Ellopott tó

Minden oka megvan Balatonvilágos-Balatonaliga népének, hogy viszolyogjon a Club Aligát bezsebelő hatalomközeli cég ígéretei hallatán: egy messziről jött valaki ígérgeti a falucska népének, hogy majd nagylelkűen odaengedi őket a saját, egyetlen vízpartjukhoz.

Nagyjából úgy, ahogy a harmadik világban egy ásványvizes cég aktatáskásai szokták, kipalackozzák a bennszülöttek a ivóvízkészletét, és esetleg hagynak nekik egy nyomós kutat. Odaát ezt gyarmatosításnak hívják, ideát előbb államosítás volt a neve. Így tett Rákosi az aligai parttal, majd a rendszer szelídülésével lopta a Balatont apraja, nagyja. Volt, akinek a párt parcellázta fel a partot, más sutyiban töltögette fel sittel a kertvégi nádast, a rendszer pedig diszkréten szemet hunyt felette, viszonzásul, amiért azok meg diszkréten szemet hunytak ötvenhat emléke fölött.

Az össznépi lopkodásban így tűntek el a tó aranyló fövenyei, halbölcsői, és lett a déli part egyetlen, Kenesétől Balatonberényig tartó, 100 kilométeres utca, és lett a tó legnagyobb része néhány tízezer kiváltságos kertvégi magántava. A végére jött a Fidesz, amely a későn születettek csikorgó dühével vetette rá magát a megmaradt kevés szabad vízpartra. Míg a kommunisták lopkodós kísérőzenéje az internacionálé volt, addig a fideszes lopás fő kelléke a trikolór. Nemzeti érdek például, hogy a kikötők, kempingek tulajdonosa (papíron) egy elnehezült felcsúti gázszerelő és egy miniszterelnöki vő legyen. Aliga esetében meg nemzetünk fő Döbrögije „nemzetgazdasági jelentőségűnek” nyilvánította az ott élők vízpartját, mivel így hopp, önkormányzat, helyi civilek véleményét már nem kell kikérni, innentől Döbrögi polgártárs és csicskásai dönthetik el a Várból, Felcsútról vagy éppen egy adriai luxusjachtról, hogy odahaza kinek jár az élővíz és kinek nem.

Ez az „oszt jó napot” jogfelfogása, a Leges Orbanorum, amely egy vállrándítással intézi el azt, ami a jogrendszerünk alapját adó rómaiaknak is magától értetődő volt, és papíron az évezredek alatt sem változott: a vízpart köztulajdon.