának egészen más, szoft formái jöttek létre. Angela Merkel tizenöt éve vezeti Európát erőszak nélkül. Az osztrák kancellár, a kanadai, az új-zélandi miniszterelnök, vagy a finn kormányfő példája is arra int, hogy vezetőt ma már más szempontok szerint választunk. Szerintem Orbán bukásához nem hatalmas erő kell, hanem az, hogy az ellenzék megszabaduljon egy régi algoritmustól: az állandó versenykényszertől. Ebben az ódivatú működési módban nincs barát, szövetséges, közös cél, "win-win" helyzet, csak rivális és ellenség. Ha az ellenzék képes ezen túllépni, akkor megszülethet az Új Ellenzék. Ez azt jelenti, hogy egy ellenzéki pártnak úgy kell működne, hogy a többi ellenzéki párt is elégedett legyen vele. Például, a DK sajtótájékoztatót tart és ezzel a Momentum is elégedett. Az MSZP hirdetést jelentet meg és ez tetszik a Jobbiknak is. A Momentum akciót szervez és a többiek is támogatják. Ez a magyar politikában ismeretlen és újféle gondolkodás volna, de szerintem erre van szükségünk. Ez kell a nyeréshez és a győzelem után így tudnak hatalomban maradni. Én akkor születtem, amikor a Marlboro Man. Az igazi, amelyet Chicagóban a Leo Burnett reklámstúdió készített. 50-es férfi, erős és büszke. Nincs család, nincs otthon és nem lehet domesztikálni. A maszkulin kultúra szellemiségét, a létezés kezdetleges formáját fejezte ki, amely két szóban leírható: csak én. De ez a múlt. Bármerre jársz a földön, ahol jól működik a gazdaság, ahol van innováció, pénz, profit és nyugatias szemlélet, ott régóta nincs Marlboro Man. Kikopott az a férfi és az a vezető, aki ragaszkodik a falkavezér szerepéhez. A modern világot már új algoritmus szervezi, és itt a kulcs: együttműködés. Szerintem Orbánt nem egy erős férfi fogja legyőzni, hanem új, nőies készségek. Érdemes rákeresni a neten az Athena Doctrine kifejezésre. Erről találsz cikket, könyvet, előadást és a világ egyik legnagyobb felmérésének a tanulságait. 50 országban, másfél millió embert kérdeztek meg és a többség szerint a sikeres vezetők legfontosabb készségei ma már az emberi természet nőies oldaláról jönnek: integritás, becsület, empátia, kommunikáció, együttműködés, rugalmasság, tanulás, mások támogatása. Ezek kellenek a jó vezetéshez. Az ember nőies oldala szerethetőbb, mint a túlzottan maszkulin természetünk. Dobrev Klára, Donáth Anna, Szél Bernadett, Szabó Tímea, Cseh Kata öt remek nő. Egyikükről sem tudjuk, hogy milyen miniszterelnök volna. De az sejthető, hogy normálisak és nem kapnak idegösszeomlást a demokráciától. Ha ez az öt nő együttműködne, én habozás nélkül rájuk bíznám a következő kormányt. Szerintem az együttműködő nők jobb vezetők, mint az egymással rivalizáló férfiak. Pontosabban, itt nem az a kérdés, hogy a vezető nő vagy férfi, hanem, hogy maszkulin vagy inkább nőies értékek szervezik-e a politikáját.
Mindenesetre, ahol a fiúk megtanulták becsülni a lányos értékeket - az együttműködés, a bizalom, a tapintat kultúráját -, ott a politika jobb lett. Mindezt azért említem, mert közeledik a választás, de az ellenzéki „fiúk” még mindig egymás ellen küzdenek. A Momentum szeretne nagyon más lenni, mint az MSZP. Ha jól látom, az MSZP épp egy újrapozicionálási kampánnyal küszködik. A Jobbik keresi, hogyan lehet újra radikális és közben EU-kompatibilis. A DK szívesen működik együtt bárkivel, de leginkább csak az első hely érdekli. Ez így együtt azt jelenti, hogy Orbán marad, kétharmaddal. Donáth Anna bejegyzéseit szeretem, de egyáltalán nem érdekelne, hogy ő miben más, mint Dobrev Klára. Az érdekel, hogy ez két nő képes-e együtt nyakon csapni a Fideszt, vagy sem. Donáth és Dobrev igazi tehetségét abban mérném, hogy tudnak-e együttműködni, megállapodni, egymásért küzdeni. Ma ez a legkeresettebb politikusi készség. És a választásokig egy csöppet sem érdekel, hogy van-e különbség az MSZP és a DK között. 2022-ig csak az számít, hogy mekkora a használati értékük, amikor Orbán legyőzése a cél. Azt hiszem, Machiavelli ma ezt tanácsolná: ha meg akarod szerezni a hatalmat, akkor légy nagyvonalú és együttműködő! Ha látható akarsz lenni, akkor a másik kezét emeld a magasba! Ha jobb ellenzék akarsz lenni, akkor lépj egy szintet a politikai tudatosságban! Egyébként ez a szintlépés egyszer már sikerült. A rendszerváltás idején elégtelen volt a telefonhálózat, de a sok évtizedes hátrány felszámolása helyett szerencsére a mobilhálózat fejlesztése került előtérbe. Néhány év múlva pedig Budapesten több mobiltelefon volt, mint Párizsban vagy Berlinben. Egyszerűen átugrottunk egy fejlődési szintet. Ehhez hasonló szintlépésre volna szükség az ellenzéktől. HOGYAN KEZDJÜNK HOZZÁ? Először számoljunk. A felnőtt lakosság 30-33 százaléka mozdíthatatlan Orbán-rajongó, 30-33 százaléka pedig nem fog szavazni. És van az Orbán-ellenes oldalon 30-33 százalék. Ha az ellenzék bármely része nem áll fel a közös színpadra, akkor Orbán marad kétharmaddal. A következő évben nincs sok esély újraosztani az ellenzék 33 százalékát. Így az egymás elleni küzdelem helyett érdemes volna szintet lépni, más stratégiát is kipróbálni. Mire gondolok? NYISSUNK ONLINE PLATFORMOT! Igaza van Haraszti Miklósnak, az ellenzék valódi feladata a parlamenten kívül van. Csak félállásban maradjon bent, és minden erejét fordítsa a szervezésre. Nyissanak digitális platformot és kezdjenek egymással tárgyalni! Érdemes mediátort hívni, aki segít a szabályok lefektetésében, abban, hogy senki se uralhassa le a dialógust és minden párt az asztalnál maradjon. Segít, hogy elinduljon a tárgyalás az ellenzéki minimumról, majd a közös programról. Sokan mondják, hogy felesleges a pártprogram, az nem érdekli a szavazót. Nincs igazuk, program kell. Ha az ellenzéki pártok beletesznek ezer órát a közös programkészítésbe, akkor megismerik egymást, nő a bizalom, az elfogadás. Ha ezer órát dolgoznak a programon, akkor van miről beszélniük, van jövőképük és el tudják mondani, hogy milyen Magyarországot akarnak. A programnak „szaga van”, tíz kilométerről érezni, hogy a politikus komolyan veszi a feladatát és gondol valamit az országról. Ha van program, akkor jöhet az árnyékkormány. Minden héten egy új minisztert lehet bemutatni. Majd elkezdődik a közös program bemutatása, amelyekben mindig nagy kérdésekről lenne szó: az ország újjászervezése, háborúskodás vagy béke, múlt és jövő, Brüsszel vagy Moszkva, iskola, kórház és a többi. ORBÁNNAL ÉS SZAVAZÓIVAL NINCS DOLGUNK Orbán harminc éve áll a színpadon, harminc éve látjuk, mit csinál. Amit el kellett mondani róla, már elmondtuk. Ami romlottságra rá kellett mutatni, már rámutattunk. Nem tudjuk tovább árnyalni a képet. Mindenki ismeri, mindenkinek van egy rögzült képe Orbánról. Ezért az ellenzéknek egyáltalán nem kéne Orbánról beszélnie. Van 2,3 millió Orbán-imádó, velük sincs dolgunk. A nagy imádat valamikor majd összeomlik, de siettetni nem tudjuk. A mozdíthatatlan Orbán-szavazón nincs fogás, kár energiát pazarolni rá. AZ ELLENZÉK A JÖVŐRŐL BESZÉLJEN! Orbán hibát hibára halmoz, egyik PR katasztrófából zuhan a másikba, ez annyiban fontos, hogy az ellenzéknek most van esélye erősödni. Hogyan? Minden választási kampány támadásból és védekezésből áll. A védekezésben viszonylag szorgalmas az ellenzék, sok éve szembesíti Orbánt toxikus hazugságaival, vezetői alkalmatlanságával. Szokásosan ezt hívjuk negatív kampánynak. A támadás viszont nem megy. Ez volna az ellenzék termék- és jövőépítése, a közös történet felépítése, amely mindig, mindenhol arról szól, hogy élhetünk egy sokkal jobb országban, csak előtte szavazz ránk. A közös történetmondás hiányzik, ezért a támadás/védekezés egyensúlya megbomlik. Pedig egyszerű dologról van szó: ha elmondod, hogy Orbán rombol, akkor kötelező hozzátenned, hogy az ellenzék épít. Ha Orbán kijátssza egymás ellen a magyarokat, akkor az ellenzék közösséget épít. Ha Orbán mindenhol ellenséget lát, mi barátokat. Javasolnék egy módszert, Margaret Thatcherét. Ő a támadás/védekezés feladatát mindig három lépésben rendezte: először felállította a diagnózist, ez és ez van. Majd leszögezte, hogy ez így nem mehet tovább. A harmadik lépésben pedig megoldást adott: ezt és ezt fogjuk tenni. Ez volt a struktúrája szinte minden megnyilatkozásának. Amikor az ellenzék a jövőről beszél nem tehet mást, mint ígér. És nem ígérhet mást, mint nagy változást, különben miért szavaznának rá. De ha nagy változást ígér, akkor fortissimóban kell játszania és a felelőtlenségig legyen bátor. Vagyis az ellenzék ígérjen sokat, aztán tegyen meg mindent, hogy az ígéret legalább kétharmada megvalósuljon. Ilyenkor a bolondbiztos szlogen így hangzik: eljött a változás ideje. Az ellenzéknek azt kell kínálnia, amiben jó és hiteles lehet, ugyanakkor Orbán reménytelenül gyenge. A politika dichotóm természetű, így erre mindig van lehetőség. Ez azt jelenti, hogy többnyire két ellentétes álláspont közül kell választani, úgy, hogy nincs köztes megoldás: háborút akarsz vagy békét? Ez a kérdés például jó történetté formálható, ahol az ellenzék megnyugvást kínál, miközben köztudott, hogy Orbán zsigerileg képtelen a békességre. Ha Dobrev, Donáth, Cseh, Szél, vagy Szabó Tímea együtt lép színpadra, könnyen láthatják őket modernnek, újszerűnek, kedvesnek és frissnek, mert valóban azok. Mellettük Orbán, Semjén és Kövér igazi őskövületek – mert azok is. A politikusnők mellé kell egy harmadéves színházrendező: laza sál, friss hegyi levegő az arcon, nevetés, jókedv - és jól látható lesz, kik állnak a jó oldalon, kik képviselik a jövőt. A tízmillió magyarból hétmillió gyenge és kiszolgáltatott. Azért, mert szegény, vagy öreg, vagy beteg, vagy kevés iskolát végzett, sokszor együtt az egész. Eközben Orbán politikájában nincs részvét és szánalom, nincs együttérzés és megértés, nincs megbocsájtás és nincs segíteni akarás. Az ő politikája kilépett a humanizmusból. Az ellenzék feladata és lehetősége, hogy újra és újra beszéljen arról, hogy részvét nélkül lecsúszunk a főemlősök szintjére. Mindegy, hogy a Jobbik, a Momentum, az MSZP vagy a DK áll a színpadon, mindegyikük beszéljen arról, hogy az Orbán utáni Magyarországon mindenki nagyobb biztonságban fog élni. Ha működik a platform, lehet nyitni a kisebb pártok felé, azok is lehessenek teljes jogú partnerek. Van néhány tehetséges politikus, aki ma szólistaként tevékenykedik: mindenekelőtt Hadházy Ákosra, Szél Bernadettre és Szabó Tímeára gondolok. Ők hadd csatlakozzanak valamelyik párthoz, és ha akarnak, vegyenek részt a platform munkájában. Ha mindez megvan, akkor a kampány szervezését érdemes odaadni fiatal reklámosoknak. Csináljanak ellenzéki indulót, tavaszi hangulatot, friss arculatot, karikatúrát, viccet, mémet, gúnydalt Orbánról. És kapjanak szabad terepet, hogy megmozduljanak a színészek, zenészek, filmesek. Csörögjön az adományvonal, jelentkezzenek önkéntesek. Jó volna ha ez az ország megnyerhetné az első, igazi harcát. VAN HONNAN TANULNUNK Chilében több mint 15 éve diktatúra volt, amikor jött egy fiatal reklámszakember, aki túllépett a pártokon, szakszervezeteken, és meghirdette a NO kampányt. Jelentése egyszerű volt: NO PINOCHET. Elfelejtve minden ideológiai különbséget, egyetlen Pinochet-ellenes erővé állt össze az ellenzék, és menesztették a diktátort. 2012-ben film készült erről, a címe: No. Az Oscar-díjra jelöl film a lényeget tekintve igaz, megmutatja, hogy egy választási kampány hogyan vezette vissza Chilét a demokráciába. MÉG EGY GONDOLAT Sokan vélik úgy, hogy ha az ellenzék összeállna, Orbán megtorpedózná a választást. Szerintem viszont nem. Ebben az esetben vagy a szavazófülkében dőlne el Orbán sorsa, vagy az utcán: belobbanna a kormányváltó hangulat. Ceaușescu jut az eszembe, aztán Milošević, Mečiar és Fico. És Orbán is csak addig erős, amíg az ellenzék egymás ellen harcol.

Kentaurbeszéd - Markó Béla: Visszaeső Románia

Markó Béla
Publikálás dátuma
2020.08.08. 08:00

Fotó: DANIEL MIHAILESCU / AFP
Szólt nekünk a román államfő még a járvány kezdetén, hogy mossunk kezet: „Ne öleljék meg a barátaikat, kerüljék a kézfogást és minden közvetlen érintkezést! Amikor hazatérnek, mossanak kezet!” Hasznos tanácsok, csak azon lepődtem meg, hogy az elnök mondja ezt a televízióban, és nem egy orvos, aki esetleg részletezné is, miről van szó, szappan, fertőtlenítő stb. Kissé zavart az is, hogy eddig is szoktam kezet mosni, nem volt szükségem ehhez Klaus Johannis felszólítására. Aztán figyelmesebben elolvastam az államfői nyilatkozatot, és restelkedve láttam, hogy így kezdődik: „Kedves románok”. Hiszen ezt nem nekem címezték. Ez az ember tudja, hogy engem már az édesanyám megtanított a kézmosásra. Az elnök a románokhoz beszél. Háborodjanak fel ők, ha akarnak! És ezek szerint azt sem kell magamra vennem, amit a szolidaritásról mond: „Mint egy igazi család, amely gondot visel minden tagjára, ugyanúgy meg fogjuk nyerni ezt a csatát, ahogy összefogtunk és győztünk más válságos pillanatokban is, amelyekkel nemzetünk a történelem folyamán szembesült.” Tiszta beszéd. Vagy román vagyok én is, vagy nincs szükség a szolidaritásomra. Sajátos nemzetfelfogás, sajátos államrezon. Ehhez képest a Ceaușescu-rezsim elkényeztetett minket, mert végeérhetetlen szónoklataiban a pártfőtitkár így hivatkozott népére: „románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek”. Csak a nyolcvanas évek végén lettünk hirtelen „magyar nemzetiségű románok”. A rendszer bukásával aztán hosszú időre eltűntek ezek az átkeresztelési kísérletek, viszont Klaus Johannis kizárólag románként emlegeti országának polgárait. Már az is felüdülés lenne, ha így szólna hozzánk: „Kedves honfitársaim!” De nem, még erre a gesztusra sem hajlandó. Nem újdonság ez nála, én is többször szóvá tettem, most csak azért térek vissza rá, mert hiába tetszelgett az elnök a nagy romániai család mindentudó családorvosának szerepében, a csatát, sajnos, még nem nyertük meg. Éppen ellenkezőleg, miután a romániai társadalom valóban összeszedte magát, és csökkenni látszott a veszély, az utóbbi hetekben ismét elharapózott a járvány, és most bármerre utaznak a román állampolgárok, akár Görögországba nyaralni, akár Magyarországra látogatóba, csak úgy engedik be őket, ha pecsétes papírt tudnak felmutatni, hogy nem betegek. A görögök talán beérik egyetlen koronavírus-teszttel is, a magyar határon már kettő kell, negyvennyolc órás időközzel. Mi például le is mondtunk nyaralási terveinkről, nem volt kedvünk a hercehurcához. Végül is mi történt? Sok oka van nyilván annak, hogy megugrott a fertőzések száma, és azoknak is van némi igazuk, akik azt mondják, hogy azért van már ezer fölött a napi új esetek száma, mert tesztet is jóval többet végeznek naponta, mint azelőtt. De aki végigmegy az utcán valahol Romániában, láthatja az összevisszaságot: belépsz egy üzletbe, megmérik a lázadat, aztán belépsz a másikba, rád se hederítenek. Vírustagadók magyarázgatják itt is, ott is, hogy világ-összeesküvés az egész. Valamit sikerült nagyon elrontani menet közben. Ugyanis az első hetek patetikus, olykor szereptévesztő, de alapjában véve helyénvaló nyilatkozatai után kormányoldalon és ellenzékben is felocsúdtak a politikai pártok, hogy választási évben vagyunk. Az önkormányzati választásokra júniusban került volna sor, de szeptember végére halasztották, a parlamenti választásokat pedig remélhetőleg rendes időben, december elején meg lehet tartani. Az államfő kierőltette tavaly a többségi szociáldemokrata kormány megbuktatását, és egy kisebbségi nemzeti liberális kormány beiktatását. A második, alkotmány szerint egyben utolsó mandátuma ez, lehetne kiegyensúlyozott, konszenzuskereső elnöke Romániának, ezzel szemben megszállottan hadakozik a szociáldemokratákkal, akik továbbra is bármit meg tudnak szavazni a parlamentben, ha összeszedik magukat és egy-két kisebb pártot még maguk mellé állítanak. A Szociáldemokrata Párt addigi elnökének bebörtönzése utáni zűrzavarban nem volt nehéz a kormánybuktatás, afféle megelőlegezése volt ez az éppen növekvő népszerűségű Nemzeti Liberális Párt idei őszi választási győzelmének. Csakhogy közben a baloldal valamennyire rendezte sorait, a jobboldal pedig mind rosszabbul kormányoz, kicsúszott a kezéből az irányítás, és akár az is elképzelhető, hogy elveszíti a választásokat. (Baloldal? Jobboldal? Romániában, mint ahogy egyre több helyen másutt is, nem árt fenntartásokkal kezelni ezeket az ideológiai címkéket.) Most aztán teljes a pánik. Egyszeri kisiklásnak tűnhetett három hónappal ezelőtt, hogy Klaus Johannis elrettentő példaként a magyarok autonómia-törekvéseit is bevetette, és politikai ellenfeleit magyar-, illetve RMDSZ-barátsággal vádolta, egyértelműen kampánycéllal. Kiháborogtuk magunkat – én is –, aztán próbáltunk napirendre térni fölötte. A minap viszont kétségbeesetten megismételte ugyanezt: „A kormány megtette kötelességét, az elnök megtette kötelességét, a hatóságok is megtették kötelességüket. De erre fel az SZDP elkezdett megoldásokat keresni, az SZDP számára, nem a románok számára. Be kell ismernünk, sajnos, hogy az SZDP még ellenőrzése alatt tartja a parlamenti többséget, együtt másokkal, akikkel paktál, például az RMDSZ-szel. Ne felejtsük el, hogy nemrég az SZDP megpróbálta fű alatt átvinni a parlamenten az RMDSZ egyik kezdeményezését, hogy autonómiát adjon az úgynevezett Székelyföldnek, mert az SZDP ott lép akcióba, ahol még hatalma van, a parlamentben.” Természetesen szó sincs róla – én is mondhatnám: sajnos –, hogy a román parlamentben a magyarokon kívül bárki is meg akart volna szavazni egy ilyen tervezetet, az elnök sem ezért dühös, hanem mert a parlamenti többség törvényes keretek közé próbálja szorítani a rendkívüli intézkedéseket, és valóban megkísérli ellenőrizni a kormányt. A lényeg: Romániában ma minden politikai nyilatkozat kampánybeszéd. Ki-ki az őszi választásokra kampányol, és a koronavírus elleni küzdelmet is erre használja. Az ellenzék is. Ők valóban élet-halál harcot folytatnak a politikai túlélésért, és az államfő kirohanásait hallgatva, félelmük egyáltalán nem alaptalan. Mivel sem karizmatikus vezetőjük, sem világos víziójuk a jövőről, hiába van igazuk emberjogi kérdésekben, mert csak ide-oda kapkodnak, és nem tudják az államfőt vagy a miniszterelnököt, Ludovic Orbant rákényszeríteni az egyeztetésre. Másik oldalon meg Ludovic Orban, aki mohón áhítozott a kormányrúdra, most nem képes akár orrvérzésig konzultálni a parlamenti pártokkal, ami nemcsak kötelessége, hanem érdeke is, kisebbségben lévén. Rendeleti kormányzásra törekszik, arrogánsan mellőzi a parlamentet, aztán intézkedései sorra zátonyra futnak, ha máshol nem, az alkotmánybíróságon. Úgy tűnik, neki sem a járvány az igazi ellensége. Pedig ez a ránk szakadt pandémia esély is arra bárhol a világon, hogy egy kormány bebizonyítsa közigazgatási-szervezési képességeit. Válsághelyzetben lenne igazán szükség a demokratikus játékszabályokat betartó, felelős kormányzásra. Ez nem sikerült Ludovic Orbannak, akinek persze a nagy romániai családban nem a családfő szerepe jutott, hanem valamiféle „fuss ki, öblítsd ki” lett belőle Johannis mellett. Talán naiv vagyok, de még mindig hiszem, hogy a jó kormányzást retorikával helyettesíteni ideig-óráig lehet ugyan, ám ebből előbb-utóbb nagy baj lesz. Ki hiszi el az elnöknek, hogy az egészségügyi válságot politikai ellenlábasai okozták: „Az a fontos, hogy együtt a lehető legjobban lábaljunk ki ebből az egészségügyi válságból, amelyet egy romániai párt idézett elő cinikusan. Mindenkinek sok egészséget kívánok.” Igen, a vírus azokból is előhozta a jót vagy a rosszat, akiket egyébként nem fertőzött meg. Itt van például a kommunikáció. Ha nem jönnének a választások, talán mégsem az államfő mondaná meg nekünk, hogy mossunk kezet, hanem valaki más. Például Románia „müllercecíliája”, aki szintén rendhagyó jelenség, de másképpen: a románul kiválóan beszélő, rendkívül népszerű, arab származású orvosról, Raed Arafatról van szó. De ő meg az utóbbi időben rákapott a jósolgatásra: ezen gondolkozunk, azon gondolkozunk. Ilyen nyilvános tűnődés az egész kormánykommunikáció, néha fenyegetéssel fűszerezve: lazítunk, nem lazítunk, betiltjuk, nem tiltjuk be, egészen, részben, semennyire. „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni”? Vajon? Ebben a pillanatban tényleg mindenki dudás akar lenni, de senki sem akar pokolra menni. Még a szigorúbb karantén-hónapokban keringett egy fotó az interneten: a román miniszterelnök, miniszterelnök-helyettes asszony és más kormánytagok ülnek a miniszterelnöki kabinetben, maszk nélkül, whiskyt isznak, cigarettáznak. Ők maguk rendelték el a maszkviselést. Munkahelyre italt bevinni évtizedek óta tilos. Ugyancsak törvény tiltja a cigarettázást bármely munkahelyen. A fénykép nem rejtett kamerával készült, hanem egyik kollégájuk dicsekedett el vele a Facebookon. Amikor a felvétel napvilágot látott – nem azelőtt –, a miniszterelnök azzal intézte el az egészet, hogy önként kifizetett egy bírságot a rendőrségnek vagy a tűzoltóságnak, ha jól értettem, és közben valami olyasmit motyogott a most már előkerült, de le-lecsúszó maszkja mögül, hogy emberek vagyunk, tévedhetünk. Persze. De ha miniszterelnökök vagy miniszterek vagyunk, akkor szépen veszünk egy papírlapot, és megírjuk a lemondásunkat. És így tényleg emberek maradunk. Ha pedig mi vagyunk az államfő, véleményt mondunk erről az esetről, netán lemondásra szólítjuk a miniszterelnököt. Nos, nem történt ilyesmi. Utólag is úgy vélem, az az „ártatlan” fénykép volt a fordulópont. Pedig már sokan elfelejtették, hiszen: „mi is megiszunk egy pohárkával”, „mi is elszívunk egy cigarettát suttyomban”, „minket is rettenetesen zavar a maszk”. Lehet. De mégis ez volt az a pillanat, amikor kiderült a társadalom számára, hogy színház az egész, és hogy „a kormány is emberből van”. Olyan, mint mi. Vagy még olyanabb. Nos, régimódi elképzelésem szerint a kormány ne legyen olyan, mint mi. Legalábbis addig, amíg kormányoz. Sokféle formája van ma a populista képmutatásnak. Van többek közt amerikai, magyar vagy román változata. Hivatalosan még nincsen kampány, de városomban, Marosvásárhelyen is megjelentek néhány hete a polgármester-jelöltek óriásplakátjai. (Mi a magyar jelöltnek, Soós Zoltánnak szurkolunk természetesen, aki egyébként még nem tette ki a maga óriásplakátjait, de komoly esélye van véget vetni a rossz városvezetésnek, mert relatív többséggel is nyerő lehet.) Ezeket az óriásplakátokat a kampány előestéjén le fogják szedni, mivel Romániában a kampányfinanszírozási törvény szerint óriásplakátokat tilos kitenni, sőt, általában is csak egy-két erre kijelölt helyen szabad plakátolni. A parlamenti pártok, amelyek elfogadták ezt a drákói törvényt, rögtön utána rájöttek, hogy sebaj, kampány előtt nyugodtan lehet kampányolni. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Érvényes ez mifelénk, sajnos, a pandémiára is: a kormány is tesz-vesz, a vírus is megmarad.