- A magyar a Kárpát-medence legnépesebb és legnagyobb gazdasággal rendelkező országa, ebből kötelességek fakadnak, amelyek elől nem bújhatunk el – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a trianoni szerződés 100. évfordulója alkalmából épített Nemzeti Összetartozás Emlékhelyének átadásán csütörtökön a Kossuth téren.
Az emlékmű egy vitatható lényegére is kitért: mint mondta, az Országház azoknak épült, akik az emlékműre felírt magyar városok és falvak lakói voltak, tekintet nélkül a nemzeti hovatartozásra, vallásra. Történészek szerint viszont a Trianon előtti ország több mint 12 ezer településének gránitba vésett neveit felsoroló emlékmű egy újabb példája lett az Orbán-kormány egyoldalú emlékezetpolitikájának: a településnevek jelentős része ugyanis a rögzített formában nem létezett.
Ennek ellenére a miniszterelnök az új emlékmű méltatásakor arról beszélt, hogy az építmény teljessé teszi a Kossuth tér „fenséges panorámáját”.
Ahogy arra korábban Szarka László, a Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa is felhívta a figyelmet a Válasz Online hírportálon, illetve később ugyanott egy neve elhallgatását kérő történész is írta, a felsorolt településnevek jelentős része a gránitba vésett formában nem létezett.
Az 1898-ban létrehozott Országos Községi Törzskönyvbizottság kapta ugyanis feladatául az akkori országgyűléstől, hogy rendezze a magyar települések elnevezéseit, részben a névegyezések miatti állami adminisztráció nehézségei, részben pedig az ország területén élő más nemzetiségű kisebbségekkel szemben folytatott magyarosító, asszimilációs törekvések érdekében. Ahogy a történészi elemzésekben szerepelt, a települések harmada nem létezett magyar néven, azt a bizottsági munka során magyarosították.
Emiatt az az egyik legfőbb kritikája az emlékműnek, hogy a Trianon előtti kisebbségellenes magyar politika példát szolgáltatott, illetve revansvágyat ébreszthetett a szomszédos nemzeti utódállamokban, amikor azok már 1919-ben megkezdték a hozzájuk csatolt települések magyar neveinek megváltoztatását.
– Azok a román, szlovák, szerb értelmiségiek, akik egykor ellenezték a magyarosító átnevezéseket, később élen jártak azok megváltoztatásában a világháború után – mondta lapunknak Egry Gábor, a Politikatörténeti Intézet igazgatója. A történész az emlékmű állításának előkészítő munkáját minősítve azt feltételezi, hogy a forrásként használt dokumentumra bürokratikus logika alapján eshetett a választás, régi minta alapján. Hozzátette, ha az emlékművet állító, az Országgyűlés Hivatala alá tartozó Steindl Imre Program (SIP) valóban alapos akart volna lenni, akkor a történészek felhívják a figyelmet a forrás helytelenségére. – Az elmúlt évek emlékezetpolitikai döntései arra engednek következtetni, hogy politikai döntés is volt, hogy egy idealizált állapotnak feleltették meg az emlékművet – mondta Egry Gábor.
– Az emlékhelyet pedig mától mindenki megtekintheti, és így megalapozottan alakíthatja ki a véleményét – reagált röviden megkeresésünkre az építményt állító SIP vezetője, Wachsler Tamás. Részletek helyett leveléhez csatolta azt a választ, amelyet a témával szintén foglalkozó Válasz Online-nak küldtek szerdán. Ebben az emlékmű koncepciójának kialakításában résztvevő Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének szakértői, Molnár Antal, Fodor Pál és Demeter Gábor elismerte, hogy a korábbi kritikát megfogalmazó történész „következtetései általában helyesek, konkrét példái valósak és a történész szakma számára is elfogadottak”. Hozzátették ugyanakkor, hogy szerintük a korábbi nemzetiségi nyelvű helységnevek használata rosszabb megoldás lett volna, illetve sérelmezik, hogy az emlékmű kritikusa nem javasolt alternatív megoldást. Állításuk szerint az emlékmű koncepcióját nem befolyásolta „nagymagyar nacionalizmus” és „soviniszta elfogultság” azt pedig visszautasították, hogy „meggondolatlanul, kontár módon vagy éppen szándékosan, provokatív céllal kerültek fel a helynevek”. A történészi szakmai problémára adott választásuk indoklására azt adták, hogy „az 1913. évi helynévtár anyaga és így az emlékmű nem a magyar nemzetet (esetleg etnikumot) reprezentálja, hanem a magyar államegységet”, ezért nyúltak az utolsó, ezt az állapotot egyben kezelő helynévtárhoz.
Hogy mennyiben volt önsorsrontó gyakorlat a helységnevek magyarosítása a trianoni döntés utáni, a magyarokat sújtó utódállami megoldások fényében, azt a koncepció kidolgozói a „képmutató” gondolatmenetnek nevezték. „Ha elődeink másként jártak volna el, az utódállamok akkor is elkövettek volna mindent a kisebbségbe szorult magyarok ellen, amit magukra nézve oly sérelmesnek tartottak korábban ” – fogalmaztak a SIP által felkért szakértők.
