Előfizetés

Klímaharc, metoo, gyűlöletbeszéd - egy helyben jár Európa

Tóth Krisztina
Publikálás dátuma
2020.08.29. 12:13

Fotó: Falus Kriszta
Ma zárul a szlovéniai Ptujban Közép-Európa egyik legismertebb költészeti fesztiválja, a Days of Poetry and Wine. A fesztivál az elmúlt években minden alkalommal egy meghívott kiemelkedő költőt kért fel arra, hogy „Levél Európának” címmel rávilágítson az európai közösség legsürgetőbb problémáira, Európa polgárainak és köztük az írók-költők jelen helyzetére, illetve arra, mit is tartogat a jövő. Az idei kiválasztott költő: Tóth Krisztina – kinek levelét 10 különféle országban, 10 különböző nyelven teszik közzé. Magyarországon, magyar nyelven a Népszava Nyitott mondat című irodalmi mellékletében.
Az orvos, aki a szívemet vizsgálta, nem hagyatkozott a leletekre és a modern képalkotó eljárásokra. Saját fülével akarta hallani a dobogást. Figyelmes, komoly arccal hallgatózott, fülében a fonendoszkóppal. Meg akartam szólalni, mondani valamit az időnként a reggeli buszon rám törő izzasztó szívdobogásokról, de csendre intett, és közben aprókat lépegetett a mellkasomon a hideg kis tölcsérrel. Amikor végzett, vissza­akasztotta a nyakába a fonendoszkópot és váratlanul megszólalt: – Én tudom ám, hogy maga kicsoda. Nagyon meglepődtem, úgy éreztem, valóban a lelkem rejtelmeit hallgatta ki, és most bizalmasan közli velem, hogy nincs többé titkom előtte, hallotta a vágyak surrogását, a rég őrzött haragok sistergését, a még a magam előtt is titkolt indulatok finom dobolását az érfalon. Folytatta: – Tudom ám, hogy maga író meg költő. Olvastam is valamelyik könyvét, azt a pixeleset. Akkor maga egy ilyen elvont nő? Döbbenten pillantottam rá. Tényleg azt hiszi, hogy akkora különbség van a mi kettőnk szakmája között? Hogy a költő, az valami életidegen lény, aki ül otthon elzárva a világtól, és bámul ki az ablakon, aki egész nap azt várja, hogy elmenjen végre a zörgő kukásautó és bekanyarodjon a sarkon az ihlet? Álljunk meg itt egy pillanatra. Fogadni merek, hogy önök is ezt képzelik! Vagy legalábbis van önök között olyan, aki így gondolja. Aki úgy gondol a költőre, mint valami torzonborz, világtól elvadult, magányos lényre, aki otthon gubbaszt, és alapvetően nem csinál semmit. Na jó, néha leír egy-egy sort. Mélyet sóhajtottam: mélyebbet, mint az imént, amikor megkért rá, hogy sóhajtsak. A vers ugyanis nem valami párlat, nem puszta absztrakció, hanem maga a párhuzamos, érzéki valóság, a vers a létezésünk esszenciája. A vers EKG-görbe. Azóta hónapok teltek el, kifordult sarkaiból a világ. Nagy baj gyógyítja a kis bajt – tartja mifelénk a mondás. Az én hirtelen szívdobogásaim is átváltottak egyenletes, fegyelmezett, kordában tartott szorongásra. Végigsöpört a világon egy járvány, és alázatra intett bennünket. Abban a pillanatban, amikor az ember kezdte elhinni, hogy mindenható, amikor már szinte mindent megtudott az emberi génekről, akkor jött egy aprócska vírus és megtanította félni. Itt, Európában a robbanásra kész feszültségek ellenére viszonylagos béke van. Klasszikus értelemben vett háború utoljára a Balkánon zajlott a kilencvenes években. Most, ezekben a hónapokban megtapasztalhattuk a szorongást, megtudhattuk, milyen az, amikor életünk kizökken a megszokott kerékvágásból, amikor félre kell tennünk apró sérelmeinket és össze kell fognunk, hogy túléljük, kibírjuk a csapást. A legszegényebbek, a periférián élők most menthetetlenül a társadalom legszélére sodródnak, elvesznek, utcára kényszerülnek, éhen pusztulnak. Rájuk kell odafigyelnünk leginkább. Évek óta beszélünk a környezetszennyezésről, a klímaválságról, a túlhajtott fogyasztásról, a felgyorsult világ gyilkos, mérgező hatásairól, de mintha ez a csapás kellett volna ahhoz, hogy felfogjuk, vége van. Gyökeresen át kell gondolnunk, hogyan is élünk. Rettenetes, ami történt, és történik még most is, de mintha ez kellett volna ahhoz, hogy elérje az emberek ingerküszöbét. Megtapasztalhattuk, milyen az, amikor az idegőrlő, állandó zsivaj után hirtelen fülsüketítő csend lesz az utcákon: mindenki döbbenten áll, forgolódik, hitetlenkedik, hogy ez megtörténhet. Vajon tényleg ez kellett ahhoz, hogy a sokszor ismételt szóhalmazok, klímaválság, klímaválság, klímaválság, túlfogyasztás, túlfogyasztás, túlfogyasztás, végre megértsük, és eredeti jelentésükön kezdjünk el töprengeni? Vajon el kell fogynia otthon az utolsó lekvárnak, ki kell halnia az utolsó szélesszájú orrszarvúnak és be kell telnie az utolsó, lélegeztetőgéppel még rendelkező kórházi osztálynak is, hogy végre értsünk a szóból? Vajon hány ezerszer hallottuk felnőtt, tudatos életünk során a szót, rasszizmus? George Floyd halála, egy konkrét ember konkrét, értelmetlen és brutális szenvedésének képsorai újból jelentéssel töltötték meg a szót, és a Black Lives Matter tiltakozómozgalma egy hurrikán erejével söpört végig az Egyesült Államokon, aztán rajtunk, ­Európán is. Éppen úgy, olyan erővel, ahogyan korábban a menekültválság és a #MeToo. Aztán ez is el fog csendesedni, ahogyan elültek a #MeToo hullámai is. Jövőre vajon mi marad ebből az érzelmekkel telített, harcos lendületből? Egy-két színes bőrű tévébemondó? A #MeToo után mi maradt? Örülhetünk, ha halkabban mesélik társaságban a szőke nős vicceket. Örülhetünk, mert ez is valami. De a költő az én hazámban, és még több más helyen, továbbra is szakállas, bajuszos, de legalább szemüveges férfi lesz, és az, hogy ez megváltozzék, még optimista számítás szerint is évtizedekbe fog telni. Sikerül-e átformálnunk a gondolkodásunkat az egymást követő mozgalmak és krízisek hullámai után? Halljuk-e a figyelmeztető jeleket? Egy olyan ország polgáraként írom ezt, amelyik nem ratifikálta az Isztambuli Egyezményt. Egy olyan ország polgáraként, ahol napi problémákat okoz a családon belüli erőszak, ahol a rasszizmus, elsősorban a romák elleni megkülönböztetés és a menekültek elleni gyűlöletbeszéd gyakran a hivatalos propaganda része. Ahol a parlamentben is nyugodtan lehet viccelődni a nőkön. Mond-e még nekünk valamit a sokat emlegetett szó, Európa? Van-e jelentése ennek a szónak, gondolunk-e valamire, amikor napjában tizenötször kimondjuk, vagy egy újabb kataklizmának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy ez a betűsor ismét jelentéssel telítődjék? Egy olyan ország polgáraként kérdezem ezt, amelyik itt fekszik Európa beteg, koszorúér-szűkületes szívében, és csak 2004 óta része az Európai Uniónak. Akkor, abban az évben hirtelen megértettük mi, magyarok, mit is jelent nekünk ez a szó, de aztán ismét elhalványult a jelentése. Ha előkerül, többnyire csak uniós támogatások kapcsán. Európa egy csillagokkal díszített kék zászló, amit bizonyos eseményeken kifeszítenek. Földrajzi fogalom, nem pedig kultúrtörténeti és szellemi erőtér. Ha eredeti jelentésének szellem­alakja kísért, akkor többnyire valami ellenében. Vajon miért? Európa ilyenkor az a hely, amit a barbárságtól, az elözönléstől, a migránsoktól kell megvédeni. Vagy egy fenyegető eszme, amely egyediségünket, nemzeti karakterjegyeinket akarja eltörölni. Az ég szerelmére, valóban ezt jelentené Európa? És tényleg azt hisszük, itt dobog a világ szíve? Egyáltalán, maradjunk már csendben egy fél pillanatra: dobog még? Huh, de megkönnyebbültem. Én hallom. És önök? Próbáljuk meg feleleveníteni, melyek a fő erei! A zsidó-keresztény kultúra és a görög-római kultúra, ugye? Ezek táplálják még mindig, ezek emlékeztetnek minden lélegzetvételnél rá, hogy európaiak vagyunk. Ezt akkor érezzük igazán, teljes mélységében, amikor a világ más pontjaira vet bennünket a sors. Amerikában vagy Ázsiában azonnal, minden nyelvi határok és kulturális különbség ellenére is több közösséget érzünk más európaiakkal, mert konkrét, gyakorlati helyzetben az ember sokkal inkább érzi a történelmi és sorsközösséget, mint az esetleges különbségeket. Gondoljanak csak bele, az egyszeri utazó mennyivel több közösséget érez külföldön, ha meghallja anyanyelve szavait, mint amikor a fülledt reggeli buszon nyomódik össze honfitársaival. Ott, a tömegben levegőért kapkodva nem gondol rá, milyen jó is az édes anyanyelvet hallani. Vagy ha igen, ha van ilyen fura szerzet, akkor az a költő. Amikor nem otthon ül, amikor nem azt várja, hogy elmenjen a zörgő kukásutó, és bekanyarodjon a sarkon az ihlet, akkor szavakat gyűjt. És amikor éppen nem szavakat gyűjt, akkor fülel. Komoly arccal befelé hallgatózik, éppen úgy, mint az a kardiológus a fonendoszkópjával. Sóhajtsunk mélyet a maszkjaink alatt, így, mindnyájan, egyszerre. Valami zörög itt, a szív tájékán. Valami baj van Európában. Higgyék el nekünk. Lehet, hogy a képalkotó eljárások még nem mutatják ki, de hallani. A vers mutatja. Legyünk csendben, füleljünk! Olvassunk verset.

Felolvadt szívvel – Gurubi Ágnes mellett ott lépdel az áldás

Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2020.08.29. 10:10

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Alkoholista apák, férjek, szinte mindent túlélő asszonyok, szétszakadt családok, ki nem beszélt traumák, generációkon át öröklődő „megfagyott szívek”. Gurubi Ágnes újságíró, szerkesztő első regénye szívet próbáló olvasmány.
A Szív utca egy önvallomásnak is beillő családregény vagy inkább fikciós elemekből álló generációs történet?  Nem a valós életemet akartam megírni, de a regény egyes részei nagyban hasonlítanak életem némely mozzanatára. Több mint száz ember történetének lehettem tanúja az elmúlt években workshopokon, önismereti csoportokban, úgyhogy volt honnan merítenem, nehéz lenne eldönteni, mi honnan, kitől jött. Egyébként szerintem nem vesz el és nem is ad hozzá egy mű értékéhez, hogy az mennyire azonos a szerző életével. Honnan jött az ihlet, hogy „átülve a másik oldalra”, kérdezőből író legyen?  Riporterként a generációs traumafeldolgozás, a transzgenerációs transzmisszió (generációk hogyan „adják át” egymásnak a felhalmozott traumákat) régóta foglalkoztat, ahogyan a saját őseim élettörténetei is. Nagyon erős a női vonal a családunkban: anyai nagymamámnak 6 lánytestvére volt, nekem egy nővérem van, neki 2 lánya és egy fia, és nálam is ugyanez a leosztás. Érdekelt, hogy ezek a nők hogyan boldogultak a „láthatatlan” férfiak mellett. A transzgenerációról 8 éve hallottam először egy pszichodráma­csoportban, ahol a válásom közepén próbáltam feldolgozni a kudarcaimat, de amíg rá nem kényszerített az élet, hogy „beleálljak”, addig csak egy terület volt, ami vonzott – az irodalom, a színház, a film és a pszichológia mellett. Hogyan lett a kedvelt témából regényötlet?  A 40. születésnapom után 3 hónappal autóbalesetet szenvedtem az egyik lányommal. Egy karcolással úsztuk meg, holott csoda volt, hogy egyáltalán élve ki tudtunk szállni az autóból. Megírtam ezt a sztorit – terápiás céllal – egy barátom Facebook-oldalára, és nagyon meglepődtem, mert rengeteg visszajelzés érkezett, nagyon sokan magukénak érezték, hatása lett. Közben teherbe estem, de a babát elveszítettem. Az anyaságom „hattyúdalára” készültem, így a trauma akkora pofon volt, hogy porig zúzott. Most, két évvel később már nem büntetésként fogom fel, hanem lehetőségként: a sors megtisztelt azzal, hogy ezt a nehézséget megéljem és megerősödve menjek tovább. Utána valami újat akartam csinálni, váltásra volt szükségem. Nem vettek fel sem pultosnak egy cukrászdába, sem egy szupermarket reklámújság-korrektorának. (nevet) Egy barátnőm azt tanácsolta, írjak arról, ami a legfontosabb. Nekem ez a családom. Kaptam egy noteszt a férjemtől, abba írtam le a regény első fejezetét – amíg egy kávézóban vártam egy ismerősömre. Aztán „saját történeteimmel” szerepeltem több helyen, például a pszichoforyou.hu-n, ahol az első cikkemet 50 ezren olvasták, elképesztő mennyiségű komment érkezett, hogy „velem ugyanez történt” stb., illetve rengetegen kérték, hogy adjam meg a pszichológusom számát. Ekkor született meg az elhatározás, hogy megírom, ami régóta foglalkoztat. Esténként a konyhában gyertyafénynél, fülhallgatóval a fejemen írtam a regényt. Általában klasszikust hallgattam: Bach Goldberg-variációit, de volt, hogy végtelenítve az Elefánt zenekar Plüss című számát. Voltak olyan jelenetek, amikre – másnap visszaolvasva – nem is emlékeztem, mintha nem is én írtam volna.
Hatalmas utat tett meg a Szív utca megszületéséig – konkrét és átvitt értelemben is. Nemcsak a rokonait ismerte meg, hanem saját magát is, szembenézett és dolgozni kezdett évtizedek óta cipelt traumáival. Írás közben folyamatosan vitte a lendület, a kíváncsiság, vagy volt megtorpanás?  Nagymamám 3 húga él még, kettőnél jártam is: 9 hónapon belül az USA-ban és Argentínában is voltam, holott addig sosem utaztam egyedül, repülni is utálok és sosem jártam a tengerentúlon. 2019 nyarán felkért a pszichoforyou.hu egy Orvos-Tóth Noémi-interjúra, elolvastam az Örökölt sors című könyvét, akkor már a saját regényem felénél jártam, de sokszor elbizonytalanodtam. Noémi „mellém állt”, megosztotta az oldalán például, amikor kampányt indítottam az argentin utam költségének fedezésére, és lelkileg is támogatott. „Ott lépdel az áldás melletted”, ez a mondata azóta is „mentőövként” kísér. Közben könyvtárakban is kutattam, olvastam a DEGOB-jegyzőkönyveket: ültem órákig és folytak a könnyeim. Katartikus pillanat volt, amikor befejeztem a Szív utcát. Elbicikliztem Nagymarosra, ettem egy somlóit, és vigyorogtam. Most, hogy megjelent a könyv, olyan érzés, mint szüléskor a tolófájás: a legfájdalmasabb és egyben a leggyönyörűbb érzés. Maga az írás pont 9 hónapig tartott… Kellett a még élő rokonokra bárhogyan is tekintettel lenni?  Ilyenekkel nem lehet foglalkozni írás közben, még ha ez kegyetlenül is hangzik. A holokauszt­szálnál kellett vennem egy nagy levegőt, mert nagyanyám erről nem beszélt, ez részéről nem volt egy felvállalt tény. Ő már rég nem él, ezért végig a testvérei beleegyezésével, támogatásával írtam, de úgy éreztem, ő is az áldását adta. Anyámmal volt egy nehéz beszélgetésem, amikor elmondtam neki, hogy mindenképp megírom a könyvet. Az elején elzárkózott, végül ő is sokat mesélt. Például, hogy a nagymamám a Szív utcában lakott, erről másfél éve szereztem tudomást. Milyen tanulságokkal gazdagodott kutatásai és az írás során?  Már értem, miért vakult meg nagyanyám öregségére, miért volt ilyen kemény nő és sokkal könnyebb együttéreznem vele. Szinte hálát érzek iránta. Nem akart rosszat, ő csak így, életének eltitkolt részeivel tudott túlélni. A legmegrázóbb azzal volt szembesülni, hogy felmenőim között voltak, akiknek a lehető legfájdalmasabb és legméltatlanabb halál jutott. Az egyik legnagyobb öröm pedig, hogy a Kalligram Kiadóhoz került a regény, a nagylányom születésnapján írtuk alá a szerződést. Néha vannak kételyeim, hogy nem okozok-e csalódást és időnként félek, hogy nem tudom majd függetleníteni magam a véleményektől. De nem hagyom abba: az új regényemből már kész 80 oldal. Gyerekeinek az eltitkolás helyett „tanítja” az el- és megbeszélést?  Nincs tévénk, rengeteget beszélgetünk, lelkizünk. A terapeutám szerint mindent szétpszichologizálunk, talán túlságosan is. De ennek eredménye, hogy mindhárom gyerekünkre nagyon büszke vagyok: ahogy éreznek, kommunikálnak, szinte a példaképeim. Nagy munka volt, nekik is köszönhető, hogy megtörtem a családi hagyományt, és „felolvadt a szívem”.

Gurubi Ágnes

újságíró, szerkesztő, a Papageno magazin felelős szerkesztője és a Láthatáron Csoport kommunikációs munkatársa; három gyermek édesanyja.

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete (részlet a regényből)

Elena Ferrante
Publikálás dátuma
2020.08.29. 09:30

A Nápolyi regények (2011–2014) után Elena Ferrante új regénnyel jelentkezett: a november 7-i olasz megjelenés nagy visszhangot váltott ki, hamarosan számos világlap cikkezett a könyvről, amelynek elmaradhatatlan helyszíne Nápoly, elmesélője pedig egy kamasz lány, Giovanna. Valami baljós dolog történik Giovanna bájos gyermekarcával, és lassanként kiütközik rajta a kamaszok rusnya undoksága. Melyik tükröt válassza az ember, hogy visszataláljon önmagához, és megmeneküljön? A gyermekarc szépségének elillanását követően az új ábrázat utáni hajsza két Nápoly közt zajlik, amelyeket testvéri szálak kötnek össze, s amelyek kölcsönösen rettegik és gyűlölik egymást. Az olasz kiadó javaslatára a Ferrante-könyvek külföldi kiadói – köztük a magyar Park Könyvkiadó – közös nemzetközi premierrel ünneplik az új regény megjelenését: szeptember 1-jén.
Az igazgatónőről az a hír járta, hogy azokkal a szülőkkel, akik a szónoklatait türelmesen végighallgatva hajlandók voltak rendre utasítani az ivadékaikat, nyájasan elbeszélgetett, azokkal viszont, akik a gyermekeik védelmére keltek, könyörtelenül elbánt. Anyámért tűzbe tettem volna a kezem, ő mindig is jól kijött az igazgatónővel. Apám azonban többször kijelentette, olykor még el is poénkodott rajta, hogy mindentől herótja van, ami az iskolai élettel kapcsolatos – a kollégák az őrületbe kergették, a hierarchiát és a szülői munkaközösséget ki nem állhatta –, épp ezért ezerszer is meggondolta, ha szülői minőségében kellett bemennie az iskolámba, attól tartott ugyanis, hogy a jelenlétével csak ártana nekem. Ám ezúttal pontban a tanórák végére megjelent. Amikor a folyosón észrevettem, kelletlenül odamentem hozzá. Ideges voltam, szándékosan nyelvjárást használtam: apu, én tényleg nem direkt csináltam, de te ne ragaszkodj az én igazamhoz, különben mindketten pórul járunk. De ő nyugalomra intett, és amint beléptünk az igazgatónőhöz, a lehető legszívélyesebb hangját vette elő. Miután figyelmesen végighallgatta az asszony részletes beszámolóját arról, hogy milyen bonyolult dolog eligazgatni egy gimnáziumot, elsütött egy frappáns kis történetet a hivatalban levő tanfelügyelő bunkóságáról, majd váratlanul megdicsérte a fülbevalóját. Az igazgatónő önelégülten hunyorgott, és az egyik kezével belekaristolt a levegőbe, mintha el akarna hessegetni bennünket, végül kacarászni kezdett, a szája elé kapva ugyanazt a kezét. S amikor már azt hittem volna, hogy ebben a hangnemben fognak bájcsevegni az idők végezetéig, apám kertelés nélkül elővette a kihágásomat. Még a lélegzetem is elállt. Engem ismerve, mondta, kétségtelen, hogy szándékosan döftem bele a ceruzát Silvestróba, ám annak, hogy így reagáltam, bizonyára nyomós oka volt; ő ugyan ezt az okot nem ismeri, nem is akarja megismerni, egy ideje azonban megtanulta, hogy a nők és férfiak közti grimbuszokban rendszerint a nőknek van igazuk, s még ha a mostani ügyre ez nem is teljesen érvényes, a fiúkat akkor is érdemes a felelősségvállalás irányába terelni, érdemes őket addig nevelni, mígnem a felelősségtudatuknak legalább a halvány látszata felsejlik. A fenti gondolatsor természetesen egy hozzávetőleges kivonata mindannak, amiről iszonyú terjengősen, metsző éllel és lélegzetelállító választékossággal beszélt, röviden: az ilyen szónokokat szokták tátott szájjal, a nyelvi elegancia tekintélyétől elájulva, egyszersmind az ellenvetés lehetőségéről is végleg lemondva hallgatni. Szívszorongva vártam, vajon mit lép erre az igazgatónő. Nos, az igazgatónő buzgó ájtatossággal válaszolt apámnak, tanár úrnak szólította, és szemmel láthatóan annyira elcsábult tőle, hogy a teljes női nem nevében égett az arcom, restelltem, hogy nőnek születtem, akit a sorsa, minden tudományos fokozata és hivatali pozíciója ellenére, arra kárhoztatja, hogy így bánjanak vele a fér­fiak. Ám ahelyett, hogy a haragomnak sivalkodva hangot adtam volna, kellemes elégedettség töltött el. Az igazgatónő el sem akarta engedni apámat, s hogy gyönyörködhessen még a búgó hangjában, kérdések özönét zúdította rá, ámbár ki tudja, az is lehet, hogy újabb bókokban, esetleg – miután úgy érezhette, méltónak találtatott egy férfi mélyenszántó gondolataira – egy szép új barátság kezdetében reménykedett. Ami engem illet, már ott, az irodájában pontosan tudtam, hogy amint leérünk az udvarra, apám – a poén kedvéért – a hangját utánozva majd előadja, milyen képet vágott a bókjaira és hogyan igazgatta a haját. És így is történt. – Láttad, hogy pillázott? S az a kézmozdulat, ahogy a hajával babrált! Meg a hangja! Hú, tanár úr, húú, húúú, hova gondol! Teli torokból nevettem, akárcsak kislánykoromban, és úgy éreztem, ismét gyermeki csodálattal tekintek rá. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy hagyjam-e ezt az érzést felülkerekedni, vagy emlékeztessem magam, hogy méltatlan a csodálatomra, és rivalljak rá: azt mondtad, hogy a férfiak fajankók, és felelősséget kell vállalniuk a tetteikért; te viszont sose vállaltál felelősséget sem azért, amit anyuval műveltél, sem pedig azért, amit velem. Hazug vagy, apu, egy hazug disznó, akitől épp azért félek, mert ha úgy tartja úri szeszélye, bármikor képes rokonszenvet kelteni az emberekben. 13. A dicsőséges hőstett feletti örömujjongásom mindössze addig tartott, amíg be nem ültünk az autóba. Apám gyakorlatilag el sem helyezkedett a volánnál, máris egyik melldöngető frázist pufogtatta a másik után. – Vedd úgy, hogy ez egy lecke volt! Nincs olyan ember, akit ne lehetne gatyába rázni. Afelől meg biztos lehetsz, hogy ez az asszony a tenyeredből eszik a hátralevő gimnáziumi éveidben. Nem álltam meg, hogy közbe ne szóljak: – Nem az én tenyeremből, hanem a tiedből. A dühöm láttán mintha restellte volna az iménti öntömjénezést. Nem gyújtotta be a motort, felemelte mindkét kezét, és homloktól állig elhúzta az arca előtt a tenyerét, akárha falat vonna a korábbi és a mostani pillanat közé. – Jobb szeretnél egyedül megbirkózni a dolgokkal? – Igen. – Nem tetszett, ahogy viselkedtem? – Remek voltál. Akkor is igent mondott volna, ha megkéred a kezét. – Szerinted mit kellett volna tennem? – Semmit. Törődj a magad dolgával! Elmentél tőlünk, lett egy másik feleséged, új lányaid… Felejts el engem meg anyut! – Anyád meg én szeretjük egymást. És te vagy az én egyetlen, imádott gyermekem. – Hazugság! Apám tekintetében harag villant, valószínűleg megbántottam. No lám, meg is van, kitől örököltem ezt a vad erőt, ami rávitt, hogy beledöfjek Silvestróba. Ám amilyen gyorsan felment benne a pumpa, olyan gyorsan el is párolgott a mérge, és halkan azt mondta: – Hazaviszlek, jó? – Hozzám vagy hozzád haza? – Ahová szeretnéd. – Semmit se szeretnék! Mindig te mondod meg, hogy ki mit csináljon! Befurakszol az emberek fejébe, apu! – Ugyan már, miket beszélsz! És lám, megint elöntötte az agyát a méreg, láttam a pupillájában a villanást: ezek szerint, ha nagyon akarom, ki tudom hozni a sodrából. Odáig, hogy felpofozzon, valószínűleg sose hagyná elfajulni a vitát. Nincs is rá szüksége. A szavaival is meg tudja semmisíteni az embert, erre gyúrt már suhanckorától, így tette tönkre Vittoria és Enzo szerelmét. És bizonyára engem is ilyenné akart gyúrni, amíg csalódást nem okoztam neki. De nem, mégsem: a szavaival sem tudna bántani. Legbelül azt hiszi, hogy odavan értem, és retteg attól, hogy fájdalmat okoz nekem. Hangnemet váltottam: – Bocsáss meg – motyogtam. – Nem akarom, hogy aggódj miattam. Nem akarom, hogy az én hibámból olyan dolgokra kelljen az idődet fecsérelned, amiket nem csinálsz szívesen. – Akkor viselkedj rendesen! Hogy is juthatott eszedbe megszúrni azt a fiút? Ilyesmit nem csinálunk, nem így kell megoldani a dolgokat. A húgom viselkedett így gyerekkorában, az ötödik osztálynál nem is jutott tovább! – Úgy döntöttem, behozom az elmúlt évemet. – Ezt örömmel hallom. – És azt is eldöntöttem, hogy nem találkozom többé Vittoriával. – Ha erre valóban te magad jutottál, nagyon örülök. – De Margherita gyerekeivel továbbra is tartom majd a kapcsolatot. Megütközve nézett rám: – Ki az a Margherita? Néhány pillanatig az volt a benyomásom, hogy csak megjátssza a tudatlant – pedig nem. Amíg a húga rögeszmésen szimatolt utána, és a legtitkosabb húzásaira is fényt derített, addig ő a szakítás után már semmit nem akart tudni az életéről. Évtizedek óta harcolt Vittoriával, ám életének hús-vér valósága már nem érdekelte, ez a dölyfös nemtörődömség volt gyűlöletének egyik alapköve. – Margherita Vittoria néni egyik barátnője – magyaráztam. – Ja, tényleg, nem emlékeztem a nevére – legyintett dühösen. – Három gyereke van – folytattam. – Tonino, Giuliana és Corrado. Giuliana a legklasszabb mindük közül. Öt évvel idősebb nálam és nagyon-nagyon okos. A vőlegénye Milánóban tanul, ott is érettségizett. Vele is összeismerkedtem, nagyszerű ember. – Hogy hívják? – Roberto Matese. – Roberto Matese? – kérdezett vissza hitetlenkedve. Ezen a hangon akkor beszélt, amikor minden kétséget kizáróan olyan ember került szóba, aki csodálatot, sőt valami halvány irigységszerűséget ébresztett benne. És csakugyan, mohó kíváncsisággal vetette rá magát a témára, tudni akarta, hol és milyen körülmények között ismerkedtünk össze, s a végén kiderítette, hogy az a fiatal tudós, aki rendkívül fontos tanulmányokat publikál a katolikus egyetem lapjában, megegyezik az én Robertómmal. Lángolt az arcom a büszkeségtől és az elégtételtől. Arra gondoltam: hiába írsz, olvasol és kutatod, amit mások összeírtak vagy -olvastak, ő ezerszer különb nálad, ezt te magad is tudod, épp most ismerted el. Király Kinga Júlia fordítása

Elena Ferrante

a kortárs világirodalom nagy rejtélye. Regényei zajos sikert aratnak, díjakat nyernek, számos nyelvre lefordítják őket, de kiléte ismeretlen. Annyi tudható róla, hogy Nápolyban született, és ő a Tékozló szeretet, az Amikor elhagytak és a Nő a sötétben szerzője. Első két regényét Mario Martone, valamint Roberto Faenza filmesítette meg. Világszerte népszerűvé a Nápolyi regények (2011–2014) című négykötetes sorozata tette, melynek Briliáns barátnőm és Az új név története című első két kötetéből az HBO készített sorozatot. 2020 májusában hozták nyilvánosságra, hogy a Netflix és a Fandango pedig A felnőttek hazug élete című film alapján közösen gyárt sorozatot.