Már megint költözünk. No nem vissza Pestre, arról még távlatilag sincs szó (bár én rendszeresen egy-két hónapot Pesten töltök, úgyhogy nem vagyok ide mindenestül kiköltözve), hanem London egyik végéből a másikba. A férjem ugyanis egy másik kórházban fog dolgozni, ott új lehetőségek várnak rá. Csak hát ez a város nagyon szétfolyik, az egyik vége olyan messze van a másiktól, hogy metróval is másfél-két órát kell utazni, úgyhogy nincs mese, szedjük a sátorfánkat; épp hogy kitöltöttük itt a lakásbérleti szerződésben előírt hat hónapot.
Idáig Colindale-ben laktunk egy új lakótelepen, Északnyugat-Londonban, a Northern metróvonalnak majdnem a végén. Azért jöttünk ide, mert innen már csak két megálló kifelé az Edgware végállomás, és az eddigi kórház arra van. De nemcsak ezért jöttünk ide, hanem azért is, mert olcsó, és azért olcsó, mert mindentől messze van. Nemcsak a metrón ülök harminc percet, hogy a belvárosból ideérjek, hanem az állomástól még 15 percet kell kutyagolni, építkezések és egy rendőrlaktanya között. Ilyen minőségű és nagyságú lakást csak itt a város szélén tudtunk megengedni magunknak. A lakás kényelmes, 50 négyzetméter, másfél szoba, amit itt „egy-hálószobás” lakásnak hívnak, értsd: a nappalin kívül csak egy hálószoba van, Magyarországon félszobának nevezném. Minden eszköz csilivili Siemens, és ami életbevágó: a mosdónál keverő-csaptelep van, nem külön meleg- és hidegcsap. (Erről az ördögi találmányról, a külön csapról majd máskor.) Mi vagyunk a lakás első lakói, a ház nemrég lett kész, a telep ízléses 8-10 emeletes kockaházakból áll, tényleg nem csúnyák, csak valahogy olyan az egész, mintha Legóból lenne. Hosszú fekete klepetusba öltözött fiatalasszonyok tologatják kicsinyeiket, fehér flanelbe öltözött indiaiak kriketteznek a házak közti nyírott füvű réten. Van nagy teraszunk, van garázs (nekünk nincs, de kocsink sincs) meg biciklitároló (kerékpárunk van, kettő is). Az egész telep külleme, képe idegen Londontól, lehetne bárhol a földkerekségen – leginkább a harmadik világ jómódúbb része idéződik föl, Katar, Szingapúr, Dar es-Salaam. London hagyományosan földszintes (pontosabban egyemeletes) város, ahol végtelenül ismétlődnek a lombos mellékutcák (lehetőleg kanyarral, mert az egyeneset nem szeretik), karéjban sorházakkal, pöttöm saját kertekkel. Ez meg, ahol most lakunk, sakktábla-szerű, derékszögű, nyílegyenes és magasba törő. Hogy kerül ez ide?
Ez a lakás öröklakás. A tulajdonos, Zhang asszony befektetésnek vette – őt sose láttuk, mert Angliában az ügynökségek intéznek mindent a landlord megbízásából. Tetszik, hogy az ingatlantulajdonosra mindmáig a középkorból öröklött landlord, azaz „földesúr” szót használják. Szeretik a középkorból öröklött dolgokat (lásd királyság!). Érdekes módon a jogi és ingatlanügyekben ez a szó férfire-nőre egyaránt vonatkozik, máig sem társult melléje a nőnemű változata, a landlady – talán azért, mert a landlady le van foglalva más értelemben: ő inkább szállásadónő, házinéni, aki ott is lakik, ellátja a lakókat, esetleg főz vagy mos rájuk, de legalábbis reggelit ad. A mi földesurunk, Zhang asszony nem ad reggelit, ide se jön, csak a lakbért szedeti be az ügynökséggel. Szerintem csak hosszú távon fog meggazdagodni a lakásból, de befektetésnek nem rossz. A lakbérünk átszámítva nagyjából 500 ezer forint. Pesten a harmada lenne, de hát ez egy drága város. Megjegyzem, nem is helyes így átváltogatni, hiszen az átváltási árfolyam csak engem érint. Aki itt él és itt keres, azt a forintárfolyam nem érdekli. (Világ bolondja vagyok, hogy Magyarországon keresek és Angliában költök, ahelyett, hogy fordítva csinálnám.) Itt egészen más az árstruktúra, mint otthon: a jövedelem fele-harmada elmegy lakbérre, de a maradékból rendesen meg lehet élni. Magyarországon (házaspár, másfél szobás lakás esetén) talán nem megy el a fele, de a megmaradó részéből nehéz megélni, hiszen ott egy liter tej 300 Ft körül van, itt 1 font, azaz 400 Ft körül, viszont itt a jövedelmek sokkal magasabbak. Meg se merem mondani, mennyi a magyar professzori nyugdíjam – szerencsére ilyet nem kérdeznek.
A lakótelepet „Colindale Gardens”-nek hívják, otthon nyilván lakópark volna a neve, de ezt a szót juszt se használom. Szép lesz, ha kész lesz, mégis ideköltözésünk óta zavart, hogy van benne valami szocialista. A legjobb NDK csúcsminőség. Még annál is jobb. A Házkezelőség (Concierge) egy-két naponta kör-emailt intéz a lakókhoz (több száz lakásról van szó!), például hogy valaki a „Q” tömbben megint a felvonóba vizelt (ez a mi tömbünk, de nem mi voltunk), és kénytelenek lesznek elemezni a biztonsági kamerák felvételeit. Azóta mindig csókolózunk a liftben, hogy valami öröme is legyen a Házkezelőségnek. Meg hogy lakóbizottságot lehet választani – igaz, ez nem kötelező, annyira mégse NDK. Meg hogy az erkélyen tilos kerékpárt tartani, flekkent sütni és ruhát teregetni. Kicsit azért NDK.
No de ennek hamarosan vége, mert elköltözünk. Az új munkahely pontosan a város ellenkező végén, délkeleten lesz, Orpingtonban. Úgy tessenek elképzelni, mintha Pomázról Vecsésre kellene dolgozni járni. Ez a távolság már sok az ingázáshoz, drága is a közlekedés: innen csak a belvárosig a metrójegy ára a reggeli csúcsban (fél 7 és fél 10 között) 3 font 90, vagyis négy liter tej. De elegünk is van a lakótelepből, mert itt üzletek még nincsenek, csak messze, kocsma, újságos, kávézó is messze. Furcsa, hogy a kereskedelem őshazájában nem fordítva csinálják, előbb megépülne a bolt, a borbély, a tisztító, és aztán a lakások.
Mindezek léteznek itt a környéken, csak olyan 15 perc gyaloglásnyira, gyakran esőben, vagy most éppen a napégette réten keresztül. Egyetlen kereskedelmi oázis van, az se túl közel: a román közért. Azért nevezzük így magunk között, mert főleg az építkezésen dolgozó román vendégmunkások járnak oda, meg sok lengyel is. Ez meglátszik a bolt kínálatán: rengeteg román és lengyel termék van. Én nem bánom, mert néha jólesik egy töltöttkáposzta-konzerv vagy egy üveg igazi kovászos uborka, a zakuszkáról nem is beszélve. Az üzlet nagy és példás rendben van tartva; abszurd módon szikh emberek üzemeltetik – tudják, azok a szép szál indiai férfiak hegyes bajusszal és turbánnal –, akik angolul se nagyon tudnak, és gondolom fogalmuk sincs, mi az a Gem de caise (kajszi-dzsem románul), de ha viszi a vevő, hát vigye.
Szóval azt mondtuk, ha már költözni kell, menjünk beljebb a városba. Ez viszont azt jelenti, hogy meg kell alkudni egy kisebb lakással – találtunk is egy rokonszenveset, mindössze 37 négyzetméter, az apósom szerint rövid időn belül egymás torkát fogjuk átharapni, mint az összezárt patkányok. Mindenesetre jó helyen van, a Tower Bridge déli hídfőjénél, 1-es zóna (eddig a 4-es zónában voltunk), a színházakból haza lehet sétálni. Mert előbb-utóbb lesznek megint színházak. Ez így nem maradhat, ugye?
Az új lakás megtalálásában, kibérlésében váratlanul a kezünkre játszott a koronavírus-járvány. Kiderült ugyanis, hogy lasszóval fogdossák a bérlőket az ilyen kisméretű lakásokhoz, mert ezeknek a piaca a járvány miatt összeomlott. Azelőtt rengeteg vidéki és még több külföldi tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig Londonban: diákok, továbbképzős szakemberek, üzletemberek, munkavállalók, akik többnyire egyedül vagy másodmagukkal jöttek, s fontos volt nekik a belváros közelsége. Mind hazamentek. Összeomlott továbbá az Airbnb, tehát a rövidtávú lakáskiadás, pedig sok befektető azért vásárolt össze kis lakásokat, hogy ebben a konstrukcióban kiadja turistáknak. Ez az üzletág szépen működött is, amíg el nem tűntek a turisták, s most ott áll a sok üres lakás és nem jövedelmez semmit. Az a lakás, amit végül találtunk, a Temze déli partján, a volt fűszerraktárak környékén van, egy megszűnt sörgyár területére épített háromemeletes házban, és ugyancsak Airbnb célt szolgált. Hónapok óta üresen áll, mint azt az ügynök diszkréten elmondta. Meglepetésünkre ő maga javasolta, hogy alkudjuk le a lakbért 7 százalékkal, a tulajdonos bele fog menni. Furcsának tűnt, hogy pont az ügynök akarja lefelé srófolni a portékája árát, de rájöttünk: neki is fájdalmas, hogy alig tud lakást kiadni, hiszen ő is ebből él. Ha olcsóbban adja ki, mégiscsak kap valamit; ha nem vesszük ki, nem kap semmit. Ezt a tulajdonos is belátta, és vágyálmait feladva belement a csökkentésbe. Igaz, cserébe azt kérte, hogy két évre írjuk alá a szerződést. Illetve Márk írja alá, én az egész ügyben sunnyogok, pedig az adatbekérő papíron rajta volt, hogy lakik-e majd még valaki a bérlővel – erről hallgattunk. Bonyolult. Ugyanis a leendő bérlőnek el kell tűrnie, hogy fizetőképességét egy másik, erre szakosodott ügynökség ellenőrizze – ők bekérnek jövedelemigazolást, munkaszerződést, igazolást arról, hogy az eddigi lakásában rendesen fizette a közüzemi díjakat. Én jobb, ha ebből kimaradok. Vigyem be nekik a Hollán Ernő utcából a Távfűtő Művek számláit? Isten bizony rendesen fizetem, de jobb ezt nem hánytorgatni. Én itt csak vendég vagyok.
Szóval juhé! Hamarosan költözünk. A lakás két szobája egymás fölött van, lépcsőn fogunk föl-le rohangálni, mint az igazi angolok. Van a dologban valami abszurd, nem tagadom, de ezért a pénzért egyébként csak szomorú tanácsi lakásokat vagy erőlködve följavított szuteréneket lehetne kivenni. Itt még erkély is lesz. Tudom, két felnőtt polgárember nem szokott ilyen aprócskában lakni – de ahogy a lányom mondta: inkább bolondnak nézzék az embert, mint szegénynek. A szomszéd házban kocsma van (végre!), mely egyben étterem, és ott van mindenféle bolt pár lépésnyire. A metróállomásunk a London Bridge pályaudvar lesz, igaz, nincs közelebb, mint Colindale-ben, de egy üzletutcán kell végigmenni, lehet bámészkodni, vásárolgatni, kávézni (lassan csak kinyitnak). Ha nincs a járvány, nem tudtuk volna kivenni ezt a remek kis lakást. Éljen a koronavírus!
(2020. augusztus 11.)
