Jól tudjuk, hogy a mai európai geopolitikai viszonyok kialakulásában több történelmi esemény játszott döntő szerepet. Jalta, majd a rendszerváltás, egyúttal a Szovjetunió felbomlása, és ide sorolhatjuk Vlagyimir Putyin hatalomra kerülését. A hidegháború évtizedekre határozta meg, hogy az egyes országok melyik érdekszférához tartoznak, a Szovjetunió felbomlásával, Jelcin hatalomra kerülésével pedig úgy látszott, Moszkva nem kíván beleszólni az újonnan függetlenné vált országok életébe. A szabadsággal azonban, a Baltikum kivételével, nem tudott mit kezdeni egy sor volt szovjet utódállam, a nyugati típusú kapitalizmus helyett vadkapitalizmus alakult ki, amelyben oligarchák mentették át az ország vagyonát. Akkor még nem is sejtettük, hogy ez a „modell” két évtizeddel később Közép-Európában is mintává válik.
Putyin felélesztette a Szovjetunió iránti nosztalgiát. Sokáig nehéz volt elképzelni, hogy Oroszország képes lesz katonai erővel visszaszerezni a szerinte tradicionálisan hozzá tartozó területeket. A 2008 augusztusi orosz-grúz összecsapások még csak afféle ízelítő volt, a Krím 2014-es elfoglalása, majd a kelet-ukrajnai konfliktus azonban új szintet jelzett Moszkva hatalmi törekvéseiben. Az ukrajnai katonai beavatkozás során vált nyilvánvalóvá: Oroszország valójában nem heverte ki a Szovjetunió felbomlása miatti területvesztést, de nem is tudott beletörődni ebbe. Putyin elnök erre 2007-ben, a 43. müncheni biztonságpolitikai konferencián egyértelmű utalást tett. Úgy foglalt állást, a mai egypólusú világrendnek semmi köze a demokráciához, elfogadhatatlan és működésképtelen is, s a mai problémák első számú gyökere. A sztálini érát idéző hangvétel meghökkentette ugyan a világot, de akkor még senki sem vette olyan komolyan a burkolt fenyegetést.
Az egypólusú világ azóta már a múlté. Nincs egyértelműen erős pólus, a Donald Trump vezette Egyesült Államok nem óhajt a demokrácia őrzője lenni. Kína ugyan egyre erősebben kacérkodik azzal, hogy Európa egyes országait is saját érdekszférájává tegye meg, de ennek még nem jött el az ideje. Oroszországnak pedig messze nincs akkora ereje, hogy a szovjet érához hasonlóan a világ egy sor államára kiterjessze befolyását. A szomszédokat még meg tudja dorgálni és egyes, a nyersanyagától függő távolabbi országokat is befolyásolhat, de ennél többre nem képes, hiába próbálja modernizálni a hadsereget Vlagyimir Putyin.
Az a tény, hogy a világ erős vezető nélkül maradt, új erőt adott a populista, a diktatúrával kacérkodó politikusoknak. Nem kell már félniük attól, hogy fájdalmas intőt kapjanak Washingtontól, mehetnek a saját fejük után. Az Európai Unió megróhatja őket, de az EU túl heterogén, hogy hatékony szankciókkal sújtsa a demokráciát aláásó vezetőket. Ez pedig további változásokat idézett elő Európa geopolitikai helyzetében.
A fehérorosz eseményekig azt gondolhattuk, hogy Európának ez a 2010-es években felgyorsult, egyre aggasztóbb változása csak egy irányba vezethet: a nyugati típusú demokrácia erjedéséhez. Halálához nem, mert számos európai országban még ma is úgy látják, ahogy egykor Winston Churchill: a demokrácia megannyi vesződéssel jár, de nem találtak ki jobbat nála.
Milyen irányú is ez az Európában tapasztalható átrendeződés? Nagyon különös folyamatoknak lehetünk tanúi. Közép-Európában például nincs egyértelmű geopolitikai törekvés. Ugyan a magyar kormány rendre azt hangoztatja, micsoda erő lakozik a visegrádi együttműködésben, de ez csak akkor mutatkozik meg, ha az uniós támogatások elosztásáról, vagy éppen a demokrácia aláásásáról van szó, geopolitikai tekintetben távolról sincs meg az összhang. Erre mutatott rá a fehérorosz válság is. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter például a napokban azt hangoztatta, e tekintetben Lengyelország álláspontját képviseljük, miközben Varsó elsők között ítélte el a rendőrségi túlkapásokat, a választási csalást. Hiába van szó két illiberális kormányról, Minszk ügyében nem állunk egy oldalon. Lengyelország számára a legnagyobb fenyegetést Oroszország jelenti, a magyar kormány viszont nagy barátjának tartja az orosz elnököt. Varsó is megtalálta nagy barátját Donald Trump amerikai elnök személyében. A lengyel kormány nagy álma ugyan nem valósult meg, amerikai katonai támaszpont nem jött létre, pedig 2018-ban Andrzej Duda a meglehetősen hiú amerikai elnöknek azt is felajánlotta, hogy azt róla nevezi el, de komoly fegyvertény Mateusz Morawiecki kormánya számára az a múlt héten kötött megállapodás, amelynek értelmében több ezer amerikai katona érkezik Lengyelországba, ahol már eddig is mintegy 4500 állomásozik.
Varsó azonban nem csak az orosz fenyegetés miatt tartja ezt komoly fegyverténynek. Úgy véli, megnő a geopolitikai befolyása Németországgal szemben azzal, hogy az Egyesült Államok minden korábbinál fontosabb amerikai szövetségessé válik. Berlin és Washington viszonya közismerten igen hűvössé vált a Trump-érában, aminek csúcspontja a több mint 12 ezer amerikai katona Németországból való kivonása volt.
Magyarországon fel sem merülne az amerikai katonák behívása, mi beérjük azzal, hogy egymilliárd dollárért amerikai légvédelmi rakétarendszert vásárolunk, így elérve, Washingtonnak eszébe se jusson szólni a magyarországi demokráciaellenes intézkedések láttán. A budapesti kormánynak nincs igazi geostratégiai koncepciója, nem akar ehhez vagy másik érdekszférához tartozni, a kormány egy olyan szövetség létrehozásán töri már évek óta a fejét, amiben a magyar kormányfő számottevő nemzetközi tényezővé válhat. Az Európai Néppárt és a jobboldali populisták európai szintű összefogásának álma szertefoszlott a tavaly májusi európai parlamenti választás után, ezért értékelődött fel a magyar kormány számára ismét a keleti vonal, ezért sem bírálta a magyar kabinet nyíltan Alekszandr Lukasenko elnököt, emiatt nem ítélte el az ottani rendőrterrort.
Csehország külön utakon jár. Bár Andrej Babis cseh miniszterelnököt gyakran egy lapon emlegetik Orbán Viktorral, s kormányát kívülről az egyértelműen oroszbarát kommunisták is támogatják, Babisról azt semmiképpen sem állíthatjuk, hogy ne az Európai Unióval való együttműködést tartaná a legfontosabb geostratégiai törekvésének. S míg Babis esetében egyértelmű ez az irány, amit az is bizonyít, hogy pártja, az ANO az Európai Parlamentben a liberális frakció tagja, e tekintetben mellékes, hogy Babis is megéri a pénzét, miniszterelnökségét időnként összemossa gazdasági érdekeltségeivel. Igor Matovic Szlovákiája kapcsán már több a kérdőjel. Igaz, azt már kijelenthetjük: Matovic nem akarja szorosabbra fonni a viszonyt Oroszországgal. Sőt, elég erőteljes konfliktus bontakozott ki Pozsony és Moszkva között, miután a szlovák kabinet kiutasította az országból az orosz nagykövetség három munkatársát. Az indoklás szerint megsértették a diplomáciai kapcsolatokról szóló bécsi egyezményt, illetve visszaéltek a szentpétervári szlovák főkonzulátus által kiadott vízumokkal, ami összefüggésben van „egy másik NATO- és EU-tagállam területén” (Németországban) elkövetett súlyos bűncselekménnyel. Mindettől függetlenül Matovic politikájában egyelőre nem fedezhető fel egyértelmű geopolitikai törekvés, a fehéroroszországi rendőrterrort a szlovák kormányfő nem ítélte el, de megtette ezt helyette Zuzana Caputová elnök, s az államfői rezidencia is egy időre a fehérorosz függetlenség lobogójának színeibe öltözött.
A közép-európai vezetőket csak az tartja össze, hogy mindannyian Brüsszeltől várnak minél nagyobb anyagi támogatást. Ideológiájukat tekintve azonban különböznek még akkor is, ha a lengyel kormány demokráciafelfogása hasonlít a magyaréhoz. A fehérorosz válság éppen ezekre az eltérő törekvésekre világított rá.
