Ikon szögesdróttal

Nem akart híres lenni, pláne ikon. Aligha képzelte, hogy szobrot állítanak neki. Csak lelépni akart egyre nyomasztóbbá váló hazájából, és hirtelen meglátta a kínálkozó lehetőséget. Azon a meleg nyári napon, 1961. augusztus 15-én a berlini Bernauer Strassén teljesített szolgálatot, keletnémet határőrként. Két napja zárták le az átkelőket a nyugati szektorok felé.

Rohamtempóban épült a fal, hevenyészett akadályok jelezték a zónahatárt.

Conrad Schumann (1942–1998) fel-le járkált őrhelyén, közben ellenőrzés ürügyén egy ponton letaposta a spirálisan kihúzott, 80 centi magas szögesdrótot. Aztán megvárta, amíg társai nem néznek oda, és ahogy a lába bírta, átrohant a túloldalra. Közben eldobta géppisztolyát, nehogy szemből támadónak higgyék, és kétfelől lőjenek rá. Amint átért, betuszkolták egy rendőrautóba, és kimenekítették a tűzvonalból.

Peter Leibing fotóriporter órák óta a közelben dolgozott. Érezte, hogy történni fog valami, állította utólag. Beélesítve várt, és a tökéletes pillanatban exponált: a sisakos, csizmás katona a levegőben, a szögesdrót fölött, a fegyver szíját éppen lerántja a válláról. Dieter Hoffmann híradós operatőr kamerája mozgásban is megörökítette a menekülést, 16 milliméteres filmen. A felvétel hidegháborús jelkép lett: íme, az ember, aki életét kockáztatja a szabadságért.

Walter Ulbricht keletnémet párt- és állami vezető röviddel azelőtt a világ szemébe hazudott, mondván „senki sem szándékozik falat építeni”. Az emberek elhitték, vagy legalábbis megnyugtatták magukat, hiszen hát hogyan is emelnének átjárhatatlan határt egy nagyváros utcáin? Ilyen őrültség már csak nem történhetik a huszadik században, Európa közepén. Aztán, Hrabal halhatatlan hősével szólva, megint valóra vált a lehetetlen.

Az NDK-ra rácsapták a cellaajtót, a túszul ejtett néppel pedig közölték, a „határ biztosítása véd az elvándorlástól, beszivárgástól, kémkedéstől, szabotázstól, csempészéstől, kiárusítástól és a nyugati agressziótól”. A fal 168 kilométer hosszan húzódott Nyugat-Berlin körül. Fennállása alatt (1961–1989) legkevesebb 136 embert öltek meg, miközben megpróbált átjutni az egyre tökéletesítgetett, őrök és kutyák vigyázta akadályokon – Németországból Németországba.

A Tiergartennél bámészkodó magyar kamasznak, nekem, a fal egyszerre volt szürreális téboly és magától értetődő hétköznapi valóság a nyolcvanas években. 1989 euforikus napjaiban szóba jött, hogy meghagyják mementóul. De hát az üres telkek túlontúl csábítóak voltak, a szentimentális ötletet megfúrta a jövő- és profitorientált ingatlanbiznisz. Új városközpont nőtt ki a senkiföldjéből a Potsdamer Platzon.

Szegény szökevény nem talált békességet a vasfüggöny túloldalán. Rettegett, hogy utoléri a Stasi bosszúja. Gyakran változtatott lakóhelyet az NSZK-ban, de a szorongás mindenhová elkísérte. Elhatalmasodó depresszióján már a falbontás sem segített, Conrad Schumann ötvenhat évesen megölte magát. Berlini emlékművén úgy örökítette meg a szobrász, abban a kimerevített, ikonikus pillanatban: a levegőben, szögesdrót fölött.