„Azt hiszem, elmondható Magyarországról, amit Palácky mondott Ausztriáról 1848-ban: ha nem léteznék, föl kellene találni.”
(C. A. Macartney, 1937)
Érdemes-e még, lehet-e, kell-e Trianonról beszélni? Tamás Gáspár Miklós az Élet és Irodalom idei 22. számában hosszan indokolta, „miért ne írjunk Trianonról”, sok más mellett azzal érvelve, hogy „a mai magyar értelmiség egyszerűen nincs fölkészülve a trianoni dilemmaköteg megítélésére.” Az utóbbi idők több kiadványa ad csattanós választ erre az áldilemmára: egyetlen alapos és felelős feldolgozás sem felesleges, mert a nemzeti önismeret mindig magasodó, bár teljességgel valószínűleg soha el nem készülő épületét gazdagítja. Ilyen munka Oplatka András „A trianoni szerződés – egy magyar trauma” című esszéje, amelynek méltatásakor természetesen nem tudok és nem is akarok elvonatkoztatni az írás keletkezésének szomorú körülményeiről.
Amikor a német nyelvű esszébe belefogott, Oplatka már tudott a betegségéről, s amikor lezárta a kéziratot, már azt is tudta, hogy nem fogja megérni az írás megjelenését. Így is történt, a szerző május 27-én hunyt el, a „Der Trianon-Vertrag – ein ungarisches Trauma” című munka pedig csak júniusban jelent meg a zürichi Vontobel-Stiftung gondozásában. A német anyanyelvű olvasónak szóló, hetven oldalas, térképekkel ízlésesen illusztrált esszében az újságíró és történész a tőle megszokott magas színvonalon elemzi azokat a nagyon összetett folyamatokat, amelyek a trianoni traumához vezettek. Ami egyszersmind azt jelenti, hogy szakértelem és olvasmányosság nem eresztik el egymás kezét a mű egyetlen oldalán sem; miközben finom szellemi, kultúrtörténeti csemegéket élvez az olvasó, alapos ismereteket kap mindenről, ami Trianonnal összefüggött. Íme, egy példa: a gróf Apponyi Albert vezette magyar küldöttséget, amely 1920 január elején érkezett Párizsba, az elegáns külváros, Neully egyik közepes szállodájában helyezték el, de a delegáció gyakorlatilag karanténba zárva várta fellépését a francia külügyminisztériumban a szövetségesek Legfelsőbb Tanácsa előtt. A delegáció tagjai önállóan nem utazhattak Párizsba, a külvilággal, s kivált a sajtóval nem tarthattak kapcsolatot. Az elszigetelésnek – mint Oplatka írja – csak az volt a célja, hogy világosan érzékeltesse, itt nem egyenrangú partnerek állnak egymással szemben, hanem győztesek – és legyőzöttek. Hogy a diplomáciai mindennapok a győztesek háza táján sem zavartalanul zajlottak, s a döntéshozók környezete olykor hihetetlenül tájékozatlannak bizonyult, arra jó példa a konferencia londoni folytatásának egyik epizódja. Amikor David Lloyd George brit kormányfő ismételten kifogásolta a Magyarországra ráerőszakolt súlyos területvesztések tervét, a külügyminisztérium buzgó hivatalnokai – ahogyan Oplatka fogalmazott – „fantasztikus bizonyítékokkal” álltak elő: a tervezett határok mentén elhelyezkedő városok lakosságának nagy része nem is magyar, csak megalkuvásból vallották magukat annak, a székelyek pedig egy „egészen más törzset” alkotnak, mint a magyarok, így egy autonómiában Románián belül bizonyosan „nagyon jól éreznék magukat” – állították.
Az ismerethiányban, a rosszindulatú tájékozatlanságban némely franciák is élen jártak. Jó két évvel a Versailles-i békék aláírása előtt egy francia nyelvészprofesszor – bizonyos Antoine Meillet – az „új Európa” nyelvei közül kettőt tartott alacsonyrendűnek: a németet és a magyart. A németek nyelvéről a professzor minden rosszat összehordott, „kemény és kopogós”, fölösleges archaizmusoktól hemzseg a nyelvtana, mondatai merevek és monotonok, hiányzik belőle a finomság. Ennél rosszabbul már csak a magyar járt, amely „nem egy régi civilizáció nyelve, s a magyarok irodalma nélkülöz minden presztízst”. Az esszé szerzője – egyik utolsó találkozásunk alkalmával – elképedve beszélt nekem erről az olvasmányáról, élőszóban elmondott megütközését veretes mondattá formálta az esszében: a háborúban feltüzelt érzelmek vezették az ilyen és ehhez hasonló megállapítások szerzőit, nem a szakmai ismeretek, s manapság, száz évvel később, senki sem engedhetné meg magának, hogy a világ bármely népéről és nyelvéről ilyesmit mondjon a nyilvánosság előtt.
Az esszé olvasmányosságát kutatva, az élvezetes stílus mellett két esszéírói erényt emelnék ki: a szerző ismert szintetizáló készségét és a véleményalkotás kiegyensúlyozottságát. Lássunk minderre példákat: a nagy háborút lezáró béketárgyalásokon a Trianonban fölvázolt rendszer a magyarok számára messze a legfontosabb téma volt, ám az antant hatalmaknak egyáltalán nem. Oplatka így foglalja ezt össze: Németország és az általa fizetendő jóvátétel, valamint a kolóniák sorsa, a széthulló Oszmán Birodalom öröksége, az olasz területi követelések Ausztriával szemben vagy éppen Szilézia hovatartozása és az ottani széntermelés feletti felügyelet – nos, ezek mindegyike többet nyomott az antant mérlegén, mint az, hogy miként alakulnak a jövendő Magyarország határai. Még egy példa a szintetizáló készség magas szintjére: a húszas évek elején egy olasz történész és szociológus – Gugliemo Ferrero – azt írta, hogy még nem tudható, Versailles után miként fog viselkedni Németország. Egyesek a németek évszázados alávetettségét vetítették előre, mások viszont úgy vélték, hogy néhány esztendő elteltével a német állam erősebb és fenyegetőbb lesz, mint korábban. Nem az „egyeseknek”, hanem a „másoknak” lett igazuk: Hitler 1933-as hatalomra jutásával végzetes folyamat kezdődött; a szépen hangzó Versailles-i békekívánságok ellenére a kelet-közép-európai térséget nem kímélte meg a következő világégés; illúziónak bizonyultak azok a francia elgondolások, amelyek szerint a régió politikai és gazdasági tekintetben francia befolyási övezetbe fog tartozni; Csehszlovákia kivételével az 1920-ban keletkezett új vagy megnagyobbodott államok nem demokráciák lettek, hanem autokrata vagy diktatórikus rendszereknek adtak otthont; a trianoni Magyarországon is „egy autokrata, nem demokratikus, mégis pluralisztikus-parlamenti rendszer jött létre”; látványosan kudarcot vallott az a terv is, hogy a közepes nagyságú utódállamok Németország hátában ”katonai reteszt képezve elszigetelik a Szovjet-Oroszországot.” Végül – mint tudjuk – „a csehországi erdőktől keletre lévő államok Hitler könnyű prédájává váltak”, hogy aztán „Sztálin igázza le őket és négy évtizedre eltűnjenek a szovjet befolyási övezetben. Az 1919/20-as békekonferencia ennek az ellenkezőjét tűzte ki célul.”
A véleményalkotás kiegyensúlyozottságára, a megítélés – és soha nem elítélés – árnyaltságára voltaképpen az egész esszé példának kínálkozik, kezdve attól, hogy az esszéíró miként teszi mérlegre a Habsburg-monarchiát: az államalakulat az első világháború végén föltehetően már nem volt megmenthető, és a megelőző századfordulón „minden kétség nélkül anakronizmussá vált.” De éppen ilyen bizonyos – írja Oplatka –, hogy a nagy, soknemzetiségű állam szétrombolása, a korábban különösen az angolok által támogatott erős Közép-Európa stratégiájának föladása hibának bizonyult, sőt Churchill szerint „nagy tragédiának”, mert „a térség egyetlen népének nem volt sem ereje, sem életenergiája ahhoz, hogy egyedül ellenálljon egy újjáéledő Németország vagy Oroszország nyomásának”. Megjegyzem, hogy az egykori Monarchiát, s benne a Magyar Királyságot már 1937-ben kivételesnek, sőt „föltalálni valónak” ítélte a kor és a trianoni időszak egyik legkiválóbb angol történésze, C. A. Macartney; a Hungary and her Successors című alapmunkájának záró megállapítását ezért idéztem mottóként e cikk elején. (Ez a mű is megtalálható az esszé szakirodalmi forrásai között, ahogy két magyar szerző, Ormos Mária és Romsics Ignác munkái.)
Visszatérve a kiegyensúlyozott, higgadtan mérlegelő előadásmódra: a német nyelvű olvasónak szerencsére – és jó esetben – fogalma sincs arról, hogy Trianonról milyen szélsőséges téveszmék, összeesküvés-elméletek, magukat történésznek nevező szakértők abszurd elképzelései keringenek a magyar közgondolkozásban, amelyeknek persze nyoma sincs az esszében. Van viszont patikamérlegre tett vélemény például a magyar világ két arisztokrata kulcsszereplőjéről, gróf Károlyi Mihályról és gróf Apponyi Albertről. Csak ízelítőül: Károlyit a szerző jóakaratú emberként jellemzi, aki az ország demokratizálását és szociális modernizálását komolyan gondolta, akiből azonban nem csak az a formátum hiányzott, amelyet a nehéz idők megköveteltek, hanem egyáltalán, a politikai tehetség is. Hasonló árnyaltsággal ítéli meg az 1920. január 16-án elhangzott, sok legendával övezett és a hazai történetírásban szintén alaposan földolgozott Apponyi-beszédet: nem megtagadva az elismerést az érvelés egy részétől, Oplatka úgy ítéli meg, hogy az egykori miniszter más eszmefuttatásai arrogáns világképről és kevés taktikai érzékről tanúskodtak.
Mindebből nem következik, hogy az esszé csak a „patikamérleges” fejtegetést ismeri: ha kell, Oplatka erőteljesen fogalmaz, például a cseheknek arról az elgondolásáról, hogy az északi és déli szlávok – Pozsony és Zágráb - között nyíljék Magyarországon és Burgenlandon át vezető „korridor”. Az abszurd elképzelést az antant – hasonlóan az utódállamok több más túlzó követeléséhez – lesöpörte az asztalról. Összességében a trianoni szerződés és elsősorban Nyugat-Európa kétségkívül iszonyúan megbüntette Magyarországot, az igazságtalanság vitathatatlan; ennek nyomán sokan úgy gondolják, hogy a civilizált, liberális mag-Európa ma is ellenségesen viselkedik a magyarokkal szemben, másodrendű európaiaknak tekinti a térség lakóit – Kelet-Európa több államában vélik így –, a történelem amúgy is jobb lapokat osztott a Nyugatnak, a magyarok pedig főleg nyelvük miatt meglehetősen elszigeteltek. Ám ezek a máig érő panaszok – így Oplatka – mégis túlzottnak tűnnek, egyfelől 1956-ban és 1989-ben a magyarok világszerte igen nagy rokonszenvet vívtak ki maguknak, másfelől a leegyszerűsítő világkép arra szolgál, hogy a nemzet tartós elmaradottságának okát másokban keressék. Mindezekkel az érzésekkel és elképzelésekkel Budapest politikailag „gazdálkodik”, a Nyugattól látványosan távolságot tart, „ragaszkodik a függetlenséghez és nemzeti pátosszal utasítja vissza a külső kritikát, az ország szabad, rebellis szellemiségére apellál, és jól számol: aki így jár el, Magyarországon szavazatokat és választásokat tud nyerni.”
Ezekkel a sorokkal zárul a tragikus módon posztumusszá vált esszé, a száz „trianoni” év lebilincselő magyarázata. Csak remélni tudom, hogy Oplatka munkája mihamarabb olvasható lesz magyarul is.
