Gyulai Várszínház;színház;Yorick Stúdió;

2020-08-15 10:28:35

Sorsközösség

Pokolian tudnak hiányozni azok, akik valahogyan „kiiratkoznak” az életünkből, meghalnak, elviszik őket, emigrálnak, és akik addig nap mint nap velünk voltak, egyszer csak nincsenek. Pedig a zsigereinkbe ivódtak, olyanok mintha testrészeinkké váltak volna, hiányuk olyan, mintha kezünket, lábunkat veszítenénk el. Lehetnek ők osztálytársak, barátok, családtagok, akik hirtelen valami miatt nincsenek a közelünkben. És ez fáj, hiába próbáljuk magunkat túltenni rajta. Eszünkbe jutnak, szólni akarunk hozzájuk, vagy csak a közelünkben tudni őket, ahogy ezt megszoktuk.

Darázsfészekbe nyúlt a rendszeresen izgalmas kortárs darabokat műsorra tűző marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című produkciója, amit a Gyulai Várszínház idén immár harmadszorra megszervezett, Erdélyi Hét című programsorozatának keretében láthattunk. Elise Wilk műve egy erdélyi szász család történetén keresztül azokról beszél, akik társadalmi kataklizmák miatt „elpárolognak” az addigi életükből. Kitelepítik őket, külföldre szöknek, majd a diktatúra bukása, a forradalom után legálisan hagyják el az országot, fájdalmas hiányt okozva az otthon maradóknak. Így a nálunk is jó ideje tartó kivándorlásról is óhatatlanul szó esik. A számunkra hús-vér valóságukban elvesző emberekről, akikhez kötődünk, akikkel lelki kapcsolatunk van, és szeretnénk őket rendszeresen a közelünkben tudni. De hirtelen nincsenek ott, és ez elfogadhatatlan. Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője rendezte a produkciót, és játszik is benne. Generációk sorsát meghatározó problémák kerülnek terítékre. 

Sebestyén nálunk akkor robbant be a színházi szakmába Székely Csaba erdélyi íróval együtt, amikor az általa Marosvásárhelyen a Yorick és az ottani Nemzeti közös produkciójaként rendezett Bányavirág előadása a budapesti Nemzetiben elsöprő sikert aratott. Aztán elnyerte a POSZT legjobb előadás díját, tavaly pedig övé lett ugyanott a legjobb rendezés, az ugyancsak Székely által írt, a Radnóti Színházban műsorra tűzött, 10 című produkcióért. Szeret visszaásni a múltba, a lélek legmélyébe hatolni, azt vizsgálni, hogy történelmi okok, társadalmi körülmények hogyan gyalogolnak bele újra és újra Kelet-Európában az életünkbe, és erre hogyan reagálunk, hogyan próbálunk a felszínen maradni, valamilyen módon létezni. A temérdek traumától megedződni, vagy feladni a küzdelmet, valamilyen módon kilépni az egészből, például alkoholistává, öngyilkossá válni, vagy éppen eliszkolni.

Wilk darabja 1945-től napjainkig meséli el a család történetét. Kivándorolt szászokkal készült interjúkon, dokumentumokon alapszik és a szerző személyes tapasztalatain. Három részre oszlik, Románia történelmének három kulcsfontosságú eseményéhez kapcsolódik. 1944-45-höz, amikor a szászokat szovjet munkatáborokba deportálták, 1989-90-hez, amikor a romániai forradalmat a német kisebbség tömeges kivándorlása követte, és 2007-hez, ekkor csatlakozott Románia az Európai Unióhoz. A főszerepben Szilágyi Enikő látható, aki valaha sokat játszott Erdélyben, vagy húsz filmet forgatott Romániában, ahonnan aztán ő is elszökött, Párizsban él, nemzetközi hírnévre tett szert, főleg a sanzonestjeivel. Érintettsége és az, hogy újra fellép a szülőföldjén, eseményszámba megy. Kislánykorától szenilis öregasszonnyá válásáig nagy intenzitással alakítja Kathit, a világra való rácsodálkozástól a teljes leépüléséig, amikor még mindig notóriusan ott van benne a pislákoló remény, hogy visszakaphatja azt, aki a messzeségbe távozott, és amúgy már meg is halt. Azonban a nevében írt levelekkel, sőt, elváltoztatott hangon való telefonálással, kegyes, de tulajdonképpen mégis kegyetlen hazugságokkal családtagjai igyekeznek tartani benne a lelket, miközben magukat is ámítják, nekik is gyötrő szembenézni a múlttal és a nehezen elviselhető jelennel egyaránt. És gyötrő szembenézni azzal is, hogy a forradalom utáni szabadság nem olyan lett, ahogyan sokan képzelték. Hogy visszatér a nyomasztó hangulat, hogy megint van mitől félni, és tán már ez nem is szabadság igazán.

Tizenkét színész játszik hat szerepet. Frontálisan felénk fordulva elmondják, hogy ki mikor, kit alakít. Mindenki fehérben van, semlegesek a Sós Beáta által tervezett jelmezek, így bárki eljátszható bennük, ahogy a szintén általa tervezett díszletek sem kötődnek adott időhöz, helyhez, jelezve, hogy hasonló történet bárhol, bármikor megeshetne. Cári Tibor zenéje, amit Domahidi Katalin és Vilhelem András meglehetős beleéléssel szólaltatnak meg, hangsúlyos tényezővé válik. Cári pedig meghatározó tényezőjévé kezd válni a színpadi zenének, nem véletlen, hogy csak ezen a fesztiválon három produkcióhoz is írt zenét, és saját szerzői estje is volt. Ahogy egyébként Szilágyi Enikőnek is volt „Ez már feltámadás” címmel Gyulán bemutatott megrázó estje, melyben a százéves évfordulón Trianon okait is kutatja, erős áthallásokkal a mára. Az Eltűntek esetében is ott van az elbaltázott múltban az elbaltázott jelen. A nehéz sorsokban a sorstalanság. Annak tudata, hogy valamitől mindig tartani kell, és meg kell próbálni túljutni a mocsárba lehúzó örökségen, akár annak ismeretében is, hogy ez nemigen sikerülhet, mert hetedíziglen ott van bennünk, amibe beleszülettünk, amit őseinktől örököltünk.

Bajkó Edina, Scurtu Dávid, Szabó János Szilárd, Tóth Zsófia, Sebestyén Aba, Szilágyival Enikővel együtt remek csapatot alkotnak. Vallomásos jellegű az előadás, szinte meggyónják nekünk, ami nekik fáj. És ezzel telibe találják azt is, ami nekünk fáj. Hiszen ez a fránya kelet-európai sors, meglehetősen közös. Mondhatni, minden különbözőség dacára, sorsközösség.