Előfizetés

A semmi vízivárosi peremén (Kálmán Gábor: A világ legvidámabb embere)

horner
Publikálás dátuma
2020.08.29. 08:45

Jól megkomponált üresség. Céltudatosan, kimondottan a semmiről, a történő semmiről, a nem történik semmiről – harminchét tárcán át. Hangulatos? Részben. Élvezetes? Részben.
A három regény után tárcanovella-gyűjteménnyel jelentkező Kálmán Gábor több érdekes prózakísérletet is végrehajt az új kötetével. Egyfelől a kisepikai formátumok mozaikszerűségéből épít fel egy látszat-nagyelbeszélést. És ugyan a tárcák olvasási sorrendje akár tetszőleges is lehet, a kirakó mégis a lineáris olvasást preferálja leginkább, mind a belső utalási, hivatkozási, ismétlődési rendszere, mind a tartalmi-tematikai vonalvezetése által. Másfelől törekvés látszik a semmi történésének, állapotának feltérképezésére, alakformálódási felvillantására az írás, a nyelv keretei között és által, legyen az külső vagy belső mozdulatlanság, érzés vagy a mozgása ellenére is semmisnek ítélt történés. Mindez egy önéletrajzszerűségnek tetsző, önmagára is reflektáló tárcafolyamban ölt testet, mely alapján az elbeszélő (aki életrajzi adatok alapján összevethető az íróval – a tárcák száma meg talán az író életkorával) retrospektív tekint vissza életének elmúlt évtizedeire: a dél-szlovákiai kisváros élre vasalt kocka lakótelepre születésére, a „Selmec és Léva között félúton” lévő legeldugottabb zsákfaluban való gyerekeskedésére, a Komáromból Budapestre ingázására, a Budára, majd a pesti Dob utcába költözésére a válásának következményeként, aztán a jobbnak tartott („innenső”) jobb Duna-partra, a Vízivárosba visszatérésére, ahol időlegesen otthonra talál (egy novella – A fuvarosokról és arról, hogy a bölcsészekből lesz a pap, 130. o. – már ennek a magasztalt városrésznek az elhagyására utal). A kötet első fele tipikus bölcsészrinya, nagyon fárasztó és lankasztó olvasni, még ha a semmiről is szól, tehát a történő semmi megragadását szándékozik az olvasóban felkelteni. Túl jól sikerül (vö. Moravia Az unalom című regényével). Aztán zökken egyet a tárcafolyam – dramaturgiai, jól kiszámított fordulópont a könyv közepén: belép a halál. Az apa haláláról hírt adó írás (Halál, vasárnap) mintegy felvezeti a csúcspontot, mely egy barát ismerősének, Zsibinek, a hajléktalannak a Badacsony-hegyi présházban történő halálát rögzíti (Hét perc). Ez a tárcanovella kimagaslik a többi közül, az elbeszélői egyes szám egyes személyből harmadikba vált, a kidolgozottsága, hangneme is eltér a többitől – akár azt is mondhatnám: irodalmibb. S bár a kötet második fele vissza­zökkenni látszik a korábbi tónusba, valahogy átszíneződik mégis, tematikailag is meghatározó kapcsolóelemek fűzik össze a kettős halál megtapasztalásával (az extrém magányra vágyó elbeszélő utazásai Kairóba, Kazahsztánba, Izlandra, a szlovén tengerpartra, mint kiderül, az apja elhunyta miatt érzett traumára vezethetők vissza). A keretes szerkezetet biztosító záró tárcadarab pedig nem hagy kétséget afelől, hogy itt nagyon is tudatos „utaztatás” történt, az olvasót a semmi földjére ráncigálták, az üresség búrájával fedték, egy olyan területre, ahová nem biztos, hogy szándékában állt behatolni. De hogy a semmivel töltekezett A világ legvidámabb embere által, ahhoz kétség nem fér. Ahogy ahhoz sem, hogy akár ennek az „utaztatásnak” alárendelve, akár nem, de részben kihagyott ziccerként gondol a tárcaíró azon „mesterkedésére”, ami az otthonául szolgáló Víziváros megjelenítésére vonatkozik – „(vízivárosi vagyok, nyolc éve ez a városrész a menedékem, az üvegbúra, a mentsvár, a biztos pont, ahol soha nincs tömeg, mindenkit ismerek, mindenki ismer, és bármikor megmentenénk egymás életét)”. Egy Víziváros-mitológia megteremtésére. Ha nem is azt várnánk, hogy az legyen, mint Bächer Iván volt egykor Újlipóciának, a sulykolt közösségi egybetartozás és bennfentesség mellett (lásd a feljebb idézett sorokat), ott ahol – Pesttel ellentétben, „ahol nincs miről írni”– „a téma az utcán hevert”, jóval tovább lehetett volna jutni, mint a kávéházak teraszán való mélázás, vagy egy-két őrült alak és helyzet felskiccelése. A több szövegben is „megzenésített” tárcaírás nehézségei szabta keret a képzelőerőt is jobban felszabadíthatta volna. Nem csak arról lehetett volna írni, hogy „hát bele lehetett képzelni” sorsokat, történeteket a fel-felbukkanó alakokba („A szomszéd ház előtt futó lányt, aki éppen szakított, de készen állt egy új kapcsolatra.”, Kivilágítatlan vonatablakok, 74. o.), hanem meg is írni például ennek a lánynak a történetét, legalább annyira vagy oly módon, mint ahogy korábban – még a pesti Dob utca kapcsán – felvillant a világ legdepressziósabb villanyszerelőjének alakja (Tető alatt a ház, 77. o.). Ugyanakkor nyilván a Rudas és a Lukács fürdő közti területen ott a Bambi, a Calgary, Szeredy Dani stb. – de milyen jó lett volna, ha ezt a csírájában, szétszórtságában igenis meglévő esélyt még jobban, erőteljesebben kiaknázza, terebélyesíti, megragadja a szerző. Talán, majd. Most nem ez volt vélhetően a legfőbb cél. Mert persze, akkor a fent jelzett semminél ez jóval több lenne... (Kalligram, 2020. 208 o.)

Nógrádi Gábor: Szilánkok (Nincs új a nap alatt)

Nógrádi Gábor
Publikálás dátuma
2020.08.29. 08:15

Fotó: Stekovics Gáspár
A világon évezredek óta egyetlen igazi probléma van, ami a társadalmi konfliktusokat okozza, állandósítja, és ami talán az emberiség veszte lesz. Te eszel. Ő nem. Ne légy okos! Népcsoportokat, nemzeteket pusztítottak már el, mert okosabbak voltak, mint a gyilkosaik. Nagy szerencsém volt, hogy nem volt szerencsém. Kétféle ember nevez zsidónak: a zsidó és az antiszemita. A többiek megadják a lehetőséget, hogy én döntsem el, ki vagyok. Hol nincs demokrácia, ott nincs demokrácia sem az életben, sem az irodalomban. („A klasszikus kritika sosem foglalkozott az olvasóval; számára nincs más ember az irodalomban, csak az, aki írja.” Roland Barthes: A szerző halála) Az idő minden sebet elkaparhat. Nekem a társadalmi klímával van problémám. Az istennek sem akarnak elolvadni a történelmi jéghegyek! És mind rajta vagyunk a Titanicon. Ki akar kiszállni? Van-e élet a halál után? Persze, hogy van. Nem a mi életünk, de ha tettünk érte, az az élet rólunk is szól. Sajnos, a mondást meg kell változtatni. Az ember sorsa nem a kezében van, hanem a lábában. Ne játsszatok a tűzzel, mert nem fogjátok tudni eloltani és titeket is eléget, amint szokás. Ha abnormálisnak tartanak egy abnormális társadalomban, akkor normális vagy.

Figyelni arra, aki hozzánk beszél - Terék Anna a feje tetejére állt életről

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.08.22. 16:30
Terék Anna
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
"Miért siratom még mindig apámat, mikor már eltemettük?” – kérdezték Terék Annától, aki most megjelent, Háttal a napnak című verseskötetében édesapja elvesztésének gyászfolyamatát, a hiányával való megküzdését írta versfolyammá. A költőt és drámaírót versről és gyászról éppúgy kérdeztük, mint iskolapszichológusi munkájáról.
Aki már veszítette el valamelyik szülőjét, tudja, milyen nehéz utána ismét talpra állni. Ön az édesapját veszítette el. Mennyi időnek kellett eltelnie, hogy írni tudjon erről a traumáról, hozzá tudjon nyúlni költőként ehhez a fájdalomhoz?  Valóban hosszú folyamat a gyász, és nem tudom, hogy a végére lehet-e egyáltalán érni. Vannak olyan sebhelyek, amik beforrnak, nem véreznek, lehet tőlük élni, de a hegek néha mégis fájnak. Mint törött csont időváltozáskor. Meg kell tanulni együtt élni ezzel a fájással. Szimplán csak megszokjuk a fájását valaki hiányának, ettől érzünk enyhülést. Amikor apám félkómában volt az agyvérzése után, míg álltam az ágya mellett, néha jutottak eszembe mondatok, ötletek, hogyan lehetne megfogalmazni azt, amit ott látok, amit átélek. Emiatt aztán volt is rendesen bűntudatom. Apám haldoklik, tele a koponyája vérrel, ki tudja, fáj-e neki valamije, én meg mondatokat írok a füzetbe, ha hazaértem a kórházból, mintha nem is lennék ember. Elég sok idő kellett, mire megértettem: nem bűn, inkább áldás, ha az embernek van eszköze, ha meg tudja fogalmazni mindazt, amit egy adott tragikus helyzetben lát, érez, átél. Magukat a verseket két évvel a temetése után kezdtem el írni, sokkal inkább határidő nyomására, mint saját elhatározásból. Kellett egy külső nyomás, hogy megembereljem magam és belekezdjek. Aztán egy hosszabb folyamat volt, mire ki mertem mondani, le mertem írni mindent, amit szerettem volna. Kell, hogy időt adjunk magunknak, hogy fel merjünk bátorodni. Önnek sikerült, hiszen őszintén leírt mindent – így a gyász mellett az édesapja alkoholizmusát is. Kényes dolog a szülő alkoholizmusáról vallani. Ön mégis úgy döntött, hogy felvállalja. Mennyire kell még ma is komoly bátorság egy ilyen vallomáshoz?  Szerintem ez nem bátorság. Akkor lettem volna bátor, ha még apám életében mertem volna írni erről és odaadni neki ezeket a verseket. Kíváncsi vagyok, mit szólt volna hozzá: mérges lett volna rám? Még jobban szégyellte volna szegény magát? Nem apukámat szerettem volna elárulni, megszégyeníteni. Hiszen szerintem egy betegségen az ég adta világon semmi szégyellnivaló nincsen. Az a szégyen, ha ehhez nem biztosít a társadalom elérhető segítséget, mindegyik félnek: szerhasználónak, családtagnak. Az a szégyen, hogy ezt szégyellni kell. Maga a társadalom nyomja vissza az embert a csöndbe, a szégyenbe. Pedig beszélni kell, panaszkodni, kopogtatni ajtókon. Azért vagyunk társas lények, hogy segítséget kérjünk egymástól. Mert ha mindenki beszélne, kiderülne, mennyire nem vagyunk egyedül az adott problémával. Jómagam a kétezres években pszichológushoz jártam emiatt, az nagyon sokat segített. A másik, ami segített, egy csoportterápián elhangzott rövid, egyszerű mondat, amit egy nagyon kedves személy mondott nekem: Nem vagy egyedül. El sem tudom mondani, mennyire felszabadított ez a mondat. Furcsa, de sokszor gondolok erre. Olyankor könnyebb minden. Mindemellett Apám nem volt folyamatosan részeg, voltak könnyebb és nehezebb periódusaink, és amikor nem ivott, rendkívül szerethető ember volt, vicces, okos, nagyon szerettem vele beszélgetni, együtt lenni. Talán pont ez a nehéz a függő betegek elviselésével: tudjuk, hogy a szer mögött ott van ugyanaz az ember, aki józanul nagyon is szeretetre méltó. Nem skizoid állapot egyszerre – ahogy mondta, egyfajta kegyet­lenséggel – eltávolítani a fájdalmat, és egyszerre nagyon is beleállni abba, hogy ilyen sorok születhes­senek?  Amikor Örkény-ösztöndíjas voltam és befejeztük a munkát Radnóti Zsuzsával, leadtam a megírt drámát, felhívtam és elmondtam neki, hogy kész, tönkrementem, belehaltam. Zsuzsa erre azt válaszolta: „De kedves Anna, másképp nem is éri meg írni!” Akkor ettől nem lettem jobban, de hiszem, hogy nagyon igaza van. Ebben a kötetben a többi önt ért trauma is megjelenik (délszláv háború, szülőföld elhagyása, egy szerelem lezárása) – ezek felerősítik egymást, összeadódnak vagy épphogy egymás mellett relatívvá válnak?  Anyukám mindig azt mondja, hogy a baj nem jár egyedül. És tényleg. A szakpszichológusi képzésen tanultuk, hogy van normatív krízis, aminek bekövetkezése normális, az élet velejárója; és van akcidentális krízis, ami csak úgy megtörténik (természeti katasztrófa, háború); és van a krízis­mátrix, amikor a kettő egyszerre történik. Nem tudom, hogy azért, mert én ebben a krízismátrixban nőttem fel, vagy anyámnak van igaza, de ha végignézek az életemen, valóban nagyon sokszor egyszerre történt minden, a krízisek előbb-utóbb összeértek. A klienseimnél is ez szokott a gyakoribb lenni. Az élet néha robban és tönkremegy. Néha meg évekig gond nélkül el tudunk lenni ugyanabban a kiegyensúlyozott állapotban. Szóval nem tudom, hogy erősítik vagy gyengítik egymást, de sokszor van, hogy egyszerre történik a sok jó vagy a sok rossz. Azt hiszem, boldog ember az, akivel egyszerre csak egy rossz dolog történik. Sokkal könnyebb azon szorongani, hogy viselje el az ember a karantént, mint emellett még megküzdeni például azzal is, hogy össze van zárva valakivel, aki bántja, ráadásul a munkája is megszűnt.
Mintha előző kötete, a Halott nők folytatása lenne a Háttal a napnak. Ez a kötet is egy drámai monológ, versfolyam a hiányról. Csak itt épp ön a halott nő, vált halottá a veszteségtől és át kell mennie egy folyamaton, hogy ismét élővé lehessen. Érdekes meglátás, bár a gyászmunka alatt egyáltalán nem éreztem magam halottnak, a versek megírása alatt sem. Sőt, sokkal inkább éreztem elevennek. Nagyon is élni akartam. A halál rádöbbenti az embert az élni akarásra és cselekvésre késztet. Mi­után meghalt apám, minden megváltozott, a feje tetejére állt az életem. Sok minden letisztult, hogy mit akarok és mit nem, ki/mi fontos és ki/mi nem. A párbeszéd forma – még akkor is, ha végül monológ marad, és inkább csak próbálkozássá szelídül – szintén épp a feltámadást segíti, s reményre ad okot. Kellett a párbeszéd, mert kevés ember akart velem a halálról, a gyászról beszélgetni. A gyászra nem kíváncsi senki sem. Félünk a gyászolótól, nem tudjuk, mit mondjunk neki. Nem is keresik a gyászoló társaságát, mert általában sokat szeretne beszélni arról, mit érez, mire emlékszik az elhunyttal kapcsolatban. És persze sokat sír. Az emberek szeretnek elmenekülni ettől. Azt hiszem, ez normális reakció. Mind félünk a haláltól, szeretteink elvesztésétől. Mondjuk ez volt a legviccesebb is. Én apám temetésén nagyon sírtam, mert rohadtul fájt. És idegesített, hogy ennyien néznek, látják, hogy sírok. Nézték, hogy fáj. És a temetés után volt, aki odajött és gratulált. Hogy milyen szépen eltemettem apámat. Akkor nagyon elcsodálkoztam és undorodtam, később már rengeteget nevettünk ezen. Utána viszont kerültek az emberek. Meg is értettem. Nem lehetett könnyű nézni, ahogy valaki még mindig szenved. Az akkori barátom szidott is, hogy miért siratom még mindig apámat, mikor már eltemettük. Később jöttem rá, hogy valójában rettegett a haláltól, ezért mondott ilyeneket. Ám nem szabad ilyenkor elfojtani a sírást, a fájdalmat senki kedvéért. Tabu a halál, tabu a gyász, tabu a függőség. Pedig nem kéne kipukkadnunk a sok visszafojtott érzelemtől. Elakadunk tőle. A legjobb lenne csak hagyni, hogy valaki sírjon, beszéljen. Akkor megkönnyebbülhetne az ember. Azok közé tartozik, akiknek odaítélték a később nagy port kavart Térey-ösztöndíjat. Min dolgozik éppen? Szokás szerint több mindenen. A karantén alatt nagyon nehéz volt írni, nem tudtam koncentrálni, így inkább fordítottam horvát és bosnyák költőktől. Most azokat a szövegeket tisztázom. A saját új kötet még csak körvonalazódik előttem, de arról szeretnék írni, milyen nehéz megszokni a békét, váltani a nyugodt életre, és ott állni tele traumatikus élményekkel, harcból hazajött férfiakkal, akiket nem kezel senki. És az ország, a világ azt mondja: találd fel magad, élj tovább. Mihez kezdenek a férfiak, akik harcoltak, öltek? Mihez kezdenek velük a nők? Hogy lehet így tovább élni? Miért nem segít senki? A háború után beálló béke szerintem egy ideig ugyanolyan feldolgozhatatlan és elviselhetetlen, mint az azt megelőző háború a felborult világrendjével, normáival és szokásaival. Az ember azt gondolná, hogy a béke felszabadulás, öröm, boldogság. De egy-két hónap után bizony elkezd szivárogni minden seb, minden félelem, ami már nem legitim, hiszen béke van. Sok idő, nagyon sok idő kell, mire jön egy új generáció, amelyik már nincsen megnyomorodva. Akiknek a szülei sincsenek megnyomorodva. Emellett még egy új dráma is vár rám. +1 kérdés Iskolapszichológusként is dolgozik. Nemsokára kezdődik az iskola, mit gondol, és mi a tapasztalata, mekkora traumát okozott a gyerekekben az elmúlt időszak? Véleményem szerint egy romantikus ábránd, hogy a gyerekeket csak az viselte meg, hogy el voltak zárva a társaiktól. Vékony réteget érinthet csak ez a probléma. Miképpen vékony réteget érintett az otthoni kenyérsütés és jógázás problémája, hogy hogyan is üssük el otthon az időt. Egy szülőnek nagyon nehéz lehet biztonságot sugallni, ha bizonytalanságban kell élnie, így a gyerekek is bizonytalanságban érzik magukat. Még nem igazán lehet átlátni, mi fog következni. De képtelenség felkészülni mindenre. Azt hiszem, egyet tehet az ember: jelen kell lenni. A jelenben kell lenni és figyelni arra, aki hozzánk beszél.