Előfizetés

Kerékgyártó István: Szeretett Gazdám avagy Egy vezér ifjúkora (részlet a regényből)

Kerékgyártó István
Publikálás dátuma
2020.08.29. 09:00

Fotó: Népszava
A kultúrházban találkoztak aznap este, ahol a stencilgép volt, mert tudták, hogy üres a ház, nyugodtan dolgozhatnak. Voltak, akik papírlapokat kötegeltek, ketten a gépet kezelték, mások meg csak üldögéltek a kényelmetlen faszékeken és beszélgettek, mikor berontottak ugyanazok a rendőrök, akik a lakásban is jártak. Most már, ahogy Wurm főhadnagy ígérte, tényleg gorombák voltak, hasra fektették őket, többeknek kicsavarták a kezét, miközben az egyikük egy jutazsákba pakolta a már elkészült nyomtatványokat. A kurva anyátokat, szemét kis gecik! Hát mit gondoltok?, üvöltött a műbőr dzsekis. Mit képzeltek ti magatokról? Mikor itt tartott, látta Luko, hogy Sveta, aki mellette hasalt, fölemelte a fejét, mire a férfi a cipőtalpával a tarkójára lépett, akár Szjeme őrmester a seregben, amikor a csizmatalpával a sárba nyomkodta az arcukat, csak itt a parketta kemény volt, és Sveta fájdalmasan följajdult. Lukónak eszébe jutottak Szjeme kegyetlenkedései, hogy ő is rettegett attól a primitív baromtól, megalázkodott előtte. Ekkor elöntötte a fejét a vér, fölpattant, és ráüvöltött: Mit csinál, maga barom?! Erre két rendőr mellette termett, az egyik le akarta ütni, de kivédte, és ő ütötte meg azt, mire mind a négyen rávetették magukat, és verni kezdték. Mivel a gyomrát is ütötték, elájult, csak a rohamkocsiban tért magához, a platón feküdt, látta, a többiek kétoldalt a fapadokon ülnek. Nem mutatta, hogy magához tért, hanem a vasplatón heverve, arcát a hideg fémnek szorította, jólesett az égő zúzódásoknak a vas hűvössége. Úgy érezte, védettséget ad, hogy eszméletlennek hitték, senki nem háborgatja tűnődésében. Szinte már kellemes volt ez a nyugalom. Végiggondolta, hogy mi történt vele. Biztos volt benne, hogy a rendőrök nem tudták, ki ő, különben nem verték volna meg ennyire. Ez jó, gondolta. Abban is biztos volt, hogy a társai előtt igazi hős lett, el se hinnék, hogy jelent róluk. Ez is jó. Az, hogy így elveszítette a fejét, az viszont rossz. Már csak azt nem tudta eldönteni, ha nem áll mögötte Wurm, akkor is megteszi-e ezt, és hiába nem gondolt erre a lázadása pillanatában, lehet, hogy tudat alatt biztonságot adott neki titkos védettsége. A rendőrségi fogdában elkülönítették őket egymástól, magánzárkákban töltötték az éjszakát. Másnap reggel a sétán észrevette, hogy többen már nincsenek ott, Svetát sem látta, aztán rájött, hogy a befolyásos szülők már kimentették a gyerekeiket, és nagyon örült, hogy ő még ott van, mert mivel magyarázná, hogy őt, aki rátámadt a ­rendőrökre, már ki is engedték. Még délelőtt megjelent a cellájában Wurm főhadnagy, és a legnagyobb elégedettséggel nézegette a zúzódásait, sebeit. Nagyon jól csináltad, bólogatott. Nem mondta neki Luko, hogy nem az esze, hanem az indulatai vezették, csak megrántotta a vállát: Még ne engedjetek ki! Csak egy napra rá, hogy az utolsó társam is kiment. Igazad van, bólintott Wurm. De nem szeretném, ha ezek a barom rend­őrök kihallgatnának! Rendben, majd bejövök naponta, és azt mondom, a te ügyed súlyosabb, én veszem át a nyomozást. Jött is négy napon keresztül, hozott kaját, meg Luko rendelt tőle könyveket is, meg áfonyalekvárt is kért tőle, mert a már meglévő sebeire kenve az jól mutatott a sétákon, ugyanis néha üvöltözött meg püfölte a vas­ágyát, mintha vernék. A többiek ugyanazon a folyosón voltak, nyilván hallották. Amúgy kellemes nyugalomban teltek a napok, olvasott, a sétákon meg próbálta tornáztatni a karját, a derekát, meg a cellában is kísérletezett a fekvőtámaszokkal, csak a veréstől még minden porcikája sajgott. De a műverés bevált, mert a többiek szörnyülködve pillantottak „véres” sebeire. A negyedik nap délelőttjén váratlanul megjelent nála ügyvédbarátja, Umen Právnik. Zavarban volt, mert soha nem beszélt neki az ellenzéki haverjairól, arról meg főleg nem, hogy valójában mit keres köztük. Az ügyvéd annyit tudott csak, hogy jár egy évfolyamtársával, Sloboda orvosprofesszor lányával, egy bizonyos Svetával, aki ellenzéki, de nem mutatta be neki. Sveta nem akarta ezt, Právnikot az ügyfélköre miatt alvilági figurának tartotta. Kezet fogtak, az ügyvéd leült a stokira, ő meg a priccse szélére, aztán csak nézték egymást. Luko nem tudta, mit mondjon, a másik meg azt várta, hogy ő kezdje. Kiviszlek, mondta végül Právnik. Luko nem ellenkezett, mert a reggeli sétánál már senkit nem látott a többiek közül. Ne haragudj, hogy nem mondtam neked, de… Semmi mentegetőzés. Jól csináltad! ­Miért mondtad volna el bárkinek is? Nyilván hallottad már, hogy miért vagyok itt. Persze, mondták, de arra is rájöttem, hogy ezek a rendőrök valójában nem tudják, miért vagy itt. Miből gondolod? Abból, hogy ezek veszélyes ellenzékinek tartanak. És te? Én nem. Én ismerlek. Téged nem érdekel a politika. Akkor? Akkor? Akkor azt mondom, hogy rendben van. Nem igaz, hogy nem fog a macska egyszerre kint is meg bent is egeret. Néha fog. A legügyesebb macskák fognak. És te ilyen macska vagy. Nagyon ügyes. Pakolj össze, megyünk! Mielőtt beszálltak volna Umen kocsijába, az ügyvéd intett, hogy sétáljanak egyet a szomszédos parkban. Nézd, hamarosan rossz idők jönnek a kommunistákra. Luko nagyon meglepődött, mert korábban soha nem beszéltek politikáról. Ez a nyers, egyenes kijelentés egészen mellbe vágta. Gondolod? Tudom. Luko, nézd meg, mi történik a többi kommunista országban. A Szovjetunió feladta a tábor egyben tartását, ennek hatására aztán mindenütt megerősödött az ellenzék. Lengyelországban a szakszervezetek, Csehszlovákiában a diák­­mozgalmak, Magyar­országon az ellenzéki tömörülések, az NDK-ban az evangélikus egyház, Bulgáriában a környezetvédő szervezetek mozgatják a változást. Nem tudom, pontosan mikor, de belátható időn belül szétesik a szocialista tábor. És akkor mi lesz? Akkor kik jönnek? Az ügyvéd a fiú vállára tette a kezét. Luko, mindig mi jövünk, felelte ugyanazzal a megnyerő mosollyal, határozottsággal és nyugalommal, amit első találkozásuk során fedezett föl Luko az arcán. Mi? Igen, mi. Akik ügyesek, átlátják a világot, és mindig talpra esnek. A győztes alkatok. És te született győztes vagy. Meg persze én is. Nem tudom, mivel zsaroltak meg, hogy a SZÁT-nak dolgozol, de nem is fontos. Ekkor Luko szemébe nézett, úgy mondta: Én nem ítéllek el ezért. A lényeg, hogy csináld tovább ezt az ellenzéki lázadozást. Vesztenivalód nincs. Illetve annyi, hogy ha sikerül az ellenzéknek, és egyre nagyobb erre az esély, akkor azonnal el kell majd tüntetni a belügyeseknél a nyomokat. El lehet? Nem lehetetlen, nekem is van ott néhány jó emberem. Majd segítek. És miért segítesz? Egyrészt, mert kedvellek, másrészt, mert abban az új világban te magasra emelkedhetsz. Egy ellenzéki, akit így helybenhagytak a kommunista pribékek, igazi hőssé válhat. Persze, csak ha okosan csinálod továbbra is. Nézd csak, mondta, mert éppen visszaértek a park melletti utcába, ahol kocsik parkoltak, és elfordította egy Zsiguli tükrét. Luko belenézett, és eszébe jutott Wurm, mikor azt jósolta, hogy egyszer majd bevisznek közülük néhányat, megdádázzák őket, aztán mehetnek vissza a többi hőbörgőhöz, hogy megmutassák nekik a kék-zöld pofájukat. Akkor nem gondolta, hogy ő lesz az egyik, akit így kidekorálnak. Právnik egy orvos haverjához vitte, aki látleletet vett róla és fotókat is készített. Jól jöhet ez még, mondta Právnik. Hazafelé a kocsiban Luko azon gondolkodott, mit jelenthet, hogy a SZÁT-nál is van néhány jó embere Umennek, csak nem azt, hogy ő is jó embere azoknak?

A semmi vízivárosi peremén (Kálmán Gábor: A világ legvidámabb embere)

horner
Publikálás dátuma
2020.08.29. 08:45

Jól megkomponált üresség. Céltudatosan, kimondottan a semmiről, a történő semmiről, a nem történik semmiről – harminchét tárcán át. Hangulatos? Részben. Élvezetes? Részben.
A három regény után tárcanovella-gyűjteménnyel jelentkező Kálmán Gábor több érdekes prózakísérletet is végrehajt az új kötetével. Egyfelől a kisepikai formátumok mozaikszerűségéből épít fel egy látszat-nagyelbeszélést. És ugyan a tárcák olvasási sorrendje akár tetszőleges is lehet, a kirakó mégis a lineáris olvasást preferálja leginkább, mind a belső utalási, hivatkozási, ismétlődési rendszere, mind a tartalmi-tematikai vonalvezetése által. Másfelől törekvés látszik a semmi történésének, állapotának feltérképezésére, alakformálódási felvillantására az írás, a nyelv keretei között és által, legyen az külső vagy belső mozdulatlanság, érzés vagy a mozgása ellenére is semmisnek ítélt történés. Mindez egy önéletrajzszerűségnek tetsző, önmagára is reflektáló tárcafolyamban ölt testet, mely alapján az elbeszélő (aki életrajzi adatok alapján összevethető az íróval – a tárcák száma meg talán az író életkorával) retrospektív tekint vissza életének elmúlt évtizedeire: a dél-szlovákiai kisváros élre vasalt kocka lakótelepre születésére, a „Selmec és Léva között félúton” lévő legeldugottabb zsákfaluban való gyerekeskedésére, a Komáromból Budapestre ingázására, a Budára, majd a pesti Dob utcába költözésére a válásának következményeként, aztán a jobbnak tartott („innenső”) jobb Duna-partra, a Vízivárosba visszatérésére, ahol időlegesen otthonra talál (egy novella – A fuvarosokról és arról, hogy a bölcsészekből lesz a pap, 130. o. – már ennek a magasztalt városrésznek az elhagyására utal). A kötet első fele tipikus bölcsészrinya, nagyon fárasztó és lankasztó olvasni, még ha a semmiről is szól, tehát a történő semmi megragadását szándékozik az olvasóban felkelteni. Túl jól sikerül (vö. Moravia Az unalom című regényével). Aztán zökken egyet a tárcafolyam – dramaturgiai, jól kiszámított fordulópont a könyv közepén: belép a halál. Az apa haláláról hírt adó írás (Halál, vasárnap) mintegy felvezeti a csúcspontot, mely egy barát ismerősének, Zsibinek, a hajléktalannak a Badacsony-hegyi présházban történő halálát rögzíti (Hét perc). Ez a tárcanovella kimagaslik a többi közül, az elbeszélői egyes szám egyes személyből harmadikba vált, a kidolgozottsága, hangneme is eltér a többitől – akár azt is mondhatnám: irodalmibb. S bár a kötet második fele vissza­zökkenni látszik a korábbi tónusba, valahogy átszíneződik mégis, tematikailag is meghatározó kapcsolóelemek fűzik össze a kettős halál megtapasztalásával (az extrém magányra vágyó elbeszélő utazásai Kairóba, Kazahsztánba, Izlandra, a szlovén tengerpartra, mint kiderül, az apja elhunyta miatt érzett traumára vezethetők vissza). A keretes szerkezetet biztosító záró tárcadarab pedig nem hagy kétséget afelől, hogy itt nagyon is tudatos „utaztatás” történt, az olvasót a semmi földjére ráncigálták, az üresség búrájával fedték, egy olyan területre, ahová nem biztos, hogy szándékában állt behatolni. De hogy a semmivel töltekezett A világ legvidámabb embere által, ahhoz kétség nem fér. Ahogy ahhoz sem, hogy akár ennek az „utaztatásnak” alárendelve, akár nem, de részben kihagyott ziccerként gondol a tárcaíró azon „mesterkedésére”, ami az otthonául szolgáló Víziváros megjelenítésére vonatkozik – „(vízivárosi vagyok, nyolc éve ez a városrész a menedékem, az üvegbúra, a mentsvár, a biztos pont, ahol soha nincs tömeg, mindenkit ismerek, mindenki ismer, és bármikor megmentenénk egymás életét)”. Egy Víziváros-mitológia megteremtésére. Ha nem is azt várnánk, hogy az legyen, mint Bächer Iván volt egykor Újlipóciának, a sulykolt közösségi egybetartozás és bennfentesség mellett (lásd a feljebb idézett sorokat), ott ahol – Pesttel ellentétben, „ahol nincs miről írni”– „a téma az utcán hevert”, jóval tovább lehetett volna jutni, mint a kávéházak teraszán való mélázás, vagy egy-két őrült alak és helyzet felskiccelése. A több szövegben is „megzenésített” tárcaírás nehézségei szabta keret a képzelőerőt is jobban felszabadíthatta volna. Nem csak arról lehetett volna írni, hogy „hát bele lehetett képzelni” sorsokat, történeteket a fel-felbukkanó alakokba („A szomszéd ház előtt futó lányt, aki éppen szakított, de készen állt egy új kapcsolatra.”, Kivilágítatlan vonatablakok, 74. o.), hanem meg is írni például ennek a lánynak a történetét, legalább annyira vagy oly módon, mint ahogy korábban – még a pesti Dob utca kapcsán – felvillant a világ legdepressziósabb villanyszerelőjének alakja (Tető alatt a ház, 77. o.). Ugyanakkor nyilván a Rudas és a Lukács fürdő közti területen ott a Bambi, a Calgary, Szeredy Dani stb. – de milyen jó lett volna, ha ezt a csírájában, szétszórtságában igenis meglévő esélyt még jobban, erőteljesebben kiaknázza, terebélyesíti, megragadja a szerző. Talán, majd. Most nem ez volt vélhetően a legfőbb cél. Mert persze, akkor a fent jelzett semminél ez jóval több lenne... (Kalligram, 2020. 208 o.)

Nógrádi Gábor: Szilánkok (Nincs új a nap alatt)

Nógrádi Gábor
Publikálás dátuma
2020.08.29. 08:15

Fotó: Stekovics Gáspár
A világon évezredek óta egyetlen igazi probléma van, ami a társadalmi konfliktusokat okozza, állandósítja, és ami talán az emberiség veszte lesz. Te eszel. Ő nem. Ne légy okos! Népcsoportokat, nemzeteket pusztítottak már el, mert okosabbak voltak, mint a gyilkosaik. Nagy szerencsém volt, hogy nem volt szerencsém. Kétféle ember nevez zsidónak: a zsidó és az antiszemita. A többiek megadják a lehetőséget, hogy én döntsem el, ki vagyok. Hol nincs demokrácia, ott nincs demokrácia sem az életben, sem az irodalomban. („A klasszikus kritika sosem foglalkozott az olvasóval; számára nincs más ember az irodalomban, csak az, aki írja.” Roland Barthes: A szerző halála) Az idő minden sebet elkaparhat. Nekem a társadalmi klímával van problémám. Az istennek sem akarnak elolvadni a történelmi jéghegyek! És mind rajta vagyunk a Titanicon. Ki akar kiszállni? Van-e élet a halál után? Persze, hogy van. Nem a mi életünk, de ha tettünk érte, az az élet rólunk is szól. Sajnos, a mondást meg kell változtatni. Az ember sorsa nem a kezében van, hanem a lábában. Ne játsszatok a tűzzel, mert nem fogjátok tudni eloltani és titeket is eléget, amint szokás. Ha abnormálisnak tartanak egy abnormális társadalomban, akkor normális vagy.