Előfizetés

Egy portugál vagyok – Brazíliában

Kőrössi P. József
Publikálás dátuma
2020.08.29. 13:57
Nagylak, 1989. október 6. Gépkocsioszlop várakozik a magyar-román határon október 6-án Nagylaknál
Fotó: H. Szabó Sándor / Magyar Távirati Iroda Zrt.
Kőrössi P. József arról, hogyan lehet és nem lehet csaknem harminc évvel egy belső rendszerváltás után egyszerre két hazában élni.
Ezerkilencszáznyolcvankettő tavaszán névházassággal települtem át Nagyváradról Budapestre. Zsákutca két irányból – Köszönjük neked Kondukátor című, szeptember második felében megjelenő könyvemben többek között erről is mesélek. Na, meg arról, hogy hogyan lehetett, és nem lehetett, hogyan lehet és nem lehet csaknem harminc évvel egy belső rendszerváltás után egyszerre két hazában élni.

*
Amikor már sejtettem, hogy megjövök, kezdtem kicsempésztetni a szellemet a palackomból. Korábban is közöltem magyarországi lapokban, ezek közül legfontosabbnak a szombathelyi Életünket és a Mozgó Világot tartom ma is. A Mozgó Világot. Ide Eörsi juttatta el a kézirataimat. Bódy azonban az Új Tükörhöz, Csaplárhoz vitt el két novellámat, amelyek meg is jelentek. Írógépem már volt, első könyvem, a Valami elkerülhetetlen (1978) tiszteletdíjából vettem, apám később ezen a masinán másolta át hétfőnként a Magyar Nemzet szombati számából a Magyar Televízió heti műsorát, és adta egy lejért a lépcsőház románjainak. Mert azok is csak azt, a Magyar Televíziót nézték a Megéneklünk Románia népnemzeti, népnyuvasztó propaganda műsora helyett. Éveken keresztül egész nap a Megéneklünk Románia ment a román televízióban. Népdal-, és néptánc fesztivál az ország különböző sarkaiból. Felvételről. Cenzúrázva. Na, meg a huszonötpercesre csonkított Dallas sorozat. Ennek a teljes töretlen történetfolyamát a szerencsés váradi románok a Magyar Televízióból kapták. Apám erre települt rá, megtanult gépírni, a Magyar Televízió programjával rombolta a rendszert. Negyedik infarktusa után leszázalékolták, és már megint pénzt kereshetett. Miután kitelepültem, írásmintát kért a szeku a masináról. Anyám szerint emiatt, meg az Ellenpontokkal tartott, nem rendszeres, nem komoly kapcsolatom miatt negyvenötször hívták be őket. Negyvenötször. Két öreg, elárvult embert. Anyám, aki elkísérte, a folyosón várt, apámat bent kérdezték rólam, a kapcsolataimról. Minden alkalommal sírva jött ki a szekuról az öregember. Negyvenötször. Sírva.
Volt év, amikor hat „újság” is járt nekem, ennyire fizettem elő. Október végének egyik titokban tartott hajnalán sorba lehetett állni a központi posta épülete előtt. Valahogy mégis mindig kitudódott. A legbelső ajtón kifüggesztették a listát, mire lehet előfizetni. Az ember sorba állt akkor is, ha nem tudta, mi jut neki a végén. Meg volt szabva a rendelhető. Mondjuk 40 Magyar Nemzet, 60 Népszabadság. Egy Kritika, egy Kortárs stb. Így tovább. Nők Lapjából (már akkor is) több. Irodalmi, művészeti lapokból az igényelthez képest akkoriban is kevesebb. Nagyjából ez a mennyiség jutott Nagyváradra, talán egész Bihar tartományra. Tudták, mitől kell félni, nem a Nők Lapjától. Én, ha az ő fejükkel gondolkodhattam volna, fordítva cselekszem. A bulvárral jött a jólét, az irodalommal, mi a fene jött?! Az ablaknál több is kiderült. A Magyar Nemzet, címe ellenére, ha megrendelted, bejött. Bejött még a Kritika, az Élet és Irodalom, a Kortárs, az Új Írás. És a Mozgó Világ, akkor még nagyalakú, kéthavonta. Kézről kézre adtuk, mint a csempészárut, titokban. és felfedeztük sorban állás közben az utcán, hogy kik és mik is vagyunk. Ilyenek, meg olyanok.
Kicsempészett kézirataimmal egyedül Barna Imre bukott le a határon. Legnagyobb meglepetésemre, nem elkobozták, hanem visszaküldték. Vigye a feladóhoz. Imre visszahozta. Nem csak kéziratok, addigi publikációim is a csomagban voltak. Ifjúmunkás, Fáklya, Előre. Igaz Szó. Echinox, Szőcs Géza (sajnos, le kell írnom a nevét) Fellegvárja. Minden, ami addig Romániában megjelent. (Gyanús is voltam már egy ideje saját magamnak. Bármi, amit írtam, megjelenik? Nem vagyok ellenzéki? Nem vagyok elég magyar? Az öncenzúrám működik tökéletesen? Ekkor már több, mint tíz éve jelenek meg! Magyarországon is.)
Imrének később, már magyarországi tartózkodásom első hónapjaiban volt egy máig érvényes, és azóta egyre érvényesebb gondolata. Szerencsés ember vagy, mondta, én ezt sohasem mondhatom el magamról a jövőben sem. Bármire is szánnám el magam. Te, velünk szemben, a saját kultúrádon belül emigrálhattál. Elhagytad a hazádat, oszt annyi, nem hagytad el a nyelved, kultúrán belül maradtál. Portugál vagy Brazíliában. Osztrák a Német Szövetségi Köztársaságban. Endékás Ausztriában. Finn a svédeknél, teszem most hozzá. Az is maradtam. Vagy mégsem. Bizonytalan. Finn szeretnék lenni a svédeknél, amiért Gulyás Miklós (író, könyvtárteremtő és -építő Göteborgban) biztosan leteremtene, és rámutatna finn feleségére: Ez akarsz te lenni? Buták. Svédországban ők a buták, Magyarországon ti, erdélyiek vagytok az okosak. Na, kinek kell ebből?! Kockázatosnak gondolt, vagy annak ítélt „dolgaimat”, például a levelezésemet (nincs még internet, írógéppel, két, vagy három másolatban, indigóval papírra írunk), azokat, amelyeknek kicsempészésére már nem volt idő vagy alkalom, egy közepes bőröndbe gyűjtöttem azzal, hogy majd egyszer, valamikor magam után hozom, vagy hozatom. Esetleg apránként. Nekem nem volt kapcsolatom a kolozsvári konzullal, aki gyakran segített kivándorló értelmiségiek – nem csak írók – műveit Romániából diplomáciai védettséget élvező járművekben átcsempészni a határon. Az egyik senki vagyok, a „futnak még” kategóriából.
Nem is tettem státuszom megváltásáért semmit. Arról, hogy értelmiségiek, főleg kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti művészek, írók és hozzájuk hasonló „kártékonyak” számára létezik egy titkos diplomáciai csempészkapcsolat, egy diplomáciai útvonal, már csak később, Magyarországon is csak több év után értesültem. Talán akkoriban, amikor kiutasították őket, a kolozsvári konzulátus diplomatáit, a teljes kolozsvári magyar diplomáciai testületet. Arról, hogy a csángó születésű Nadia Comăneci-et diplomáciai kocsi csomagtartójában, a Bors-Ártánd határon csempészték át – majd Magyarországon szerzett hamis útlevéllel innen „postázták” őt tovább –, ugyancsak jóval később értesültem, mint a többi magyarok. És mint a többi románok. Apám és anyám, mielőtt betelt volna a negyvenötödik kihallgatás, úgy döntött, hogy megsemmisíti a rájuk hagyott bőröndöt, függetlenül a tartalmától. Házkutatástól, súlyosabb retorziótól tartottak. Nem tudom, a mai napig nem tudom hogyan, de megsemmisítették. El nem égethették, egy panellakásban a vécén lehúzni több napig tartott volna. Apám halott, anyám nem beszél. Beszélhetne most már, mégsem beszél. Benne Méliusz, Székely János levelei. Meg a másoké.

Ajuszi Miután Sára, első gyermekem, ezerkilencszáznyolcvanöt decemberében megszületett, szerettük volna, hogy a nagyanyja, aki hivatalosan, szabályos, kétévente külföldre jogosító útlevéllel néhány hetet nálunk lakott, maradhasson még néhány hónapot, mondjuk hármat. Gondoltuk, sőt döntöttünk, hosszabbítunk. Tartózkodási engedélyért a VI.-VII. kerületi, valahol a Dózsa György út elején nem olyan rég új épületbe költözött rendőrkapitánysághoz fordultunk. Beléptetés, matrica alapú sorba állítás, anyámkínja. Nem igazán működik. Minek ez nekünk, fiam. Gyakorolgatják a nemműködést. A kisasszony egyenruhában felszólított, hogy nyilatkozzam, miből tartom el az anyámat. Mire én, a meghurcolt magamban mondom, hogy a szám se rebben:
- Azért marad, állítom és bizonyítani is tudom, hogy ő tartson el, ő tart el engem. Nagy nyugdíja van neki odaát, a románoknál. Spórolt, hogy méltó nagymama lehessen Magyarországon. A Sopron, vagy a Debrecen mellett lakó parasztasszony, aki hozza a megszaporodott fiának a krumplit, a tojást, a hagymát, miben különbözik az én anyámtól, más anyáktól? – Gondoltam, és nem mondtam akkor. Ha toronyórát hoz majd (pár év múlva hozza) láncostul, az jó lesz nekünk? Mi a különbség a magyari magyar, meg a magyar között? Az állampolgársága, vagy a származása? Nem érti, senki sem értett akkor semmit. Nem hosszabbítottak, hazazavarták. Megint, itthonról megint haza. Harmincnégyben román állampolgárnak született, az is maradt. Valameddig.
Kilencvenes évek elején, már magyar állampolgár. Járhatunk haza. Ajuszi, akkor még nem Ajuszi, csak az anyám, anyu, a mami, aki minden hazaúton elnémult, és hangtalan maradt Budapesttől a román határig. Csaknem háromszáz kilométer. Kilencvenes évek, jöhetett-mehetett, én is mehettem már, és jöhettem, hozhattam őt. Sor is alig van a határon, fél óra, legfeljebb egy óra az a harminc, vagy ötven méter, ami elválasztja a magyarit a magyartól – ő mondja –, a románt a magyartól. Hol ennyi, hol annyi. Aztán néhány hétig semmi, majd megint ennél is nagyobb sor, több idő. Van úgy, hogy havonta hozom vagy viszem. Hol ezek, a magyarok, hol meg azok, a románok vacakolnak, vagy összefognak, és mind a kettő vacakol.
- Mind egyforma, fiam. Próbálom szóra bírni. Sehogy se megy. Faggatom erről, arról, apámról, az anyjáról, iker húgáról, hogy oldjam. Megyünk itthonról hazafelé. Nem beszél. - Beszélj, miért nem beszélsz? Megálljak? Nem kell pisilni? – csaknem négy óra az út.
- Görcs volt a gyomromban – mondja majd Borson, miután átgurultunk a határon, és megtettük a határ túloldalán Várad felé a négy-öt kilométert.
- Ne haragudj fiam! – És mesélni kezd. Apámról, ikertestvéréről, nagyanyámról, meg annak az anyjáról. Nem tudod, mit vihetsz, mit hozhatsz. Ott, a határon dől el, még mindig ott dől el. Mint Ceauşescu alatt, még évekig a vámos jóindulatán múlik, mit vihetsz, mit hozhatsz. Továbbra is összejátszik ellened a magyar és a román hatóság a határátkelőre is kinyújtott disznólába. Legnagyobb örömforrásuk, ha eljátszadozhatnak veled. Egy kis hogyishívják, meg egy kis izé.
Ajuszi meséli (ekkor már az), hogy amikor apámmal meglátogattak, nyolcvankettőben lehetett, valamivel az Ellenpontok bukása előtt, hazafelé menet a vonaton a biharpüspöki útlevél- és vámvizsgálat után a velük egy kupéban ülő magyari házaspár férfi tagja megkérdezte, mennyi van még Nagyváradig. Apám így felelt:
- Amikor ennél a mostani bűznél büdösebbet tetszenek érezni, le lehet emelni a polcról a csomagokat. *
Már évek óta Magyarországon lakott magyar állampolgárként a kisebbik húgomnál. Próbáltam kiszedni belőle, hogyan éltek kitelepülésünk után, hiszen az enyémet nem sokkal utóbb az egyik, majd a másik húgomé követte. Szűkszavú válaszokat adott: jól; máskor meg ezt: megvoltunk. Sok évvel később, akkor szólalt meg és teregetett ki először, amikor ikertestvéréhez vittem Nagyváradra. A szeku ezerkilencszáznyolcvankettő végén negyvenötször hívta be őket kihallgatásra. Apám bent a „vallatóban”, anyám a folyosón, sokszor órákon át várta. Az Ellenpontokról és a kapcsolataimról faggatták. Apám csak az utcán tört meg, ott sírta el magát. Ötvenhat éves volt.

Kentaurbeszéd – Belarusz: kiutat keresve

Sz. Bíró Zoltán
Publikálás dátuma
2020.08.29. 12:00

Fotó: Marabu
„Mindig is csaltak, csak épp a csalás nem érdemben változtatott a végeredményen, hanem stilárisan.”
Az elmúlt napok eseményei egyre inkább azt a benyomást keltik, hogy Fehéroroszországban patthelyzet jött létre. A durva választási csalás miatt tiltakozók kitartanak és a szavazás megismétlését követelik, míg az elnök hallani sem akar erről, illetve legfeljebb csak akkor, ha előtte alkotmánymódosításra kerülne sor. A tüntetők persze tudják, hogy mindez csak időnyerésre szolgál, ahogy azzal is tisztában vannak, hogy addig, amíg Lukasenko van hatalmon, nincs esély sem tiszta választásra, sem tiszta referendumra. A megismételt elnökválasztás is csak akkor lenne a tüntetők számára elfogadható, ha azt jelentős számú külföldi – és nemcsak a FÁK-térségből érkező – megfigyelő hitelesítené. Lukasenko, aki 1994 óta áll az ország élén, hosszú időn át élvezte a belorusz társadalom többségének támogatását, annak ellenére, hogy az első megválasztását követő voksolások nem voltak tisztességesek. Az elnök egy ideig kétségtelenül népszerű volt ugyan, de soha nem annyira, hogy rendre 80 százalék körüli eredménnyel erősítsék meg. Azt azonban még az üldözött ellenzék is kénytelen volt elismerni, hogy Lukasenko csalás nélkül is meg tudná szerezni – mint ahogy hosszú időn át meg is szerezte – az első fordulós győzelemhez szükséges 50 százalék fölötti támogatást. Ennek ellenére a rendszer úgy volt beállítva – és ehhez a Központi Választási Bizottság folyamatosan asszisztált is –, hogy a szavazás végén mindig 80 százalék körüli eredménnyel győzzön. Vagyis mindig is csaltak, csak épp a csalás nem érdemben változtatott a végeredményen, hanem stilárisan. Valamilyen rejtélyes ok miatt az autokraták „szépérzéke” azt követeli, hogy ne a tényleges támogatottságuknak megfelelően győzzenek, hanem annál sokkal jobban. Egyszer már volt ebből komoly gondja Lukasenkónak, de úgy látszik, nem tanult belőle. 2010-ben, amikor Belarusz és az Európai Unió kapcsolatai felmenő ágban voltak, a fehérorosz diktátor úgy döntött, hogy ezúttal valódi ellenzéki jelöltek is versenybe szállhatnak az elnöki címért. Nyilván azt gondolta az egykori kolhozelnök, hogy ezt a gesztust Brüsszelben is díjazzák majd. De nem ez történt, mert az a fránya hübrisz ezúttal is elszabadult. Lukasenko megint 80 százalék körüli eredménnyel győzött, miközben az összes többi jelölt közül egynek sem sikerült még 3 százalékot sem elérnie. Ez még a sokat látott beloruszoknak is sok volt, tömegek vonultak utcára a nyilvánvaló csalás ellen tiltakozva. A tüntetők sokan voltak ugyan, de a Lukasenkóhoz hű – anyagilag jól tartott – karhatalmi erők rövid időn belül „rendet tettek”. Néhány év elteltével azonban a hatalom és a társadalom újra megbékélt egymással. Ehhez szükség volt pár gazdasági reformlépésre, ami meg is hozta eredményét. De a külpolitikai körülmények is Lukasenko kezére játszottak. A 2013 őszén belobbanó ukrajnai válság, majd a Krím-félsziget orosz annektálása újabb lehetőséget adott a minszki diktátornak, hogy igazolja országa függetlenségét, illetve azt, hogy Belarusz az orosz gazdaságtól való jelentős függése ellenére sem Moszkva bábja. A fehérorosz elnök több nyilatkozatában is egyértelművé tette, hogy világosan látja az Ukrajnában történtek természetét, és az abban játszott orosz szerepet. Ennek szellemében nem sokkal a Krím elcsatolása után kezdeményezte a rendkívüli állapot bevezetésére vonatkozó törvény módosítását. Egyetlen új bekezdés került a szövegbe, ami kimondta, ha az ország határainál felségjelzés nélküli „zöld emberkék” bukkannának föl, mi azonnal lőni fogunk. De Lukasenko nem érte be ennyivel: ahogy az Eurázsiai Gazdasági Unió többi tagországa, úgy Fehéroroszország sem ismerte el a Krím Oroszországhoz való csatolását. Ezen felül azt is el tudta érni, hogy az ukrajnai válság rendezésére a „normandiai négyek” kétszer is Minszkben tegyenek kísérletet. Mindez imponált a belorusz társadalom többségének. Ezért aztán Lukasenkónak – annak ellenére, hogy a 2015-ös választás is alternatíva nélküli volt és ezúttal is csaltak – sikerült gond nélkül újra 80 százalék körüli eredménnyel győznie, és ez semmiféle jelentős utólagos tiltakozást nem váltott ki. Valószínűleg ez volt az a választás, amikor utoljára tudott érdemi csalás nélkül is győzni, vagyis a szavazók több mint fele alighanem valóban rá szavazott. Ez többek között azokból az akkor még engedélyezett független közvélemény-kutatásokból is sejthető, amik azt mutatták, hogy Lukasenko továbbra is élvezi a belorusz társadalom 25-30 százalékának támogatását, s még azok közül is sokan hajlandóak rá szavazni, akik apolitikusak, a közélet ügyei iránt kevéssé érdeklődnek, és többnyire anyagi helyzetük alakulásának függvényében voksolnak. Az utóbbiak arányát a korabeli felmérések 40 százalék körülire becsülték. Mindebből az valószínűsíthető, hogy 2015-ben Lukasenko csalás nélkül is győzött, de nem akkora arányban, mint azt a hivatalos végeredmény mutatta. De mi változott meg az utolsó öt évben? Egyrészt jelentősen romlott az ország gazdasági helyzete. Az orosszal szorosan összefonódott belorusz gazdaság komolyan megérezte a 2015-16-os orosz recessziót, és azt, hogy 2014 őszén beszakadt a kőolaj ára. Az utóbbi azért érintette érzékenyen Minszket, mert az ország egyik legfontosabb bevételi forrása a kedvezményes áron kapott orosz kőolaj feldolgozásából, illetve annak exportjából származott. Az orosz gazdaság visszaesése egyben azzal is járt, hogy a fehérorosz ipari termékek egy része, amelyek többsége Oroszországban talált vevőre, Minszk nyakán maradt. Vagyis 2015-től elkezdett apadni az a korábbi jelentős orosz szubvenció, ami – különböző preferenciák, árengedmények és kedvezményes hitelek formájában – 2005-15 között évi 10 milliárd dollár többletbevételhez juttatta Belaruszt. Tavaly pedig egy újabb problémával kellett szembesülnie. Moszkva ugyanis úgy döntött, hogy a feldolgozott kőolaj exportjából származó illetékeket ezentúl nem a belorusz állam szedi, hanem azokat a kitermeléshez köti át, így az ebből származó bevételek a keleti óriásnál maradnak. A Kreml ugyan némi kompenzációt ajánlott ezért cserébe, de a beloruszok szerint az messze nem fedezte a kieső pénzeket. Melléfogásnak bizonyult az a 2017-ben elfogadott törvény is, amit a köznyelv csak „munkakerülési adóként” emlegetett. Lukasenko és környezete ugyanis úgy gondolta, hogy az önfoglalkoztatók megadóztatásával részben pótolni lehet a költségvetés kieső bevételeit. Ez a döntés ugyan érdemben nem változtatott a büdzsé helyzetén, de arra jó volt, hogy a hatalom elidegenítse magától a magánszférában dolgozók nagy részét. A rossz döntések sorát tetőzte be a koronavírus-járvány felelőtlen kormányzati kezelése. Lukasenko teljes komolysággal képes volt népének azt tanácsolni, hogy a vírus ellen menjen szaunába, igyon vodkát és végezzen mezei munkát. Csupa nagyszerű ötlet. Hatékonyságát jól mutatja, hogy a hazánkhoz hasonló lakosságszámú Belaruszban az igazolt magyar fertőzötteknél épp hússzor több van. Sokak számára ez a végtelenül felelőtlen, semmiféle védőintézkedéssel és korlátozással nem élő kormányzati magatartás tette egyértelművé, hogy az öregedő diktátor alkalmatlan az ország vezetésére. Az már csak további „apró” megerősítése volt mindennek, hogy Lukasenko ezúttal sem engedte meg a valamelyest is komolyan vehető versenytársak indulását az augusztus 9-i elnökválasztáson. Döntésével azonban melléfogott. Azt hitte, hogy az országban rendkívül népszerű blogger, Szergej Tyihanovszkij letartóztatásával, és a többi valódi alternatívát jelentő jelölt kiiktatásával mindent megoldott. De nem! A férje helyére lépő Tyihanovszkaja már a kampány idején képes volt a demokratikus változás szimbólumává válni, olyan kihívást intézni a hatalomhoz, amivel az egyelőre nem tud mit kezdeni.
A beloruszoknak elegük lett az önkényből, az évek óta tartó elszegényedésből, az ismétlődő választási csalásokból, ami most minden korábbinál nagyobb méreteket öltött. Fehéroroszországban, ahogy nem sokkal korábban az alkotmánymódosításokról döntő oroszországi szavazáson, nem egyetlen napon folyt a voksolás, hanem csaknem egy héten át. Ez már önmagában lehetetlenné teszi a választások tisztaságának ellenőrzését.
Ennek ellenére jó oka volt a hatalomtól folyamatosan elidegenedő fehérorosz társadalomnak arra, hogy kétségbe vonja a hivatalos eredmény hitelességét. A Beloruszban történtek is igazolják azt az Oroszország vonatkozásában világosan kimutatott tendenciát, hogy az autokráciák hajlamosak egyre nagyobb és nagyobb arányban csalni. Oroszország esetében ez azt jelenti, hogy míg az elmúlt 12 év duma- és elnökválasztásain a hamis szavazatok aránya 14 és 23 százalék között mozgott, addig a közelmúltban megtartott alkotmánymódosításról döntő „összoroszországi szavazáson” már elérte a 37 százalékot. Hasonló dolog történt Fehéroroszországban is. Most már Lukasenkóéknak a hatalom megtartása érdekében érdemben kellett csalni, és ez a szavazópolgárok többsége számára egyértelmű volt. A békés tüntetők brutális megveretése csak tovább növelte a rezsim elleni ellenszenvet. Ám a hatalmi erőszak egyelőre nem törte meg a tiltakozókat, akik megveretésük után is képesek voltak karneváli népünnepélyt idéző transzparensekkel utcára vonulni: „Most már az introvertáltak is kijöttek tüntetni”, „Csak Cupidónak van joga beloruszokra lőni!”, „Ne verjétek a férfiakat, mert még nem mentem férjhez!” Vagyis a tüntetők minden erejükkel azon vannak, hogy – a hatalmi erőszak és arrogancia ellenére is – békés maradjon tiltakozásuk. Úgy tűnik, mára átmeneti patthelyzet alakult ki. A tüntetők nem engednek első és legfontosabb követelésükből, az elcsalt választás megismétléséből. Ez azonban Lukasenko számára elfogadhatatlan, mert tudja, hogy egy újabb és tisztességes körülmények között lebonyolított választáson semmi esélye nem lenne. Ha igaz lenne a 80 százalékos győzelme, aligha kellene ettől tartania. És, ha igaz lenne ez a megrendítő győzelem, akkor ennek az utcán is látszódnia kellene. De nem látszik! A Lukasenko mellett tüntetőket jószerével úgy kell összefogdosni és adminisztratív eszközökkel utcára terelni. Hol van az a több millió ember, aki állítólag Lukasenkóra szavazott? Mi következik mindebből, és hogyan oldódhat fel a patthelyzet? Ez jórészt attól függ, hogy a hatalmi elit és az erőszakszervezetek meddig tartanak ki az elnök mellett. És persze attól is, hogy mit lép Moszkva. Nem valószínű, hogy átfogó katonai akcióra szánná el magát. Ez ugyanis több kárral járna mit haszonnal. Egy ilyen lépés a most nagy többségében oroszbarát belorusz társadalmat pillanatok alatt ellenségessé tenné. A kollektív Nyugat pedig újabb szankciókat léptetne hatályba, ami végképp nem jönne jól az egyébként is gyengélkedő orosz gazdaságnak. És egy ilyen akciónak ma már komoly belső korlátai is vannak, mert az orosz társadalom egyre nagyobb része utasítja el az erőszakkal való fenyegetőzést, a felesleges külső konfliktusokat. Egy fehéroroszországi erőszakos beavatkozás nem növelné Putyin és rendszerének népszerűségét, ellenkezőleg, csak újabb problémákat okozna. Belarusz nem a Krím-félsziget. Az oroszok érzelmi viszonya Fehéroroszországhoz és az annektált félszigethez egészen más. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Moszkva tétlen maradna. Számos eszköz áll rendelkezésére, főleg gazdaságiak, amiket szükség esetén használni is fog. Ezzel a tüntetők vezetői is tisztában vannak. Nem véletlen, hogy mind a Litvániába menekült Tyihonovszkaja, mind a Koordinációs Tanács tagjai újra és újra jelzik, nem készülnek geopolitikai fordulatra, nem akarnak Oroszországtól eltávolodni, és nem céljuk az Európai Unióhoz való csatlakozás. Ebben a tekintetben ugyanazt az irányvonalat követik, amitbaz örmények követtek 2018-ban a jelenlegi miniszterelnök, Nikol Pasinjan vezetésével.
A következő napok, esetleg hetek kérdése, hogy a tüntetők, akik következetesen ragaszkodnak a tiltakozás békés formájához, kitartanak-e, és képesek lesznek-e a hatalmi elitből, és az erőszakszervezetekből fontos szereplőket „átcsábítani”. Vagyis lesz-e majd olyan ajánlatuk, ami komolyan elgondolkodtatja a ma még Lukasenkóhoz hű erőket, hogy nem lenne-e jobb mégiscsak átállni, és megelőzni ezzel a hazug hatalmat védő véres erőszakot.

Bóta Gábor: Mocsokáradat

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.08.29. 11:25

Fotó: Kerezsi Béla
„Ezt érzékelteti Keresztes Attila húsba vájó, abszurdba forduló, de nagyon is a rögvalót ábrázoló rendezése. Megmutatja, hogyan mérgeznek minket nap mint nap, miben kényszerülünk élni.”
Lehet ámulni és bámulni, hogy Ibsen látnok volt. Látta előre, hogyan lehet a demokratizmus örve alatt temérdek gazságot elkövetni, arról papolva, hogy minden rendben, ennél magától értetődőbben megkérdőjelezhetetlen demokráciát ember legyen a talpán, aki látott már. Ez kérem itten a szabadság és a népfelség netovábbja. Igencsak farkasvakságban szenved, aki nem veszi észre. Aztán, ugye mindig akadnak olyan elvetemültek, akik ezt nem így gondolják. Bele akarnak köpni a levesbe, okvetetlenkednek, sőt lázítanak, az ilyeneket meg kell próbálni észre téríteni, és, ha ez nem megy, ki kell közösíteni. Ha ez sem vezet eredményre, netán ki kell csinálni őket, nehogy már megzavarják a fene nagy demokráciát. A kicsinálás folyamatáról, és ennek közrendként való kikiáltásáról regél a 138 évvel ezelőtt írt, letaglózóan aktuális mű, A nép ellensége. Amivel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata vendégszerepelt a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, agorává téve a hosszúkás színpadot, ami kettéválasztja a nézőteret, ahol nem oltják el a lámpákat. Ahogy a deszkákon lévőket, úgy egymást is folyamatosan bámulhatjuk. Végig mustrálhatjuk, hogyan reagálnak a közönség tagjai különböző szituációkra, igaz és hamis mondatokra, megalkuvásokra, gerincek sorozatos meghajlására. Ami rendszerint önérzeteskedéssel, sőt sértettséggel is jár, ha valaki szóvá igyekszik tenni az erős érdekek által vezérelt népámítást. Ezúttal dr. Stockmann a gépezetbe került, kiiktatandó „csavar”. Tudós orvosként azt veszi a fejébe, hogy a fürdő vize mérgező. Megépítésekor spóroltak, és emiatt a hatalomhoz közelálló ember gyára szennyezi a vizet, fertőzést, megbetegedéseket okozva. És ezt az orvos világgá akarja kürtölni, miközben a város fő bevételi forrása a fürdő. Így aztán a polgármester, aki történetesen a bátyja, módszeres, ocsmányul galád lejárató kampányba fog ellene. Fenyeget, zsarol, megvesz kilóra mindenkit, aki nem hajlandó a boszorkányüldözésben részt venni. Tollas Gábor tenyérbe mászó, sima modorúnak látszó, de ordenáré módon ordító fickót játszik. Az ál-demokrata megtestesülése. Harcias kakas a magáénak tekintett szemétdombon. Megérteti a sajtóval, a civilek vezetőjével, akárkivel, hogy jobban teszi, ha egy követ fúj vele. De ha kellően simulékony, lesz pénz, paripa fegyver. Sebestyén Aba dr. Stockmann, aki annyira tisztalelkűen naiv, hogy a családjával pezsgőt bontanak, amikor rájön, hogy szeretett városa fürdőjének vize mérgezett. Boldogan koccintják össze a poharaikat, kitüntetésről, fizetésemelésről vizionálnak. Örülnek, hogy kiderült az igazság, így megmenekülnek a fürdőzők a megbetegedéstől. Felhőtlennek látszik az öröm. A szereplők a városka lakóiként kezelnek bennünket. A népgyűlés jelenetében a levezető elnök, aki a hatalom embere, a nyomda tulajdonosa, a civilek álszentté vált manipulátora, hamis kedveskedéssel kérdezgeti a publikumot demokráciáról, sajtószabadságról. A világ egyik legizgalmasabb rendezője, a gyakran provokatív Thomas Ostermeier is alkalmazta már ezt a módszert produkciójában, a híres Schaubühne-ben. Előadás ez az improvizációval teli jelenet az előadásban. Beékelődött Ibsen szövegébe. Az általam látott kolozsvári vendégjátékon kemény politikai témák kerültek szóba, a közönség aktív közreműködésével, rázós hozzászólásokkal. A marosvásárhelyi produkcióban a népgyűlés elnökét megformáló Henn János jól rögtönöz, álságosan, de flottul érvel. Szóvirtuóz. Még élvezi is agyafúrt hazugságait. Pedig azt is megkapja az egyik nézőtől, hogy nem hiteles személyiség. Lepereg róla, nem sül le a képéről a bőr. Kisvárdán is vita alakul ki a nézők között. Vannak, akik lényegében azt állítják, hogy a sajtószabadság makulátlanul sértetlen. Mások szerint ez nem így van.
Dr. Stockmann, akibe az elnök többször drasztikusan belefojtja a szót, bár már nem naiv, de még mindig csak ámul-bámul megdöbbenve. Nem számított ilyen pálfordulásokra, gazságtömegre, arra, hogy a népet ennyire folyamatosan lehet maszlaggal etetni. Sebestyén Aba szemléletesen megmutatja az eszmélés folyamatát, ahogyan átszakad benne a gát, nem hagyja már magába fojtani a szót. Érvel és érvel, megemeli a hangját, majd kiabál, annak árán, hogy tudja, ez az ő és családja elűzetésével, lenullázásával jár. Moldován Orsolya a családjáért aggódó feleség, először igyekszik megalkuvásra bírni a férjét, de aztán gyönyörű, ahogy határozottan kijelenti, mégis kiáll mellette, és hosszan, egymást átölelve összecsókolóznak. Galló Ernő a Népújság főszerkesztője, kezdetben karakánul odaáll a doktor mellé, közölni akarja a cikkét, majd a polgármesternek őt is sikerül „jobb” belátásra bírnia. Bartha László az újság munkatársa, aki ekkorra már át is állt. Nagyszerű az egész színészcsapat, az említetteken kívül, Kilyén László, Bartha László Zsolt, Ördög Miklós Levente és a két serdülő gyerek szerepében, Bíró Sára, Robert Szilárd egyaránt. Lúdbőröztetően érzékeltetik, hogyan árad a mocsok, miért kell menekülnie a Stockmann családnak. Zsámbéki Gábor 2013-ban, a Katonában bemutatott rendezésében a mérgező szennyvíz elárasztotta Stockmannék lakását, azaz a színpadot, már-már a publikumot is fenyegetve, jelezve, hogy kevés a túlélés esélye. Ezt érzékelteti Keresztes Attila húsba vájó, abszurdba forduló, de nagyon is a rögvalót ábrázoló rendezése. Megmutatja, hogyan mérgeznek minket nap mint nap, miben kényszerülünk élni.