„Esténként vastag pára emelkedik föl a mocsaras völgyekből, s reggelente ebben a vastag párában vöröslik fel az első napsugár. Minden zöld, a növények harsogva burjánoznak, eső is gyakrabban esik, mint másutt. Ha valaki megáll egy dombtetőn, és végigpillant e dombvonulatoktól tagolt, észak–déli irányban ereszkedő tájékon, akkor szinte látni véli az Alpok magas csúcsairól alázúduló víztömegeket, amint a jégkorszak végén, az Adriába sietve, kivájják maguknak e völgyeket. Van ebben a tájban valami gyöngéden komor. Más idő lengi át” – írja a szerző varázslatosan a kötetnyitó műben, melynek címe: A hely, ahol élünk.
Igen, nem árt már az elején tisztázni, honnan beszél az, aki a továbbiakban – hosszú-hosszú oldalakon át – hozzánk szól. Az írásban a néhány tucatnyi lelket számláló kis göcseji falu úgy elevenedik meg számunkra, ahogyan azt a fővárosból elszármazott értelmiségi láttatja: minden, még a legköznapibb gesztus, szokás is érdekessé – azaz megörökítendővé – válik. Éppen ez az intellektuális kíváncsiság jelzi leghívebben a soha meg nem szüntethető idegenséget, a „jöttmentséget”. A szerző tehát zajérzékenységben szenvedő (saját bevallása ez), ezért is remeteként élő kozmopolita citoyen. Gombosszeg a legjobb úton halad a világirodalmi hírnév felé.
Az Arbor mundi Nádas összegyűjtött esszéinek második kötete, mely főként irodalmi és képzőművészeti írásait tartalmazza (az első, Léni sír címen tavaly jelent meg, s elsősorban a közéleti tárgyú műveket gyűjti egybe). A könyvben – a terjedelmet illetően – a festészeti és fotóművészeti téma a meghatározó, ami világosan jelzi az írói érdeklődés sokoldalúságát.
„A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder” – írja a szerző Füst Milánról, a nagy íróelőd karakterének egyik lényegi vonását ragadva meg. Az esszé (Élete nevezetes napján) számomra híven reprezentálja a Nádas-esszé fontos sajátosságát: a biográfiai, filológiai és a tágabb világirodalmi, történelmi dimenziók ötvözését, a story és a history összekapcsolását, a látókör tágítását.
Ez jellemzi a Radnóti Miklósról írt szöveget is, mely a költő patriotizmusának és a zsidóüldözések rémségeinek máig roppant nyomasztó hatású ellentétéből bontakoztatja ki a történet megrendítő tragédiáját (Ötnyelvű üzenettel). A példa aktualitását fokozza Nádas személyes élménye: Radnóti özvegye, Gyarmati Fanni, Kornai János, valamint a szerző együtt vannak a budapesti városházán valamilyen kitüntetés átadásán, amikor az egyik tévés operatőr odaszól a kollégájának, „hogy tűnjenek el innen, mert itt túlságosan nagy a zsidósűrűség”. Bizony, a sunyi, gyalázatos antiszemitizmus – veszedelmes vírusként – ma is fertőz: elítélése szemernyit sem anakronizmus.
Csak a romantikus zsenikultusz epigonjainak naiv hívei gondolhatják, hogy a remekművek spontán módon – hipp-hopp! – kipattannak alkotóik fejéből. A könyörtelen valóság ezzel szemben leginkább az, amiről Nádas vall részletesen a Hazatérés. Mészöly Miklósnak című, kiemelkedő jelentőségű esszéjében. Benne szinte félelmetes mélységében tárul fel az a rövidnek aligha mondható folyamat, melyben az író – olykor szó szerint – önemésztő kudarcok, belső küzdelmek árán találta meg, szenvedte ki a saját hangját, a csak reá jellemző mondatokból építkező elbeszélést. „Én lettem a metronóm” – írja szövegeinek egyedi ritmusáról.
Misima Jukio regényírói művészetét értelmezve is leginkább a mondatok minősége érdekli. Kápráztatóan érzékeny megfigyelései roppant elméleti-kultúrtörténeti vértezettségről tanúskodnak. Nádas mindent tud, kivéve japánul. Az általa tüzetesen elemzett szöveg (Az aranytemplom, Európa Kiadó, 1989) egyben tehát szükségképp a fordító, Erdős György szövege is. Jóllehet, erre a körülményre maga a szerző is utal, vállalkozása ezzel együtt némi intellektuális merészségre vall.
A szempontok csodálatra méltó gazdagsága, komplexitása a Nádas-esszé alapismérvei közé tartozik. A címadó esszében például, mely Alexandre Hollan magyar származású francia grafikus szenvedélyes faábrázolásait elemzi-értelmezi, olyan bőségben vonultatja fel a mitológia, a néprajz, az antropológia, a művészettörténet, a filozófia, a botanika aspektusait, hogy az olvasó egy idő után szinte beleszédül. Az életfa, a világfa (arbor mundi), a falufa térben és időben roppant szerteágazó példáinak sorjázásával már-már az univerzumban helyezi el Hollán Sándor eddigi munkásságának e jellegzetes szeletét. S mindezt kiegészíti Nádas személyes tapasztalatainak részletezése, melyeket akkor szerzett, amikor egy éven át minden nap ugyanarról a helyről fényképezte a kertjében álló – immár legendássá váló – vadkörtefát. E szempontgazdagság szabja meg a szerző néhány nagy esszéjének jellegzetesen indázó szerkezetét: egyik aspektus hozza a másikat, ez felidézi a harmadikat, a gondolatmenet fősodra olykor el-eltünedezik, de aztán mindig visszatérünk hozzá.
Természetesen Nádas eddigi, robusztus esszéírói munkásságáról e kötet alapján csak töredékesen szólhatunk. Az első rész társadalmi-politikai írásaival együtt elevenedhet meg számunkra a szűkebb-tágabb szakmája és a köz ügyei iránt egyaránt elkötelezett, felelős értelmiségi. Aki mindig is érzékenyen figyel arra, amit Goethe „a nap követelésének” nevezett.
Infó:
Nádas Péter: Arbor mundi
Összegyűjtött esszék II.
Jelenkor, 2020, 488 oldal
