Az orvos, aki a szívemet vizsgálta, nem hagyatkozott a leletekre és a modern képalkotó eljárásokra. Saját fülével akarta hallani a dobogást. Figyelmes, komoly arccal hallgatózott, fülében a fonendoszkóppal.
Meg akartam szólalni, mondani valamit az időnként a reggeli buszon rám törő izzasztó szívdobogásokról, de csendre intett, és közben aprókat lépegetett a mellkasomon a hideg kis tölcsérrel. Amikor végzett, visszaakasztotta a nyakába a fonendoszkópot és váratlanul megszólalt:
– Én tudom ám, hogy maga kicsoda.
Nagyon meglepődtem, úgy éreztem, valóban a lelkem rejtelmeit hallgatta ki, és most bizalmasan közli velem, hogy nincs többé titkom előtte, hallotta a vágyak surrogását, a rég őrzött haragok sistergését, a még a magam előtt is titkolt indulatok finom dobolását az érfalon. Folytatta:
– Tudom ám, hogy maga író meg költő. Olvastam is valamelyik könyvét, azt a pixeleset. Akkor maga egy ilyen elvont nő?
Döbbenten pillantottam rá. Tényleg azt hiszi, hogy akkora különbség van a mi kettőnk szakmája között? Hogy a költő, az valami életidegen lény, aki ül otthon elzárva a világtól, és bámul ki az ablakon, aki egész nap azt várja, hogy elmenjen végre a zörgő kukásautó és bekanyarodjon a sarkon az ihlet?
Álljunk meg itt egy pillanatra. Fogadni merek, hogy önök is ezt képzelik! Vagy legalábbis van önök között olyan, aki így gondolja. Aki úgy gondol a költőre, mint valami torzonborz, világtól elvadult, magányos lényre, aki otthon gubbaszt, és alapvetően nem csinál semmit. Na jó, néha leír egy-egy sort.
Mélyet sóhajtottam: mélyebbet, mint az imént, amikor megkért rá, hogy sóhajtsak. A vers ugyanis nem valami párlat, nem puszta absztrakció, hanem maga a párhuzamos, érzéki valóság, a vers a létezésünk esszenciája. A vers EKG-görbe.
Azóta hónapok teltek el, kifordult sarkaiból a világ. Nagy baj gyógyítja a kis bajt – tartja mifelénk a mondás. Az én hirtelen szívdobogásaim is átváltottak egyenletes, fegyelmezett, kordában tartott szorongásra. Végigsöpört a világon egy járvány, és alázatra intett bennünket. Abban a pillanatban, amikor az ember kezdte elhinni, hogy mindenható, amikor már szinte mindent megtudott az emberi génekről, akkor jött egy aprócska vírus és megtanította félni. Itt, Európában a robbanásra kész feszültségek ellenére viszonylagos béke van. Klasszikus értelemben vett háború utoljára a Balkánon zajlott a kilencvenes években. Most, ezekben a hónapokban megtapasztalhattuk a szorongást, megtudhattuk, milyen az, amikor életünk kizökken a megszokott kerékvágásból, amikor félre kell tennünk apró sérelmeinket és össze kell fognunk, hogy túléljük, kibírjuk a csapást. A legszegényebbek, a periférián élők most menthetetlenül a társadalom legszélére sodródnak, elvesznek, utcára kényszerülnek, éhen pusztulnak. Rájuk kell odafigyelnünk leginkább. Évek óta beszélünk a környezetszennyezésről, a klímaválságról, a túlhajtott fogyasztásról, a felgyorsult világ gyilkos, mérgező hatásairól, de mintha ez a csapás kellett volna ahhoz, hogy felfogjuk, vége van. Gyökeresen át kell gondolnunk, hogyan is élünk. Rettenetes, ami történt, és történik még most is, de mintha ez kellett volna ahhoz, hogy elérje az emberek ingerküszöbét. Megtapasztalhattuk, milyen az, amikor az idegőrlő, állandó zsivaj után hirtelen fülsüketítő csend lesz az utcákon: mindenki döbbenten áll, forgolódik, hitetlenkedik, hogy ez megtörténhet.
Vajon tényleg ez kellett ahhoz, hogy a sokszor ismételt szóhalmazok, klímaválság, klímaválság, klímaválság, túlfogyasztás, túlfogyasztás, túlfogyasztás, végre megértsük, és eredeti jelentésükön kezdjünk el töprengeni? Vajon el kell fogynia otthon az utolsó lekvárnak, ki kell halnia az utolsó szélesszájú orrszarvúnak és be kell telnie az utolsó, lélegeztetőgéppel még rendelkező kórházi osztálynak is, hogy végre értsünk a szóból?
Vajon hány ezerszer hallottuk felnőtt, tudatos életünk során a szót, rasszizmus? George Floyd halála, egy konkrét ember konkrét, értelmetlen és brutális szenvedésének képsorai újból jelentéssel töltötték meg a szót, és a Black Lives Matter tiltakozómozgalma egy hurrikán erejével söpört végig az Egyesült Államokon, aztán rajtunk, Európán is. Éppen úgy, olyan erővel, ahogyan korábban a menekültválság és a #MeToo. Aztán ez is el fog csendesedni, ahogyan elültek a #MeToo hullámai is.
Jövőre vajon mi marad ebből az érzelmekkel telített, harcos lendületből? Egy-két színes bőrű tévébemondó? A #MeToo után mi maradt? Örülhetünk, ha halkabban mesélik társaságban a szőke nős vicceket. Örülhetünk, mert ez is valami. De a költő az én hazámban, és még több más helyen, továbbra is szakállas, bajuszos, de legalább szemüveges férfi lesz, és az, hogy ez megváltozzék, még optimista számítás szerint is évtizedekbe fog telni. Sikerül-e átformálnunk a gondolkodásunkat az egymást követő mozgalmak és krízisek hullámai után? Halljuk-e a figyelmeztető jeleket?
Egy olyan ország polgáraként írom ezt, amelyik nem ratifikálta az Isztambuli Egyezményt. Egy olyan ország polgáraként, ahol napi problémákat okoz a családon belüli erőszak, ahol a rasszizmus, elsősorban a romák elleni megkülönböztetés és a menekültek elleni gyűlöletbeszéd gyakran a hivatalos propaganda része. Ahol a parlamentben is nyugodtan lehet viccelődni a nőkön.
Mond-e még nekünk valamit a sokat emlegetett szó, Európa? Van-e jelentése ennek a szónak, gondolunk-e valamire, amikor napjában tizenötször kimondjuk, vagy egy újabb kataklizmának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy ez a betűsor ismét jelentéssel telítődjék?
Egy olyan ország polgáraként kérdezem ezt, amelyik itt fekszik Európa beteg, koszorúér-szűkületes szívében, és csak 2004 óta része az Európai Uniónak. Akkor, abban az évben hirtelen megértettük mi, magyarok, mit is jelent nekünk ez a szó, de aztán ismét elhalványult a jelentése. Ha előkerül, többnyire csak uniós támogatások kapcsán. Európa egy csillagokkal díszített kék zászló, amit bizonyos eseményeken kifeszítenek. Földrajzi fogalom, nem pedig kultúrtörténeti és szellemi erőtér. Ha eredeti jelentésének szellemalakja kísért, akkor többnyire valami ellenében. Vajon miért? Európa ilyenkor az a hely, amit a barbárságtól, az elözönléstől, a migránsoktól kell megvédeni. Vagy egy fenyegető eszme, amely egyediségünket, nemzeti karakterjegyeinket akarja eltörölni. Az ég szerelmére, valóban ezt jelentené Európa? És tényleg azt hisszük, itt dobog a világ szíve?
Egyáltalán, maradjunk már csendben egy fél pillanatra: dobog még?
Huh, de megkönnyebbültem. Én hallom. És önök?
Próbáljuk meg feleleveníteni, melyek a fő erei! A zsidó-keresztény kultúra és a görög-római kultúra, ugye? Ezek táplálják még mindig, ezek emlékeztetnek minden lélegzetvételnél rá, hogy európaiak vagyunk. Ezt akkor érezzük igazán, teljes mélységében, amikor a világ más pontjaira vet bennünket a sors. Amerikában vagy Ázsiában azonnal, minden nyelvi határok és kulturális különbség ellenére is több közösséget érzünk más európaiakkal, mert konkrét, gyakorlati helyzetben az ember sokkal inkább érzi a történelmi és sorsközösséget, mint az esetleges különbségeket. Gondoljanak csak bele, az egyszeri utazó mennyivel több közösséget érez külföldön, ha meghallja anyanyelve szavait, mint amikor a fülledt reggeli buszon nyomódik össze honfitársaival. Ott, a tömegben levegőért kapkodva nem gondol rá, milyen jó is az édes anyanyelvet hallani. Vagy ha igen, ha van ilyen fura szerzet, akkor az a költő.
Amikor nem otthon ül, amikor nem azt várja, hogy elmenjen a zörgő kukásutó, és bekanyarodjon a sarkon az ihlet, akkor szavakat gyűjt. És amikor éppen nem szavakat gyűjt, akkor fülel. Komoly arccal befelé hallgatózik, éppen úgy, mint az a kardiológus a fonendoszkópjával.
Sóhajtsunk mélyet a maszkjaink alatt, így, mindnyájan, egyszerre. Valami zörög itt, a szív tájékán. Valami baj van Európában. Higgyék el nekünk. Lehet, hogy a képalkotó eljárások még nem mutatják ki, de hallani. A vers mutatja. Legyünk csendben, füleljünk! Olvassunk verset.
