Amikor az ajtók kinyílnak – Christopher Nolan most sem hagyja nyugodni nézőjét

A történelmietlen ha és volna dilemmáit mutatja meg legújabb – két és fél órás – filmjében.

Christopher Nolan filmjei epikusak, kellőképpen bonyolultak és mindig szolgálnak valami újjal, elgondolkodtatóval, ami a nézőt még több nappal a film megtekintése után sem hagyja nyugodni. Korunk zsáner eszközeiből dolgozik, a történetmesélési klisékből dramaturgiai kastélyt épít, az életmű lépésről lépésre grandiózusabb műveket hoz létre. Chirstopher Nolan ma már tanítandó filmnyelvet jelent – kritikusai szerint önmagából épített franchise-t –, amelynek évekig elemezhető mélységei vannak. Talán a kortárs filmművészet legnagyobb szerzője, aki pontosan tudja, hogy nagyság költségekkel is jár. Szabad kezet kapott Hollywoodban, és ennek eredménye, hogy a filmjeit, ha nem is értjük, érezzük. A látvány, az akció, az atmoszféra foglyul ejt minden nézőt, még azokat is, akik nem lételméleti kérdések vagy sorstragédiák miatt mennek moziba.

Legújabb műve, a most mozikba kerülő Tenet filozofikus-látványfilm, Nolan autós üldözésekbe és géppuskaropogások közé teszi alapvető és kibeszélendő dilemmáit. Kinek ne jutott volna eszébe, hogy milyen jó is lenne visszatérni a múltba? Bárcsak ne úgy csináltam volna, mi mindent megadnék azért, hogy valamit újra kezdhessek, máshogy intézhessek el...

Christopher Nolan az ember e kívánságát önti egy két és fél órás akciófilmbe, ahol teherszállító repülő robban (a forgatáson valójában is, semmi digitális trükk), szibériai atomtemetők válnak romhalmazzá, mindeközben a fél világot bejárjuk (s igazából a forgatócsoport is ezt tette): Oslo, Mumbai, Tallin, Amalfi – hogy csak néhány helyszínt említsek. Hoyte Van Hoytema operatőr, állandó alkotótárs kamerája pedig olyan elegánsan maximalista, mintha csak egy James Bond filmet venne fel a hatvanas években.

Adódik a kérdés: miért kell ez a sok hangos akció, a főszereplő John David Washington Odüsszeiája ahhoz, hogy a múlt átrendezése iránti olthatatlan vágyról szóljunk? A válasz: ezt a történetet nem is lehetne, legalábbis Nolan nem tudná kisebb formátumban elmesélni.

A rendező ugyanis nem az intimitás, hanem az egyetemesség útját kutatja. Magát a cselekményt részletezni értelmetlen feladat, a keret annyi, hogy vannak invertált dolgok, inverz szereplők és a tét a valóság, vagy ha úgy tetszik a harmadik világháború zajló kitörése. A Tenetben egyszerre van jelen, jövő és múlt, de nem a megszokott mozgóképes módon, nem montázsokban, hanem konkrét kompozíciókban. Képzeljünk mondjuk el egy autós üldözést, amelyben a jelenlévő hősök találkoznak a jövőből visszatért manifesztációjukkal... A vásznon megvalósul az elképzelhetetlen.

Pedig a mese alapja a klasszikus kalandregény: adott a Főhős (John David Washington), akinek a nevét sosem tudjuk meg. A Tenet maga a jelszó, amivel belép a világ megmentéséhez vezető ajtókon és különböző próbatételeket kell kiállnia. A hősnek itt is van egy segítője, Neil (Robert Pattinson) akiről lehet, egy pillanatig azt hinnénk, ő a fizikus, aki az egész rendszert alkotta, de inkább ő a hírnök, aki információkkal látja el a hőst – bár általában azután már, az a próbát kiállta. De mi történik, ha a múltba vissza tudunk lépni? Nolan filmjének tanúsága szerint újra elszúrhatjuk, csak másképp. Ha pedig van Főhős, kell lennie főgonosznak is, aki egy orosz fegyverkereskedő, Andrej (Kenneth Branagh). Ő egyfajta inverz megváltó: nem feltámadással, hanem pusztítással akarja megváltani az agonizáló világot, míg ő maga is haldoklik. Könyörtelenségét próbálja spirituális méretekbe önteni – láttunk már vásznon Istent játszó karaktereket. De ahogy Nolan megalkotja, még soha. A film végén mondja ki talán azt, amit szerzői hitvallásának tekinthetünk: a legfontosabb az a bomba, amiről nem is tudtunk, hogy ott volt. Szóval, afféle enigma mozi a Tenet. Élvezni könnyű, megérteni sokkal nehezebb.

„Minden egyes kockát neked kell leforgatni”

Első alkalommal akkor látta Christopher Nolan a 2001. Űrödüsszeiát, amikor hét éves volt – mesélte 2019-ben a Cannes-i fesztiválon tartott mesterkurzusán. Ez pontosan egy évvel azután történt, miután George Lucas első Star Wars filmje berobbant a mozikba. Nolan hálás ezért, mert az intergalaktikus mese elképesztő sikerének egyik következménye volt, hogy Kubrick klasszikusát újfent bemutatták nagyvásznon. Méghozzá nem is akárhogy: az akkor még csak álmodozó Nolant édesapja elvitte a Leicester Square-i moziba, ahol 70 mm-es kópiáról ment a projekció. A rendező attól a pillanattól kezdve magában hordozza a különleges utazás élményét: hogy egyszer csak kinyílt a vetítővászon és onnantól kezdve bármi lehetségesnek tűnt. Ezt a jelenséget hívja mozivarázslatnak.

A varázslat része pedig Nolannél a film nyersanyag használata – minden alkotásának alapja az analóg celluloid film. A triviális kérdés: miért jobb a film? Nolan szerint erre lehet technikai válaszokat adni pro és kontra. Például, hogy color grading esetében a film mindenre képes, míg a digitális formátum nagyon limitált, igaz, a 4K felbontás már megelőzi a celluloidot. Nagy kérdés, hogy kinek mi jó, a filmes szerint érzés párosul az anyaghoz. Számára a mai napig a legtökéletesebb út a film ahhoz, hogy leképezzük a valóságot.

Ami a saját alkotásaihoz való hozzáállást illeti, állítja: „A film bármi lehet.” Ahogy fogalmazott, felül kell írni a filmnyelv szabálykönyvét, kitalálni magának egy újfajta narratívát. Ezt is Kubrick-nak tulajdonítja, aki megmutatta neki: el lehet távolodni a kötelezőnek tartott alkotói úttól. Nolan saját műveiben, bevallása szerint folyamatosan azt vizsgálja, meddig feszíthetően azok a bizonyos határok és hogy sose határolja be a fantáziáját semmiféle elméleti lózung.

Amikor elkezdett nagy stúdiófilmeket készíteni, a legnagyobb problémája az ott megszokott gyakorlattal az volt, hogy az akció jeleneteket általában egy second unit (második stáb) vette fel egy másik rendező vezetésével. Mivel Nolan a függetlenfilmes szcénában szocializálódott, nem tartotta elfogadhatónak, hogy ne ő forgasson le minden olyan jelenetet, ami bekerül a filmbe. Szerinte nincs különbség nagy és kis jelenet között a vászon, miden egyes kompozíció a történetmesélés szerves része. Például gesztusokban is lehetnek óriási alakítások, mi van, ha azt a second unit rendező nem veszi észre? „Egyszóval, minden egyes kockát neked kell leforgatni, már amennyiben rendezőnek tartod magad” – summázta Christopher Nolan.