Egy portugál vagyok – Brazíliában

Kőrössi P. József arról, hogyan lehet és nem lehet csaknem harminc évvel egy belső rendszerváltás után egyszerre két hazában élni.

Ezerkilencszáznyolcvankettő tavaszán névházassággal települtem át Nagyváradról Budapestre. Zsákutca két irányból – Köszönjük neked Kondukátor című, szeptember második felében megjelenő könyvemben többek között erről is mesélek. Na, meg arról, hogy hogyan lehetett, és nem lehetett, hogyan lehet és nem lehet csaknem harminc évvel egy belső rendszerváltás után egyszerre két hazában élni.

Amikor már sejtettem, hogy megjövök, kezdtem kicsempésztetni a szellemet a palackomból. Korábban is közöltem magyarországi lapokban, ezek közül legfontosabbnak a szombathelyi Életünket és a Mozgó Világot tartom ma is. A Mozgó Világot. Ide Eörsi juttatta el a kézirataimat. Bódy azonban az Új Tükörhöz, Csaplárhoz vitt el két novellámat, amelyek meg is jelentek.

Írógépem már volt, első könyvem, a Valami elkerülhetetlen (1978) tiszteletdíjából vettem, apám később ezen a masinán másolta át hétfőnként a Magyar Nemzet szombati számából a Magyar Televízió heti műsorát, és adta egy lejért a lépcsőház románjainak. Mert azok is csak azt, a Magyar Televíziót nézték a Megéneklünk Románia népnemzeti, népnyuvasztó propaganda műsora helyett.

Éveken keresztül egész nap a Megéneklünk Románia ment a román televízióban. Népdal-, és néptánc fesztivál az ország különböző sarkaiból. Felvételről. Cenzúrázva. Na, meg a huszonötpercesre csonkított Dallas sorozat. Ennek a teljes töretlen történetfolyamát a szerencsés váradi románok a Magyar Televízióból kapták. Apám erre települt rá, megtanult gépírni, a Magyar Televízió programjával rombolta a rendszert. Negyedik infarktusa után leszázalékolták, és már megint pénzt kereshetett.

Miután kitelepültem, írásmintát kért a szeku a masináról. Anyám szerint emiatt, meg az Ellenpontokkal tartott, nem rendszeres, nem komoly kapcsolatom miatt negyvenötször hívták be őket. Negyvenötször. Két öreg, elárvult embert. Anyám, aki elkísérte, a folyosón várt, apámat bent kérdezték rólam, a kapcsolataimról. Minden alkalommal sírva jött ki a szekuról az öregember. Negyvenötször. Sírva.

Volt év, amikor hat „újság” is járt nekem, ennyire fizettem elő. Október végének egyik titokban tartott hajnalán sorba lehetett állni a központi posta épülete előtt. Valahogy mégis mindig kitudódott. A legbelső ajtón kifüggesztették a listát, mire lehet előfizetni. Az ember sorba állt akkor is, ha nem tudta, mi jut neki a végén. Meg volt szabva a rendelhető. Mondjuk 40 Magyar Nemzet, 60 Népszabadság. Egy Kritika, egy Kortárs stb. Így tovább. Nők Lapjából (már akkor is) több. Irodalmi, művészeti lapokból az igényelthez képest akkoriban is kevesebb. Nagyjából ez a mennyiség jutott Nagyváradra, talán egész Bihar tartományra. Tudták, mitől kell félni, nem a Nők Lapjától. Én, ha az ő fejükkel gondolkodhattam volna, fordítva cselekszem. A bulvárral jött a jólét, az irodalommal, mi a fene jött?! Az ablaknál több is kiderült. A Magyar Nemzet, címe ellenére, ha megrendelted, bejött. Bejött még a Kritika, az Élet és Irodalom, a Kortárs, az Új Írás. És a Mozgó Világ, akkor még nagyalakú, kéthavonta. Kézről kézre adtuk, mint a csempészárut, titokban. és felfedeztük sorban állás közben az utcán, hogy kik és mik is vagyunk. Ilyenek, meg olyanok.

Kicsempészett kézirataimmal egyedül Barna Imre bukott le a határon. Legnagyobb meglepetésemre, nem elkobozták, hanem visszaküldték. Vigye a feladóhoz. Imre visszahozta. Nem csak kéziratok, addigi publikációim is a csomagban voltak. Ifjúmunkás, Fáklya, Előre. Igaz Szó. Echinox, Szőcs Géza (sajnos, le kell írnom a nevét) Fellegvárja. Minden, ami addig Romániában megjelent. (Gyanús is voltam már egy ideje saját magamnak. Bármi, amit írtam, megjelenik? Nem vagyok ellenzéki? Nem vagyok elég magyar? Az öncenzúrám működik tökéletesen? Ekkor már több, mint tíz éve jelenek meg! Magyarországon is.)

Imrének később, már magyarországi tartózkodásom első hónapjaiban volt egy máig érvényes, és azóta egyre érvényesebb gondolata. Szerencsés ember vagy, mondta, én ezt sohasem mondhatom el magamról a jövőben sem. Bármire is szánnám el magam. Te, velünk szemben, a saját kultúrádon belül emigrálhattál. Elhagytad a hazádat, oszt annyi, nem hagytad el a nyelved, kultúrán belül maradtál. Portugál vagy Brazíliában.

Osztrák a Német Szövetségi Köztársaságban. Endékás Ausztriában. Finn a svédeknél, teszem most hozzá. Az is maradtam. Vagy mégsem. Bizonytalan. Finn szeretnék lenni a svédeknél, amiért Gulyás Miklós (író, könyvtárteremtő és -építő Göteborgban) biztosan leteremtene, és rámutatna finn feleségére: Ez akarsz te lenni? Buták. Svédországban ők a buták, Magyarországon ti, erdélyiek vagytok az okosak. Na, kinek kell ebből?!

Kockázatosnak gondolt, vagy annak ítélt „dolgaimat”, például a levelezésemet (nincs még internet, írógéppel, két, vagy három másolatban, indigóval papírra írunk), azokat, amelyeknek kicsempészésére már nem volt idő vagy alkalom, egy közepes bőröndbe gyűjtöttem azzal, hogy majd egyszer, valamikor magam után hozom, vagy hozatom. Esetleg apránként. Nekem nem volt kapcsolatom a kolozsvári konzullal, aki gyakran segített kivándorló értelmiségiek – nem csak írók – műveit Romániából diplomáciai védettséget élvező járművekben átcsempészni a határon. Az egyik senki vagyok, a „futnak még” kategóriából.

Nem is tettem státuszom megváltásáért semmit. Arról, hogy értelmiségiek, főleg kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti művészek, írók és hozzájuk hasonló „kártékonyak” számára létezik egy titkos diplomáciai csempészkapcsolat, egy diplomáciai útvonal, már csak később, Magyarországon is csak több év után értesültem. Talán akkoriban, amikor kiutasították őket, a kolozsvári konzulátus diplomatáit, a teljes kolozsvári magyar diplomáciai testületet.

Arról, hogy a csángó születésű Nadia Comăneci-et diplomáciai kocsi csomagtartójában, a Bors-Ártánd határon csempészték át – majd Magyarországon szerzett hamis útlevéllel innen „postázták” őt tovább –, ugyancsak jóval később értesültem, mint a többi magyarok. És mint a többi románok.

Apám és anyám, mielőtt betelt volna a negyvenötödik kihallgatás, úgy döntött, hogy megsemmisíti a rájuk hagyott bőröndöt, függetlenül a tartalmától. Házkutatástól, súlyosabb retorziótól tartottak. Nem tudom, a mai napig nem tudom hogyan, de megsemmisítették. El nem égethették, egy panellakásban a vécén lehúzni több napig tartott volna. Apám halott, anyám nem beszél. Beszélhetne most már, mégsem beszél. Benne Méliusz, Székely János levelei. Meg a másoké.

Ajuszi

Miután Sára, első gyermekem, ezerkilencszáznyolcvanöt decemberében megszületett, szerettük volna, hogy a nagyanyja, aki hivatalosan, szabályos, kétévente külföldre jogosító útlevéllel néhány hetet nálunk lakott, maradhasson még néhány hónapot, mondjuk hármat. Gondoltuk, sőt döntöttünk, hosszabbítunk. Tartózkodási engedélyért a VI.-VII. kerületi, valahol a Dózsa György út elején nem olyan rég új épületbe költözött rendőrkapitánysághoz fordultunk. Beléptetés, matrica alapú sorba állítás, anyámkínja. Nem igazán működik. Minek ez nekünk, fiam. Gyakorolgatják a nemműködést.

A kisasszony egyenruhában felszólított, hogy nyilatkozzam, miből tartom el az anyámat. Mire én, a meghurcolt magamban mondom, hogy a szám se rebben:

- Azért marad, állítom és bizonyítani is tudom, hogy ő tartson el, ő tart el engem. Nagy nyugdíja van neki odaát, a románoknál. Spórolt, hogy méltó nagymama lehessen Magyarországon. A Sopron, vagy a Debrecen mellett lakó parasztasszony, aki hozza a megszaporodott fiának a krumplit, a tojást, a hagymát, miben különbözik az én anyámtól, más anyáktól? – Gondoltam, és nem mondtam akkor. Ha toronyórát hoz majd (pár év múlva hozza) láncostul, az jó lesz nekünk? Mi a különbség a magyari magyar, meg a magyar között? Az állampolgársága, vagy a származása?

Nem érti, senki sem értett akkor semmit. Nem hosszabbítottak, hazazavarták. Megint, itthonról megint haza. Harmincnégyben román állampolgárnak született, az is maradt. Valameddig.

Kilencvenes évek elején, már magyar állampolgár. Járhatunk haza. Ajuszi, akkor még nem Ajuszi, csak az anyám, anyu, a mami, aki minden hazaúton elnémult, és hangtalan maradt Budapesttől a román határig. Csaknem háromszáz kilométer. Kilencvenes évek, jöhetett-mehetett, én is mehettem már, és jöhettem, hozhattam őt. Sor is alig van a határon, fél óra, legfeljebb egy óra az a harminc, vagy ötven méter, ami elválasztja a magyarit a magyartól – ő mondja –, a románt a magyartól. Hol ennyi, hol annyi. Aztán néhány hétig semmi, majd megint ennél is nagyobb sor, több idő. Van úgy, hogy havonta hozom vagy viszem. Hol ezek, a magyarok, hol meg azok, a románok vacakolnak, vagy összefognak, és mind a kettő vacakol.

- Mind egyforma, fiam.

Próbálom szóra bírni. Sehogy se megy. Faggatom erről, arról, apámról, az anyjáról, iker húgáról, hogy oldjam. Megyünk itthonról hazafelé. Nem beszél.

- Beszélj, miért nem beszélsz? Megálljak? Nem kell pisilni? – csaknem négy óra az út.

- Görcs volt a gyomromban – mondja majd Borson, miután átgurultunk a határon, és megtettük a határ túloldalán Várad felé a négy-öt kilométert.

- Ne haragudj fiam! – És mesélni kezd. Apámról, ikertestvéréről, nagyanyámról, meg annak az anyjáról.

Nem tudod, mit vihetsz, mit hozhatsz. Ott, a határon dől el, még mindig ott dől el. Mint Ceauşescu alatt, még évekig a vámos jóindulatán múlik, mit vihetsz, mit hozhatsz. Továbbra is összejátszik ellened a magyar és a román hatóság a határátkelőre is kinyújtott disznólába. Legnagyobb örömforrásuk, ha eljátszadozhatnak veled. Egy kis hogyishívják, meg egy kis izé.

Ajuszi meséli (ekkor már az), hogy amikor apámmal meglátogattak, nyolcvankettőben lehetett, valamivel az Ellenpontok bukása előtt, hazafelé menet a vonaton a biharpüspöki útlevél- és vámvizsgálat után a velük egy kupéban ülő magyari házaspár férfi tagja megkérdezte, mennyi van még Nagyváradig. Apám így felelt:

- Amikor ennél a mostani bűznél büdösebbet tetszenek érezni, le lehet emelni a polcról a csomagokat.

Már évek óta Magyarországon lakott magyar állampolgárként a kisebbik húgomnál. Próbáltam kiszedni belőle, hogyan éltek kitelepülésünk után, hiszen az enyémet nem sokkal utóbb az egyik, majd a másik húgomé követte. Szűkszavú válaszokat adott: jól; máskor meg ezt: megvoltunk. Sok évvel később, akkor szólalt meg és teregetett ki először, amikor ikertestvéréhez vittem Nagyváradra. A szeku ezerkilencszáznyolcvankettő végén negyvenötször hívta be őket kihallgatásra. Apám bent a „vallatóban”, anyám a folyosón, sokszor órákon át várta. Az Ellenpontokról és a kapcsolataimról faggatták. Apám csak az utcán tört meg, ott sírta el magát. Ötvenhat éves volt.