Előfizetés

„Nem igazán vidám ez a barakk”

Székely Anna
Publikálás dátuma
2020.08.30. 15:00

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Manapság heves viták tárgyát képezi, milyen hatást gyakorolnak a politikai változások a társadalomra. Valuch Tibor történész hosszú évek óta tanulmányozza és elemzi a jelenkori magyar társadalom állapotát. A mai rendszert formális demokratikus elemekkel rendelkező, klientúrás autokrata berendezkedésnek tartja.
Milyen túlélési stratégiák alakultak ki Magyarországon az egyes társadalmi csoportoknál 2010 óta? Az elmúlt egy évtizedben láthatóan erősödött az alkalmazkodási kényszer és a politikai dezintegrációs nyomás, ami sokakban előhívta a Kádár-korszakbeli politikai közömbösség reflexeit. Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy a 2008-as pénzügyi válság hatásai a 2010-es évek közepéig elhúzódtak, a túlélés, a megélhetés kényszere érthető alapelvként működött. A politikai hatalom túlterjeszkedése, a függőségek rendszerének újraépítése, a jog előtti egyenlőtlenség mindennapos tapasztalattá vált és ez sokakban elültette a „most ez van, ezzel kell együtt élni” gondolkodásmódját. A legszegényebbek berendezkedtek a segély-közmunka-feketemunka túlélési stratégiájára. A gyengülő középrétegek kiszolgáltatottak, és autonómiájuk hiánya okán nemigen képesek a polgári közép feladatainak ellátására. A gazdasági elit egy része pedig erősen politikafüggővé vált.
Mi az a mentalitás, ami ezeket az életstratégiákat előhívja? Ami a Horthy-érából eredően a Kádár-korban erősödött meg és a mai, szintén vezér-központú magyar társadalmat is jellemzi? Az elmúlt egy évszázad magyar történelmében nagyon gyakoriak voltak a sokszor ellentétes irányú változások és rendszerváltások, amelyek állandó alkalmazkodási kényszert, társadalmi bizonytalanságot és bizalmatlanságot alakítottak ki és tartottak fenn. Ennek a száz évnek a nagyobbik részét a magyar társadalom valamilyen autoriter vagy diktatórikus hatalmi rendszerben töltötte. Ebből következően egyrészt erős maradt a politikától való távolságtartás, másrészt alattvalói attitűdök alakultak ki. A polgárok ugyan formálisan rendelkeztek jogokkal, de nem tudtak vagy nem akartak élni velük. Ma is érződik, hogy nagyon ritka volt a sikeres, autonóm társadalmi önszerveződés, és nem épült be a közös tudatba a társadalmi szolidaritásra alapozott közös fellépés, az érdekképviseleti vagy politikai megmozdulás élménye és tapasztalata. Részben ebből is ered, hogy a magyar társadalom egyes csoportjaiban időről-időre nagy igény volt és van az erősnek és tekintélyesnek tartott, önmagát egyetlen politikai lehetőségként megjelenítő „vezér” irányítására.

Az a rendszer, azok a társadalmi körülmények, az a múltba révedő közhangulat, amit a mai kormányzat teremtett, miben korlátozza leginkább az embereket? A jelenlegi politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok, szándékok alapvetően a függőségi rendszerek és alrendszerek kialakítását, tartóssá tételét, a társadalom politikai-hatalmi kiszolgáltatottságának megerősítését szolgálják. Bár a hatalmon lévőknek 2010-ben megvolt a lehetőségük és a felhatalmazásuk, hogy egy modern, polgári, a jogot, a demokratikus alapelveket, intézményeket tiszteletben tartó, társadalmi viszonyrendszert és egy patriotizmusra alapozott nemzeti jövőképet alakítsanak ki, nem ezt tették. Ma ugyanúgy ellenvéleményt nem tűrő hatalom van uralmon, mint a Kádár-korban, viszont az új technológia, no meg a kínálat növekedése rabul ejt: hétvégi telek helyett Adria, Trabant helyett nyugati autók, lakótelepek helyett gigantikus lakóparkok. Nem egy vidám barakkban élünk megint? Ha arra gondolok, hogy hol tarthatnánk ma, abban az esetben, ha a rendszerváltást követő politikai elitcsoportok képesek lettek volna egy világos, alapelveiben politikai ciklusoktól független, modern Magyarország víziójának a kidolgozására és bele is fogtak volna ennek stratégiai megvalósításába, akkor azt kell mondanom, hogy bizony nem igazán vidám ez a barakk. De ugyanez a következtetés, ha ma a hatalmi oldalról folyamatosan egyirányúsított és korlátozott nyilvánosságra tekintek, vagy a csak szavakban modernizált egészségügyre. A köz- és felsőoktatást valamint a tudományos kutatást is lebecsülik, látszat-átszervezésekkel kezelik, holott az infokommunikációs gazdaság korszakában minden sikeres társadalomnak ezek teremtik meg az alapját. S bár a járvány előtti növekvő munkaerőhiány az utóbbi években kikényszerítette az EU-s átlagban igen alacsony magyar bérszínvonal emelkedését, még mindig messze vagyunk a normalitástól és továbbra is lemaradásban a velünk egyidőben rendszert váltott egykori szovjet-blokk országainak jelentős részétől is. S arról sem szabad elfeledkezni, hogy a szegénység tartalma és szintjei is változtak az elmúlt évtizedekben.
Valuch Tibor történész
Történész szemmel nézve, miért nem sikerült megoldani egyetlen kormányzatnak sem eddig az égető cigánykérdést? Abban, hogy csak rész- és átmeneti megoldások születtek, vagy inkább a megoldatlanság állandósult, nyilván felelőssége van a többségnek is, a kisebbségnek is, de mindenképpen a vezetőknek. A legfontosabb ok talán az, hogy az elmúlt száz év magyar történelmének egyik meghatározó eleme az ismétlődő bűnbak-képzés, az ellenségkeresés és a megtalált ellenség felmutatása, az intoleráns magatartás erősítése. Elegendő a két világháború közötti, a holokausztba torkolló antiszemitizmusra, az 1945 utáni reakció-ellenességre, a kommunista hatalomátvételt követő polgárellenességre, az államszocializmus különböző megbélyegző kampányaira utalni. De a rendszerváltás sem hozta magával az intolerancia iránti fogékonyság mérséklődését, a 90-es és a 2000-es években is magas maradt általában a kisebbségekkel, s ezen belül a cigánysággal és a zsidósággal szembeni elutasítottság. A 2010-es évek közepétől pedig ipari méretűvé váltak az idegenellenességet sugárzó politikai propagandakampányok. Egy ilyen zaklatott és gyakran hiszterizált társadalmi légkörben még komoly szándékkal is nehéz (lett volna) egy olyan összetett, társadalmi, kisebbségi, oktatási és szociális problémának a megoldása, amit a cigányság jelent. Így aztán a társadalmi (re)integrációt célzó programoknak a meghirdetésén is csak elvétve jutottak túl. Rendszerint máshova kellett a pénz. Miért nem érzékeny a lakosság nagy része a kormányzó elit körüli korrupcióra? Nem gondolom, hogy nem érzékeny, s azt sem, hogy ez az egész sokak számára nem felháborító. De nem szabad elfeledkezni arról, hogy a korrupció – nyilván különböző formában és mértékben, de - hosszú évtizedek óta a magyar mindennapi élet része. Valamiképpen, minimum az orvosi hálapénz formájában, szinte mindenkinek van tapasztalata erről, vagyis nemcsak elszenvedője, hanem alkalmazója is. Másfelől a jelenkori társadalomban sincs igazi, általános tisztelete a valóságos teljesítménynek, a versenynek, a sikernek, ezzel szemben általánosan elfogadott a trükközés, az ügyeskedés, a jogszabályok megkerülése, az ezek segítségével történő gyors érvényesülés. Gondoljon csak a tömegével vásárolt hamis diplomákra, nyelvvizsga-bizonyítványokra vagy a plágiummal szerzett doktori címekre. Ráadásul, amikor az ország vezetése kreatívan és trükkösen alkalmazza a jogot, vagyis legitimálja a saját jogtalan lépéseit és megvédi a hozzá közelállókat az igazságszolgáltatástól, ezzel magatartási mintát is mutat, erodálja a jogkövetési hajlandóságot. Az ügyeskedés a határokon kívül is folytatódik. Mi a történelmi tapasztalat egyes vezetők „hintapolitikájáról”? Az EU-ban egy kis ország számára meddig lehet eredményes és mikortól káros a szövetségesek, illetve külső, autoriter rendszerek közötti játszadozás? Magyarország az első világháború után földrajzi és politikai szempontból is kisországgá vált, az európai politika sokadrendű tényezőjévé, s ez tartós (világ)politikai adottság. Történelmi távlatban vizsgálva látható, hogy minden olyan politika súlyos konfliktushoz vagy összeomláshoz vezetett, amely kizárólagosan valamelyik nagyhatalmi erőcsoporthoz kötötte az ország sorsát, s nem gondolkodott alternatívában. Ez a helyzet azonban alapvetően megváltozott a 2004-es EU-s csatlakozással, ami a rendszerváltás során megfogalmazódott célok közül a kevés siker egyike volt. S a mai napig meghatározó társadalmi támogatottságot élvez Magyarországon. Tetszik, nem tetszik egy olyan globális, ezen belül europaizálódó világban élünk, ahol éppenséggel a nemzeti kultúra megőrzésének is egyik alapfeltétele az uniós tagság. A magyar kormányzati politika mintha mindezt nem ismerte volna fel. A maga hamis történeti- és nemzettudat építési szándékaival valamiféle téves védekezési kényszert igyekszik fenntartani és az uniós politikán belüli mozgásterét bővíteni sajátos lépéseivel. Miközben bőven elegendő lenne a „magyar vagyok, európai és demokrata” hármas alapelvét követni és tudatosítani. Milyen történelmi korszakok milyen típusú vezetőket „termeltek ki” idehaza? Nehéz lenne általánosítani. Az első világháborútól napjainkig Magyarországnak 41 miniszterelnöke és számos befolyásos politikai vezetője volt. Akadt közöttük néhány nagyformátumú államférfi, ám a döntő többségük csak státusférfi volt és az is maradt. Bethlen István konszolidálta az országot az 1920-as években, Horthy Miklós kormányzó tragédiába vezette a második világháborúban. Rákosi Mátyás népünk hős vezéreként tündökölt, Nagy Imrének viszont erkölcsi tartása volt az 1956-os forradalom miniszterelnökeként. Kádár János a forradalmat követően véghez vitte a pacifikálást és a megtorlást, majd konszolidált, Németh Miklós levezényelte a rendszerváltáshoz való átmenetet, s Antall József magát az átalakulást vezette haláláig. Gyurcsány Ferencnek átmeneti lehetősége adódott, hogy modern baloldalt és modern Magyarországot építsen, de belebukott. Orbán Viktor pedig polgári Magyarországot szándékozott építeni, ám hamar feladta és egészen más irányba fordult. De mi ez a más irány? Ön 2014-ben tekintélyelvű meta-demokráciának nevezte a mai politikai rendszert. Vajon az azóta még inkább felerősödött terjeszkedés nyomán minek nevezné a mostanit? Egyszerre könnyű és nehéz a meghatározás. Könnyű, mert gyorsan össze lehet szedni néhány politikai-társadalmi rendszerjellemzőt és meg lehet alkotni a definíciót, ami nyilván többé-kevésbé pontos. S nehéz, mert, ha valóban értő módon, a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokat elemezve szeretnénk ezt megtenni, akkor nem elégedhetünk meg a felületes jellemzők kiválasztásával és összerendezésével. 2014 őszén, amikor a „Jelenkori magyar társadalom” című monográfiám kéziratát befejeztem, látható volt, hogy egy olyan berendezkedés van kialakulóban, amely egyre erősebben tekintélyelvű, hajlamos az erős központosításra, s a kormánypártot vezető miniszterelnök politikai akaratát valósítja meg érdemi vita és ellenvetés nélkül, megőrizve bizonyos demokratikus intézményi látszatokat. Az azóta eltelt hat év során a hatalmi fékek és ellensúlyok tovább gyengültek, a nyilvánosság korlátozottabbá vált, a jog előtti egyenlőség megszűnőben van, a klientúrák rendszere általánossá vált, az ország első számú politikai aktorának a hatalma egyre kevésbé korlátozott, miközben jól fejlett vezérkultusz kezd kialakulni hívei körében. Ezt nem nagyon lehet másként nevezni, mint formális demokratikus elemekkel rendelkező, klientúrás autokrata berendezkedésnek. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen típusú hatalmi rendszerek – egyebek között éppen a vezérelvűségük miatt – amennyire stabilnak látszanak, annyira törékenyek is.

Felhő úr és a vágtató szobor

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.08.30. 12:40

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Milyen kényelmetlen lehetett ennek a szegény férfiúnak a nyereg, mely egyben trónszéke is vala évtizedeken át.
Felhő úr Budapest utcáit immár több mint ötven éve rója, és azon már régen nem csodálkozik el, hogy a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán oly országban szerencséltetett világra jőni, melyet modern barbárok népesítenek be, dacára annak, hogy őseik ezer évvel ezelőtt az igaz keresztény hitre térvén méltóztattak magukra valamelyest civilisalt arcot erőltetni. Egyes országlakosok hétköznapi szokásain évtizedek óta tűnődvén Felhő úr arra a conclusiora jutott, hogy bizonyos honfitársainak viselkedése a középkor emberéből sem váltana ki semmiféle csodálkozást oly specialis esetben, ha a Teremtő Erő a világot egyszerre csak talpáról a fejére állítná, és visszahelyezné a mostani népességet az ezer évvel ezelőtti universumba. A boldogtalan magyar societas usque tíz százaléka ugyanoly haszonleső és önérdekű volna, mint manapság – és ha eltekintünk a keresztény szentek idealisalt arcmásától, túlságosan sokan abban a megtartó hitben sem ismernének magukra, melyet éppen az ő boldogságuk végett erőltetett reájuk a boldog emlékezetű István király. Mit szólna hozzánk a Szent Király, ha a budai várban felállított szobra egyszerre csak élettel telne meg, majd megmozdulna és hatalmas reccsenéssel leugrana közibénk a magasból? Mit szólna, ha a szemünkbe nézne és látná nagy művének levitézlett maradékit? Semmit, amici! Szóra sem méltatna minket, magyarok! Erre jutott Felhő úr, midőn múlt héten az Ünnep alkalmából a budai várba szokása szerint felgyalogolt, hogy a nagy király szobránál tiszteletét tegye. Régi szokása ez neki, merthogy a magyar állam politicai jelesei közül Felhő úr egyedül István királyt tartja igazi státus férfinak, oly embernek, ki megérdemli, hogy e tájon szobra legyen. Mindenki másban, ki ebben a hazában az elit közelébe kapaszkodván saját magából először kiskirályt, majd bohócot csinált, Felhő úr a haszonleső és önérdekű szándékot kizárni nem tudja – egyedül István király az, kiben e tekintetben feltétlenül bizalommal látszik lenni. Arra érdemes politicusi főt egyet sem tud Felhő úr megnevezni, kinek kőszobrához minden évben patriota szívvel látogatna el – egyedül István király az, ki erre a hazafiúi szeretetre emeritáltatott! Ott állott múlt héten Felhő úr a budai várban, és a Szent Király moccanatlan kőarcát nézte és az jutott egyszerre csak eszébe, hogy milyen kényelmetlen lehetett ennek a szegény férfiúnak a nyereg, mely egyben trónszéke is vala évtizedeken át, s melyben kötelessége vala neki megmaradni halála napjáig. Mennyit fáradozott, erőlködött, kínlódott, szenvedett és dolgozott ez a szegény ember, s ha tudta volna vajon, hogy mivégre! Tán akkor leszállott volna vajon a nyeregből, és hagyta volna ezt a barbár országot a barbár lakosaival veszni hagyni? Ha csak egyetlen ember volna e zsúfolt földtekén, kivel a múltból Felhő úr valamely csoda folytán összetalálkozhatna, az bizonyosan István király volna, élete derekán, valahol a Duna partján, a budai oldalon, hol a nagy király az augusztusi hőségben megállott kíséretével lovakat itatni és megpihenni kicsit. Ha akkor odamehetne hozzá Felhő úr, és mesélhetne neki Budapestről, az Aranycsapatról, Bartók Béláról és a paprikás csirkepörköltről! Meg a mellé feladott tejfeles uborkasalátáról! Hej, ha megtalálná vele a hangot, akkor milyen szépen elbeszélgetne a nagy királlyal a francia sajtokról, a fehér kisfröccsről és a szlovák juhtúrós sztrapacskáról, az emberi civilisatio ezen szentháromságáról, melyek úgy bevilágítják az amúgy barbaricusan sötétlő culturánk borús egét, mint a terek és az idők végtelen akadályait semmibe vevő, örökké fénylő csillagzatok! A culinaria tudományának révén segítene neki levenni és cipelni az a terhet, mit egy nomád tudatú ország lehetetlen kormányzásának gondja jelent, és a Duna partján oly mesés menüt állítana össze a nagy királynak, hogy az ebéd végeztével a király úrnak kedve támadna Magyarországot még egyszer megalapítani – hisz minő csodás egy szeglete lehet a világnak egy olyan ország, mely képes magából egy Bartók Bélát és a fehér kisfröccsöt kitermelni a tejfeles uborkasalátával egyetemben?! A problematicus ügyekről ugyanis Felhő úr mit sem szólna neki, nehogy az országalapítástól elmenjen a kedve : nem beszélne neki sem az első, sem a második világháborúról, sem Mohácsról, sem Trianonról, nem beszélne a Dunába lőtt mártírokról és hallgatna az országrabló tolvajokról. Jobb volna ezeket elhallgatni előle, különben a megelevenedett kőszobor képében István király visszamenekülne Keletre, ahonnan dédapja idejött. Némán vágtatna át a nagy király Budáról Pestre, de mire átérne a Lánchídon, a kezéből bizonyosan kilopnák a kettős keresztet, a feje fölül lenyúlnák a glóriát, a lova szájából pedig a zablát – nem gondolja azonban Felhő úr, hogy István király a történteken felettébb csodálkozna. Itthon vagyok, mondaná és legyintene csonka jobbjával – ej, hiszen megfosztották attól is, és István király levágott kezét templomban mutogatják, méghozzá sötétben. Lámpafényt ugyanis csak pénzért bocsátanak reá.

N. Kósa Judit: Legendás fogaskerekek

N. Kósa Judit
Publikálás dátuma
2020.08.30. 11:00

Fotó: A szerző felvétele
Palotaszerűen gyönyörűnek minősítette 1943 júniusában a sajtó a Fogaskerékgyár frissen átadott balatonszéplaki üdülőjét, külön dicsérve az épület higiéniai berendezéseit, és kiemelve, hogy „az új szociális intézmény száz személy nyaralását a Balaton mellett, egészséges levegőben, kitűnő víz mellett, hosszú időre biztosítja, s ezzel a vállalat vezetősége a tisztviselőknek, munkásoknak valóban nagy és elismerésre méltó szolgálatot tett”. Tekintve, hogy a gyár alkalmazotti létszáma ekkor valamivel fölötte volt az ötszáznak, Weisz Albin tulajdonos beruházása valóban nagyvonalúnak mondható.
Hogy hogyan került Weisz Balatonszéplakra, azt sejtjük: az autóalkatrészek és mindenféle fogaskerekek gyártása mellett a McCormick traktorgyárnak is dolgozó üzem vezetőjeként egészen biztosan ismerte a telepet parcellázó Szűcs Zsigmondot, aki amerikai mezőgazdasági gépgyárak termékeivel is kereskedett. (Tiszta Amerika a körúton, Szép Szó, július 25.) 1938-ban megvette tehát a parcellázási terven még autóparkolóként szerepelő, hatalmas vízparti telket, melyen előbb ötvenfős víkendtelepet szándékozott létesíteni, végül – Kálmán Frigyes cégvezető ösztönzésére – hatalmas üdülőt építtetett. A pompás parkban álló, modern vonalú épületet kör alaprajzú rendezvényterem koronázta, halljában szökőkút segítette a hűsölést.
Mindez különösen akkor figyelemre méltó, ha tudjuk: három évbe sem telik, és Weisz már mint profitharácsoló, munkásnyúzó tőkés áll majd a bíróság előtt. De addig történik még egy s más, aminek megértéséhez érdemes felidézni mindazt, amit a gyáralapítóról sikerült megtudnunk. Weisz Ármin Albin 1891-ben született a morvaországi Hreptscheinben, amely ma Olmütz egyik kerülete. A vele kapcsolatos legendák egy pesti zsidó árvaháztól az esztergályos segédségen át némely berlini tanulmányokig sok mindent idéznek, de ami biztos, hogy a magyar fogaskerék-számítás úttörője, Vidéky Emil emlékirataiban elmondja: az első világháború alatt a katonai autójavító műhelyben, személyesen tőle tanult, amit évtizedekkel később azzal hálált meg, hogy a professzor sok költséges kísérletét „óriási vállalkozássá nőtt” gyárában engedte elvégezni. E gyár alapjait a páratlan szaktudás mellett egy házassággal rakta le Weisz Albin. Elvette a még 1918-ban, spanyolnáthában elhunyt Serényi Miksa fémárugyáros özvegyét, Lawner Elzát, a vállalat pedig olyan gyors növekedésnek indult, hogy hamarosan a régi, Szövetség utcai telephelyről az akkori ötvenöt munkásukkal át kellett költözniük a Nagytemplom utcába. A Tömő utca sarkán állt a gyár, a szomszédos, már az Üllői útra néző Thék-bérpalotában meg ott éltek Weiszék a két Serényi fiúval, Istvánnal és Lászlóval. Az ezt követő másfél évtized kizárólag a növekedésről és a gyarapodásról szólt. A legendásan sokat dolgozó Weisz Albin – a környéken élők nem kis bosszúságára – három műszakban működtette a gyárat, folyamatosan terjeszkedett, vagyonát pedig a termékfejlesztés mellett ingatlanokba fektette. Az Üllői útról azonban csak 1939-ben költözött el abba a Mányoki út 16. alatti villába, amelyre emeletet építtetett, s ahol a családon kívül csak egyvalakinek volt bejegyzett lakcíme: Tildy Zoltán kisgazdapárti országgyűlési képviselőnek. Az 1945-46-ban zajló népbírósági perben és az azt kísérő sajtókampányban sok mindent felróttak Weisz Albinnak. Például, a Nagytemplom utcai üzemben éhbérért dolgoztatta a munkásokat, és még villanyt sem engedett gyújtani. Aztán hogy kiszolgálta a németeket és a nyilasokat, a megszállás után „gyárlátogatásra hívta Hellebronth Vilmos tábornokot”, jelezve, hogy készen állnak a hadianyag-szállításra, sőt még deportáltatta is a munkalassításon ügyködő szervezett dolgozókat. Hogy pontosan mi történt, azt nem tudjuk, a cég iratai megsemmisültek. De az tény, hogy még az 1987-ben kiadott gyártörténeti monográfia szerzői is úgy számítják, jó fizetések voltak az üzemben, egy 1950-es Népszava-cikk pedig épp azon háborog, hogy „a Nagytemplom utcai bagolyvárban éjjel-nappal villanyfénynél” kellett dolgozni. Az pedig talán önmagáért beszél, hogy a gyár már 1940-ben katonai parancsnokság alatt állt, s amikor Hellebronth Vilmos Szálasi kormányában a haditermelésért lett felelős, a Mányoki út 16-ban a Magyar Nemzetiszocialista Párt rendvédelmi alakulatának központja működött. Adatszolgáltatásuk szerint az épület korábban a „letartóztatásban, ismeretlen helyen tartózkodó zsidó Weisz Albin tulajdonát képezte”. Serényi László ebben a házban hunyt el 1944. október 15-én. Édesanyja, Lawner Elza december 15-én, vélhetően a gettóban. A baloldali hecc-sajtó mindezekre nem sok szót vesztegetett. 1946 májusában felháborodottan adták hírül, hogy Weisz Albin „megúszta” öt év börtönnel és teljes vagyonelkobzással, majd munkáslevelezők sora kérte ki magának, hogy a fellebbviteli fórum az újabb tárgyalásig még szabadlábra is helyezte. Az ügyben végül Ries István igazságügyi miniszter is megszólalt – akinek titkárnője, állítólag Weisz menyasszonya intézte volna a könnyítést –, jelezve, hogy „a magyar köztársaság törvényeinek és bíróságainak tiszteletben tartása elsősorban a mi kötelességünk”. 
A háború alatti tulajdonátruházások következtében ekkorra a Fogaskerékgyár úgy felerészben már az államé volt. A per és némi internálás után végül kiegyeztek Weisz Albinnal: megvették tőle a tulajdonrészét, akkori áron horrorisztikus összegért, félmillió forintért, amiből ő – a gyártörténet szerint – a saját régi gépeivel betársult egy mechanikai vállalatba, ezúttal a Rózsa utcában. Jellemző adalék, hogy 1949. december elsején az Újítók Lapja adott hírt arról, hogy Weisz Albin rengeteg időt spórol egy fúrótartó készülékkel, melynek köszönhetően a szerszámgépeket nem kell leállítani az eszközcsere idejére. Weisz Albinról ez az utolsó biztos hírünk. Természetesen a Rózsa utcai üzemet is államosították, és egyes elbeszélések szerint végül a nagy névrokon hajdani gyártelepén, Csepelen diszpécserkedett nyugdíjazásáig. Hogy a végére visszakanyarodjunk az üdülőhöz, annak a sorsa sem kevésbé lehangoló. Weisz úriember lévén még az államosításkor térítés nélkül lemondott róla, hamarosan a SZOT kezébe került: itt pihenték ki a szervezett dolgozók a termelés fáradalmait. A rendszerváltás után viszont hirtelen fordulattal megadiszkó nyílt az épületben – a Palace majd negyedszázadon át várta a vendégeit. A mostani tervek szerint szállodaként kel új életre. A Rahimkulov család válthatja itt valóra az álmait, 792 millió forintnyi vissza nem térítendő állami támogatás segedelmével.