Nem, nem UFÓ-t láttam, nem is vízen járó embert, még csak nem is felvilágosult fasisztát, hanem igazi, azaz hétköznapi csodát: egy Olvasót. Pontosabban egy valahai Olvasót, akit a mindennapi olvasmányától megfosztottak ugyan, az emlékeitől azonban nem lehet megfosztani, azok több nagyméretű dobozban hevernek és várnak újabb Olvasókra.
A csodát hétfő este láttam, amikor vacsoravendég voltam egy elegáns, XII. kerületi lakásban, a Svábhegyen, s hogy a csodavárás izgalmát fokozzam, elmesélem, hogy roston sült tőkehal volt vacsorára párolt gombával, édesburgonyával és céklával. Ezt csak azért mondom, mert hamarosan szóba fog kerülni Bächer Iván, és ő az efféle kulináris részleteknek nagy barátja volt – csak az ő kedvéért jegyzem meg, hogy a svábhegyi vacsora során fehér bort a halhoz sajnálatos módon nem ittam. Tudom, hogy a barbarizmus felé vezető lejtő olyan étkezésekkel kezdődik, amelyek nélkülözték a bort, és azt is tudom, hogy szakember szemében ezzel a tettemmel az ázalék félék szintjére süllyedtem le, ám mégis ez az igazság, nem boros este volt.
Este tíz után szedelőzködtem, amikor az egyik sarokban megpillantottam egy köteg újságot. Népszabadság. Ezt olvastam a címoldalon, és akkorát dobbant a szívem, hogy a háziasszony is meghallotta. Igen, igen, bólogatott, azok ott a Népszabadság példányai, méghozzá az utolsó hetek utolsó lapszámai. Remegve kézbe vettem a legutolsó számot (2016. október 8.) és gyorsan ellenőriztem, hogy benne van-e a legutolsó cikkem, ami a Népszabadságban megjelent (benne volt), sőt még Rogán Antal és az ő helikopteres utazása sem tűnt el a címlapról – pedig alkalmasint történtek próbálkozások.
A csoda – pontosabban szólva: a Csoda – csak ezután következett.
A háziasszony ugyanis rámutatott három nagyméretű tárolódobozra, s azt mondta, hogy „ezekben van a gyűjteményem”. Levette a doboztetőket, és elképedtem. Tematikusan kivágott cikkeket láttam tematikusan felcímkézett dossziékban. Három dosszié tele volt Bächer Ivánnal. Cikkek, tárcák, szösszenések, azok a híres „lírai nedvesek”, miképpen egy régi szerkesztőségben a tárca műfaját házon belül nevezték. Volt egy másik dosszié ezzel felirattal: Fáy Miklós. Meg egy másik: Aczél Endre. Aztán jöttek sorban a kivágott cikkek témakörök szerint: kultúra; gazdaság; Arcok; riportok; belpolitika; turizmus; környezetvédelem.
A háziasszony mosolyogva nézte megdöbbent arcomat, s azt magyarázta, hogy igen, igen, egy igazi Olvasót valahogy így kellene elképzelnem. Ő annak idején minden egyes lapszámot az elejétől a végéig elolvasott, a jobb cikkeket kivágta és dossziékba rendezte. Íme, az eredmény, a tárolódobozokban felhalmozott esszencia egy letűnt korszakból, minden egyes lapszámnak a veleje, az íze, a zamata. Néztem a Bächer Iván nevével felcímkézett dossziékat, és arra jutottam, hogy hiba volt. Hiba volt a halhoz fehér bort nem inni. Meg kellett volna inni egy litert. Vagy tán kettőt. Akkor talán nem láttam volna ennyire világosan, ami örökre elveszett.