Előfizetés

A Versailles-i békerendszer kudarcai

Martin József
Publikálás dátuma
2020.08.29. 18:58
1920. január 15-én Apponyi Albert megérkezik a béketárgyalásra Versailles-ba, és átveszi a békediktátumot a d'Orsay palotába
Fotó: Wikipedia
Máig érvényes tanulságok Oplatka András Trianon-esszéjében.
„Azt hiszem, elmondható Magyarországról, amit Palácky mondott Ausztriáról 1848-ban: ha nem léteznék, föl kellene találni.” (C. A. Macartney, 1937) Érdemes-e még, lehet-e, kell-e Trianonról beszélni? Tamás Gáspár Miklós az Élet és Irodalom idei 22. számában hosszan indokolta, „miért ne írjunk Trianonról”, sok más mellett azzal érvelve, hogy „a mai magyar értelmiség egyszerűen nincs fölkészülve a trianoni dilemmaköteg megítélésére.” Az utóbbi idők több kiadványa ad csattanós választ erre az áldilemmára: egyetlen alapos és felelős feldolgozás sem felesleges, mert a nemzeti önismeret mindig magasodó, bár teljességgel valószínűleg soha el nem készülő épületét gazdagítja. Ilyen munka Oplatka András „A trianoni szerződés – egy magyar trauma” című esszéje, amelynek méltatásakor természetesen nem tudok és nem is akarok elvonatkoztatni az írás keletkezésének szomorú körülményeiről. Amikor a német nyelvű esszébe belefogott, Oplatka már tudott a betegségéről, s amikor lezárta a kéziratot, már azt is tudta, hogy nem fogja megérni az írás megjelenését. Így is történt, a szerző május 27-én hunyt el, a „Der Trianon-Vertrag – ein ungarisches Trauma” című munka pedig csak júniusban jelent meg a zürichi Vontobel-Stiftung gondozásában. A német anyanyelvű olvasónak szóló, hetven oldalas, térképekkel ízlésesen illusztrált esszében az újságíró és történész a tőle megszokott magas színvonalon elemzi azokat a nagyon összetett folyamatokat, amelyek a trianoni traumához vezettek. Ami egyszersmind azt jelenti, hogy szakértelem és olvasmányosság nem eresztik el egymás kezét a mű egyetlen oldalán sem; miközben finom szellemi, kultúrtörténeti csemegéket élvez az olvasó, alapos ismereteket kap mindenről, ami Trianonnal összefüggött. Íme, egy példa: a gróf Apponyi Albert vezette magyar küldöttséget, amely 1920 január elején érkezett Párizsba, az elegáns külváros, Neully egyik közepes szállodájában helyezték el, de a delegáció gyakorlatilag karanténba zárva várta fellépését a francia külügyminisztériumban a szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa előtt. A delegáció tagjai önállóan nem utazhattak Párizsba, a külvilággal, s kivált a sajtóval nem tarthattak kapcsolatot. Az elszigetelésnek – mint Oplatka írja – csak az volt a célja, hogy világosan érzékeltesse, itt nem egyenrangú partnerek állnak egymással szemben, hanem győztesek – és legyőzöttek. Hogy a diplomáciai mindennapok a győztesek háza táján sem zavartalanul zajlottak, s a döntéshozók környezete olykor hihetetlenül tájékozatlannak bizonyult, arra jó példa a konferencia londoni folytatásának egyik epizódja. Amikor David Lloyd George brit kormányfő ismételten kifogásolta a Magyarországra ráerőszakolt súlyos területvesztések tervét, a külügyminisztérium buzgó hivatalnokai – ahogyan Oplatka fogalmazott – „fantasztikus bizonyítékokkal” álltak elő: a tervezett határok mentén elhelyezkedő városok lakosságának nagy része nem is magyar, csak megalkuvásból vallották magukat annak, a székelyek pedig egy „egészen más törzset” alkotnak, mint a magyarok, így egy autonómiában Románián belül bizonyosan „nagyon jól éreznék magukat” – állították. Az ismerethiányban, a rosszindulatú tájékozatlanságban némely franciák is élen jártak. Jó két évvel a Versailles-i békék aláírása előtt egy francia nyelvészprofesszor – bizonyos Antoine Meillet – az „új Európa” nyelvei közül kettőt tartott alacsonyrendűnek: a németet és a magyart. A németek nyelvéről a professzor minden rosszat összehordott, „kemény és kopogós”, fölösleges archaizmusoktól hemzseg a nyelvtana, mondatai merevek és monotonok, hiányzik belőle a finomság. Ennél rosszabbul már csak a magyar járt, amely „nem egy régi civilizáció nyelve, s a magyarok irodalma nélkülöz minden presztízst”. Az esszé szerzője – egyik utolsó találkozásunk alkalmával – elképedve beszélt nekem erről az olvasmányáról, élőszóban elmondott megütközését veretes mondattá formálta az esszében: a háborúban feltüzelt érzelmek vezették az ilyen és ehhez hasonló megállapítások szerzőit, nem a szakmai ismeretek, s manapság, száz évvel később, senki sem engedhetné meg magának, hogy a világ bármely népéről és nyelvéről ilyesmit mondjon a nyilvánosság előtt. Az esszé olvasmányosságát kutatva, az élvezetes stílus mellett két esszéírói erényt emelnék ki: a szerző ismert szintetizáló készségét és a véleményalkotás kiegyensúlyozottságát. Lássunk minderre példákat: a nagy háborút lezáró béketárgyalásokon a Trianonban fölvázolt rendszer a magyarok számára messze a legfontosabb téma volt, ám az antant hatalmaknak egyáltalán nem. Oplatka így foglalja ezt össze: Németország és az általa fizetendő jóvátétel, valamint a kolóniák sorsa, a széthulló Oszmán Birodalom öröksége, az olasz területi követelések Ausztriával szemben vagy éppen Szilézia hovatartozása és az ottani széntermelés feletti felügyelet – nos, ezek mindegyike többet nyomott az antant mérlegén, mint az, hogy miként alakulnak a jövendő Magyarország határai. Még egy példa a szintetizáló készség magas szintjére: a húszas évek elején egy olasz történész és szociológus – Gugliemo Ferrero – azt írta, hogy még nem tudható, Versailles után miként fog viselkedni Németország. Egyesek a németek évszázados alávetettségét vetítették előre, mások viszont úgy vélték, hogy néhány esztendő elteltével a német állam erősebb és fenyegetőbb lesz, mint korábban. Nem az „egyeseknek”, hanem a „másoknak” lett igazuk: Hitler 1933-as hatalomra jutásával végzetes folyamat kezdődött; a szépen hangzó Versailles-i békekívánságok ellenére a kelet-közép-európai térséget nem kímélte meg a következő világégés; illúziónak bizonyultak azok a francia elgondolások, amelyek szerint a régió politikai és gazdasági tekintetben francia befolyási övezetbe fog tartozni; Csehszlovákia kivételével az 1920-ban keletkezett új vagy megnagyobbodott államok nem demokráciák lettek, hanem autokrata vagy diktatórikus rendszereknek adtak otthont; a trianoni Magyarországon is „egy autokrata, nem demokratikus, mégis pluralisztikus-parlamenti rendszer jött létre”; látványosan kudarcot vallott az a terv is, hogy a közepes nagyságú utódállamok Németország hátában ”katonai reteszt képezve elszigetelik a Szovjet-Oroszországot.” Végül – mint tudjuk – „a csehországi erdőktől keletre lévő államok Hitler könnyű prédájává váltak”, hogy aztán „Sztálin igázza le őket és négy évtizedre eltűnjenek a szovjet befolyási övezetben. Az 1919/20-as békekonferencia ennek az ellenkezőjét tűzte ki célul.” A véleményalkotás kiegyensúlyozottságára, a megítélés – és soha nem elítélés – árnyaltságára voltaképpen az egész esszé példának kínálkozik, kezdve attól, hogy az esszéíró miként teszi mérlegre a Habsburg-monarchiát: az államalakulat az első világháború végén föltehetően már nem volt megmenthető, és a megelőző századfordulón „minden kétség nélkül anakronizmussá vált.” De éppen ilyen bizonyos – írja Oplatka –, hogy a nagy, soknemzetiségű állam szétrombolása, a korábban különösen az angolok által támogatott erős Közép-Európa stratégiájának föladása hibának bizonyult, sőt Churchill szerint „nagy tragédiának”, mert „a térség egyetlen népének nem volt sem ereje, sem életenergiája ahhoz, hogy egyedül ellenálljon egy újjáéledő Németország vagy Oroszország nyomásának”. Megjegyzem, hogy az egykori Monarchiát, s benne a Magyar Királyságot már 1937-ben kivételesnek, sőt „föltalálni valónak” ítélte a kor és a trianoni időszak egyik legkiválóbb angol történésze, C. A. Macartney; a Hungary and her Successors című alapmunkájának záró megállapítását ezért idéztem mottóként e cikk elején. (Ez a mű is megtalálható az esszé szakirodalmi forrásai között, ahogy két magyar szerző, Ormos Mária és Romsics Ignác munkái.) Visszatérve a kiegyensúlyozott, higgadtan mérlegelő előadásmódra: a német nyelvű olvasónak szerencsére – és jó esetben – fogalma sincs arról, hogy Trianonról milyen szélsőséges téveszmék, összeesküvés-elméletek, magukat történésznek nevező szakértők abszurd elképzelései keringenek a magyar közgondolkozásban, amelyeknek persze nyoma sincs az esszében. Van viszont patikamérlegre tett vélemény például a magyar világ két arisztokrata kulcsszereplőjéről, gróf Károlyi Mihályról és gróf Apponyi Albertről. Csak ízelítőül: Károlyit a szerző jóakaratú emberként jellemzi, aki az ország demokratizálását és szociális modernizálását komolyan gondolta, akiből azonban nem csak az a formátum hiányzott, amelyet a nehéz idők megköveteltek, hanem egyáltalán, a politikai tehetség is. Hasonló árnyaltsággal ítéli meg az 1920. január 16-án elhangzott, sok legendával övezett és a hazai történetírásban szintén alaposan földolgozott Apponyi-beszédet: nem megtagadva az elismerést az érvelés egy részétől, Oplatka úgy ítéli meg, hogy az egykori miniszter más eszmefuttatásai arrogáns világképről és kevés taktikai érzékről tanúskodtak. Mindebből nem következik, hogy az esszé csak a „patikamérleges” fejtegetést ismeri: ha kell, Oplatka erőteljesen fogalmaz, például a cseheknek arról az elgondolásáról, hogy az északi és déli szlávok – Pozsony és Zágráb - között nyíljék Magyarországon és Burgenlandon át vezető „korridor”. Az abszurd elképzelést az antant – hasonlóan az utódállamok több más túlzó követeléséhez – lesöpörte az asztalról. Összességében a trianoni szerződés és elsősorban Nyugat-Európa kétségkívül iszonyúan megbüntette Magyarországot, az igazságtalanság vitathatatlan; ennek nyomán sokan úgy gondolják, hogy a civilizált, liberális mag-Európa ma is ellenségesen viselkedik a magyarokkal szemben, másodrendű európaiaknak tekinti a térség lakóit – Kelet-Európa több államában vélik így –, a történelem amúgy is jobb lapokat osztott a Nyugatnak, a magyarok pedig főleg nyelvük miatt meglehetősen elszigeteltek. Ám ezek a máig érő panaszok – így Oplatka – mégis túlzottnak tűnnek, egyfelől 1956-ban és 1989-ben a magyarok világszerte igen nagy rokonszenvet vívtak ki maguknak, másfelől a leegyszerűsítő világkép arra szolgál, hogy a nemzet tartós elmaradottságának okát másokban keressék. Mindezekkel az érzésekkel és elképzelésekkel Budapest politikailag „gazdálkodik”, a Nyugattól látványosan távolságot tart, „ragaszkodik a függetlenséghez és nemzeti pátosszal utasítja vissza a külső kritikát, az ország szabad, rebellis szellemiségére apellál, és jól számol: aki így jár el, Magyarországon szavazatokat és választásokat tud nyerni.” Ezekkel a sorokkal zárul a tragikus módon posztumusszá vált esszé, a száz „trianoni” év lebilincselő magyarázata. Csak remélni tudom, hogy Oplatka munkája mihamarabb olvasható lesz magyarul is.

Bihari Tamás: Pesti arcok

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.29. 16:45

Fotó: Valentin Belleville / AFP - Hans Lucas
„Legközelebbi találkozásunkkor nem láttam a megszokott szelíd derűt Lajos úr arcán. Szorongást, aggódást olvastam ki a szeméből. Éreztem, hogy valami baj van.”
Jó napot kívánok! Meg tudná mondani hány óra van? – kérdezte a szelíd arcú, félhosszú, lenszőke hajú, meghatározhatatlan korú férfi. Én nagyjából harminc-negyven év közé saccoltam.
– Tíz óra múlt tíz perccel! – mondtam. Így ismerkedtem meg Lajos úrral. Mindig tiszta, bár meglehetősen viseltes öltözékben foglalta el a helyét a téren. Kezében kis műanyag poharat tartott. Diszkrét célzás volt ez, akinek kedve volt, beledobhatott némi aprót. Sosem volt tolakodó, nem kántált semmilyen szívhez szóló szöveget, csak csendben üldögélt és halkan, udvariasan megköszönte az adományokat. Szelíd arca, tartózkodó modora miatt rokonszenvesnek találtam és ha a nagykörúti villamoshoz igyekeztem, mindig megálltam egy-két percre és a forintok mellé néhány szót is váltottunk. Így tudtam meg a nevét is, mert zavart, hogy azt sem tudom, hogy szólítsam. Nem akartam csak úgy személytelenül bedobni pénzt a poharába. Egy forró nyári napon, amint ott ült őrhelyén, vittem neki egy bézból sapkát. Látva ösztövér alakját, néha vittem neki szendvicset, meg valami üdítőt is. Ahogy telt az idő, lassacskán úgy éreztem, már nem vadidegenként állok meg mellette, hanem valamiféle emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Ha éppen nem rohantam sehová, néhány mondatot is váltottunk, és Lajos úr mindig választékosan és csöndesen beszélt. Utólag jutott eszembe, hogy sosem panaszkodott. Egy alkalommal némi hezitálás után, zavartan megkérdezte, nem tudnék-e néha olyan könyvet hozni neki, amit én már kiolvastam és nem kell nekem. – Milyen könyveket szeretne Lajos úr? – kérdeztem. – Hát, olyan romantikus regényeket szeretnék! – válaszolta és reménykedő mosollyal pillantott rám. Hazatérve nekiestem a házi könyvtárunknak és kiválogattam néhány kötetet, amiről sejtettem, hogy tetszeni fog neki.
Amikor legközelebb is a Marx téren volt dolgom, vittem a könyveket és a pénz mellé odaadtam Lajos úrnak. A forintokra rá sem pillantva, őszinte örömmel kapta kézbe a köteteket és megbeszéltük, amint kiolvasta, jön a következő adag. Lajos úr felajánlotta, hogy visszaadja a kiolvasott példányokat, de azt válaszoltam, ami igaz is volt, hogy így is alig férünk a sok könyvtől a lakásban. Legközelebbi találkozásunkkor nem láttam a megszokott szelíd derűt Lajos úr arcán. Szorongást, aggódást olvastam ki a szeméből. Éreztem, hogy valami baj van. – Mi történt? – kérdeztem és éreztem, ahogy átragad rám Lajos úr szorongása. – Kórházba kell mennem. A munkásszálláson, ahol lakom, volt egy orvosi vizsgálat és a szívemmel van valami gond. A doktor úr azt mondta, alaposan ki kell vizsgálni. Jövő héten kell bemennem a kórházba. – Miben segíthetek? – kérdeztem és arra gondoltam, nyilván némi pénzbeli támogatásra lesz szüksége. A válasza miatt a mai napig szégyenkezem. – Nem tudom meddig leszek bent, de lehet, hogy napokig, vagy inkább hetekig. Ha esetleg több könyvet tudna hozni! Az se baj, ha nem csak romantikus regényt! A kórházban olvasgatnék, hogy ne unatkozzam! Természetesen összeszedtünk három-négy kötetet, s az egyikbe becsúsztattunk két Bartók Bélát, biztos ami biztos alapon. Hátha váratlan kiadása támad a vizsgálatok alatt. Teltek múltak a napok, talán már a hetek is, amikor ismét megpillantottam Lajos urat a megszokott helyén. Nyár vége felé jártunk, de azért még meglehetősen forró napokat éltünk. Odaléptem hát hozzá és örömmel kérdeztem. – Mi újság, meggyógyult Lajos úr? – Én nem a Lajos vagyok, hanem a testvére. Tudom, megtévesztő a hasonlóság, pedig még csak nem is vagyunk ikrek. Lajost megműtötték a szívével, de a vérkeringés elégtelensége miatt a lábával is bajlódik szegény. Mikor kiderült, hogy még jó ideig nem jöhet ki, megkért, vegyem át a helyét, mert szükségünk van a pénzre – válaszolta bánatos arccal Lajos úr testvére. Nem akartam vájkálni a magánéletükben, de magától is elmondta, hogy együtt laknak egy munkásszálláson. Egy kisvárosból költöztek Budapestre, sosem tudtak igazán megszokni a fővárosban. Hányódtak ide-oda, munkahelyről munkahelyre. Albérletről albérletre vándoroltak és végül elegük lett a házinénikből, háziurakból, minden rendű és rangú főbérlőből. Inkább beköltöztek egy munkásszállóba. Az sem volt egy leányálom, de sikerült valahogy elintézniük, hogy egy szobába kerüljenek. A szobatársakkal viszonylag jól kijöttek, leszámítva a kisebb súrlódásokat, amik az ilyen helyen elkerülhetetlenek. Azután elkezdődtek a leépítések és ők is utcára kerültek. Szakmájuk fölött elszállt az idő, s ezért, vagy tehetetlenségből, de nem igen tudtak elhelyezkedni az egyre gyorsabban változó világban. A szállásért pedig fizetni kellett és az ennivalót sem adták ingyen. – Nem sok választásunk maradt. Én alkalmi munkákból keresek valamennyit, de Lajos már nem akart többé főnököt maga fölé. Így került ide – foglalta össze Lajos úr testvére a sorsuk alakulását. Reménykedtem, hogy hamarosan gyógyultan látom viszont Lajos urat. Kiválogattam néhány olyan regényt, amiről úgy gondoltam, hogy tetszeni fog neki. De soha többé nem találkoztunk!

Egy portugál vagyok – Brazíliában

Kőrössi P. József
Publikálás dátuma
2020.08.29. 13:57
Nagylak, 1989. október 6. Gépkocsioszlop várakozik a magyar-román határon október 6-án Nagylaknál
Fotó: H. Szabó Sándor / Magyar Távirati Iroda Zrt.
Kőrössi P. József arról, hogyan lehet és nem lehet csaknem harminc évvel egy belső rendszerváltás után egyszerre két hazában élni.
Ezerkilencszáznyolcvankettő tavaszán névházassággal települtem át Nagyváradról Budapestre. Zsákutca két irányból – Köszönjük neked Kondukátor című, szeptember második felében megjelenő könyvemben többek között erről is mesélek. Na, meg arról, hogy hogyan lehetett, és nem lehetett, hogyan lehet és nem lehet csaknem harminc évvel egy belső rendszerváltás után egyszerre két hazában élni.

*
Amikor már sejtettem, hogy megjövök, kezdtem kicsempésztetni a szellemet a palackomból. Korábban is közöltem magyarországi lapokban, ezek közül legfontosabbnak a szombathelyi Életünket és a Mozgó Világot tartom ma is. A Mozgó Világot. Ide Eörsi juttatta el a kézirataimat. Bódy azonban az Új Tükörhöz, Csaplárhoz vitt el két novellámat, amelyek meg is jelentek. Írógépem már volt, első könyvem, a Valami elkerülhetetlen (1978) tiszteletdíjából vettem, apám később ezen a masinán másolta át hétfőnként a Magyar Nemzet szombati számából a Magyar Televízió heti műsorát, és adta egy lejért a lépcsőház románjainak. Mert azok is csak azt, a Magyar Televíziót nézték a Megéneklünk Románia népnemzeti, népnyuvasztó propaganda műsora helyett. Éveken keresztül egész nap a Megéneklünk Románia ment a román televízióban. Népdal-, és néptánc fesztivál az ország különböző sarkaiból. Felvételről. Cenzúrázva. Na, meg a huszonötpercesre csonkított Dallas sorozat. Ennek a teljes töretlen történetfolyamát a szerencsés váradi románok a Magyar Televízióból kapták. Apám erre települt rá, megtanult gépírni, a Magyar Televízió programjával rombolta a rendszert. Negyedik infarktusa után leszázalékolták, és már megint pénzt kereshetett. Miután kitelepültem, írásmintát kért a szeku a masináról. Anyám szerint emiatt, meg az Ellenpontokkal tartott, nem rendszeres, nem komoly kapcsolatom miatt negyvenötször hívták be őket. Negyvenötször. Két öreg, elárvult embert. Anyám, aki elkísérte, a folyosón várt, apámat bent kérdezték rólam, a kapcsolataimról. Minden alkalommal sírva jött ki a szekuról az öregember. Negyvenötször. Sírva.
Volt év, amikor hat „újság” is járt nekem, ennyire fizettem elő. Október végének egyik titokban tartott hajnalán sorba lehetett állni a központi posta épülete előtt. Valahogy mégis mindig kitudódott. A legbelső ajtón kifüggesztették a listát, mire lehet előfizetni. Az ember sorba állt akkor is, ha nem tudta, mi jut neki a végén. Meg volt szabva a rendelhető. Mondjuk 40 Magyar Nemzet, 60 Népszabadság. Egy Kritika, egy Kortárs stb. Így tovább. Nők Lapjából (már akkor is) több. Irodalmi, művészeti lapokból az igényelthez képest akkoriban is kevesebb. Nagyjából ez a mennyiség jutott Nagyváradra, talán egész Bihar tartományra. Tudták, mitől kell félni, nem a Nők Lapjától. Én, ha az ő fejükkel gondolkodhattam volna, fordítva cselekszem. A bulvárral jött a jólét, az irodalommal, mi a fene jött?! Az ablaknál több is kiderült. A Magyar Nemzet, címe ellenére, ha megrendelted, bejött. Bejött még a Kritika, az Élet és Irodalom, a Kortárs, az Új Írás. És a Mozgó Világ, akkor még nagyalakú, kéthavonta. Kézről kézre adtuk, mint a csempészárut, titokban. és felfedeztük sorban állás közben az utcán, hogy kik és mik is vagyunk. Ilyenek, meg olyanok.
Kicsempészett kézirataimmal egyedül Barna Imre bukott le a határon. Legnagyobb meglepetésemre, nem elkobozták, hanem visszaküldték. Vigye a feladóhoz. Imre visszahozta. Nem csak kéziratok, addigi publikációim is a csomagban voltak. Ifjúmunkás, Fáklya, Előre. Igaz Szó. Echinox, Szőcs Géza (sajnos, le kell írnom a nevét) Fellegvárja. Minden, ami addig Romániában megjelent. (Gyanús is voltam már egy ideje saját magamnak. Bármi, amit írtam, megjelenik? Nem vagyok ellenzéki? Nem vagyok elég magyar? Az öncenzúrám működik tökéletesen? Ekkor már több, mint tíz éve jelenek meg! Magyarországon is.)
Imrének később, már magyarországi tartózkodásom első hónapjaiban volt egy máig érvényes, és azóta egyre érvényesebb gondolata. Szerencsés ember vagy, mondta, én ezt sohasem mondhatom el magamról a jövőben sem. Bármire is szánnám el magam. Te, velünk szemben, a saját kultúrádon belül emigrálhattál. Elhagytad a hazádat, oszt annyi, nem hagytad el a nyelved, kultúrán belül maradtál. Portugál vagy Brazíliában. Osztrák a Német Szövetségi Köztársaságban. Endékás Ausztriában. Finn a svédeknél, teszem most hozzá. Az is maradtam. Vagy mégsem. Bizonytalan. Finn szeretnék lenni a svédeknél, amiért Gulyás Miklós (író, könyvtárteremtő és -építő Göteborgban) biztosan leteremtene, és rámutatna finn feleségére: Ez akarsz te lenni? Buták. Svédországban ők a buták, Magyarországon ti, erdélyiek vagytok az okosak. Na, kinek kell ebből?! Kockázatosnak gondolt, vagy annak ítélt „dolgaimat”, például a levelezésemet (nincs még internet, írógéppel, két, vagy három másolatban, indigóval papírra írunk), azokat, amelyeknek kicsempészésére már nem volt idő vagy alkalom, egy közepes bőröndbe gyűjtöttem azzal, hogy majd egyszer, valamikor magam után hozom, vagy hozatom. Esetleg apránként. Nekem nem volt kapcsolatom a kolozsvári konzullal, aki gyakran segített kivándorló értelmiségiek – nem csak írók – műveit Romániából diplomáciai védettséget élvező járművekben átcsempészni a határon. Az egyik senki vagyok, a „futnak még” kategóriából.
Nem is tettem státuszom megváltásáért semmit. Arról, hogy értelmiségiek, főleg kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti művészek, írók és hozzájuk hasonló „kártékonyak” számára létezik egy titkos diplomáciai csempészkapcsolat, egy diplomáciai útvonal, már csak később, Magyarországon is csak több év után értesültem. Talán akkoriban, amikor kiutasították őket, a kolozsvári konzulátus diplomatáit, a teljes kolozsvári magyar diplomáciai testületet. Arról, hogy a csángó születésű Nadia Comăneci-et diplomáciai kocsi csomagtartójában, a Bors-Ártánd határon csempészték át – majd Magyarországon szerzett hamis útlevéllel innen „postázták” őt tovább –, ugyancsak jóval később értesültem, mint a többi magyarok. És mint a többi románok. Apám és anyám, mielőtt betelt volna a negyvenötödik kihallgatás, úgy döntött, hogy megsemmisíti a rájuk hagyott bőröndöt, függetlenül a tartalmától. Házkutatástól, súlyosabb retorziótól tartottak. Nem tudom, a mai napig nem tudom hogyan, de megsemmisítették. El nem égethették, egy panellakásban a vécén lehúzni több napig tartott volna. Apám halott, anyám nem beszél. Beszélhetne most már, mégsem beszél. Benne Méliusz, Székely János levelei. Meg a másoké.

Ajuszi Miután Sára, első gyermekem, ezerkilencszáznyolcvanöt decemberében megszületett, szerettük volna, hogy a nagyanyja, aki hivatalosan, szabályos, kétévente külföldre jogosító útlevéllel néhány hetet nálunk lakott, maradhasson még néhány hónapot, mondjuk hármat. Gondoltuk, sőt döntöttünk, hosszabbítunk. Tartózkodási engedélyért a VI.-VII. kerületi, valahol a Dózsa György út elején nem olyan rég új épületbe költözött rendőrkapitánysághoz fordultunk. Beléptetés, matrica alapú sorba állítás, anyámkínja. Nem igazán működik. Minek ez nekünk, fiam. Gyakorolgatják a nemműködést. A kisasszony egyenruhában felszólított, hogy nyilatkozzam, miből tartom el az anyámat. Mire én, a meghurcolt magamban mondom, hogy a szám se rebben:
- Azért marad, állítom és bizonyítani is tudom, hogy ő tartson el, ő tart el engem. Nagy nyugdíja van neki odaát, a románoknál. Spórolt, hogy méltó nagymama lehessen Magyarországon. A Sopron, vagy a Debrecen mellett lakó parasztasszony, aki hozza a megszaporodott fiának a krumplit, a tojást, a hagymát, miben különbözik az én anyámtól, más anyáktól? – Gondoltam, és nem mondtam akkor. Ha toronyórát hoz majd (pár év múlva hozza) láncostul, az jó lesz nekünk? Mi a különbség a magyari magyar, meg a magyar között? Az állampolgársága, vagy a származása? Nem érti, senki sem értett akkor semmit. Nem hosszabbítottak, hazazavarták. Megint, itthonról megint haza. Harmincnégyben román állampolgárnak született, az is maradt. Valameddig.
Kilencvenes évek elején, már magyar állampolgár. Járhatunk haza. Ajuszi, akkor még nem Ajuszi, csak az anyám, anyu, a mami, aki minden hazaúton elnémult, és hangtalan maradt Budapesttől a román határig. Csaknem háromszáz kilométer. Kilencvenes évek, jöhetett-mehetett, én is mehettem már, és jöhettem, hozhattam őt. Sor is alig van a határon, fél óra, legfeljebb egy óra az a harminc, vagy ötven méter, ami elválasztja a magyarit a magyartól – ő mondja –, a románt a magyartól. Hol ennyi, hol annyi. Aztán néhány hétig semmi, majd megint ennél is nagyobb sor, több idő. Van úgy, hogy havonta hozom vagy viszem. Hol ezek, a magyarok, hol meg azok, a románok vacakolnak, vagy összefognak, és mind a kettő vacakol.
- Mind egyforma, fiam. Próbálom szóra bírni. Sehogy se megy. Faggatom erről, arról, apámról, az anyjáról, iker húgáról, hogy oldjam. Megyünk itthonról hazafelé. Nem beszél. - Beszélj, miért nem beszélsz? Megálljak? Nem kell pisilni? – csaknem négy óra az út.
- Görcs volt a gyomromban – mondja majd Borson, miután átgurultunk a határon, és megtettük a határ túloldalán Várad felé a négy-öt kilométert.
- Ne haragudj fiam! – És mesélni kezd. Apámról, ikertestvéréről, nagyanyámról, meg annak az anyjáról. Nem tudod, mit vihetsz, mit hozhatsz. Ott, a határon dől el, még mindig ott dől el. Mint Ceauşescu alatt, még évekig a vámos jóindulatán múlik, mit vihetsz, mit hozhatsz. Továbbra is összejátszik ellened a magyar és a román hatóság a határátkelőre is kinyújtott disznólába. Legnagyobb örömforrásuk, ha eljátszadozhatnak veled. Egy kis hogyishívják, meg egy kis izé.
Ajuszi meséli (ekkor már az), hogy amikor apámmal meglátogattak, nyolcvankettőben lehetett, valamivel az Ellenpontok bukása előtt, hazafelé menet a vonaton a biharpüspöki útlevél- és vámvizsgálat után a velük egy kupéban ülő magyari házaspár férfi tagja megkérdezte, mennyi van még Nagyváradig. Apám így felelt:
- Amikor ennél a mostani bűznél büdösebbet tetszenek érezni, le lehet emelni a polcról a csomagokat. *
Már évek óta Magyarországon lakott magyar állampolgárként a kisebbik húgomnál. Próbáltam kiszedni belőle, hogyan éltek kitelepülésünk után, hiszen az enyémet nem sokkal utóbb az egyik, majd a másik húgomé követte. Szűkszavú válaszokat adott: jól; máskor meg ezt: megvoltunk. Sok évvel később, akkor szólalt meg és teregetett ki először, amikor ikertestvéréhez vittem Nagyváradra. A szeku ezerkilencszáznyolcvankettő végén negyvenötször hívta be őket kihallgatásra. Apám bent a „vallatóban”, anyám a folyosón, sokszor órákon át várta. Az Ellenpontokról és a kapcsolataimról faggatták. Apám csak az utcán tört meg, ott sírta el magát. Ötvenhat éves volt.