Ünnepi félszuterén

Levonultak, felvonták, Himnusz, átvágták. Közben beszéltek is. Olyan marhaságokat is mondtak, mint Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a Karmelita irodaházban, hogy „az állam transzcendens (természet fölötti, isteni – a szerk.) célja a magyar nemzet megmaradása és életminőségének javítása”. Nem háborgatnánk Semjén uramat, örülünk, ha akár maga az Isten is ezen dolgozik, csak emlékeztetnénk: az államot nagyon is evilági közösség szervezte, feladatául tűzve ki a közjó gyarapítását.

Beszélt a miniszterelnök is. Azt mondta: a nemzet a megmaradásnak és túlélésnek is törvényei vannak, amiket „fel kell vésni hazánk tartóoszlopaira: Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse. Minden magyar gyermek, újabb őrhely. Az igazság erő nélkül keveset ér. Csak az a miénk amit meg tudunk védeni. Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük. Határa csak az országoknak van, a nemzetnek nincs. Egyetlen magyar sincs egyedül. Ez a XXI. századi Magyarország nemzeti politikájának könnyekkel és vérrel kiizzadt hét törvénye”. Véssük, vagy sem, nem turulszaros világ az, ami – egy kommentelő szerint – az elhervadt szóvirágos beszédből kirajzolódott.

Törvény, az igazság ereje – nem is ért máshoz a miniszterelnök, mint a harchoz. Az ő ereje kell, hogy legyőzze „gyötrő kétségeit” a hanyatló Európa láttán, amely már nem vonzó számunkra, mert lemondott a kereszténységről (és csatolt közhelyeiről). Már magára hagynánk az önmarcangoló elmét, de megpillantja Közép-Európa fényes jövőjét. Már ha a térség okosan a lengyel vezérhajó köré gyűlik.

Hogy a lényeget is kihámozzuk a nem vékony héjból: a kormányfő nem tett le arról, hogy – „a Balti-tengertől a Balkánig” – egybe terelje a térség országait, amely alakulat a Visegrádi négyekre alapozva, a német és az orosz nyomás közepette politikai-gazdasági tömbként szolgálna. A transzcendens tudja, kinek nyújtva példát, de mindenesetre a Nyugat ellen. Ezért még a magyar hegemonizmust is feladná, felkínálva azt a lengyel vezérhajónak. Ezt látva kellene megítélnünk az Európa jövőjéről álmodott orbáni álmot, és gondolkodnunk azon, vajon tényleg ezt akarják-e Közép-Európa népei? Vagy vannak-e már annyira agymosottak, hogy ne a nyugati demokráciákban, hanem egy autoriter Kelet-Európában lássák a transzcendens célokat.

Ha nem a nemzet sorsáról volna szó, akkor azt mondanánk, szánalmas ez a Kádár-rendszer puha diktatúrás éveinek műanyag-arisztokratává vedlett nemzedéke, amely csak oda jutott el, hogy az országot gazdaságilag megszállja, kizsákmányolja, hogy szellemiségét az aktualizált nép-nemzeti ellentétnek sajátos keverékével nyakon löttyintse, amely csak rombolni tud, építésben a térkövezésig jut. Amely csupán a túlélés bajnokaiként tudja szemlélni polgárait, a nemzet közösségét és államát, amelyet megszállt.

Levonultak a Ház lépcsőin az Országnagyok. Meghallgatták Himnuszt, átvágták a szalagot is, és eltűntek az Összetartozás emlékművének félszuterénjében. Meddig követjük még őket e dicsőnek kivésett múltba?