A kulturális kölcsönhatások ereje

Lendületes koncertet adott a délszláv népzene mestere, a Vujicsics Együttes a Várkert Bazárban, a Zenélő Budapest hangversenysorozat keretében.

Negyvenöt éve, hogy az együttes névadója, Vujicsics Tihamér (1929–1975) zeneszerző-népzenegyűjtő életét veszítette egy Damaszkusz környékén történt, máig tisztázatlan repülőgép-szerencsétlenségben. Ekkor kezdte pályáját a Szentendrén és környékén élő ifjakból álló csapat, amely felvette Tihamér nevét, s hamarosan – a Muzsikás és a Sebő együttes mellett – a táncházmozgalom, a népzenei revival élére állt. A ma már Kossuth-díjas zenekar pályafutása töretlenül sikeresnek mondható, bár nekik is szembe kell nézniük két nagy (és előbb-utóbb mindenkit elérő) kihívással: a kiégéssel és az öregedéssel.

Úgy tűnik, mindkettőt jól kezelik. Muzsikájukban nyoma sincs fásultságnak, rutinnak – kifejezetten pörgős, életigenlő produkció tanúi lehettünk. A fiatalítás is szépen sikerült. Mihó Attila személyében a közelmúltban olyan prímást (hegedűművészt) találtak, akinek ugyan nem a délszláv népzene az anyanyelve, hanem sokkal inkább Székelyföld és Gyimes vidéke, de a szerb, horvát, bosnyák, macedón dallamokat is félelmetes magabiztossággal játssza. A másik fiatal a prímtaburás Eredics Áron, akit már nem kell bemutatni a publikumnak, hiszen régóta vezeti a Söndörgő együttest.

A 65 év körül járó idősebbek közül Borbély Mihály olyan képzett, multiinstrumentalista fúvós, aki tehetségét nemcsak a népzenei szcénában, hanem a jazzben is kamatoztatja. Az együttes vezetője, Eredics Gábor (basszprímtambura, harmonika, ének) tapasztalt muzsikus, aki a tamburazenekari játék mellett néhány jól irányzott poénnal is képes hangulatot teremteni. Brczán Miroszláv (csellótambura, brácstambura) esetében a szerb ortodox egyházzenében való jártasság ad olyan többletet, ami nehezen nélkülözhető. Két másik alapító tag, a tamburás Szendrődi Ferenc és a bőgős Eredics Kálmán szólisztikus feladatra talán kevésbé lenne alkalmas, de ők is figyelmesen, érzékenyen vesznek részt a zenei folyamatokban.

A koncert fő értékét az adta, hogy a repertoár nagy mértékben követte Bartók Béla 1912-es szerb népzenei gyűjtését. A zeneszerző ekkor Temesmonostoron és Sárafalván rögzített dallamokat viaszhengerre, amelyek jól példázzák a Monarchia-beli tamburazenekarok hangzásvilágát. A 108 évvel ezelőtt, Marković Milan által megszólaltatott bánáti kólónak 2020-ban is van érvényes üzenete, aktualitása. Ez pedig (a zenei tartalmon túlmenően) nem más, mint a kárpát-medencei népek békés, sőt barátságos egymás mellett élése, a kulturális kölcsönhatások ereje, amit két világháborúnak és Trianonnak sem sikerült megtörni. Éppen ez adja a Vujicsics-muzsika varázsát: Magyarországon élő délszlávként olyan értékeket mutatnak fel és közvetítenek, amelyek napjaink nacionalista politikusainak is okulására szolgálhatnának.