Bár van valamennyi átfedés a Sziget Fesztivál közönsége és az operarajongók tábora között – a Magyar Állami Operaház művészei évek óta jelen vannak a Sziget komolyzenei színpadán –, az Eiffel Műhelyház Parkfoglaló gálájára igyekvők többségére nagy valószínűséggel az újdonság erejével hathatott az a kisebb Sziget-élmény, amit a Kőbányai úton „biztosítottak” a rendezők. A délután öt órára meghirdetett kapunyitásra már az elején tömegesen érkeztek – a kétezer, kedvezményes áron kínált jegy mellett 180 ingyenes pokrócjegy is elkelt –, a bejutáshoz azonban ahhoz is sorba álltunk, hogy beférjünk a kerítés melletti hivatalos libasorba. Mindezt a mutatványt a 28-as villamos melletti szűk járdán kellett végrehajtani, persze a járdának is vége volt egyszer. A közönség nagy többsége – az Operaház ajánlását megfogadva – a közösségi közlekedést vette igénybe, parkolni a környéken ugyanis szinte lehetetlen, a parkban pedig nem volt szabad, és ilyenkor amúgy is dugó van a városban, a Könyves Kálmán körút teljesen beáll.
A villamos nem jött szemből, és nem is köhögött senki, így mire a kapun belülre, a valóban profin kialakított beléptető sátrakhoz értünk épségben – ahol volt lázmérés, érintésmentes kézfertőtlenítés, csomagellenőrzés, karszalagragasztás maszkos-kesztyűs személyzet segítségével –, már nem lehetett megjegyzéseket hallani annak kapcsán sem, miért pont itt, a Belvárostól igen távol valósították meg az Operaház új játszóhelyét. Ami ugyanis látszik az Eiffel Műhelyházból és a parkból, az valóban csodaszép és ötletes, igaz, eddig több tízmilliárd forintjába került az adófizetőknek, és a műhelyház avatója is várat magára, bár volt már tavaly két hónap próbaüzem. Eső esetén az Órásraktárba terelték volna át a közönséget.
A mintegy 25 percig tartó bejutás után a parkot volt idő felfedezni: egy félig világító, üveg emléktábláról például megtudhattuk, hogy Kodály Zoltán édesapja vasutas volt, és zeneszerzőnk vasútállomáson született – a MÁV egykori Északi Járműjavítójának a parkja ezért is viseli zeneszerzőnk nevét. A mobilvécék sora melletti tábla, mint ahogy később tényleg bebizonyosodott, azt a lehetetlen elvárást kérte a közönségtől, hogy kerülje a sorban állást. Egy mobiltábla a biztonsági előírásokat és az óvintézkedések sorolta föl – a zsebkendőbe köhögés és tüsszögés javaslatát jobb lett volna órásplakátra nyomtatni, bár nem volt jellemző, itt is akadt ez ellen vétő –, az utolsó metróért szurkolókat pedig megnyugtathatta: az előadást követően sűrűbb időközzel fog közlekedni az 1-es villamospótló, a 9-es busz és a 28-as villamos. (Hasonló járatsűrítés egy-egy Müpa-koncert után is jól jönne: a 2-es villamos megállójában a müpások alapból nem férnek el, pláne a Nemzeti Színház közönségével együtt, ha pedig koncert van a Budapest Parkban is, az mindenkinek kész katasztrófa.) Az már az Operaház honlapján volt olvasható, hogy az előadás várhatóan este tízkor ér véget, a járatok este tizenegyig közlekednek sűrűbben.
A gála végül nem hatkor (azaz hat óra tízkor), hanem fél hét magasságában kezdődött meg – a biztonsági előírások nagyon helyesen komolyan vették –, és az már az első taktusoknál feltűnt, hogy az elmúlt fél évben nemcsak a közönség lett kiéhezett az élőzenére, hanem az Operaház zenekara is. És természetesen az énekesek: más magyarázat ugyanis nem lehet arra, hogy Kálmándy Mihály a Bajazzók prológja, valamint Boncsér Gergely Tonio cavatinája után (Az ezred lányából) még átrohant a Margitszigetre, ahol est nyolckor kezdődött a Bánk bán. Az első rész magyar (Kodály, Erkel, Ránki) blokkja előtt volt Leoncavallo, Donizetti és Rossini, nem is értettem igazán, miért nem lehetett tisztán egy nagy magyar blokkot adni, de így olyan élményekkel lettünk volna szegényebbek, mint például a (heti hírösszefoglalók után is aktuális) Rágalomária Szvétek László modern és értő felfogásában, vagy Rosina áriája Balga Gabriellától. A közönség soraiban volt, aki Gyurkovics Mária alakításával vetette össze, amiből Balga jól jött ki: a szerephez illőn igazi vadmacska volt, nem pedig szende, ráadásul még egy repülővel is interakcióba lépett.
A Háry János Intermezzója előtt jött Ókovács Szilveszter első intermezzója, aki igyekezett a miskolci gyorssal és a WizzAir-rel elviccelni, hogy a közelben megy a vasút, a fejünk fölött pedig egy légifolyosó van. A főigazgató és a gála háziasszonya, Gyüdi Melitta szellemesen oldották a műsor töménységét – két-három gálára is elegendő volt a program –, persze az is elhangzott, hogy itt épp a nemzettudat erősítése folyik, így a jelen lévő Varga Judit igazságügyi miniszter is megnyugodhatott, hogy elvállalta az Operaház francia évadjának fővédnökségét. (Az évad előadásait havonta hirdetik meg, bérletek nem, csak jegyek lesznek kaphatók.)
A második rész ennek jegyében Carmennel kezdődött a Habanérával és Szántó Andreával, és persze lehetne kötekedni, hogy Mascagni és Puccini mellé hogy kerül Wagner, Bernstein és Gerschwin, de a közönség soraiban is sokaknak van kedvenc előadója, áriája, és jó eséllyel ez is, az is betalált. Az énekesek mellett az Operaház zenekara és énekkara is rendkívülit nyújtott, nagyon jól vette a különböző zenei világok közötti váltásokat. A második rész végére hagyták a kiváló Palerdi Andrást Porgy dalaival. Mint büszkén hangoztatták, a „mi fehér Porgy és Bess-ünkből”, arról azonban nem esett szó a felvezetésben, hogy Palerdi identitásának „elválaszthatatlan részét képezi az afroamerikai eredet és tudat”, mint ahogy azt tavaly Ókovács Szilveszter kérésére, a jogilag vitatható módon bemutatott Porgy és Bess előtt kinyilvánították a szereplők.
Jonas Kaufmann fellépése az előadás tervezett befejezésekor, tíz óra előtt kezdődött, az Operaház zenekarának új felállása kísérte. Bár ekkorra már valószínűleg a közönség jó része elfáradt, de Kaufmann kedvéért nemcsak a bizarr sorban állást kockáztatja meg a rajongó (miután elzarándokolt a Kőbányai útra), vagy hallgatja végig a nem slágergyáros Hugo Wolf dalait a Müpában 2018-ban, produkál teltházakat az Uránia mozi koncertvetítésein, hanem a fáradtságán is erőt vesz. Kaufmann egy kicsit olyan számos operarajongónak, mint rockernek a Rolling Stones: bár Marton Éva születésnapi koncertjén közreműködött, sokáig úgy tűnt, sosem jön el hozzánk – most már ez a második alkalom.
Kaufmann másfél órás gálája valójában egy második (harmadik), önálló gálának is beillett. Egészen más élmény élőben hallani ezt az egyedi, lágy, sötét tónusú tenort, mint lemezen – rajongói joggal nevezik tenor új királyának. Ám a tenorokhoz, vagy az operacsillagokhoz kapcsolódó (olykor) indokolt sztereotípiákat cáfolta: Kaufmann egy rendkívül közvetlen, szerény, allűröktől mentes (a koncertfilmekhez képest komolyabb) emberként mutatkozott meg a színpadon, igyekezett mindvégig személyessé tenni egy-egy áriát. Itt is voltak bőven slágerek (Képária, Turiddu búcsúja, Nessun Dorma, Levélária), sőt, még egy apró gikszer is adódott a Virágáriában, amin Kaufmann felszívta magát, és onnantól még nagyobb koncentráltsággal mutatta meg, mennyire sokoldalú és sokszínű, minek is köszönheti a hírnevét. Hat ária, négy ráadással – minden Kaufmann-rajongó álma teljesült.
A Parkfoglaló emlékezetes este marad, még ha túlzásba is vitték a jót, ennyire még egy Wagner-opera sem hosszú. Fél tizenkettőkor a járatsűrítés még fennállt, ám aki metróhoz igyekezett volna, annak maradt a taxi. Igaz, ezt is megszervezték.
Infó
Parkfoglaló gála Jonas Kaufmann-nal és 21 magyar magánénekessel
Eiffel Műhelyház
Rendező: Almási-Tóth András
Karmesterek: Kocsár Balázs, Medveczky Ádám, Rajna Martin, Jochen Rieder
