Új kenyér

Szól a Déli Krónika, és van benne minden, ami egy keresztény embernek öröm: megértés, megbocsátás, együttérzés. Nem ítélik el a bűnöst (a Dúró-Novák párost a szivárványos zászló eltulajdonításáért), hanem hosszan beszéltetik, asszertív kommunikációval eljutnak a motiváció föltárásáig, a sajátos egyéni szempontok bemutatásáig. Közszolgálat a javából, ráadásul nem is egyszer: ugyanezt az elbánást kapják az ugyancsak zászlótépkedő Árja Zöldek is.

Remélem, ezentúl az elfogadás hangján beszélnek majd más megtévedt embertársainkkal is, nem is beszélve azokról, akik valójában nem tettek semmi rosszat, csak az általuk megélt valóság ütközik valakinek az értékítéletével (egynemű párok), vagy csupán kényszerből szegtek – ha szegtek – szabályt (menekültek). Ha csak negyedannyi tolerancia jutna nekik a közmédiában, mint a parlamenti szélsőjobbnak és az Üllői úti szélső-B-középnek, már előrébb tartanánk.

A hírszerkesztés még nem tökéletes, zökken néha-néha – a belorusz válság, benne az ottani állami sajtómunkások fellázadásával és a hazugsággyár bezárásával például kimarad -, de hát csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Csoda, ha ebben az nyár végi hírözönben egy-egy jelentéktelen ügy elkerüli a szerkesztő figyelmét? Viszont az apróbb bakik után jönnek sorban az örömhírek. Csökken az állást keresők száma (csak én nem emlékszem rá, mikor mondták be, hogy előzőleg drasztikusan megnőtt?), a kormány megvédte a gazdaságot, legyőzte a vírust, és abból a káoszból, ami az egész nyugati világot jellemzi, mármint a Kossuth szerint, Magyarországon semmi sem érzékelhető.

Így kell ezt – copyright 888.hu –, elvégre ünnep közeleg, méghozzá az egyik legnagyobb. Tíz megkérdezett magyarból ugyan kilenc üzembiztosan elvétené, hogy mit is ünnepelünk augusztus 20-án, de hogy ünnepelünk valamit, az nem kérdés. Hogy az új kenyeret, I. (a fiatalabbaknak és az időseknek: Szent) Istvánt, az alkotmányt, vagy valami mást, az a lényeget tekintve mindegy. Anno a megboldogult Népszabadságnál egy online szavazáson a többség arra az opcióra voksolt – talán viccből -, hogy a tűzijátékot, és ha belegondolunk, tényleg ez a megfejtés áll a legközelebb az igazsághoz.

Mert szép a nemzetiszínű szalaggal átkötött vekni és az elhunyt uralkodó mumifikálódott jobbja, amely olyan politikusokra kényszerít átmeneti jámborságot, akik az év összes többi napján, életük minden cselekedetével tagadják a keresztény tanítást. De szép az alkotmány is, bár azok, akiknek ezt a mostani, alaptörvény nevű pótlékot igazán van okuk ünnepelni, 2012-ben is kényelmesen befértek az Operába. (Amennyiben kényelemnek nevezzük a művészbejárón történő belopózást, meg az utcán az egypárti alkotmányozás ellen tüntető és az érkezőket névre szóló rigmusokkal köszöntő tízezreket.)

Ám igazán nagy tömegeket megmozgatni, nemzeti konszenzust teremteni mégis csak a tűzijáték tud. Akkor is, ha instant önkényuralmi jelképeket, komplett gyorséttermi étlapokat vagy amerikai kaszinóreklámokat lőnek föl az égre – mikor mit lehet éppen fillérekért megszerezni a reciklált pirotechnika világpiacán.

Előrebocsátva, hogy – kizárólag környezet- és állatvédelmi megfontolásból – egy esetleges majdani népszavazáson a tűzijáték és petárdázás betiltására fogok szavazni (és megjegyezve: abból a 6,5 milliárdból, amit az idei égi parádéra szánt a kormány, nyilvánvalóan legfeljebb 0,5 milliárd füstölt volna el a levegőben, a többinek az elégetéséhez igénybe kellett volna venni néhány gyakorlott oligarcha szolgáltatásait), valójában én is értem, hogy miért van szükség a fénylő tűzvirágokra. Közös kulturális élményt teremtenek, közösséget kovácsolnak, olyanoknak is megadják a „kaptunk valamit az államtól” érzést, akik amúgy egész évben nem kapnak semmit.

Idén azonban mégis inkább a kenyeret állítanám a fókuszba: akiknek még megvan, azoknak a régit, akik elveszítették, azoknak a mielőbbi újat. A lényeg, hogy legalább jövő ilyenkorra legyen mindenkinek. Aztán, ha ezzel megvagyunk, jöhet megint a görögtűz, a rómaigyertya meg a többi cirkuszi mutatvány.