kórház;betegség;kiszolgáltatottság;

2020-08-22 12:30:00

Horváth Eve versei

"a youtube-ot / hallgatják okostelefonon, előkerül simándy- / tól a hazám, hazám. életre szóló barátság / szövődik köztük, de a főorvos úr a virágokat / elviteti, fertőzéstől óva legyengült betegeit."

február triptichon

GYAKRAN azon kapom magam, hogy mereven

tartom a vállaim, ilyenkor egy kilélegzéssel

finoman eloldozom őket a nyakamtól, mint

két ólomgolyóbist. általában épp egy önfeledt

madárraj száll fel az égen, és a teraszon

anyám tejszínű hajára gondolok.

TORKOMBAN harangoznak, a kert

újra felöltözik. megélek néhány

örömből, spagettispirál a villán.

hegyeket nem mozgatok, magamat

alig viszem, nyereségemet azonnal

visszaosztom. frigyem egy hóvirággal,

irigyünk a kerítés. élek, ahogy illek,

amibe, oda. gusztustalan volna, ha

el nem időznék a magam teremtette

remek világban. ha például álmomban

félrelépnék, és forgolódnék jobbra-

balra, reggel a nyakam fájna, fekete

bakancs taposna világnak virágára.

A KÓRHÁZAKBAN, megfigyeltem, fényben úsznak a folyosók,

madárhaj libben és fürdőköntös-szárnyak, meleg van,

mint az uszodában. illékonyak a gondolatok, pezseg

a szociális élet. a kövön végiggurul egy tekercs vécépapír.

pengeként villan át a főorvos a lengőajtón. akár a cápa.

nyitja és zárja az aktákat. szorongó hozzátartozók a liftben,

szatyrot markolásznak, amiben dülöngélnek az ásványvizek.

a büfé drága, mint egy üdülőhelyen. ráadásul a fánkról

lepattogzott a csokoládé, a somlói galuska habja kemikália

ízű. ebédre krumplipüré van, porból. elcsoszognak a napok.

az infúzióállvány, mintha világítótorony, vagy inkább daru

egy építkezésen. fogyatkozó testek, a napsugár eszik belőlük.

itt van a vizitidő, rituálisan beadják az injekciókat, elvégzik a

vérnyomásmérést. diagnózisok farsangja, jóindulatú hazugságok.

sovány vigasz, hogy a neurotikus nővér ma feldobott, és hajlandó

megkeresni a vénát. talán a fény teszi, hogy a kórház a testek

temploma, a fehérség vagy a fájdalom okozza, hogy beletompul

a látogató, aki leverten elhagyja az épületet, cigarettára gyújt,

átmegy az úton, és hamuval összekeni gyöngyöző homlokát.

születésnap

gubbaszt az ágyon, akár egy galamb,

oxigént adagol. a papírgyárban dolgozott,

belélegezte a szemcséket, amik gyógyít-

hatatlanná tették. nyugdíjas már,

a férje ún. rejtett rákban halt meg,

öt hónap morfiumálom után. naplóban

dolgozta fel, fiatalabban verseket írt.

ma születésnapja van. a nővér szelíden

szúrja meg, járóképes ágyszomszédja

letámolyog a sarki boltig, jácintot

hoz neki. amikor levegőt kap, illatot

szívjon magába, a szeretet odorát.

talán a gyerekkorára, vagy az első

románcra emlékezteti, olyan tavaszokra,

amikor a hegynek felfelé szaladt.

a másik szobatársa, negyvenkilósan

horgad egy rejtvényújság fölé, és

úgy köhög, mintha egyfolytában azt

ismételné, hogy sülysáp. a youtube-ot

hallgatják okostelefonon, előkerül simándy-

tól a hazám, hazám. életre szóló barátság

szövődik köztük, de a főorvos úr a virágokat

elviteti, fertőzéstől óva legyengült betegeit. 

pergamen

keresés: a szentgenerátor néhány kattintás után kidob

neked egy szentet. ezzel az internetes örömhírrel indulok

útnak, hogy harmatgyenge anyámat meglátogassam. az

semmi. lépek a járdán, hátizsákomban vizekkel és tiszta

fehérneművel, meg a gyógyító mandalával, amit előző

este színeztem neki, mint kiskoromban a napköziben.

felsprézett nyíl mutatja: pokol, és mindig átmegyek rajta,

de igyekszem ellenállni, felvetem fejem, a cigarettába

szívok, ahogy sétálok a kórház felé már negyedik hete.

múltkor lifteztünk is, amikor még lejött büfézni, és

megivott egy kávét. az ajtón stílusosan egy óriási szív-

plakát, belekasírozva . leültünk fent

a belgyógyon, ma már nem gyalogoltunk, madárnyi

arca volt. az egyik fehér szárnyas a kórteremben, aki

kék szemével csipegetett belőlünk, már elrepült, hiszen

félig lecsúszva feküdt az ágyon, venyige testtel, amikor

utoljára láttam, akár a werckmeister harmóniák egyik

fontos jelenetében: a végső meztelenség óráiban.

narancsot ettünk a folyosószéken, megpucoltam anyámnak,

szilviát tettem az ölembe, oda hámoztam le a bunkó réteget.

nem nézett rám, alig beszélt, köhögés erőltette, a doktornak

letagadott egy hasmenést, de én láttam, hogy reszket

a keze. ijedt, öreg és fáradt. mint ez a szikkadt, szezon-

végi gyümölcs, amiben a rostok szétválnak, a gerezdet

fedő hártyaréteg pedig akár a pergamen, lepereg.